A zsidóság helyzete a cári Oroszországban – II. rész

A zsidókkal szembeni orosz magatartás meghatározó mértékben akkor változott meg, amikor 1881 márciusában a Narodnaja Volja tagjai meggyilkolták II. Sándor cárt, és III. Sándor került a trónra. Szliozberg megemlíti, hogy a merényletre Purim ünnepének előestéjén került sor, ami egyáltalán nem volt biztató a zsidóság jövőbeli kilátásait nézve.

A zsidóság helyzete a cári Oroszországban – I. rész

A tanítója, Pobjedonoszcev hatása alatt álló III. Sándor nyilatkozata és a gyilkosság között eltelt kb. két hónapban került sor a zsidó írók által déli viharoknak nevezett zsidóellenes zavargásokra, amelyek Jelizavetgrádban kezdődtek és április közepére elérték Kijevet is.[1] Az 1881 tavaszán és nyarán lezajlott pogromok száznál is több zsidó közösséget sújtottak, az egyik legsúlyosabb május elején történt Odesszában. A bandákba tömörült városi és paraszti csőcselék nagyrészt a fosztogatást tűzte ki célul, feltörték és kirabolták a zsidók házait és üzleteit, azonban gyilkosságokra is sor került, tehát nemcsak úgynevezett száraz pogromokról van szó. A hatóságok pedig tehetetlennek és egyúttal közömbösnek is mutatkoztak, vagy még közre is működtek. A hadsereg egységei is számos alkalommal csak tétlenül szemlélték az eseményeket.[2]

A pogromok miatt bontakozott ki a modern kor első bevándorlási hulláma ─ az első alija ─ Palesztina területére; 1903-ig több hullámban kb. 25 ezer zsidó érkezett orosz területekről a Szentföldre.[3] A kivándorlás támogatása céljából két mozgalom is alakult az Orosz Birodalomban. Az egyik a Bilu, a másik a Hovevé Cion, azaz Cion Szerelmesei. Utóbbi alakuló kongresszusa 1884-ben volt Katowicében. Elnöke, Júda Leib Pinszker a jelenlévőknek a Palesztina földjére való visszatérés fontosságát hangsúlyozta. Mind a két szervezet a Palesztinába való kivándorlást, az ottani földművelést, valamint a települések építését szorgalmazta. A más lehetőséget nem látó, és ezért útra kelő orosz zsidók azonban Palesztina helyett inkább az Egyesült Államokba, Nagy-Britanniába, Nyugat-Európába és Dél-Afrikába mentek. Számszerűsítve látható az igazán szignifikáns különbség: míg 1881 és 1914 között kb. 1,7 – 2 millió zsidó hagyta el a cári Oroszországot, addig Palesztinába csak kb. 25 ezer vándorolt ki. Ennek ellenére a palesztinai zsidóság körében egyre erősödött a nemzeti összetartozás, amit jól mutat, hogy 1889-ben a litvák Eliézer Ben Jehúdá egy csoportot alakított, hogy meghonosítsák a héber nyelvet az élet minden területén. Később egy bizottságot is alakítottak céljaik eléréséhez.[4]

Az 1870-es évek második felében útnak indult a zsidó szocialista mozgalom, és megkezdődött a munkások szervezett küzdelme létfeltételeik javításáért. Ehhez csatlakoztak az orosz zsidó munkások is. A zsidó munkásmozgalom tagjai között azonban gyorsan elterjedt az az elképzelés, miszerint általában a zsidóság, illetve konkrétan a zsidó munkásság érdekei nem feltétlenül egyeznek meg más csoportok érdekeivel, ezért külön szervezetre van szükségük céljaik eléréséhez.[5] Ennek eredményeképpen 1897. október 7–9 között Vilnában 13 delegált részvételével létrehozták az Oroszországi, Lengyelországi és Litvániai Általános Zsidó Munkásszövetséget, a Bundot.

A Bund fontos szerepet játszott abban, hogy 1898 márciusában Minszkben megalapították az Oroszországi Szociáldemokrata Pártot. Az OSZDP-nek maga a Bund is a részévé vált, nem kis szerepet játszva annak működésében. Az alapítás helyszíne is szimbolikus jelentőséggel bír, hiszen Minszk a letelepedési övezetben található, ahol a Bund helyi szervezete egy nyomdát is az OSZDP rendelkezésére bocsátott kiadványai nyomtatásához. Minszkben arról is megállapodtak, hogy a Bund, bár belép a pártba, továbbra is autonóm szervezetként funkcionál, és minden kérdésben megőrzi döntési függetlenségét, különösen akkor, ha a zsidó proletariátusról van szó.[6]

1901 májusában került sor a Bund negyedik kongresszusára a mai Lengyelország északkeleti részén található Bialystokban. A konferencia mérföldkőnek számít abból a szempontból, hogy olyan határozatot fogadtak el, miszerint felveszik követeléseik közé Oroszország átalakítását teljes nemzeti autonómiával rendelkező nemzetek föderációjává. A konferencia kinyilvánította, hogy a nemzet fogalma a zsidó népre is érvényes, azonban a résztvevők nem követelték a nemzeti autonómia azonnali megvalósítását a helyi viszonyokra hivatkozva, illetve hogy a proletariátus osztályöntudata ne szenvedjen csorbát.[7]

A témával kapcsolatban 1903 februárjában Lenin is megszólalt az Iszkrában publikált cikkében. Elvetette a Bund szeparatista felfogását, amely magát a zsidó munkásság kizárólagos képviselőjének tekintette, mivel szerinte az orosz munkásokkal való együttműködés keretei között lehetett csak felvenni a harcot az antiszemitizmus ellen. Az 1903 áprilisi kisinyovi pogrom után pedig arról értekezett, hogy az értelmiség bizonyos köreinek és a kormány kiemelkedő tagjainak együttműködése nélkül a pogrom nem is valósulhatott volna meg.[8]

A tüzet csak tovább szította, hogy ebben az időben látott napvilágot a Cion bölcseinek jegyzőkönyvei, amely egyfajta zsidó összeesküvést vizionált, melynek célja a világuralom. Mint később kiderült, a jegyzőkönyveket a cári titkosrendőrség, az Ohrana készítette, tehát semmi valóságtartalma nem volt. Erről tájékoztatták a cárt, II. Miklóst is, ennek ellenére a mű lassan terjedni kezdett, hatalmas károkat okozva a zsidóságnak.[9]

Lenin a pogromokban a felbomló önkényuralom, a meggyengülő államrend megnyilvánulását látta, amelyet a hatalom tudatosan gerjeszt saját céljai érdekében. Ezért is hangsúlyozta, hogy a zsidó munkásság számára nem megoldás a Bund szervezeti különállása, a cionizmus – amely ráadásul a zsidó proletariátus kulturált erőit vonja el a forradalmi harctól egy utópisztikus törekvés jegyében – pedig mégannyira sem. A Bunddal való vita az 1903-as kongresszuson csúcsosodott ki, amikor világossá vált, hogy a szervezeti egység fontosabb a nemzeti különállás szabadságánál, ezért a kongresszus határozata kimondta: a fennálló helyzet egyértelmű a Bundnak az OSZDMP-ből való kiválásával.[10]

A történteket azonban még nem nevezhetjük teljes szakadásnak, hiszen az első orosz forradalom évében, 1905-ben a Bund, a bolsevikok és a mensevikek közös akcióba kezdtek, hogy pénzt gyűjtsenek a fegyverkezésre. Ebben az időben egyébként már egy kifejezetten faji ellenségkép élt az orosz társadalom radikális beállítottságú köreiben a korábbi sajtókampányoknak, a titkosrendőrségi hamisítványoknak és az úgynevezett „antiszemita internacionálénak” köszönhetően.[11]

Mindezt tetézte még az is, hogy 1904-ben kitört az orosz-japán háború, amelyben megsemmisítő vereséget szenvedett a cári birodalom. Az eddig is ellenséges sajtó a japánok iránti szimpátiával és bomlasztó forradalmi agitációval vádolta a zsidókat. A forradalmi hangulat, valamint a sztrájkok és tüntetések megzabolázására a belügyminisztérium arra törekedett, hogy az indulatokat egy meghatározott irányba terelje, ami egy 1905. október 17-i manifesztummal, a cár által kiadott első orosz alkotmánnyal sikerült, amikor is a régi rend hívei úgy érezték, hogy győzött a forradalom. Ezután került sor az októberi pogromoknak nevezett szörnyű eseményekre. Október 18-a és 29-e között a birodalom 660 városában és községében a hivatalos adatok szerint 810 ember halt meg és 1770 sérült meg. A rendszerváltás utáni új orosz történetírás azonban 1622 halottról és 3544 sebesültről beszél, ebből 711 halott és 1207 sebesült volt a zsidók aránya. A pogromokról összességében megállapítható, hogy azok hatóságilag szervezett, illetve gazdaságilag motivált, valamint részben spontán akciók voltak, amelyekben az ekkor párttá szerveződő feketeszázasság támogatói is részt vettek. A forradalmi hangulat végül Pjotr Sztolipin, a Minisztertanács elnökének vezetése alatt lenyugodott. Reformterveinek végrehajtásában azonban egy tragédia megakadályozta. 1911 szeptemberében ugyanis a zsidó származású anarchista, Dmitrij Bogrov Kijevben lelőtte. A forradalom után egyébként viszonylag nyugalmas évek következtek, mígnem 1911-ben egy Andrej Juscsinszkij nevű 10 éves kisfiú brutális kegyetlenséggel történő meggyilkolása kapcsán újjáéledt a vérvádelmélet és a pogromhangulat. A gyilkossággal a zsidó származású téglagyári munkás művezetőt, Mendem Bejliszt vádolták. Bár hamar kiderült, hogy nem lehetett köze a bűncselekményhez ─ fel is mentették, és később Palesztinába, majd az Egyesült Államokba vándorolt ki ─, a Volga vidékén mégis úgynevezett szurkos pogromokra került sor a Bejlisz-ügy reflexiójaként.[12]

Szimon Petljura (Forrás: wikipedia.org)

Az első világháború kitörésével a zsidók helyzete egyre rosszabbá vált. A keleti front hadműveletei a letelepülési övezet területén zajlottak, és mivel a hatóságok a zsidókat az ellenség kémeinek tartották, hozzáláttak kitelepítésükhöz Galíciából és Bukovinából. A zsidóság hűtlenségére hivatkozva 1915. július 5-én minden héber nyelvű publikációt betiltottak, ami radikális intézkedés volt, tekintve, hogy a zsidó népesség döntő többsége nem ismert más nyelvet. A zsidó kitelepítések olyan méreteket öltöttek, hogy végül ─ bár csak ideiglenesen ─ megengedték nekik, hogy a nagyvárosokat kivéve a belső orosz területeken is letelepedjenek.[13]

Középen Nyesztor Mahno (Forrás: wikipedia.org)

Az 1917-es októberi forradalom azonban változást hozott a zsidókkal szembeni politikai magatartást illetően. A forradalmi kormány már fennállása kezdetétől kénytelen volt foglalkozni a zsidók problémáival, mivel felismerte, hogy egyrészt maga a háború, és az antiszemitizmussal átitatott felső katonai vezetés a felelős a zsidók elleni erőszakos cselekményekért. Másrészt az evakuált zsidókkal együtt a gyáripart is áttelepítették az érintett körzetekből Oroszország belsejébe, valamint az aktív zsidó értelmiség is megjelent a városokban. Leninék hatalomra kerülésüktől felléptek az antiszemitizmus ellen, bár nem szabad megkerülnünk azt a tényt sem, hogy 1918 folyamán a Vörös Hadsereg egyes alegységei is hajtottak végre pogromokat. Ennek ellenére kiemelendő, hogy a szovjetek II. összoroszországi kongresszusán 1918. november 8-ról 9-re virradóra elfogadott dekrétumban elítélték a zsidók elleni, és egyáltalán bármilyen, pogromokat. A moszkvai szovjet is rendeletet bocsátott ki április 28-án Az antiszemita pogromagitációról Moszkvában és Moszkva területén. A Népbiztosok Tanácsa pedig 1918. július 27-én adta ki Az antiszemita mozgalom gyökeres kiirtásáról nevet viselő dekrétumát. A határozat törvényen kívül helyezte azokat a személyeket és szervezeteket, akik pogromagitációt folytatnak, illetve megállapította, hogy az antiszemitizmus a leghatékonyabb eszköz volt az ellenforradalom számára, hogy tömegtámaszra leljen, ami megnyilvánult a papság feketeszázas antiszemita agitációjában. Mindazonáltal 1918-tól a polgárháború európai területeken való 1920-as befejeződéséig számos pogromra került sor. Ennek a ─ Soát megelőzően legsúlyosabb ─ népirtásnak egyes adatok szerint akár 200 ezer áldozata is lehetett.[14]

Szemjon Bugyonnij marsall (Forrás: wikipedia.org)

A polgárháború ideje alatt elkövetett 1236 zsidók elleni erőszakos cselekményből 887 öltött tömeges méreteket. A pogromok többsége, 40 százaléka azoknak a kezéhez tapad, akik az Ukrajnai Népköztársaság Direktóriuma nevében Szimon Petljura vezetésével követték el ezeket a cselekményeket. A pogromok negyedét a Nyesztor „Batyko” Mahno  és Nyikifor Grigorjev nevével fémjelzett csoport követte el, illetve 232 esetben Anton Gyenyikin tábornok egységei voltak a bűnösek. Nem elhanyagolható számban ─ 106 ─ pedig a híressé, vagy inkább hírhedté vált Szemjon Bugyonnij vezette 1. lovashadserege ─ a vesztes Varsó alatti ütközetből visszavonulva ─ volt a „kivitelező”. Az egységgel kapcsolatos történéseket nagyszerűen örökítette meg az odesszai születésű zsidó író, Iszaak Babel (lásd: 9. ábra) Lovashadsereg című művében.[15]

Szalay Gábor


[1] Kosztircsenko. 29.; Szliozberg életéről lásd részletesen: http://www.eleven.co.il/article/13839. Megtekintve: 2015. március 9.; Együtt. I. 227.

[2] A zsidó nép története.

[3] A Közel – Kelet története. 60.

[4] Martin Gilbert: Izrael története. Pannonica Kiadó. 6., 9. (Továbbiakban: Izrael története); Filippov Szergej: „A zsidókat nehéz szeretni. Igyekezni kell.” In: Az antiszemitizmus történeti formái a cári birodalomban és a Szovjetunió területén. 37.; A litvákokról lásd: Bojtár Endre: A litvákok. (Hogyan tűnnek el a zsidók?). In: Az antiszemitizmus történeti formái a cári birodalomban és a Szovjetunió területein. 63.

[5] A zsidó nép története. 188.

[6]http://www.jewishvirtuallibrary.org/jsource/judaica/ejud_0002_0004_0_03730.html. Megtekintve: 2015. március 13.; Kosztircsenko. 33.

[7] Sara Bender: The jews of Bialystok. During world war II and the holocaust. Brandeis University Press. 2008. 12.; A zsidó nép története. 189.

[8] Krausz Tamás: Lenin. Társadalomelméleti rekonstrukció. Napvilág Kiadó. Bp. 2008. 325. (Továbbiakban: Lenin)

[9] A Cion bölcseinek jegyzőkönyveiről, illetve annak hamisítvány voltáról és utóéletéről lásd: Vlagyimir Burcev: A Cion bölcseinek jegyzőkönyvei közönséges hamisítvány.(Racskovszkij fabrikálta, és Hitler tette világhírűvé A Cion bölcseinek jegyzőkönyveit). Múlt és Jövő Könyvek. Bp.

[10] Lenin. 326 – 327.

[11] Uo. 330.; Bebesi György: Az orosz pogromtradíciók és a pusztító tömegrohamok az első orosz forradalomban. In: Az antiszemitizmus történeti formái a cári birodalomban és a Szovjetunió területén. 52. (Továbbiakban: Bebesi)

[12] Bebesi. 50., 53., 61.; Kosztircsenko. 35  –  36.

[13] A zsidó nép története. 166.

[14] Kosztircsenko. 55.; Lenin. 335., 337.

[15]Kosztircsenko. 56 – 57.; http://mek.oszk.hu/03700/03773/03773.htm#1. Megtekintve: 2015. március 17.; Babelről és a Lovashadsereg keletkezési körülményeiről nyújt részletes elemzést: Gereben Ágnes: Iszaak Babel ismeretlen naplója. Egyéniség és alkotás sorozat. Akadémiai Kiadó. Bp. 1989.

Ezt olvastad?

2019-ben jelent meg a Nagy Katalin című angol dráma minisorozat Philip Martin rendezésében. A sorozat Katalin uralkodásának arra az időszakára
Támogasson minket