A zsidóság helyzete a cári Oroszországban – I. rész

A 19. században az európai nagyhatalmak ─ köztük a cári Oroszország ─ egyre nagyobb érdeklődést tanúsítottak a Közel-Kelet térsége iránt, amely területének releváns része ekkor még az Oszmán Birodalom fennhatósága alatt állt. Az úgynevezett keleti kérdés lényege az volt, Rostoványi Zsolt megfogalmazásával élve, hogy Oroszország meg tudja-e szerezni az ellenőrzést a hanyatló Oszmán Birodalom ─ I. Miklós cár szavait idézve Európa beteg embere ─ európai területei felett, vagy a többi nagyhatalom meg tudja akadályozni ebben.

A zsidóság helyzete a cári Oroszországban – II. rész

Oroszországot három cél vezérelte érdekei érvényesítésében. A legfontosabb, amely már Nagy Péter óta orosz érdek volt, hogy tengeri kijáratot biztosítson a Fekete-tengeren át a Földközi-tengerre, a másik cél pedig vallási indíttatású, nevezetesen Oroszország, mint Bizánc örököse, az Oszmán Birodalom területén élő ortodox keresztények patrónusaként lépett fel. A harmadik motiváció a pánszlávizmus égisze alatt fogalmazódott meg, vagyis az Oszmán Birodalom területén, főleg a Balkánon élő szláv népek képviseletében.[1] Elmondhatjuk tehát, hogy a terület, amelynek keretei között létrejön a majdani Izrael Állam, már a 19. században is az orosz külpolitika egyik fontos tényezőjét alkotta.

A zsidóság és az oroszok történetének első jelentős egybekapcsolódása Lengyelország első, 1772-es felosztásához köthető, amikor is több mint százezer zsidó került orosz fennhatóság alá. Majd az 1793-as és 1795-ös végső feldarabolással az Orosz Birodalomhoz további, kb. egymillió fős zsidó közösség került Litvániában, Podóliában és Volhíniában. Jóllehet egy ezidáig több különböző területen élő zsidó közösség egyetlen állam keretei között válhatott egy hatalmas közösséggé, e csoport tagjait mégsem definiálhatjuk úgy, mint egyetlen koherens közösség tagjait.[2]

Az Orosz Birodalom területén élő zsidók jogállásában először a II. Katalin által bevezetett általános igazgatási reformok hoztak érzékelhető változást. 1778-ban a cári Oroszországot tartományokra osztották fel, lakóit pedig különböző kategóriákba sorolták. Így a módosabb zsidókat kereskedőként regisztrálták, illetve befogadták a céhekbe, a többiek pedig polgári besorolást kaptak. 1782-ben a hatóságok úgy határoztak, hogy a kereskedőknek és a polgároknak nem a falvakban, hanem a városokban kell élniük. Ezzel megvetették annak a később egyre hangsúlyosabbá váló követelésnek az alapját, hogy a zsidókat ki kell tiltani a falvakból. Ez a szándék a 19. századi orosz zsidópolitika központi elemévé vált. A konfliktus egyik következményeként született meg 1791 decemberében az a törvény, amely megtiltotta, hogy a zsidók tartósan elhagyják az újonnan megszerzett területeket, és létrehozta az úgynevezett letelepedési övezeteket (lásd a lenti ábrát) (cserta oszedlosztyi), amelyeknek az összterülete kb. 1,2 millió km2 volt. A letelepedési övezetek egészen 1917-ig fennmaradtak.[3]

I. Sándor cár trónra kerülése után különbizottságot nevezett ki a zsidók státuszának megvizsgálására. Ennek eredményeképpen született az 1804-es rendelet, amely szerint három-négy éven belül a zsidóknak el kellett hagyniuk a falvakat, és eltiltotta őket a haszonbérlettől, fogadók üzemeltetésétől és az alkoholméréstől. Emellett a reformintézkedések közé tartozott az állami iskolák megnyitása és a saját iskolák alapításának engedélyezése, továbbá a zsidó gazdálkodók földhöz juttatása Dél-Oroszországban. A kitelepítés 1807-ben megkezdődött, ezzel párhuzamosan Herszon körzetében mezőgazdasági telepeket hoztak létre. A folyamatot azonban végül leállították, egyrészt kormányzati tisztségviselők tiltakozására, akik szerint már amúgy is túlzsúfoltak azok a városok, ahova a falvakból a zsidókat telepítették volna, másrészt a napóleoni háborúk miatt háttérbe szorult ez a kérdés.[5]

Az 1825-ben trónra lépő I. Miklós cár jóval szigorúbb intézkedéseket hozott elődjénél. 1827-ben létrehozta az úgynevezett kantonista katonai iskolák rendszerét, ahova összegyűjtötték a kiskorú zsidó gyerekeket már 12 éves kortól, és felkészítették őket a katonai szolgálatra, illetve különböző eszközökkel áttérésre próbálták őket kényszeríteni. Innen kikerülve 25 évet kellett szolgálniuk a cári hadseregben. Ezeken az intézkedéseken kívül betiltotta a hagyományos zsidó viseletet, valamint felvette a harcot a héderrel, a zsidó elemi iskolával szemben is.[6]

Az I. Miklóst követő II. Sándor cár uralkodása alatt a zsidók helyzete jobbra fordult, köszönhetően a krími háborúban elszenvedett vereség után meghirdetett nagy reformoknak. Az 1840 óta létező zsidóbizottság belátta, hogy az I. Miklós alatt hozott intézkedések nem jártak sikerrel. A bizottság elnöke felhívta az új cár, II. Sándor figyelmét arra, hogy bizonyos korlátozások kifejezetten akadályozzák a zsidóság asszimilációját. Az uralkodó ezért 1856-ban elrendelte a zsidókra vonatkozó valamennyi érvényben lévő rendelkezés felülvizsgálatát, annak érdekében, hogy hozzáigazítsák őket az általános célhoz, vagyis a zsidóság integrálásához az orosz társadalomba. Ezért II. Sándor már 1856. augusztus 26-án eltörölte a kantonista iskolák rendszerét, valamint a zsidóság egyes rétegei jogot kaptak arra, hogy elköltözzenek a letelepedési övezetből. Így az első gildéhez tartozó kereskedők 1859-ben, a tudományos fokozattal rendelkezők 1861-ben, a kézművesek 1865-ben, a leszerelt katonák 1867-ben, illetve a felsőfokú végzetséggel rendelkezők, gyógyszerészsegédek, középfokú végzettséggel rendelkező egészségügyi dolgozók és szülésznők 1879-ben. Emellett állami szolgálatba is léphettek és részt vehettek a városi és területi önkormányzatokban.[7]

Ezek az engedmények azonban a zsidó lakosságnak csak egy részét érintették, és nem oldották meg a letelepedési övezetben összezsúfolt, megélhetési lehetőség nélkül maradt zsidó népesség problémáit.[8] Ráadásul az 1870-es és 1880-as évek fordulójától ─ az európai trendnek megfelelően ─ a cári Oroszországban is kialakult és megerősödött a modern antiszemitizmus, amelyet hatványozott mértékben tápláltak azok a változások, amelyek a reformoknak köszönhetően éreztették hatásukat.

Az óhitűek mellett ugyanis a zsidók váltak a tőkés pénzügyi, kereskedelmi és ipari szektor meghatározó szereplőivé. Az orosz vasúthálózat legnagyobb részét például 1850 és 1870 között zsidó vállalkozók építették – közülük is kiemelkedik Samuel Poljakov. A vasútépítés a letelepülési övezetben élő zsidók számára is munkalehetőséget teremtett, mivel részt vettek a vasút technikai és kereskedelmi üzemeltetésében is. Az orosz állam azonban hamarosan átvette a vasútvonalakat és kizárták a zsidóságot az üzletágból.[9]

Emellett az 1860-as, 1870-es években jelentősen megnőtt a zsidó származású diákok aránya a gimnáziumokban (1865-ben 3,3%, 1880-ban viszont már 12%) és az egyetemeken (1865-ben 3,2%, 1880-ban 8,8%) is. Ebben az előremutató változásban természetesen annak a gyors népességnövekedésnek is szerepe volt, amely a század folyamán végbement, és amelynek köszönhetően 1897-re már 5 millió zsidó élt az Orosz Birodalom területén. Ezek a zsidóság számára pozitív változások azonban a közvéleményben, a sajtóban ellenérzéseket váltottak ki. Jól tükrözi ezt a Novoje Vremja című újság 1880. március 23-i, Ivan Akszakov által jegyzett cikke, mely a címoldalon jelent meg „Jön a zsidrák!” címmel. A cikk azt állította, hogy a zsidók arra törekszenek, hogy minél több kulcspozíciót szerezzenek meg a társadalomban.[10]

Szalay Gábor

A cikk második része ide kattintva érhető el.


[1] Rostoványi Zsolt: A Közel – Kelet története. Kossuth Kiadó. Bp. 2011. 33. (Továbbiakban: A Közel-Kelet története); Vaszilij Kljucsevszkij: Az orosz történelem. In: Oroszország és Európa. Orosz geopolitikai szöveggyűjtemény. Szerk.: Ljubov Siselina ─ Gazdag Ferenc. Zrínyi Kiadó. Bp. 2004. 64., 69. (Továbbiakban: Orosz geopolitikai szöveggyűjtemény

[2] Alekszandr I. Szolzsenyicin: Együtt. I. Oroszok és zsidók a cári birodalomban. Allprint Kiadó. 2004. 37., 51. (Továbbiakban: Együtt. I.);Eli Lederhendler: Did russian jewry exist prior to 1917? In: Jews and jewish life in Russia and the Soviet Union. Szerk: Yaacov Ro’i. 1995. 16.

[3] Smoel Ettinger: A zsidó nép története. A modern kor: a 17. századtól napjainkig. Osiris Kiadó. Bp. 2002. 36. (Továbbiakban: A zsidó nép története); http://www.eleven.co.il/article/14679. Megtekintve: 2015. március 5.; http://www.yivoencyclopedia.org/article.aspx/Pale_of_Settlement. Megtekintve: 2015. március 6.

[4] Herman Rosenthal; J. G. Lipman; Vasili Rosenthal; L. Wygodsky; M. Mysh; Abraham Galante (1905) „Russia” In The Jewish Encyclopedia: Vol. 10. Philipson – Samoscz. New York. Funk & Wagnalls

[5] Együtt. I. 76.; A zsidó nép története. 37.

[6] Gennagyij V. Kosztircsenko: Tajnaja polityika Sztalina. Vlaszty i antiszemityizm. Moszkva. 2003. 28. (Továbbiakban: Kosztircsenko)

[7] Kosztircsenko. 29.; A zsidó nép története. 100.; Filippov Szergej: „A zsidókat nehéz szeretni. Igyekezni kell”. In: Az antiszemitizmus történeti formái a cári birodalomban és a Szovjetunió területein. Szerk.: Krausz Tamás – Barta Tamás. Ruszisztikai Könyvek XXXIX. Russica Pannonicana. Bp. 2014. 35. (Továbbiakban: Az antiszemitizmus történeti formái a cári birodalomban és a Szovjetunió területein)

[8] A zsidó nép története. 100.

[9] Filippov Szergej: „A zsidókat nehéz szeretni. Igyekezni kell.” In: Az antiszemitizmus történeti formái a cári birodalomban és a Szovjetunió területein. 36.; A zsidó nép története. 77.

[10] Filippov Szergej: „A zsidókat nehéz szeretni. Igyekezni kell.” In: Az antiszemitizmus történeti formái a cári birodalomban és a Szovjetunió területén. 36.

MentésMentés

Ezt olvastad?

2019-ben jelent meg a Nagy Katalin című angol dráma minisorozat Philip Martin rendezésében. A sorozat Katalin uralkodásának arra az időszakára
Támogasson minket