A várkonyi egyezmény: a korona és kard mondája

Próbára akarom tenni a herceget, és megkérdem, vajon a koronát vagy a hercegséget kívánja-e bírni. Ha jó békességben a hercegséget akarja, ám legyen, de ha a koronát, ti ketten, főurak nyomban keljetek, és vegyétek fejét ama karddal” – a Képes Krónika leírása szerint ezt hagyta meg I. András király (1046–1060) két bizalmasának, mielőtt fogadta volna öccsét, Béla herceget (I. Béla 1060–1063) Várkony várában 1059 végén. Noha az Árpádok története bővelkedik családi drámákban, a fivérek tragédiája mégis külön kiemelendő, mert a korona és a kard mondai elemekkel átitatott történetében minden olyan tényező megjelenik, mely a korai magyar állam létét befolyásolta, s jövőjét meghatározta.


A várkonyi jelenet ábrázolása a Képes Krónika 91. fejezetének P-iniciáléjában (Képes Krónika digitalizált változata)

A száműzött hercegek, András, Béla és Levente csaknem másfél évtizeddel azután térhettek haza szülőföldjükre, hogy menekülni kényszerültek édesapjuk, Vazul Szent István (1001–1038) elleni sikertelen összeesküvése miatt. Béla lengyel, András és Levente pedig orosz földön telepedett le. 1046 nyarának végén a német vazallussá süllyedt Orseolo Péter (1038–1041, 1044–1046) uralmát megelégelt magyar urak követei érkeztek Kijevbe, s arra kérték Vazul fiait, hogy szerezzék vissza a trónt Szent István nemzetségének. Miután a hercegek átkeltek a Kárpátok észak-keleti bérceinek erdein, András sikerrel döntötte meg Péter hatalmát és fojtotta vérbe a békési várúr, Vata által meghirdetett pogány restaurációt, ami ugyanakkor Levente életébe is került.

Hogy minél hamarabb megszilárdíthassa a keresztény királyságot, András hazahívta öccsét, Béla herceget, akit e szavakkal kérlelt: „Mert nekem nincs sem örökösöm, sem édestestvérem rajtad kívül. Légy te az örökösöm, te kövess a királyságban”. Béla hazatért fivére hívó szavára, s megosztották a hatalmat: András királyként az ország területének kétharmad, Béla hercegként az ország területének egyharmad részét kormányozta. A herceg királyi felségjogokat gyakorolva, teljesen szuverén módon irányította területét: saját udvartartása volt, pénzt veretett, adományozott és legfőbb hadúrnak számított, egyedül önálló külpolitikát nem folytathatott. De Béla nem csak mint támasz és mint kijelölt örökös támogatta bátyját, lényegében társuralkodó volt.

Együttműködésük tíz kerek esztendőn át harmonikus volt, 1057-ben azonban – közel egy évtizednyi hadiállapot után – András békét kötött a német birodalommal, amely – noha a magyar uralkodó korábban két offenzíváját is sikeresen elhárította (1051-ben és 1052-ben) – egészen addig rettegésben tartotta királyságát. A békét dinasztikus házassággal kívánták megpecsételni, IV. Henrik német király (1056–1105, 1084-től császár) nővére, Judit hercegnő feleségül ment András fiához, Salamonhoz. A német udvar ragaszkodott ahhoz, hogy Salamon örökölje András trónját, aki a hőn áhított béke érdekében elfogadta ezt: még saját életében megkoronáztatta fiát, megszegvén így öccsével kötött évtizedes egyezségét.

András ábrázolása a Thuróczy-krónika 1488-as augsburgi kiadásában (Bibliotheca Corviniana Digitalis)

A király és a herceg közötti kenyértörést a magyar krónikáshagyomány egészen egyedülállóan megrajzolt jelenetben beszéli el. A szélütés következtében lebénult András tisztában volt azzal, hogy Béla túl nagy hatalommal bír, s a gyermek Salamon az ő beleegyezése nélkül nem uralkodhat. Hogy biztosítsa fia trónját, az agg uralkodó úgy döntött, próbatétel elé állítja öccsét, s 1059 végén a Tisza jobb partján emelkedő Várkony várába rendelte Bélát, mely a király és a herceg territóriumának határán magaslott a folyó habjai fölé.

András úgy tervezte, felajánlja Bélának, hogy maga válasszon a királyság és a hercegség közül, s amennyiben az önszántából lemond a trónról, és hercegként támasza kíván lenni Salamonnak, akkor engedi békében távozni, azonban ha a korona után merné nyújtani kezét, vesznie kell. Az agg király nem reménykedett, ezért két bizalmas hívét is beavatta tervébe, akiknek le kellett volna sújtaniuk az akkor még mit sem sejtő Bélára. Azonban a palota ajtaját őrző Miklós, a kikiáltók ispánja fültanúja volt András és bizalmasai társalgásának, s mikor Bélát a király elé vezették, a küszöböt átlépő herceg fülébe súgta: „Ha élni akarsz, válaszd a kardot”. Mikor a herceg belépett a terembe, látta, hogy bátyja ágya mellett egy piros vásznon ott hever a korona és a kard. A betegeskedő András felült, s így szólt testvéréhez:

Herceg! Én megkoronáztam fiamat, de nem hatalomvágy okán, hanem az ország békéje érdekében, melyet harmadnapja kötöttem a császárral. De legyen meg szabad akaratod: ha a királyságot akarod, vedd a koronát, ha a hercegséget, vedd a kardot, közülük az egyiket engedd át fiamnak, ámde a korona jog szerint a tiéd”.

Béla herceg ekkor megértette Miklós ispán szavait, s megőrizve hidegvérét a kardot választotta, mire András király könnyek között, hálálkodva borult öccse lábai elé.

A fivérek meghasonlásának eredője a korai Árpád-korban még kiforratlan öröklési rend volt. Szent István halála után az idegenből jött Orseolo Péter, majd a magyar elitből választás útján hatalomba emelt Aba Sámuel (1041–1044) foglalta el a trónt, melyet András szerzett vissza a Turul nemzetségének. Az, hogy András hazahívta Bélát és herceggé tette, a 20. század egyik legkiválóbb középkorásza, Györffy György szerint nem más volt, mint a szeniorátus rendjének felújítása. Az akkor még gyermektelen András ily módon kívánta elejét venni annak, hogy a dinasztia hatalma újra meginogjon. Miután azonban megszületett Salamon, akit apja még saját életében királlyá avatott, a primogenitura elve érvényesült, ami óhatatlanul hatalmi vetélkedéshez vezetett.

A király és a herceg közötti hatalommegosztás kettős természetű volt. Az érem egyik oldalán egy családon belüli osztozkodást látunk, melynek során a fivérek felosztották egymás között a reájuk szállt családi örökséget. Másik oldalról nézve azonban nem tekinthető csupán a dinasztia magánügyének, hiszen az osztozkodásban érdekeltek voltak azok a világi arisztokraták is, akik az uralkodóház egyes, politikai cselekvésre alkalmas férfitagjainak kíséretét alkották, s akiknek lehetőségei így nagyban függtek attól, hogy az általuk támogatott királyi sarj mennyire van tűzközelben, milyen viszonyban áll a hatalommal. Maga a Krónika is hangsúlyozza a fivérek közti viszony elmérgesedésének egyik okaként, hogy bizonyos opportunista főurak egymás ellen uszították őket. A konfliktus efféle kettős természete a mondában tisztán tetten érthető, hiszen a két fivér mint a család két egyenrangú tagja találkozik egymással, azonban a helyszínről már uralkodó és vazallusa távozik.

Béla ábrázolása a Thuróczy-krónika 1488-as augsburgi kiadásában (Bibliotheca Corviniana Digitalis)

Az András és Béla közötti paktum felbomlása kapcsán különösen érdekes, hogy a magyar krónikáshagyomány két jelenetben két különböző módon láttatja Béla magatartását. A Salamon megkoronázásáról szóló részben a herceg felháborodásáról olvashatunk (91. fej.), majd pedig arról, hogy Béla és fiai, Géza (I. Géza 1074–1077) és László (I. Szent László 1077–1095) hercegek beleegyezésüket adták a gyermek felkenéséhez (92. fej.). A két eltérő beállítás éppen a legfontosabb tényező, a királyválasztáshoz szükséges egyetértés (consensus) kérdésében üt el egymástól. A korabeli politikai gondolkodás szerint ezt az egyetértést akár egyetlen személy ellenkezése is megvétózhatta, ám az egyhangúság jogszerűségét az sem csorbította, ha valakitől halálos fenyegetéssel kényszerítették ki hozzájárulását, s az sem, ha minderre utólagosan került sor.

Az is rendkívül érdekes, hogy a Béla hozzájárulásáról szóló rész és a várkonyi jelenet a magyar Krónika ugyanazon fejezetében olvasható (92. fej.). Látszólag nincs is ellentmondás, hiszen Béla, mikor a kardot választotta, e szavakat intézte bátyjához: „Legyen fiadé a korona, ki felkenetett, és add nekem a hercegséget”. A középkori politikai gondolkodás vizsgálatában élen járó Gerics József szerint a várkonyi találkozó leírásának teátrális megkomponáltsága mögött az az eseménysor húzódik meg, melynek során András király halálosan megfenyegetve Béla herceget kényszerítette ki annak utólagos egyetértését a gyermek Salamon királlyá avatásához. A pécsi egyetem professzora, Bagi Dániel szerint azonban a jelenetben szó sincs az efféle egyetértés kicsikarásáról, András célja csupán az volt, hogy lemondásra bírja Bélát, az eredeti jogviszonyt úgy alakítva át, hogy a herceg ezentúl ne legyen egyben trónörökös is.

A historiográfiai kutatás egyetért abban, hogy a várkonyi jelenet a magyar krónikáshagyomány egyik legrégibb szöveghelye, arra vonatkozólag azonban, hogy mikor is jegyezték le a történetet, változatos elképzelések születtek, melyek közül a mérvadó szakirodalomban kettő tett szert kiemelt jelentőségre. Gerics szerint a magyar történetírás első műve, az Ősgeszta Salamon uralkodása (1063–1074) idején keletkezett, s arra alapozva, hogy a Salamon koronázása során alkalmazott Egbert-ordo szertartásrendjében a kard nem szerepel a királyi felségjelvények között, erre az időre datálta a történet írásba foglalását. Kristó Gyula szerint viszont az Ősgeszta Könyves Kálmán idején (1095–1116) készült, s ugyancsak ekkor jegyezték le a mondát, mert abban a Kálmán számára különösen fontos hatalmi-ideológiai elvek érvényesülnek: azáltal, hogy Béla lemond a már királlyá avatott Salamon javára, tetten érhető a legitimitás tana, ám azzal, hogy Béla halálos fenyegetés hatására mond le, fenntartja a család ezen ágának trónra formált jogalapját (I. Béla nagyapja volt Kálmánnak).

Annyi bizonyos, hogy a jelenet retrospektív, s mint ilyen, a győztes fél szemszögéből láttatja az eseménysort. A várkonyi történet kimondottan erős képet fest mindkét főszereplőjéről: András testvérgyilkosságra készül, Béla pedig, mikor érvényesíthetné jogát a trónra, gyáván megfutamodik. Az olvasóban mégis felébred egyfajta szimpátia a herceg iránt, hiszen döntése alól felmenti a tény, hogy élete volt a tét, s a koronához való joga az azt tőle elvenni szándékozó uralkodó által is elismerésre kerül. Mivel a szöveg ily módon Bélát hozza ki erkölcsi győztesként, valószínűsíthető, hogy a történet írásba foglalására leszármazottai regnálása idején került sor.

A mondai történet lejegyzése azonban csak akkor vált lehetségessé, ha az kiforrott formájában létezett, így azonban a monda keletkezése kívül esik az íráshagyomány keretein, s a szóbeliség homályába vész. A régi magyar irodalom neves szakértője, Kardos Tibor nyomán honosodott meg a tudományos köztudatban az az elképzelés, hogy a várkonyi találkozó meséje egy, a népi képzelet által szült epika, mely a mondaalkotás bevett módszereivel rajzolta meg a maga számára a király és a herceg közötti politikai megegyezést, s melynek középpontjában a jó és a rossz közötti választás motívuma húzódik meg. A szegedi egyetem professzora, Szegfű László művelődéstörténeti kutatásai során adott hangot azon véleményének, hogy az írott hagyományba beolvadt várkonyi jelenet akár egy nagyobb szabású ének expozíciója is lehetett, amely mondai csatornákon keresztül került be a Krónikába. Más elképzelések szerint a fivérek tragédiájának ilyetén megkoreografálása az elit mint egy vájtfülű kör számára íródott, hogy a számukra egyértelmű szimbólumok, azaz a királyi és hercegi hatalmi jelvények segítségével magyarázza el a folyamatot, miként is bomlott fel a király és a herceg eredeti megállapodása, az események középpontjába a Béla-ág sérelmeit állítva.

Béla megkoronázásának ábrázolása a Képes Krónika 94. fejezetének D-iniciáléjában: (Képes Krónika digitalizált változata)

András király kísérlete, hogy a herceg egyetértését kikényszerítve biztosítsa fia trónját, végül kudarcba fulladt. Béla, miután világossá vált számára, hogy élete veszélyben van, családjával együtt száműzetése egykori helyszínére, a lengyel udvarba menekült, hogy aztán lengyel zsoldosok élén alászáguldva a Kárpátokból, fegyverrel érvényesítse jogát a koronára. Számíthatott a magyar főurak többségére is, hiszen Andrásra azáltal, hogy megszegte öccsével kötött megállapodását és német követelésre fiát jelölte meg örököséül, rávetült a németbarátság fojtogató árnyéka. Györffyt idézve: „A sors iróniája, hogy András, aki tizennégy éve a német csapatok segítségével harcoló Pétert kiütötte a nyeregből, most átcsúszva elődje szerepébe, maga volt kénytelen német hadakkal felvenni a harcot öccse ellen”. Béla legyőzte fivérét, a bénult, öreg András menekülés közben földre zuhant, s a vágtató lovak összezúzták testét.

Béla megszerezte jussát, ugyanakkor uralma nem lehetett nyugodt, hiszen a fiatal magyar királyságnak ismét számolnia kellett a német világhatalom válaszcsapásával, melynek egyértelmű céljává vált a német uralkodóházba beházasodott felkent király, Salamon felültetése a magyar trónra. A családi béke sem állt helyre, az apák harcát a fiak vívták tovább. Béla halála után ugyanis IV. Henrik az országra támadva királlyá tette Salamont, aki azonban a német seregek kivonulása után kénytelen volt megegyezni nagybátyja fiaival, Gézával és Lászlóval, így a hercegség (ducatus) intézménye tovább élt, az együttműködés azonban ismét csak ideig-óráig volt működőképes. Ezt a folytonos pártviszályokat indukáló megosztottságot csak Kálmán király számolta fel, mikor 1106-ban alávetette öccsét, Álmos herceget.

András és Béla eredeti egyezsége azt a célt szolgálta, hogy a hatalom ne csússzon ki még egyszer Árpád véreinek kezéből, s együttes erővel biztosítsák az ország békéjét. Mindez azonban nem teljesült maradéktalanul, s ahogy a Krónika is írja: „az ország ezen első felosztása volt a magja a viszálykodásnak és a háborúknak Magyarország hercegei és királyai között”. Az elvetett mag első termését maguk a fivérek aratták le, miután a politikai légkör változásai meghasonlásra kényszerítették őket. Mikor Béla herceg kilovagolt Várkony falai közül, háta mögött a vár kapuja mint minden lehetséges kompromisszum és békés megegyezés lehetősége csapódott be, méghozzá véglegesen.

Forrás: Scriptores rerum Hungaricarum tempore ducum regumque stirpis Arpadianae gestarum I. Ed. Emericus Szentpétery. Bp. 1999.2 345., 351–357. (Az idézett forrásrészletet a szerző fordításai)

 

Galambosi Péter

 

Kapcsolódó cikkek:

Boszorkányok márpedig nincsenek? – 900 éve hunyt el Könyves Kálmán

IV. Béla nyomában Dalmáciában

A „Dobzsekirályról” egy kicsit másképp – Ötszáz éve halt meg II. Ulászló

„A hazai kutatásokat hozzáférhetőbbé kell tenni a nemzetközi közeg számára” – interjú Bárány Attilával

„Medievistának lenni hatalmas befektetést igényel” – interjú E. Kovács Péterrel

Ezt olvastad?

Horváth Richárd, a Magyar Tudományos Akadémia Bölcsészettudományi Kutatóközpont Történettudományi Intézetének tudományos munkatársa tartott előadást 2016. február 16-án „Várak és uraik