„A várfogalom egészségesen ápol és eltakar, összemos”

Horváth Richárd, a Magyar Tudományos Akadémia Bölcsészettudományi Kutatóközpont Történettudományi Intézetének tudományos munkatársa tartott előadást 2016. február 16-án „Várak és uraik a középkori Magyarországon” címmel. A hagyományoknak megfelelően, a Magyar Történelmi Társulat rendezvényének az Eötvös Loránd Tudományegyetem Bölcsészettudományi Karának tanácsterme adott otthont. Csukovits Enikő, a Magyar Történelmi Társulat főtitkára nyitotta az eseményt, aki a várkutatások egyik legavatottabb tudoraként jellemezte az előadót.

Csukovits Enikő és Horváth Richárd (A fényképfelvételt Póra András készítette)

Horváth Richárd az előadás kezdetén arra hívta fel a figyelmet, hogy habár a várak történetére vonatkozóan olykor elhangzik az a mondat, hogy „már megint egy lerágott csont”, úgy véli, ez is egy olyan téma, amelyet érdemes időről-időre átgondolni és kutatni, mert az eredmények, illetve módszerek tükrében újabb képet kaphatunk a gyakran még ma is létező objektumokról.

A bevezetőt követően a várkutatások kialakulása és a napjainkig tartó szakmai változások kerültek bemutatásra. A történészek és a történeti gondolkodás átalakulása más kutatási területekhez hasonlóan a 19. századi kezdetektől ki voltak téve a diszciplínákban bekövetkezett paradigmaváltásoknak. A várkutatások aranykorának az 1960-as, 70-es évek tekinthetők, amikor a magyarországi vizsgálatok lépést tartva a korszak módszertani követelményeivel, az Európában zajló, nemzetközi kutatásokra is képesek voltak reagálni, ezáltal becsatlakozni a szakmai diskurzusokba. Az előadó Engel Pál, Kubinyi András és Fügedi Erik kutatásait és eredményeit emelte ki.

Horváth Richárd szerint érdemes figyelembe venni a várakkal kapcsolatban lévő gondolkodásmódbeli különbségeket. Engel Pált idézte, aki szerint: „alig van nehezebb feladata a történelemnek, mint elnevezésekről, melyeknek értelmét mindenki ismeri, vagy ismerni véli, kimutatni, érthetővé tenni, hogy azokkal valamikor egészen más fogalmakat fejeztek ki.” Horváth, arra utalt, hogy alapvetően a mai társadalomban is különböző kép él a várakkal kapcsolatban, és az olykor zavaros helyzet reprezentálása komoly kihívás a kutatók számára, mert, ahogy fogalmazott: „…a várfogalom egészségesen ápol és eltakar, összemos…” Eltérő típusú, méretű és funkciójú objektumokról van szó, mégis szokás szerint váraknak hívjuk őket.

A közönség a továbbiakban egy időrendi áttekintést kaphatott a magyarországi várépítészet legkorábbi emlékeitől, az ispánsági váraktól egészen a késő középkori várkastélyokig.

Az ispánsági várakat sokáig földsáncokkal kerített építményekként tekintették, de a modern régészet kimutatta, hogy ezek sokszor fa és föld ötvözetével készített erődítmények voltak. Anonymus földvár említése is arra utalhat, hogy a korai váraink az ezerkétszázas évekre már nem az eredeti állapotuknak megfelelően állhattak. A szabolcsi vár példája mutathatja, hogy ezek milyen nagy kiterjedésűek lehettek. Érdekes kérdés azonban, hogy miért építették ezeket az objektumokat? Az biztos, hogy ezek a legkorábbiak, és az is, hogy nem magyar specifikumról van szó, mert tudunk Közép-Európában közel hasonló építményekről, illetve az is bizonyos, hogy ezek elsősorban hatalmi bázisokként funkcionáltak. Az Árpád-dinasztia ezeken az erődítményeken keresztül szállhatta meg a Kárpát-medencét, és arra szolgáltak, hogy biztosíthassák a vezetői hatalmat. A keltezésük tekintetében megegyezik a szakvélemény abban, hogy az objektumok körülbelül egy időszakban jöhetek létre, mégis három közeli, de nagyon különböző történelmi helyzetben lévő korszakot állapítottak meg: a legkorábbi szerint a kilencszázas évek elején készülhettek az építmények. Mások nem sokkal későbbre, Géza vagy Szent István korára datálják a létrehozásukat. Végül a harmadik változat szerint az ezerhetvenes években, a Salamonhoz kötődő belháborúk idején történhetett az építésük. Az erről szóló vitához esetleg a régészeti kutatások adhatnak további támpontokat.

Horváth Richárd (A fényképfelvételt Póra András készítette)

A klasszikus királyi központok kialakulását tekintjük a várépítészet következő szakaszának, amelyeknek főként igazgatási és reprezentációs funkcióik emelhetők ki. A 13. században keletkeztek a földesúri magánvárak és váruradalmak, amelyek a korábbiaktól eltérő típusokat jelentettek. Általános jellemzőik, hogy kisebb alapterülettel rendelkeztek, és egy jó részüknek a meghatározó elemeként csupán egy torony szolgált. Ezek a megváltozott társadalmi, gazdasági és politikai helyzet következtében fejlődtek ki.

A közismert tatárjárást követő várépítésekre eddig kevés régészeti nyom utal a Duna-mentén, és a forrásokból már tudjuk, hogy a tatárok a köztudattal ellentétben rendelkeztek olyan ostrom technológiával, ami lehetővé tette a várak elfoglalását is. Tehát az erősen élő toposz, miszerint a tatárjárás elsődleges tapasztalata az lehetett, hogy a támadók nem voltak képesek bevenni az erődítéseket, téves. Gondolhatunk Kijev elfoglalására, de jó magyarországi példa Rogerius mester leírása, amely szerint az egresi monostort fél tucat ostromgéppel támadták. Horváth szerint a várépítészet fellendülésének okai sokkal inkább a társadalmi-politikai folyamatok átalakulásában keresendők, mint a tatárjárásban. Természetesen nem tagadhatók le a tatárjárás következményei és hatásai, de ennél jelentősebbnek tekinthető a 13. század második felében kibontakozó belháborúk időszaka, amelyek valóban a várak elszaporodását okozhatták.

A visegrádi vár madártávlatból (A kép forrása: www.visitvisegrad.hu)

Igaz, hogy a forrásadottságok félrevezetők lehetnek, egyelőre úgy tűnik, hogy az ezerháromszázhúszas évekre alakult ki a középkori Magyarország várállományának zöme. A várak említése tömegesen jelenik meg a belső küzdelmek során érdemeket szerző urak tetteit részletező dokumentumokban. Az Anjou-kor hozadékai továbbá a királyi rezidenciák is, mint például Visegrád, Diósgyőr, vagy akár a mai Szlovákia területén található Végles vára. A Zsigmond-korban drasztikusan átalakult a királyság birtokszerkezete és a királyi várak szinte kétharmada magánkézbe került. A 15. században had- és társadalomtörténeti szempontból két új épülettípus jelent meg: az elsősorban katonai célból a szerb-magyar határon kiépülő végvárrendszer objektumai, illetve megjelent a terminológiailag vitatott elnevezésű várkastély (castellum) is. Az ezerötszázas évektől a nemesi társadalom nagyobb rétege számára nyílt meg a lehetőség a várkastélyok felépítésére, és ezzel az uralkodókéhoz hasonló magánrezidenciák létrehozására.

Horváth Richárd az előadás zárásaként a mai fejekben élő várképeknek és a forrásokban szereplő említéseknek gyakori ellentmondására hívta fel a figyelmet, és beszélt azok valódi és vélt funkcióiról. Az épületekre, amelyekre napjainkban várakként tekintünk, egyáltalán nem biztos, hogy a középkori kortársak szemében is azok voltak.

Balogh Ádám

Kapcsolódó cikkek:

„Ez nem a jövő. Ez már a múlt.” – Beszélgetés Fehér Andrással a 3D-s modellezésről és a XXI. századi értékmegőrzésről

Hogyan nézzünk várakat? – Túratippek (kezdő) várbarátoknak

Végvári katonák hétköznapjai – interjú Komjáti Zoltán Igorral

Bemutatkozik a Kubinyi András Történész Műhely

„Lendületes” középkori gazdaságtörténeti kutatások – interjú Weisz Boglárkával

Ezt olvastad?

A Lászlóból Lancelot: Magyar király a Kerekasztal lovagjai között? (László to Lancelot: Hungarian Kings, Arthurian Knights) címmel került megrendezésre a