A westernfilmek cowboyai – tévhitek és legendák nyomában a vadnyugaton

A westernfilmek cowboyai jóképűek, férfiasak, szájuk sarkában mindig ott füstöl egy szivarka. E férfiak kétségkívül a vadnyugat szimbólumaivá váltak. Mindenre elszántak, kitűnő mesterlövészek, bomlanak értük a nők. A városokba betérve különös tisztelet övezi őket, izgalmas és veszélyekkel teli életük miatt mindenki irigyli őket. Vagy mégsem? 2016. május 12-én Dr. Hahner Péter vadnyugatról szóló, filmrészletekkel és zenei betétekkel színesített előadása számos tévhittel számolt le.

Hahner Péter (jobbra) filmrészletekkel és zenei betétekkel színesített előadása közben

A westernvilág cowboyai a mai amerikai kultúra szerves részét képezik. Ki ne emlékezne a Dallas című filmsorozat cowboykalapban feszítő milliomos olajmágnásaira, s még Európába utcáin is feltűnik olyakor egy-két ember, aki a cowboydivatot követi – csizma, flaneling, mellény, kendő és az elmaradhatatlan kalap. Hahner Péter előadását azzal kezdte, hogy bármilyen furcsa, a vadnyugat ikonikus alakjai mindössze nagyjából húsz éven keresztül voltak jelen az amerikai történelemben.

A marhakereskedelem ugyanis akkor vált igazán népszerűvé, amikor véget ért a polgárháború. A texasiak az északi és déli államok között kirobbant konfliktust végül a vesztes oldalon fejezték be, s ennek következtében jóformán mindenüket elvesztették. Ekkor merült fel bennük az ötlet, hogy az addig jóformán igencsak elhanyagolt állattkereskedelemből fognak megélni. A spanyol felfedezők honosították meg annak idején azt az ún. longhorn típusú marhát. Ez cseppet sem hasonlít a mai szarvasmarhára – nagytestű, szőrös, nyugtalan állat, a szarvai közti távolság nagyjából egy méter volt. Milliószámra éltek ilyenek Texas területén. Befogásuk, szaporításuk és tartásuk igen csekély anyagi befektetést igényelt, északon pedig busás árat fizettek azért, ha valaki nagy tömegben oda tudta őket szállítani.

Négy nagy marhahajtó ösvény alakult ki a vadnyugaton, s ez annak következménye volt, hogy a vasútvonal folyamatosan épült ki nyugat felé – a terelők célja mindig egy nagy vasúti csomópont volt, ahol karámokba terelték az állatokat, majd onnan szállították tovább őket. Voltak olyan marhahajcsárok is, akik az északi Kanadáig terelték az állatokat – itt ugyanis egyetlen longhornért akár 100 dollár is üthette a markukat. Volt olyan év, amikor a hajtott állatok száma elérte a hétszázezret.

„Egy igazi cowboy úgy olvasta az állat szőrébe égetett jeleket, ahogyan mi az újságot vagy a könyvet.”

Marhacsorda  azt terelő cowboyokkal (Kép forrása: Wikipedia)

A cowboy feladatai akkor kezdődtek, amikor tavasszal és ősszel összeterelték a gazdák marháit. Lasszóikkal be kellett fogni az állatokat, majd egy jelet kellett égetniük az állat szőrébe. Voltak meglehetősen érdekes vagy éppen fenyegető jelek – Hahner előadásán képpel illusztrálva mutatta be, hogy a 45-ös szám egyértelműen utalt a coltra, vagyis a marha eltulajdonítóját a billog figyelmeztette tette lehetséges következményeire, a FOOL szó pedig arra utalt, hogy „bolond az olyan ember, aki marhatolvajlásra adja a fejét”.

Amikor megindult az állatok hajtása, a trail boss, vagyis a cowboyok főnöke, a gazda bizalmi embere meghatározta azt az irányt, amelyen a csordát eljuttatják a kijelölt végcél felé. A legtapasztaltabb szakember volt a cowboyok között – ismerte az utat, hogy hol vannak a megfelelő pihenőhelyek, s ami talán a legfontosabb: azok a pontok, ahol az állatokat megitathatják. A végsőkig elcsigázott, szomjas marhák ugyanis már messziről megérezték, hogy vízhez közelednek, s olyankor szinte megvadulva elkezdtek vágtatni, eltaposva társaikat, s ez bizony komoly veszteséget okozhatott a gazdának.

A trail boss alá számos cowboy tartozott. Általában háromszáz marhához egy cowboy-yal számoltak a gazdák, de voltak olyan zsugori tulajdonosok is, akik a nagyobb haszon érdekében ötszáz marhára mindössze egy hajtóval számoltak – ilyenkor persze a munka is jóval nehezebbé vált. Általánosságban elmondható, hogy a cowboyok élete rendkívül nehéz volt – porban, sárban, s ha északra is eljutottak, akkor hóban-fagyban kellett terelnie a hatalmas csordákat, ügyelve arra, nehogy valamelyik elszökjön, lemaradjon, vagy valamilyen ragadozó martalékává váljon. Az utak ráadásul cseppet sem voltak veszélytelenek, például állandó volt az indiánok jelenléte – igaz, előfordult, hogy marhánként egy-két dollárért hajlandóak voltak átengedni a cowboyokat a területükön. Az őslakosokon kívül gyakran járták ezeket a vidékeket a marhatolvajok, akik ellen igazából csak az elszántság, na meg persze a cowboyok által magukkal vitt fegyverek nyújtottak hathatós védelmet.

A csorda a trail boss vezetésével mindig egy szekeret is vitt magával – ez volt az ún. chuck wagon. Fontos szerepe volt a szakácsnak. Ő a hajtók előtt lovagolt, hogy mire azok megérkeznek a kijelölt pihenőhelyre, már meleg étellel várja őket. A cowboyok általában a földön ülve étkeztek, forró kávét fogyasztva az általában babkonzervből álló szerény vacsorájukhoz.

„Az unalom általában betűéhséget eredményezett a cowboyoknál. Általában a babkonzerv felirata volt az egyetlen szöveg, amely kielégítette olvasás iránti vágyukat, s innen terjedt el az, hogy az a cowboy, aki nem tudja fejből a babkonzerv feliratát, szövegét pontosan idézni, azt még saját társai is zöldfülűnek nézték.” – mondta el Hahner Péter.

 

Hahner Péter

A cowboyok közt valódi hierarchia uralkodott. Elől lovagoltak a point riderek, akik az utat figyelték. A csorda két oldalán kaptak helyet a swing riderek illetve flank riderek, akik az elszökdöső állatokat terelték vissza, végül a menet végén kullogtak a drag riderek, akik az elmaradozó longhornokat terelgették előre. Az utóbbiak munkája volt a legalantasabb, hiszen az elöl vonuló csorda jelentős port vert fel, s mindezt nekik kellett nyelniük. A csordát hajtó cowboyok mindig vittek magukkal váltólovakat, ezért a ménesért a wrangler felelt. A ló egyébként is a cowboyok nélkülözhetetlen tartozéka volt, Hahner Péter idézett is egy korabeli mondást: „A cowboy két dologtól félt igazán: attól, hogy elveszíti a lovát, valamint a tisztességes asszonyoktól.”

Hahner a spagettiwesternek világára kitérve elmondta, hogy azok sok esetben ezek torzítják,  idealizálják a cowboyok életét. A filmekben a hajtókat általában fehér színészek alakítják, nem ritkán jóképű, középkorú férfiak. A valóság ezzel szemben az, hogy a cowboyok átlagéletkora meglehetősen alacsony volt, nemritkán tizenéves srácok álltak közéjük, s egyharmaduk fekete vagy mexikói volt.  Az életük nem volt olyan izgalmas, mint az amerikai filmekben: a marhahajtás fáradságos, nehéz és mindenekelőtt unalmas munka volt. Általában csak hat órát aludtak, a nap további részét szinte teljes egészében nyeregben töltötték. Hónapokig tartott az út, a fizetségük pedig nem haladta meg az egy dolláros napidíjat. Szórakozási lehetőségük nem volt, a táplálkozás pedig rendkívül egyhangú volt. Hahner szerint reális az a kép, melyet egy-két westernfilm meg is jelenít, miszerint a cowboyok valósággal ki voltak éhezve az édességre, s valódi süteményláz vett erőt rajtuk, amint egy lakott településre értek. Munkájuk végeztével a közvélekedés szerint a cowboyok két dolgot tettek: vagy erőszakoskodni, dorbézolni kezdtek a városok utcáin, ennél valamelyest békésebb és gyakoribb volt az, hogy betértek az első ivóba, ahol nehezen megkeresett pénzüket gyorsan elverték olcsó italokra, bizonytalan lapjárásokra vagy könnyűvérű nőkre.

A cowboyok öltözete minden elemében funkcionális volt. A fejükön olyan kalapot viseltek, mely hűsítette a fejüket, s amellyel szükség esetén vizet tudtak meríteni lovaik számára. Széles karimája volt, de nem annyira, mint a mexikói sombreronak – elég árnyékot vetett, de nem kapta le fejükről a szél. A cowboyok nyakukba kendőt kötöttek, amely szükség esetén megvédte őket attól, hogy jelentős mennyiségű port nyeljenek. Általában flanelinget viseltek, amely felszívta az izzadságot. A felsőruházat felett mellényt hordtak, amely engedte a karjaik szabad mozgását. A nadrágra a jellegzetes chapset húzták vagy kötözték – ez egy bőrkötény volt, mely megvédte a lábukat a különféle tüskés bozótosok és kaktuszok okozta sérülésektől. Hosszú, hátul magasan felvágott kabátot viseltek, mely védett a szél, a por és a hideg ellen, fazonja miatt pedig megkönnyítette a nyeregben való lovaglást. A kesztyű is fontos tartozéknak számított, mert a csuklót is fedő kiegészítő megvédte a bőrüket akkor, mikor feltekerték a lasszót, s az állat berántott. A jellegzetes cowboycsizma sarka enyhén előrehajolt, hogy belefúrhassák a talajba, s ne rántsa el őket a marha, mikor lasszót vetnek rá. Erre egyébként a cowboyok lovai is be voltak tanítva – amikor az állat szarvára, nyakára vagy lábára került a hurok, a hátasok megvetették lábukat, szabályosan kitámasztva magukat.

A korabeli képen jól megfigyelhető a cowboyok öltözete, felszerelése (Kép forrása: Wikipedia)

A cowboyok a filmekkel és a beállított fényképekkel ellentétben sosem hordtak magukkal két fegyvert, azok súlya megnehezítette volna a lovaglást. A pisztolyok és puskák (általában winchester) a chuck wagoonban kaptak helyet, s csak akkor kerültek elő, ha vadállatokat vagy marhatolvajokat kellett elriasztani. A westernfilmekkel ellentétben a hajtók nem voltak mesterlövészek.

Hahner Péter előadása során felelevenített egy történetet, amikor „egy cowboycsapat és egy ellenük szerveződő brigád egy teljes napon keresztül lövöldözött egymásra, s csak egyetlen ember sérült meg, az is lábon lőtte magát.”

A terelés legveszélyesebb részét az jelentette, mikor valami megrémítette a longhorncsordát. A marhatolvajok előszeretettel használták a marhák idegesítésére a csörgőkígyók levágott farkát, de gyakran emberi beavatkozás nélkül is megvadultak az állatok – elegendő volt például meghallaniuk a prérifarkasok üvöltését, s máris nyugtalanná, idegessé váltak. Ilyenkor gyakran fékevesztett rohanásba kezdtek, s ez minden cowboy legnagyobb rémálmát jelentette. Külön szó is volt rá, a lefordíthatatlan stampede. (A Vörös folyó című filmben „Pánik!” szóval helyettesítették az idegen nyelvű változatban.) Ilyenkor a hajtóknak akár éjnek idején, egy szál gatyában kellett nyeregbe pattanniuk, hogy a koromsötét éjszakában a megvadult marhák után vágtassanak, bízva abban, hogy még idejében sikerül őket összeterelni, vagy addig futtatni körbe-körbe az állatokat, míg kifáradnak, megnyugszanak. A mutatvány életveszélyes volt – nem egy alkalommal lelték halálukat a marhahajtók, amikor a stampede során levetette őket a lovuk, épp a rohanó csorda alá, vagy egyszerűen csak felbuktak egy prérikutya által kiásott lyukban, s halálra zúzták a koponyájukat a talajra érkeztükben.

Hahner Péter felhívta a figyelmet arra, hogy a longhornok megnyugtatása mindig szakértelmet igényelt – a legtöbb westernfilmben a cowboyok zenéje pattogó, a lovaglás zaját imitáló, hangos muzsika. A valóság ezzel szemben az, hogy a ránk maradt cowboyénekek sokkal halkabb, lágyabb melódiák, hiszen elsősorban azt a célt szolgálták, hogy nyugalmat hozzanak az éjszaka pihenő csordára és hajtóikra.

Hahner Péter előadása során lejátszott egy rövid jelenetet az általa legjobbnak tartott cowboyokat is bemutató westernfilmből. A John Wayne főszereplésével készült Vörös folyó (Red river) bemutatott képsoraiban éppen egy véletlen baleset zajára vadulnak meg az állatok, s kezdenek eszeveszett futásba. A történész elmondta, hogy azt a jelnetet a filmben, amikor nekivágnak a cowboyok az útnak az összeterelt marhákkal, több későbbi filmben is felidézték. Az akkori filmgyártás egyik csúcsterméke volt a jelenet, hiszen számítógép híján ezeket valódi szereplőkkel, na meg persze számtalan marhával kellett felvenni.

A cowboyvilág alkonyát az 1880-as évek hozta el. Sok farmergazda ugyanis szögesdróttal kerítette körbe gazdaságát, ezzel akadályozva a terelést. Igaz, előfordult olyan eset, hogy a cowboyok összeverődtek, és látványos ellendemonstrációként álarc mögé rejtőzve vágták át a kerítéseket. Előfordult olyan eset is, amikor ezt büszkén pózolva tették meg egy fényképezőgép lencséje előtt. A marhahajtás végét azonban mégsem ez okozta, hanem saját maga sírjukat ásták meg a cowboyok. Ahogy szaporodott az állatállomány, úgy ment egyre lefelé a longhorn ára. Két hideg telet (1885, 1886) és száraz tavaszt követően ráadásul számos állat pusztult el, s a gazdák is rájöttek, hogy a zord időjárás miatt a lábon hajtás többé nem kifizetődő. Létrehozták a ranchokat, istállózásra tértek át, a cowboyok pedig hajtókból állatgondozóvá váltak. Igaz, a lovukról a továbbiakban sem szálltak le, s nem egyszer az összekötözött szénát lasszóval húzta maga után a lóháton közlekedő cowboy.

A cowboyokkal a modern világban is találkozhatunk; a kép egy texasi rodeón készül (Kép forrása: Wikipedia)

Hahner Péter másfél hét múlva folytatja előadássorozatát, akkor az indiánokról lesz szó.

Maróti Zsolt Viktor

 

Ezt olvastad?

Történelmi léptékkel mérve nem tűnik hosszúnak az az alig egy évtized, mire Magyarország a NATO tagjává válhatott, onnantól kezdve, hogy
Támogasson minket