Az abszolutizmusról dióhéjban – Újabb kötet az Árkádia Kiskönyvtárból

A Kronosz Kiadó jóvoltából megjelenő Árkádia Kiskönyvtár sorozat nem titkolt célja elősegíteni az irodalom és történelem tanításának megújulásához. A tematikus sorozatokban megjelenő könyvecskék mintegy 150 oldalon vállalják, hogy altémák mentén, rövid tanulmányokban kibontanak, áttekintenek és összefoglalnak egy-egy olyan fontosabb kérdéskört, amely mind a közép-, mind a felsőfokú oktatásban előkerül. A sorozat szerkesztőinek nem titkolt célkitűzése közvetíteni azokat a viszonylag friss kutatási eredményeket, amelyek a korábbi történelemszemléletet és ismereteket felülírhatják, kiegészíthetik vagy pontosíthatják, hiszen rendszerint ezek a fejlemények és új megközelítések lassan szivárognak át az oktatásba.

A Kiskönyvtár sorozat harmadik kötete történelemből Az abszolutizmus kora címet viseli, és hat témát tárgyal rövid, közérthetően megfogalmazott tanulmányok segítségével. Ahogy a cím (főleg az alcím) sejteti, nem egyszerűen az abszolút monarchikus politikai berendezkedés vizsgálata a kötet célja, hanem a kora újkori Európa jelentősebb kulcskérdéseit kívánja a politika és a vallás kérdései köré építve a legújabb kutatási eredmények figyelembevételével áttekinteni.

A kötet borítója (Forrás: lira.hu)

A kötet első kistanulmányában Sashalmi Endre az abszolutizmus eredetét, elméleti hátterét, megvalósulásának jellegét, módját és korlátait, valamint a kortárs és későbbi korok értékelését tekinti át. Maga a fogalom mint történelmi jelenség a nagy francia forradalomhoz és az újkori politikai eszmék (elsősorban a liberalizmus) kibontakozásához köthető, amikor az abszolutizmus alatt uralkodói önkényt és zsarnokságot értettek. Napjainkban az abszolút politikai berendezkedés alatt – a hatalom korlátozatlanságán túllépve – a történelemtudomány az uralkodói hatalom túlsúlyát érti. Sashalmi hangsúlyozza, hogy bár Franciaországot tekintik a mintaállamnak, az abszolút hatalom politikai rendszerként a gyakorlatban olyan mértékben sohasem valósult meg franciahonban, ahogy azt a közoktatásban tanítják, vagy ahogy azt a korabeli teoretikusok elméleti szinten kívánatosnak tartották. Utóbbiak többsége jogtudor volt, s a 16. században a rendi dualizmus kárára a hatalmat egy a józan belátás által vezérelt uralkodó kezébe adták volna a hatékony kormányzás megteremtése érdekében. (A kora újkor a vallásháborúk miatt is konfliktusokkal terhelt időszak volt, s egy efféle „folyamatosan” fennálló szükséghelyzetben az uralkodó „abszolút” hatalmat kapott volna. A korábbi évszázadokban is létezett efféle felhatalmazás, csakhogy a szükségállapot más jellege miatt ez csupán ideiglenes volt.)

Az uralkodó tehát a közjó megvalósítására, fenntartására kap felhatalmazást, hatalma ugyanakkor nem korlátlan: nem áll az isteni törvények, a természetjog vagy a királyság legfontosabb alaptörvényei felett, mindezek a hatalmát és mozgásterét szűkítik. A szerző kiemeli, hogy az alaptörvények tartalma országonként eltért, s olyan „megmásíthatatlan” törvényeket és az általuk biztosított intézményeket, testületüket értünk alattuk, amelyek a királyság működését szabályozzák vagy segítik. Gyakorlatban az abszolút rendszerek a vesztfáliai és az utrechti béke (1648 és 1713) közötti időszakban formálódtak ki a nagyhatalmi egyensúlyra való törekvés, dinasztikus játszmák és – egymástól távol eső területekből álló – „mozaikországok” létezése miatt. Az abszolút kormányzat valódi mintaállamnak Dánia számított, de a német fejedelemségekben és középméretű európai országokban is kialakult ez a kormányzati módszer, amíg Franciaország és Anglia esetében inkább olyan fiskális-katonai államról beszélhetünk, amelyek nagy létszámú állandó szárazföldi hadsereget és/vagy hadiflottát tartottak fenn.

A második tanulmányban Anglia 17. századi történetét tekinti át Pálffy Margit, aki a Stuart uralkodók jellemrajzát, szemléletét, politikai hozzáállását és kormányzati módszereit mutatja be az angol–skót perszonálunió kezdetétől a dicsőséges forradalomig bezárólag. A Stuartok mozaikszerű-dinasztikus állama több országot, tartományt foglalt magába, amelyek között a fennálló különbségek élesen megmaradtak, nem oldódtak fel. A kormányzattal szembeni kezdeti angol ellenszenv nem az uralkodó, inkább a környezetével szemben fogalmazódott meg. Amíg I. Jakab (1603–1625) kezelni tudta az angol rendek elégedetlenségét, addig fia és utóda, I. Károly (1625–1649) már jelentős hibákat vétett. A zúgolódás és háborgás gyökerei 1627-ig nyúlnak vissza, amikor az uralkodói felségjogokon túllépve I. Károly a monarchia alaptörvényeit sértette meg, miközben vallási szempontól olyan irányzatot emelt az anglikán egyház élére, amelyik – az angol protestánsok többsége szerint – katolikus elemekkel szennyezte be az egyházat. Mindezek mellett az az információ- és a kommunikációhiány, ami a jelentősebb döntéseket övezte, ellenszenvessé és kiszámíthatatlanná tette az uralkodót. Az elhibázott skót-politikája végül előbb politikai felforduláshoz, majd háborúhoz vezetett Angliában.

Az angol polgári forradalom elnevezést Pálffy kritikával illeti, és pontosításokra tesz javaslatot: a „polgári” jelzőt idézőjelben említi, ugyanis az eseményeknek a klasszikus értelemben vett polgárság arányaiban csupán mellékszereplője volt. A forradalom megjelölést abban az esetben tartja találónak, amennyiben az alatt az addig fennálló politikai és vallási viszonyokkal történt szakítást értjük, ugyanakkor az 1642 és 1660 között lezajló eseményekre inkább használná a vallásháborúk megjelölést. (Bár a szerző külön nem tér ki rá, de a gondolatmenetéből és a leírtakból kikövetkeztethető, hogy az „angol” jelző sem használható a történések megjelölésére.)

A Cromwell-féle köztársaság korával kapcsolatban Pálffy kiemeli, hogy a skótok és az írek felett aratott katonai sikerrel gyakorlatilag első ízben valósult meg a politikai egység (Commonwealth), de az interregnum időszakának vallási türelmetlensége, Cromwell túlhatalma és a belső súrlódások a királyság visszaállításához mint egyetlen működőképes alternatíva vezettek a puritán köztársasági kísérletet követően.

A Bill of Rights (Forrás: nationalarchives.gov.uk)

A Stuart-restauráció mögötti fő mozgatórugó a stabilitás iránti igény volt, ennek érdekében a királyi hatalmat – amely elenyészően csökkent az 1640 előtti időszakhoz képest – is elfogadták a rendek. II. Károllyal (1660–1685) és II. Jakabbal (1685–1688) való súrlódások oka az uralkodók vélt vagy valós emancipációs kísérletei voltak a katolikusok javára, amelyet a parlament alsóháza eskütörvényekkel igyekezett kivédeni. (Pálffy kifejti a kevésbé ismert, ugyanakkor a Stuartok és a parlament viszonyának szempontjából jelentős kizárási válság részleteit is.) Az eskütörvényekkel ellentétes, a katolikusok számára tett uralkodó engedmények és a katolikusnak keresztelt trónörökös egy katolikus királyság rémképét vetítette előre, ami miatt II. Jakabbal nemcsak a parlament fordult szembe egyöntetűen, de még az anglikán egyház vezetői is. A tanulmány legszínvonalasabb és legérdekesebb részét a dicsőséges forradalommal kapcsolatos háttér bemutatása képezi, amely során a szerző tévképzeteket, féligazságokat pontosít és rak helyére. Mint kifejti, a „revolutio” alatt a kortárs szóhasználat helyreállítást értett, a „dicsőséges forradalom” pedig a kortársak számára a körülmények által kikényszerített uralkodóváltást jelentette, következésképp szó sem volt éles kormányzati váltásról a korábbihoz képest. Ennek megfelelően a szerző a John Locke-féle szerződéselmélet jelentőségét elenyészőnek tartja a korabeli politikai gondolkodásban a William Sherlock által is képviselt isteni jogalaphoz képest.

Az összefoglalóban Pálffy áttekinti miként vezettek a vallásügyi kérdések konfliktushoz a Stuart-dinasztiával, akik Anglia élén alkalomadtán megsértették az ország alaptörvényeit, gyakran maguk is hithű katolikusok voltak, vagy „katolikus elemeket” tűrtek meg az anglikán egyház berkeiben, miközben katolikus országokkal építettek ki kapcsolatot és kísérletet tettek a katolikusok egyenjogúsításara. A katolikus királyság visszaállításának lehetősége politikai bizonytalanságot, majd bizalmatlanságot szült, a 17. század végére pedig a parlament és anglikán egyház vezetése egyértelműen hangot adtak azon nézetüknek, amely szerint az ország érdekeivel ellentétes bármilyen rekatolizációs kísérlet, a dicsőséges forradalom eredményeképp – a Declaration of Rights (1689) szellemében – elfogadott Bill of Rights (Jogok Nyilatkozata, 1689) pedig egyszer s mindenkorra kizárta, hogy egy katolikus hitű uralkodó kerüljön a szigetország élére.

A harmadik tanulmány Hahner Péter révén Franciaország történetét tekinti át a 17. és 18. századokra vonatkozóan. A bevezetőben a szerző rávilágít, hogy a francia monarchia az eltérő jogállású részeknek, tartományoknak, és azok sajátos társadalmi rétegződésnek köszönhetően nem volt egységes állam. A harmincéves háború (1618–1648) során felvállalt európai vezető szerep, és maga a háború kifejlete, következményei módosították a királyság jellegét, a nagyhatalmi szerep ugyanis gördülékenyebb állami gépezetet, azaz az erőforrások hatékonyabb kiaknázását és felhasználását követelte meg. A nagyhatalmi politika tudatos vállalása okán a központi hatalom megerősítését XIII. Lajos (1610–1643) és Richelieu bíboros párosa kezdte meg, s törekvésük külpolitikailag a Habsburgokkal, belpolitikailag pedig a főnemességgel vezetett összeütközéshez. (A hugenotta katonai potenciál felszámolására és annak jelentőségére a szerző nem tér ki.) A megkezdett folyamatot az itáliai kisnemesi családból származó Mazarin bíboros fejezte be, aki kiváló diplomata volt, és egy belpolitikailag rendezett, jól működő országot hagyott XIV. Lajos királyra (1643–1715), aki már válogatott államminiszterek és 700-800 fős központi apparátus segítségével vezette az országát.

A Napkirály, XIV. Lajos (Forrás: wikipedia.org)

Hahner kihangsúlyozza, hogy túlzott központosítás helyett a Napkirály a valóságban az engedmények politikájával tartotta fenn hatalmát, s megnyerte a helyi elitet a királyi hivatalnokokkal és intendánsokkal való együttműködésre. A kompromisszumokat palástolandó, a művészetek a királyi hatalom nagyságát, erejét és korlátozatlanságát propagálták kifelé. A Napkirály a monarchia alaptörvényeit, továbbá a vallási előírásokat mindvégig tiszteletben tartotta, a sokszor idézett „az állam én vagyok” mondat pedig sosem hagyta el a száját, ugyanis nem azonosított magát az állammal, inkább az első számú szolgaként tekintett önmagára. Uralkodását csupán az utókor kapcsolta össze a zsarnoksággal és az abszolutizmussal. Hahner felületesen ír a nemesség háttérbe szorításáról és az udvari életről, ugyanakkor kibontja, hogy a grandőr vágya miként határozta meg a Napkirály külpolitikáját, amely a század végére felemésztette Colbert gazdasági eredményeit. Az 1598-as nantes-i ediktum 1685-ös visszavonásának körülményei és rövid távú külpolitikai következményei (a protestáns államok egymásra találása Franciaországgal szemben) merőben új adalékok a korszak oktatásához. Noha a spanyol örökösödési háború (1701–1714) megtörte a francia hegemóniát, a Napkirály egy kormányozható, jól védett és prosperáló országot hagyott utódaira, amelyre a kortársak – a formálódó brit rendszerrel ellentétben – példaként tekintettek, s ami megalapozta a 18. századi gazdasági és kulturális aranykort.

A 18. században Franciaországban kétségkívül felgyorsult a városfejlődés, a pozitív kereskedelmi mérleg is növekedett köszönhetően többek között annak, hogy számottevő előrelépés történt a gyarmatbirodalom kiépítésére, a konfliktusok pedig a szárazföldi Franciaország határain kívül maradtak. Gyakorlatban a feudális társadalmi keretek lassú bomlása játszódott le ekkor, miközben a központi kormányzat tovább csiszolódott és kialakult a hat „főminiszterből” álló államvezetés rendszere. Ezek ellenére a nagyhatalmi pozíció fenntartása nehezebbé vált, hiszen az országnak egyszerre kellett a tengeri és a szárazföldi fölény biztosítására törekednie, amelyek megkívánták az adóterhek növelését. A század második felétől előtérbe kerültek azok a főminiszterek (pl. Turgot és Necker), akik a szabadpiac megteremtése és a feudális társadalom felszámolása irányába tettek lépéseket, mi több megfogalmazták az első terveket egy képviseleten alapuló korlátozott monarchia kialakítására.

Az amerikai függetlenségi háború (1775–1783) alatt felhalmozott adósság, a rossz termésű évek és a kedvezőtlen kereskedelmi szerződések miatt azonban az 1780-as évekre olyan gazdasági válság bontakozott ki, ami előidézte az államapparátus válságát is, s ezzel a szükséges átfogó reformok megvalósítatlanul maradtak. Az államcsőd, az alkalmatlanná vált állami gépezet és a problémák megoldatlansága pedig a társadalom széles rétegeit mozgósította, amely a forradalom kitöréséhez vezetett.

A negyedik tanulmány Forgó Andráshoz köthető, aki a – német történetírásban Régi Birodalomként is emlegetett – Német-római Birodalom kora újkori történetét mutatja be, gondosan kitérve a birodalom felépítésére, működésére és főbb jellemzőire is. A szerző kiemeli, hogy birodalom mindvégig választómonarchia maradt, azaz a gyakorlatban a birodalom működését a rendek és az uralkodó közötti viszony alakulása határozta meg. Az uralkodói hatalmat a Német Aranybullán (1356) túl – amely a birodalom működését, a császárválasztás elvét, a koronázás rendjét és menetét szabályozta – a legfontosabb alaptörvények, majd az augsburgi vallásbéke  (1555) és a vesztfáliai béke (1648) rendelkezései korlátozták. Az augsburgi vallásbékével kapcsolatban a szerző felhívja a figyelmet arra, hogy „az akié a föld, azé a vallás” elvet csupán a 17. században alkotta meg egy német jogtudós, s maga a béke korántsem volt egyenlő vallásszabadság biztosításával. A gyakorlatban az augsburgi rendelkezések a területet birokló fejedelmet a felekezetválasztás és vallásváltás kizárólagos jogával ruházták fel, s az csak a csak a katolikus és evangélikus felekezetre vonatkozott egészen a vesztfáliai békéig, amikor kiterjesztették a kálvinizmusra is.

A vesztfáliai béke egyes rendelkezései a birodalom felekezeti viszonyain túl az alkotmányjogi működését is átrendezték, s noha azok fenntartották a német területek politikai és gazdasági széttagoltságát, de ezzel együtt a régió kulturális és társadalmi sokszínűsége is tovább élhetett. Ezt követően a szerző részletekbe menően szemlélteti milyen hatással volt a birodalom belső viszonyaira, a császári hatalomra és tekintélyre, valamint a kontinentális erőegyensúlyra Franciaország terjeszkedési szándéka, továbbá a 18. század koalíciós szövetségekben vívott nagy dinasztikus háborúi. Ennek keretében Forgó áttekinti, hogy a jelentősebb német államok – Ausztria, Poroszország, Bajorország és Szászország – egyéni külpolitikai és dinasztikus törekvései miként akadályozták a birodalom politikai egységesülését. A francia forradalmi háborúk során elszenvedett vereségek végül a középkor derekán életre hívott, de mindvégig széttagolt Német-római Birodalom megszűnéséhez vezettek.

Az 1648-as békéket ünneplő allegorikus ábrázolás (Forrás: wikipedia.org)

Az utolsó előtti tanulmányban Varga Szabolcs a reformáció és a katolikus megújulás kérdéseit vizsgálta. A szerző tisztázza a reformáció fogalmának jelentésváltozását és előzményeit, s kiemeli, hogy az egyház reformjával kapcsolatos igény nemcsak az egyházi, de laikus körökben is megfogalmazódott. A vallás a középkori ember identitásának központján állt, s a 16. század felé haladva az egyházzal szembeni elvárások kibővültek, amelyeknek az egyház nem felelt meg. Ennek tükrében a szerző kitűnően vezeti le, miként morzsolódott fel és jutott a 16. század eleji mélypontra a papság és a pápaság tekintélye. A humanista értelmiség által megfogalmazódott az egyéni elmélyülés gondolata, amely már egy újfajta vallásosság (devotio moderna) kezdetét jelentette elsősorban Németalföldön és egyes német ajkú területeken a középkor végén, a kora újkor kezdetén. A könyvnyomtatás elterjedése után egyes teológiai témák, mint a hithű élet és üdvözülés kérdése, szélesebb körben eljutottak olyanokhoz, akik a vallásosság egyéni megélésére törekedtek volna, de kellő műveltség hiányában ebben az alsópapság nem tudott segítségükre lenni. A szerző kitér arra, hogy bár a spanyol egyháznak sikerült reformokkal megújulnia, a szerzetesi mozgalom is eredményeket ért el, s a Rotterdami Erasmus-féle keresztény humanizmus is meghatározó mérföldkövet jelentett, de az egyház nem tudott megújulni Luther Márton színre lépése előtt, noha az V. lateráni zsinat (1512–1517) már kereste a válaszokat az egyház problémáira. A szerző ügyesen mutatja be, hogy 1517-től kezdve az évek előre haladtával miként változtak, formálódtak és mélyültek el Luther nézetei, kitérve azokra a világi politikai háttértörekvésekre, amelyek az egyéni kritikából nyugati egyházszakadásig, majd a különálló lutheránus egyházszervezet kialakulásához vezettek.

Varga vázolja a svájci reformáció két kulcsszereplői, Zwingli és Kálvin programját és gyakorlati tevékenységét, s kiemeli, hogy Kálvin korabeli hatása elsősorban a fegyelem visszaállítására tett erőfeszítéseiben érhető tetten, hiszen a reformátor a kortársak számára kiszámíthatatlannak ható világban egy olyan erkölcsi és vallási rendszert alakított ki, ami iránymutató és kapaszkodó lehetett a hétköznapokban. Noha a szerző a predesztinációt emeli ki hátráltató tényezőként a kálvinizmus szélesebb elterjedésében, személy szerint az egyházszervezet kezdeti túlzott „demokratikusságára”, a felekezetek atomizálására helyezném a hangsúlyt.

Továbbá kiemelendő, hogy az eleve elrendelés tanáról Kálvin csupán egyszer értekezett, s az nem vált az összes kálvinista gyülekezet hitvallásának részévé, noha az angolszászok valóban erkölcsi tőkét kovácsoltak a nézetből.

A szerző kihangsúlyozza, hogy téves azt állítani, a reformációt az ellenreformáció követte, s találóbbnak tartja többesszámban, reformációkról beszélni, hiszen Luther Márton színre lépéstét követően a katolikus egyházon belül is reformfolyamatok indultak be, amelyek a 18 éven keresztül tartó (1545–1563) – a rendszerint téves elírást meghagyva tridenti formában szerepeltetett – trienti zsinaton domborodtak ki. (A legújabb Száray-tankönyv a katolikus megújulást és az ellenreformációs lépéseket párhuzamos folyamatként ábrázolja.) Az elhúzódó, vontatott zsinat a kortársak szemében eredménytelennek tűnhetett, ami csak abból a szemszögből volt találó megállapítás, hogy a nyugati egyházszakadást valóban nem sikerült felszámolni. Mindez mellett a zsinat az egyetemes mivolta is megkérdőjelezhető, hiszen azon az itáliai és spanyol részvevők voltak túlsúlyban. Ettől függetlenül a zsinat időszakában a püspöki kar lassan lecserélődött olyan tenni akarókra, akik a hittételek és a vitás kérdések tisztázásán, a dogmák megerősítésén és az egyházi fegyelem visszaállításán munkálkodtak. Az új püspök- és papideál immáron a példamutatáson alapult, amelynek fontos elemét képezte az alsópapság kiművelése is. A katolikus egyház a 16. századi válságot nemcsak túlélte, de az egységes liturgia, a közös szabály- és normarendszer alkalmazása révén megerősödött és működőképes egységként sikeresen vette fel a versenyt a protestáns felekezetekkel. A szerző kiváló összefoglalójában kitekintést kínál azokra a 17. század közepéig végbement változásokra, amelyek a felekezeti versengés eredményeként jelentős szellemi alapot biztosítottak a későbbi korok számára.

A trienti zsinat egy ülése (Forrás: wikipedia.org)

A kötetet Katus László barokkról írt tanulmánya zárja. A munka a barokk szó eredetét, jelentéstartamát és megítélését kíséri végig a századokon keresztül, s rávilágít arra, hogy a barokkot csupán a 20. század elejétől kezdték összekapcsolni a katolikus megújulással.

Ahogy Katus írja, a hívek visszaszerzésén munkálkodó, megújuló katolikus egyház számára a kibontakozó barokk művészete segítséget jelentetett, hiszen az kiválóan propagálhatta az egyház erejét és nagyságát. Ugyanakkor a barokk nemcsak stílusirányzat, hanem életforma is volt egyben: a mély „barokk” vallásosság és hitélet – a reneszánsz elitségével ellentétben – a társadalmi minden rétegét elérte, sőt még a protestáns országokban is éreztette hatását.

Művészetszociológiai szempontból Katus két irányzatot, az udvari és katolikus körök – amelyet további két alágra oszt –, valamint a polgári és protestáns körök barokk művészetét emeli ki, majd művészeti áganként mutatja be a barokk stílust, hangsúlyozva, hogy a gyakorlatban ez országonként sajátos jellegzetességekkel bírt. A spanyol, itáliai, francia, közép-európai jellegzetességek ismertetése után külön részletes és igényes alrészt szentel a magyar vonatkozások tárgyalására is.

A toledói katedrális barokk oltárának részlete (Forrás: wikipedia.org)

A Kronosz Kiadó és az Árkádia Kiskönyvtár mögött álló szerkesztők kezdeményezése önmagában is üdvözölendők, Az abszolutizmus kora című kiadványuk pedig bizonyítja azt, hogy a csapat a vállat célok megvalósítására kétségkívül alkalmas is. A kötet kitűnő „kézikönyv” a középiskolai oktatók számára, ugyanakkor az egyetemi hallgatók is hasznát láthatják. A felvételi ponthatárok csökkenése és a hallgatói minőségromlás miatt azonban az egyetemi oktatás segítségére is lehet Az abszolutizmus kora az „elvárt” előzetes ismeretek gyors pótlása terén. Saját tapasztalatra épített véleményem szerint a kötet önálló érettségi felkészülésre – bárminemű tanári útmutatás és szűrő nélkül – kevésbé alkalmas, ugyanis egy középiskolai diák nem láthatja át, milyen mélységben és mely információkra lehet szüksége a tanulmányokból.

 

A kötetben megtalálható hat tanulmány megcáfol, tisztáz, pontosít egyes korábbi nézeteket, felvetéseket, s helyenként érdekes kiegészítésekkel domborítja ki az áttekintett és összefoglalt témaköröket. Bár a műfajban (tankönyv vagy tankönyv-kiegészítő) nem kötelező különálló bevezető és az összefoglaló rész írása, de határozottan kerek egészebbet mutatnak azok a tanulmányok (Sashalmi Endre, Pálffy Margit és Varga Szabolcs munkái), amelyek ezzel rendelkeznek. Sashalmi és Hahner tanulmányába olyan elsődleges források is bekerültek, amelyek magyar nyelven nehezen, vagy egyáltalán nem hozzáférhetők, ugyanakkor a forrásközpontú és készségekre épülő történelemoktatás előnyére vannak. Remélhetőleg a későbbi kötetek összes tanulmányának részét képezi majd egy-egy forrásbeemelés is. [A témákhoz ajánljuk a Szöveges források a történelem tanításához című összeállításunkat. – a szerk.] Bár a témakörök középiskolai vagy egyetemi szintű feldolgozásához nélkülözhetetlen mellékszálak, tényezők kimaradtak a tanulmányokból, szem előtt kell tartanunk, hogy egyrészt a százötven oldalon hat szerző osztozott, akiknek így bizonnyal korlátozva voltak a lehetőségeik, másrészt a kötet vállalt feladatát teljesítve összefüggéseiben és az új kutatási eredmények tükrében kiváló áttekintést nyújt a kora újkor legfontosabb politikai és vallási kérdéseiről.  A sorozatot további kötetei előkészület alatt állnak, amelyekhez hasonló színvonalat és sikert kívánunk a szerkesztőgárda és a kiadó számára.

 

Szeghő Patrik

Ezt olvastad?

Salamander címmel tartott konferenciát 2019. április 11-én, csütörtökön a Mika Sándor Egyesület a budapesti Egyetemi Könyvtár dísztermében. A konferencián előadó