A történész élete nemcsak játék és mese – 70 éve Újév napján történt

A Debreceni Egyetem Történelmi Intézetében eltöltött kilenc év során alkalmam nyílt több történelem szakos hallgató motivációját megismerni, miért jelentkezett erre a szakra. Visszatérő válaszként egy filmcím jött kérdésemre: Indiana Jones. A kultikus filmes karakter ugyanis történész-régész professzor, egyetemi oktató, aki hallatlanul izgalmas kalandokban vesz részt. Természetesen igazán naiv az, aki az első félév után nem észleli a film és a valóság közötti mély szakadékot. Kevés régész-történésznek adatik meg az a lehetőség, hogy egzotikus és különleges terepen kutasson, vagy vegyen részt ásatáson, bár kétségen kívül vannak kivételek. Van egy vetülete a filmeknek, amit azonban hajlamosak vagyunk elfelejteni. A kor, amelyben játszódnak, a II. világháború. Háborúban ugyanis az értékek rangsora felborul, többek közt a levéltár épülete sem lesz többé a béke szigete. Bizonyságként emlékezzünk meg a 70 éve a Bécsi kapu téren zajló eseményekről Jánossy Dénes akkori levéltári főigazgató visszaemlékezésének segítségével.

Az MNL OL Bécsi kapu téri épülete (kép forrása: BudapestCity)

Jánossy a Levéltári Közlemények 1946-os számában (24. évf.) írt beszámolót, memoárt az 1944 és 1945 fordulóján történt eseményekről „Budapest ostroma és az Országos Levéltár” címmel. A továbbiakban írása alapján igyekszünk bemutatni a levéltár épületének eme sötét korszakát. Narrátorunk életpályájáról röviden a Magyar Nemzeti Levéltár Országos Levéltárának honlapján olvashatunk. Baján született 1891-ben, itt is érettségizett 1909-ben. A Budapesti Tudományegyetemen 1914-ben jogtudományi, 1916-ban államtudományi doktorátust szerzett. Még ebben az évben gyakornokként az Országos Levéltár szolgálatába állt, miután a Bécsi Egyetemen latin paleográfiai tanfolyamot végzett. Pályafutása gyorsan haladt előre: 1923-ban országos levéltárnokká nevezték ki, 1926-27-ben a new yorki Columbia Egyetemen előadásokat hallgatott, majd 1928-ban mint miniszteri titkárt a Vallás- és Közoktatásügyi Minisztériumba helyezték. Kezdeményezésére a minisztériumban új irattári rendszert vezettek be, amit róla is neveztek el. 1930-ban mint kormánymegbízott került a bécsi levéltárakhoz, és még ebben az évben a miniszteri osztálytanácsosi címet is elnyerte. 1936-ban tért vissza Bécsből, és 1941-ben a levéltári igazgatói posztra nevezték ki, majd Herzog József halála után, 1942-ben az intézmény főigazgatója lett.

Jánossy Dénes (Kép forrása: MNL OL)

A levéltár honlapján az intézmény és az épület történetét áttekintő ismertetőben a következő szűkszavú leírást olvashatjuk:

„A második világháború súlyos megpróbáltatásokat hozott a Levéltár számára. A háború közeledtével egyre inkább a védelmi munkák kerültek előtérbe. A munkatársak minden lehetségest igyekeztek megtenni a magyar történelem pótolhatatlan értékű forrásanyagának megmentése érdekében. Az épület több találatot kapott, raktárfödémek szakadtak le, tüzek keletkeztek. Mindez és az ide telepített német katonai kórház iszonyú pusztítást okozott az épületben és az iratanyagban egyaránt. 3100 polcfolyóméter irat, az állomány 16%-a veszett oda. Ezen kívül rengeteg dokumentum került a romok alá, szóródott szét.”

Sokkal részletesebb leírást ad Jánossy idézett írása. Visszaemlékezését az 1944. március 19-i német megszállás után elkezdett védelmi munkálatok folyamatának bemutatásával kezdi. Az okkupálást követően ugyanis intenzívek lettek a légitámadások. Természetesen a bombázók célpontja nem elsősorban a levéltár épülete volt, de ha felkészületlenül találat éri az épületet, az ott őrzött iratanyag súlyos károkat szenvedhetett volna. Az állomány védelme két részből tevődött össze:

1. fotómásolat készítése

2. az eredeti iratok biztonságos helyre szállítása.

A rohamtempóban készült fényképek elhelyezésének kérdése jóval egyszerűbb volt. Logikus döntések eredményeként az eredeti anyagtól eltérő épületben, mégpedig a Magyar Nemzeti Múzeumban, annak egyik páncélszekrényében helyezték el a másolatokat. Az eredeti anyagok kapcsán felmerült annak vidékre menekítése. A több mint kétszázmilliónyi irat elszállítása azonban nem kis logisztikai kihívást jelentett volna, mindamellett hogy a háborús költségvetést alaposan megterheli egy ilyen művelet. Szakértők véleményére alapozva a levéltár épületén kívül egyébként sem Budapesten, sem vidéken nem találtak volna biztonságosabb helyet az iratanyagnak. Így az alagsorban lévő raktárhelységeket alakították át tárgyi óvóhelynek. Ezek azonban nem voltak alkalmasak arra, hogy a teljes anyagot befogadják, így tudományos szempontok figyelembe vételével a legértékesebb anyagok mozgatásával kezdték. (pl.: az összes középkori okleveles anyag, családi levéltárak, iratgyűjtemények, a nádori levéltár).

A munkát megakasztotta a levéltári dolgozók katonai behívója. Bár megkezdték a levéltári munkatársak intézményi szolgálatban való tartása érdekében az adminisztratív harcot a kormányhatóságokkal, mégsem ez bizonyult a legnagyobb problémának. Szálasi Ferenc miniszterelnök 1944. december 4-én elrendelte az iratanyag nyugatra „menekítését”. Csak néhány adat a feladat abszurditásához: Jánossy számításai szerint mintegy 175 zárt tehervagonra, 400 teherautóra, 13 000 ládára és egy nagyobb munkásosztag több hónapos munkájára lett volna szükség. Szerencsére a „szovjet-orosz seregeknek a Dunántúlra való sikeres átkelése folytán a Szálasi-kormánynak nagyobb gondjai támadtak, semhogy a Levéltár elszállításával komolyan foglalkozhatott volna.” (LK. 1946. 3. p.)

Mikor nyilvánvalóvá vált, hogy a német katonai vezetés harc nélkül nem adja át a fővárost, a főigazgató mellé több levéltáros családjával együtt a levéltárba települt át a levéltári anyag védelmére. Nevükről érdemes megemlékeznünk: Szabó Károly, Betlendi János, Kapossy János, Varga Endre, Pálffy Ilona, Sasvári Dezső, Magyari László, Magyar Lajos és Hajnal Rezső. Ezzel a személyzettel indult neki az intézmény 1944. december 25-én Budapest ostromának. Az első hetekben a levéltárat mind a bombázások, mind a katonai atrocitások elkerülték. Kivételt jelentett ez alól a levéltárosok sorozása. A mentesítő okirat beszerzése volt az első olyan küldetés, amely már igazi életveszéllyel járt.

„Ezalatt komoly gondot csak az okozott, hogy folyamatos sorozásokkal zaklattak bennünket. Varga Endre kollégánk azonban önként vállalkozott az életveszélyes pesti útra, hogy megszerezze az épületben és annak környékén a budai oldalon lakó levéltári alkalmazottak részére szükséges mentesítő iratokat. Útja sikerrel járt: állandó ágyúzás és pergőtűz között a Lánchídon keresztül épen került vissza a Levéltár épületébe.”

(LK. 1946. 4. p.)

A Lánchíd romja az ostrom után (Kép forrása: Origo.hu)

Az igazi megpróbáltatások azonban csak 1945 január közepén kezdődtek. Pest kiürítésével mind több katonai egység próbált meg elszállásolást kieszközölni, akár fegyveres erővel a levéltár épületében. Katonai tábor létesülését csak a várbeli parancsnokság tilalma akadályozta meg, melyet a levéltár dolgozói az épületben felhalmozott történeti forrásokra és a nagy értékű letétekre hivatkozva kértek és kaptak meg.

„A katonaságon kívül a Várba menekülő polgári kormányszervekkel is késhegyig menő harcot kellett folytatnunk. így akart hozzánk erőszakkal betelepedni Vájna nyilas belügyminiszter is. Szerencsénkre titkárával éppen akkor tárgyaltunk, mikor az épület telitalálatot kapott, mely a hatalmas építményt alapjaiban remegtette meg. Erre a titkár maga is belátta, hogy főnökének nálunk biztonságos fedélre nem lehet reménye.”

(LK. 1946. 5. p.)

Gondot jelentett, hogy a levéltár épületének környéke stratégiai pontnak számított, így elkerülhetetlen volt, hogy a német katonák géppuskafészket létesítsenek az épület hátsó részén elhúzódó Bástyasétány mentén. „Csak gúnyos válaszokat kaptunk tőlük, midőn az épületben tárolt pótolhatatlan kultúrjavak védelmére hivatkoztunk.” Január 17-én azonban az egyik legnagyobb csapás érte a levéltárat: dr. Ackmann SS Obersturmführer parancsára másnap reggel 6 órára az alagsori két tárgyi óvóhely közül a jobbikat – ahol többek közt a középkori oklevelek voltak elhelyezve – ki kellett üríteniük. Ott ugyanis német tábori korházat kellett berendezni. A történtek pontos leírást Jánossy drámaian adja meg, így az ide vonatkozó részletet teljes egészében idézem.

„Ackmann reggel a Nemzeti Bank pesti főépületéből hozzánk menekült német orvosokkal és ápolókkal megjelenvén, nemcsak a tárgyi óvóhelyet igényelte magának, hanem műtőjének, berendezése végett a saját óvóhelyünket is, ahol a velünk levő asszonyok, gyermekek, öregek és egyik kollégánk közvetlenül szülés előtt álló felesége húzódott meg. Sőt konyha és raktár céljaira a rendelkezésünkre állott többi helyiséget is lefoglalta, minek folytán a helyszűke miatt Magyar, Magyari és Hajnal családjukkal együtt kénytelen volt az épületből kiköltözni. Gondjainkat súlyosbította, hogy velünk érző derék rendőreinket a várparancsnokság az arcvonalra vezényelte és hosszas utánjárásba került, míg sikerült az épület védelmére egy idősebb korosztályból álló rendőrkülönítményt szereznünk azzal a kikötéssel, hogy új rendőreinkkel együtt vállalnunk kell a budai oldalon összeszedett toloncok elhelyezését is. Természetesen ebbe is szívesen belementünk, csakhogy némi támogatásban részesülhessünk a rendőreink részéről a németek túlkapásaival szemben. Miután ilymódon a rendelkezésünkre állott helyiségekből úgyszólván teljesen kiszorultunk, Ackmannal nagy nehezen sikerült kiegyeznünk a tárgyi óvóhely egyik végének részünkre való átengedése iránt. Így legalább a középkori okleveleinket tartalmazó ládáink között helyezkedhettünk el, azokat saját testünkkel védve a behatolás és pusztítás ellen, míg ugyanazon termet mintegy 400, nagyrészt súlyosan sebes sült SS és néhány velük közös kötelékben küzdött nyilas katona foglalta el.
Miután semmiféle kórházi berendezésük nem volt – nem tekintve azt a néhány vaságyat, melyet a Kapisztrán-téri laktanyából hoztak át – a sebesülteket az állványokról leemelt XVI. és XVII. századbeli iratainkra fektették. A nyomdafestéket nem tűri el annak részletes leírása, hogy miképpen szennyeződtek be és pusztultak el ilyen körülmények között értékes forrásaink.”

(LK. 1946. 6–7. p.)

Az épület körül megnövekedett forgalom irányíthatta a támadó szovjet csapatok figyelmét a levéltárra, melynek eredménye sem marad el, január 25-én korán reggel gyújtó lövedék csapódott a harmadik emeleti raktárépületbe.

„Két napig tartott, míg a tüzet a magyar katonaság igénybevételével a második emeleti teremben el tudtuk fojtani. A bajt még tetézte, hogy a harmadik emeleti égő terem melletti teherfelvonó is kigyulladt és annak olajozott vezetékei mentén a tűz a felvonó aknájában az alagsori raktárhelyiségünkig hatolt le. A januári havas szélben napokig ömlött a sok égő zsarátnok a felvonó aknájába és csak éjjel-nappali állandó készültséggel és kitartással tudtuk a tüzet teljesen elfojtani.”

(LK. 1946. 7. p.)

Ennek és későbbi bombatalálatok következményében változott meg az épület képe, melyet az alábbi összehasonlítás szemléltet.

 

A levéltár épülete ostrom előtt és után (Kép forrása: LK. 1946.)

A levéltár épületéről az MNL OL honlapján itt, a bombatalálatok körülményeiről pedig itt több információhoz juthat az érdeklődő. A bombatalálat és a tűz mellett háborús és a téli nélkülözés minden nehézségével szembesültek a levéltárosok és családjaik. A tüzelőraktár beomlott, így bútorokkal, nyílászárókkal tüzeltek és főztek. A lábadozó sebesültek pedig kihasználva az alkalmat, a tárva-nyitva lévő irodákból, raktárakból háborús szuvenír gyűjtése céljából módszeresen fosztogattak. Az áldatlan állapotokban változást február 11. hozott.

„Február 12-én feltűnő sürgés-forgást, csomagolást vettünk észre az orvosok és az ápolószemélyzet körében, melynek célját azonban szigorúan titokban tartották. Csak délután 5 órakor, midőn a Levéltár főkapuja előtt az utcán felsorakoztak, közölték velem, hogy parancsot kaptak az éjszakai kitörésben való részvételre. Ellenvetésemre, hogy miképpen hagyhatnak itt több mint négyszáz beteget és sebesültet orvosi felügyelet és ápolás nélkül – kizárólag a mi gondjainkra –, vállvonogatással parancsukra hivatkoztak. (…)
A kitörést a parancsnokság – úgy látszik – váratlanul rendelte el, mert Ackmann SS Obersturmführer az épületben levő több mint száz halott elszállításáról sem gondoskodott. A kórház melletti lépcsőházban, az alagsori folyosón és két földszinti teremben leírhatatlan szenny és hulladék között, egymás hegyén-hátán feküdtek a visszahagyott, 2–3 hetes hullák.”

(LK. 1946. 8–9. p.)

Mint tudjuk a kitörési kísérlet nem járt sikerrel. A hajnal folyamán folyamatosan szálingóztak vissza az elkeseredett katonák. A levéltár dolgozóinak elve az volt, hogy bárkit befogadnak, ha az fegyverétől megválik, ezzel elkerülve azt, hogy a bevonuló szovjet katonák ne tekintsék működő katonai támaszpontnak az épületet. Az épületre kitűzték a fehér zászlót és február 12-én délután három óra körül az első szovjet járőr átvizsgálta az épületet. A fegyverüktől megvált katonákat a következő napok során elszállították, hadikórház lakóira, a sebesültekre azonban sokáig nem fordított kellő figyelmet a felszabadító szovjet katonai vezetés. A halottak eltemetésére csak hetek után került sor.

„A Bástya-sétányon levő Görgey-szobor mellett hatalmas gödör tátongott. A földet még az ostrom alatt a németek emelték ki, hogy abból maguknak védőállásokat építsenek. Ez a gödör fogadta azután magába a névtelen halottak százait, hamis próféták és hamis eszmék céltalan áldozatait.”

(LK. 1946. 11. p.)

Így zajlott tehát Budapest ostroma levéltáros szemmel. Egy dologra szeretném felhívni a figyelmet a visszaemlékezéssel kapcsolatban. Nem vagyok a korszak szakértője, sem a levéltár történetével, sem pedig Jánossy Dénes életpályájával részletesen nem foglalkoztam. Ugyanakkor szembetűnő, hogy a szovjet csapatokat felszabadítóként emlegeti – ami valljuk meg, nem csoda ilyen viszontagságok után. Mindamellett elismerően szól a szovjet katonai vezetők hozzáállásáról, a németeket és az őket kiszolgáló magyarokat pedig folyamatosan ostorozza. Érdemes tekintetbe venni, hogy az írás 1945–46-ban kelt, vagyis oly nagy nyomás és cenzúra nem sújtotta még a folyóiratot és a szerzőket, hogy a szocialista direktívának megfelelő szóhasználatot tükrözze. (Erre a Levéltári Híradó 1951-53 közötti számait hoznám példaként.) A német megszállástól és a háború borzalmaitól megkeseredett levéltárvezető tehát igenis felszabadítóként tekinthetett a szovjet csapatokra.

Bár később minden bizonnyal megváltozott a véleménye. Jánossy Dénes életpályájából tudjuk, őt is elérte a reakciós vád. Mint ahogy a Múlt-kor honlapján olvashatjuk 1947–1948-ban koholt vádak alapján támadások érték: többek között németbarátsággal vádolták, amire okot szolgáltatott 1943-ban írt, a magyar élettérről (Der ungarische Lebensraum) szóló 24 oldalas brosúrája. Fegyelmi eljárást indítottak ellene, majd 1948. december 6-án felmentették elnöki tisztsége alól. 1949. január 27-én levéltár-igazgatói állásából felfüggesztették, letartóztatták, majd március 31-i hatállyal nyugdíjazták.

A háború tehát veszélyes körülményeket teremthet a történészek, levéltárosok és muzeológusok számára. A fentebb leírt eseménysor csak egy a több, ugyanezen korszak alatt lejátszódott, ma már csak anekdotákból ismert történet közül. A memoárnak tekinthető rövid beszámoló olvasása közben az élénkebb fantáziával bíró olvasók szeme előtt akár egy magyar levéltáros történetét feldolgozó kalandfilm forgatókönyve is megjelenhet. Ezt minden túlzás nélkül állíthatom.

Novák Ádám

Ezt olvastad?

Az Eötvös József Collegium Történész műhelye 2018. március 1–2. között immáron negyedik alkalommal rendezte meg hagyományosnak tekinthető éves műhelykonferenciáját, a