A történész mint mesterember, avagy merre tart a történettudomány?

Szőts Zoltán Oszkár A történész mint hacker, avagy merre tart a történettudomány? címmel közölt vitaindító cikket, amelynek felvetéseire rövidesen reagált Illik Péter A történész mint „csak” történész, avagy merre tart a történettudomány? című írásával. Ahogy ő írta, „ha véres vitára nem is, de továbbgondolásra és más szempontú megközelítésre” valóban késztetnek a szóba hozott dolgok. Lássuk hát, követve lllik Péter gondolatmenetét, mi mindenen érdemes elgondolkodni feltétlen (messze nem a teljesség igényével).


Részlet a Gyalog-galopp című filmből

Hogy kell-e egy történésznek versenyképesnek lenni? Azt gondolom, igen, részben a szó hagyományos, részben pedig tágabb értelmében. Illik szerint „a  legtöbb professzionális történész – itt a »profi« szó alatt azt értve, hogy megélhetésszerűen a történetírásból él – nem kell, hogy versenyképes legyen, hiszen állami állásban (kutatóintézeti munkatárs vagy felsőoktatásban) dolgozik, és államilag finanszírozott pályázatokon nyerhet pénz külön kutatásaihoz”. Kérdés, hogy ez meddig lesz így? Ha tőlünk nyugatra tekintünk, ott azt láthatjuk, hogy mindinkább jellemző az ún. szabadúszó történészi státusz térnyerése. Vagyis: a kiválóan képzett, elismert, már bizonyított történésznek nincs állandó munkahelye, hanem újabb és újabb projektekbe fog bele, újra és újra pályázik, kvázi piaci alapon biztosítja kutatásai anyagi hátterét, ekképp megélhetését is. Magyarországon ez még nem jellemző, de a szakmán belül sokan gondolják azt, hogy csak idő kérdése, hogy mikor lesz így. Nem szólva arról, hogy érdemes mérlegelni, vajon hány főállású történész kutatónk van, aki a „történetírásból él”? Az utóbbi időben Magyarországon szinte gombamód szaporodnak a történeti kutatóhelyek (jóllehet, ezek szakmai megítélése erőteljesen megoszlik, hogy finoman fogalmazzak). Ugyanakkor nagyon sok történész úgy kutat, hogy közben levéltáros, egyetemi oktató, muzeológus stb. Vagyis főállása nem kizárólag a kutatásról szól, hanem pusztán arra is módja van a kutatónapok révén. Ezek kivételét azonban épp a közelmúltban szigorították pl. a levéltárakban. Ekképp tehát aligha vitatható, hogy ha valaki a porondon akar maradni, akkor – tetszik vagy nem – de bizonyos keretek között versenyképesnek kell maradni.

Annak kell maradni ezen felül más értelemben is, ahogy korábban már utaltam rá. Arról van szó, hogy ma már nem tartható az az álláspont, hogy a történészek kvázi egymásnak dolgozva nem tudják megszólítani a történelemmel nem professzionális módon foglalkozó embereket. A public history térnyerése stb. révén a történelem iránti érdeklődés gyökeresen átalakult. E keretek között pedig az a történész, aki nem képes a szorosan vett szakmán kívül megszólítani a társadalmat, legalábbis annak egy részét, beszűkült téren mozog, nyersebben fogalmazva: a társadalmi hasznossága erősen közelít a zéróhoz. Ám – lévén a „profi” történészek többsége közalkalmazott – a fenntartók számára is mind fontosabb az a fajta nyitottság, amely az Európai Unióban már természetes. Egy példa: a levéltárak már régen nem bezárt kutatóhelyek, kvázi „elefántcsonttornyok”, hanem – mivel a jogbiztosító iratok minden állampolgár számára jelentőséggel bírhatnak – nyitottak a nem professzionális kutatók felé. E nyitottságot erősítik az olyan rendezvények is, mint pl. a Múzeumok Éjszakája vagy a Családi Emlékezet Program. Azaz: mind erősebb az az elvárás, hogy a többségi társadalomnak is kínáljanak mondandót.

Ez pedig a történészek esetében is így van. A modern kommunikációs eszközök, az új közlési formák révén a történésznek is nyitnia kell, ha ezt nem teszi meg, akkor az történik majd, amit egyik kollégám, Fónagy Zoltán fia mondott, épp arra ösztönözve apját, hogy egy blog révén új formában adja közzé tudását, mert ha ezt „nem értjük meg, kihalunk, mint a dinoszauruszok”. Mármint a történészek, akkor, ha nem ismerik fel, hogy a 21. század más kihívásokat állít eléjük is. Mi ez, ha nem versenyhelyzet? Abba, hogy az internetnek ebben milyen szerep van, fölösleges is hic et nunc belemenni, az nyilvánvaló. Summázat: vak az a történész, aki nem érzi, hogy igenis ki kell lépni a nagyközönség elé, hanem ehelyett megelégszik az őt övező belterjes szakmai környezet reflexióival. Ezt a kényelmes pozíciót igenis – csupán idő kérdése – feladni kényszerülünk, tudomásul kell venni, hogy a tudásunk akkor ér igazán valamit, ha azt közzé tesszük és érdeklődést keltünk iránta. Ilyen értelemben a tudás is piaci áru. Jogos a kérdés, ha nem tudjuk „kelendővé” tenni, akkor miért is „jár” a közalkalmazotti státusz?

Ami a hagyományos műveltséget és az internet használatában való professzionális jártasságot illeti, van igazsága Illik Péternek. A történelem nem egzakt tudomány, szélsőséges megközelítésben tehát, ha mondjuk matematikai alapon nézem, a mohácsi csata végkimenetele (az ezen való vita persze már eleve feltételezi, hogy volt ilyen csata) vagy Kossuth Lajos létezése sem egyéb erős valószínűségnél. Ma már – azt gondolom – túl vagyunk azon, hogy higgyünk a teljes igazság létében, az abszolút igazság feltárhatóságában, a múlt teljes megismerésében. Aligha véletlen, hogy Gyáni Gábor szerint az újragondolt történeti tudást a permanens újraértelmezés alapozza meg. (Gyáni Gábor: A történetírás újragondolása. In: Gyáni Gábor: Az elveszthető múlt. Nyitott Könyvműhely, Bp., 2010. 14.). Ma már általánosan elfogadott az, amire többek között Takács Tibor mutatott rá szemléletesen: „Pedig közhely (vagy annak kellene lennie), hogy a forrásként használt szöveges dokumentumok nem magát a múltat, hanem annak egyféle értelmezését tartalmazzák. A történelmi tények ezen interpretációk által teremtődnek, ezeken kívül álló ››elemi‹‹ tények nem léteznek a jelenben a múltról, egészen egyszerűen azért, mert a múlt – már elmúlt. […] A források nem önmagukért beszélnek, ha így volna, semmi szükség sem lenne a történészekre. A múlt eseményei akkor válnak történelemmé, ha jelentést társítunk hozzájuk. Ez a jelentésadó tevékenység a történész fő feladata, ami óriási szabadsággal, egyben nagy felelősséggel is jár.” (Takács Tibor Tibor: A források tere. Élet és Irodalom, 2007. 24. ).

 

Ahogy tehát – józan ésszel – a nyomtatott könyvek sem lehettek az abszolút igazság hordozói, úgy az internetes tartalom sem, és természetesen a levéltárak iratai sem. Itt utalnék a Levéltári Szemle hasábjain még 2008–2009-ben lezajlott szakmai vitára, amelyben Gyáni Gábor írására – sorrendben – Nagy Sándore sorok írójaBolgár Dániel és Takács Tibor reflektált: Gyáni Gábor: Levéltári kánon és történetírói tapasztalat. In: Levéltári Szemle, 58. (2008) 3. sz. 4–9.; Nagy Sándor: Levéltárak és felhasználói igények. In: Levéltári Szemle, 59. (2009) 1. sz. 25–27.; Katona Csaba: Szeriális történetírói kánon és levéltári tapasztalat. In: Levéltári Szemle, 59. (2009) 1. sz. 29–40.; Bolgár Dániel: Bolgár Dániel: Levéltári kánon és egy tapasztalatlan történetíró: hozzászólás a Gyáni Gábor: Levéltári kánon és történetírói tapasztalat című tanulmánya nyomán kibontakozó vitához. In: Levéltári Szemle, 59. (2009) 2. sz. 52–60.; Takács Tibor: Sancho Panzától az álmok palotájáig : néhány megjegyzés a levéltárról. In: Levéltári Szemle, 59. (2009) 2. sz. 61–68.

E ponton jelezni kell: a digitalizált forrásoknak viszont vannak nagyon is konkrét előnyei, túl a könnyű, internetes alapú hozzáférésen. Pl. ha egy forrást egyszer kiadtak már nyomtatásban, akkor igen ritkán fordul elő, érthető módon, hogy egy történész az eredeti, teszem azt levéltárban található forráshoz nyúl vissza. Így, ha a kiadásba valami hiba csúszott – nyomdahiba, téves olvasat stb. –, akkor az akár századokon át öröklődhetett. Ellenben ha az eredeti forrás érhető el az interneten digitalizált formában, akkor ez máris kiküszöbölhető, persze kellő tudás esetén (nyelvismeret stb.).

Miért fontos az, amire – helyesen – Szőts is rámutat, hogy ti. „szakmailag megfelelő színvonalú lapokkal pedig el kell jutni a közönséghez és a látogatókat meg kell tartani”? Bár, mint már esett róla szó, a történelem nem egzakt tudomány, de mégis egy szakma. Ahogy a péké vagy az informatikusé stb. Engedjék meg, hogy hosszabban idézzem Horváth Richárd kollégám recenzióját Garamvölgyi László könyvéről, amelynek témája nem más, mint Mátyás király feltételezett, ám a szerző által tényként kezelt meggyilkolása: „Képzeljük el egy pillanatra, hogy valaki előállna egy nagy terjedelmű kötettel, melynek alaptétele, hogy a Nap a Föld körül kering. Legfőbb bizonyító érve az lenne, hogy lám-lám! naponta kinézve az ablakon bárki láthatja, hogy a fényes égitest szépen körbejárva a horizontot minden esetben keleten tűnik fel és nyugaton válik láthatatlanná stb. Aligha kell magyarázni, rögvest nevetség tárgyává válna a szerző és műve egyaránt, hiszen tételével és igazolási eljárásával szemben részben kiváló szakemberek közössége, részben a biztos köztudatot képviselő közvélemény hördülne fel, mondván, aki a csillagászathoz, fizikához nem ért, ne írjon a témáról könyvet. S lássuk be, ebben azért akad némi megfontolásra érdemes igazság. A történelemmel azonban nem pontosan ez a helyzet, ami természetes és egészséges folyamat eredménye. A természettudományokhoz képest vele szemben sokkal nagyobb az érzelmi töltet, a puszta kíváncsiság vagy az igény aktuális érdekekhez való alkalmazására. Ezekből adódóan figyelem is több jut rá sok más tudományághoz képest. Csakhogy néha átesünk a bizonyos szólásbéli ló másik oldalára. Azon túlmenően, hogy a történettudomány művelőit néha nem is tekintik szaktudást igénylő diszciplína képviselőinek, e tudományterület sorsa olykor a labdarúgáséval és a politikáéval látszik egybefonódni: azaz »mindenki ért hozzá«, vagy ha mégsem, határozott véleménye azért mindenkinek akad róla. Ráadásul a természettudományoktól eltérően valóban sokkal nehezebb e tudomány esetében megfellebbezhetetlen igazságokról, alkalmasint axiómákról beszélni, ezért a szakmai vita és az új szempontok, kérdések felbukkanása természetes folyamat. Ha azonban ezt tetézi a korszakról korszakra változó (jobb esetben) társadalmi, (rosszabb esetben) politikai nyomás, akkor az erősen képes rombolni (és rombolta/rombolja is) az e tudományágba és művelőibe vetett bizalmat. Bárhogyan csűrjük-csavarjuk is mondandónkat, tagadhatatlan tény, hogy a források és az alapvető módszertani és kutatástechnikai fogások ismerete nem mellőzhető történeti tárgyú munka készítésekor.” (Horváth Richárd: (Lehet hogy) meggyilkolták a királyt! – Garamvölgyi László: Hunyadi Mátyás, meggyilkolták a királyt. Formabontó könyvismertetés. In: Történelmi Szemle, 54. [2012] 3. sz. 503–521.).

Mit lehet ehhez hozzátenni? Illik felvetését citálva: „Azt is érdemes elfogadni, hogy »dilettáns« gondolatok, tévhitek mindig is voltak, csak a digitális forradalom lehetőséget ad ezek kiterjedt artikulálásának.” Ez vitathatatlan, viszont épp ezért is fontos, hogy – lásd fentebb – a történész éljen ugyanezekkel az eszközökkel. Ha ezt nem tesszük, akkor nem tudjuk ugyanazon a fórumon, tehát legalább közelítőleg hasonló hatékonysággal kifejteni álláspontunkat, ahol az ehhez hasonló tartalmak megjelennek: „képesek inkább azt hazudni, hogy a Tót az egy szlovák vagy szláv vagy lengyel (népnév) név (családnév), pedig ez nem lehet igaz; mert eredetileg biztos, hogy kizárólag magyar lehetett” (Vasváry-Tóth Tibor: Magyar őstörténeti etimológiai szótár). Az ilyen és hasonló tartalmak gyorsan népszerűvé válhatnak. Ahol azonban az ilyen jellegű munkák megjelenhetnek, ott megjelenthet más is. A cél ugyanis nem az, hogy a történészek egymást győzködjék, hanem az, hogy utat leljenek azokhoz, akik nyitottak a jól hangzó, érzelmi húrokat pengető áltudományos magyarázatok mellett a szakmai érvekre is.

 

Végezetül még egy gondolat, csatlakozva Szőts írásának egyik lényegi eleméhez: amennyire örvendetes, hogy digitális formában mind több régi forrás érhető el, annyira kínzó kérdés a jelenkor – papíralapon nem létező – forrásainak fennmaradása. Kezdjük ott, hogy pl. az e-mail mint műfaj mennyiben maradandó? Arany János és Petőfi Sándor vagy Johann Wolfgang von Goethe és Friedrich Schiller levelezése ma is olvasható (még ha nem is maradt fent minden levelük), de ha ma két hasonló kaliberű értelmiségi rendre értekezik, akkor azt jórészt mobilon és e-mail-en teszi. Utóbbiak vajon ránk maradnak-e, és ha igen, miképp? Volt arra példa, hogy levéltárak felvetették, szerződést kötnek emberekkel, hogy e-mail-levélváltásukat a levéltárra hagyják. Igen ám, de itt belefutunk abba a problémába, amit néprajzos ismerősöm vetett fel: hiába megy el a kutató tudós a természeti népek közé, hogy megtudja, hogy élnek azok. Ugyanis ha ott van, épp az ő jelenléte okán, már nem azt látja, amit látni akar: őelőtte máshogy viselkednek, reagálnak stb. S itt is ez a helyzet: ha valaki tudja, hogy levelezése egyszer kutathatóvá lesz, tudatosan és/vagy nem tudatosan formálja azt, szelektál. Másképp fogalmaz, elhagy dolgokat, netán hozzátesz, néhány ismerősével való kapcsolatát egészében ad acta teheti. Ez igaz a tartalmi részre is, de a formára is. Ismert, hogy az e-mail, ha nem hivatalos, nem is szólva a chat-ről, közel áll az élő beszédhez. Erodálódnak a használatban a helyesírás előírásai, az elütéseket (ellentétben a nyomtatott levélnél) nem javítjuk, rövidítünk stb. Így lenne-e ez akkor is, ha tudjuk, kutatni fogják elektronikus levelezésünket? Csupán – csatlakozva a már felvetett problémákhoz – egy kérdést vetettem fel. Ha ezt megtoldjuk azzal, hogy mi lesz pl. az olyan anyagokkal, amelyek mondjuk csak a régi, hagyományos „kislemezen” maradtak meg – az ennek behelyezéséhez szükséges modult ma már nem is találjuk meg a számítógépeken –, akkor láthatjuk: miközben a gyártók újabb és újabb modern hordozókat alakítanak ki, azoknak, így a levéltáraknak, akik a tartalmakat őrizni akarják, újra és újra reagálni kell, hogy az információt át lehessen játszani, hozzáférhetővé lehessen tenni. Nem véletlenül létezik az E-levéltár, a levéltárak nyitottak a kérdésre, keresik a megoldásokat

A kérdések egyre csak gyűlnek, a válaszokat keressük. De hogy a történész szakma képviselői érzékelik a problémákat, arra nézve hadd idézzem Fodor Pál, a Magyar Tudományos Akadémia Bölcsészettudományi Kutatóközpont főigazgatója, az MTA BTK Történettudományi Intézet igazgatója gondolatait igazgatói pályázatából: „Az ún. információs társadalom »kihívásaival« az Intézetnek is szembe kell néznie, és meg kell tanulnia azoknak az eszközöknek a használatát, amelyek nélkül senki sem képes többé társadalmilag értékelhető hatást elérni. […] Ebből következik, hogy az intézmény előtt álló fő kérdések egyike az, hogy miként tudja létét megismertetni a társadalom minél nagyobb hányadával, és hogyan tud egyszerre megfelelni a tudományos és a közgondolkodást érintő elvárásoknak.”

Katona Csaba

Ezt olvastad?

Oktatóvideók megtaníthatnak levéltárban kutatni? Érdemes rögtön az elején a levéltári iratok kutatásának a fogalmát újra elővenni és a 21. századi
Támogasson minket