Abszurditás a britek földjén – az Artúr király című filmről

Az Antoine Fuqua rendezte, Clive Owen, Keira Knightley és Ioan Gruffudd főszereplésével 2004-ben bemutatott Artúr király elemzése meglehetősen nehéz feladat nem csupán egy történész, de bárki számára, aki kicsit is járatos az Arthur-mondakörben. Mégpedig azért, mert a film annyi hibával és pontatlansággal operál, hogy azzal egy, mind a történelmi, mind a mondai hagyománytól elrugaszkodott, szinte teljesen új Arthur-értelmezést kapunk; amivel nem is lenne probléma, ha megpróbálna a saját lábán megállni, ehelyett azonban úgy támaszkodik a történelmi eseményekre és a középkori regékre, hogy azokat rendkívüli módon eltorzítja és megmásítja.

De mit is jelent ez pontosan? A film valami ilyesmi mondattal indít: „Arthur királynak és lovagjainak klasszikus, 15. századi meséje egy valódi hős tettein alapul.” Nehéz ezt a kijelentést figyelmen kívül hagyni, hiszen emiatt a nézőben rögtön az tudatosul, hogy egy történelmi filmet néz, nem pedig egy kosztümös akciófilmet, ami valójában lenne. Ráadásul ez a mondat tartalmi szempontból is problémás: egyrészt Arthur személyének valós vagy valótlan voltáról a történettudományban még mindig nincs konszenzus, másrészt nehéz interpretálni azt is, hogy mi volna az a klasszikus, 15. századi mese. Feltételezem, hogy a film készítői ezzel Sir Thomas Malory Le Morte D’Arthur (Arthur halála) című, 1485-ben kiadott hatalmas terjedelmű művére céloznak, csakhogy érthetetlen, miért erre esett a választásuk, hiszen az Arthur-mondakörnek addigra már egy nagyobb könyvespolcot is megtelítő irodalma létezett Európa mindenféle nyelvein a latintól és a franciától kezdve, a németen és a hollandon át, a norvégig és a walesiig. Persze Malory műve egy jó összefoglalás, de „használata” (mivel nem csak utalnak rá, hanem egy szereplőt, Dagonetet ebből veszik át) teljesen céltalan, hiszen, mint láthatjuk, a film nem a mondai, Európa-hódító, Szent Grált kereső Arthurra kíváncsi, hanem a történelmi alakra. Nem lett volna célszerűbb a legkorábbi forrásokhoz fordulni, és nem a legkésőbbihez?

De hogyan is jelenik meg ez a „történelmi” Arthur? A film 452-ben veszi kezdetét, amikor is tanúi vagyunk annak, hogy a rómaiak katonai szolgálatra elhurcolják a gyermek Lancelotot, aki – a Kerek Asztal többi lovagjához hasonlóan – szarmata, és Britanniában kell szolgálatot teljesítenie 15 évig. Eztán hamarosan 467-ben találjuk magunk, a megmaradt szarmata lovasok – tulajdonképpen a Kerek Asztal lovagjai –, név szerint Lancelot, Gawain, Tristan, Bors, Galahad és Dagonet a félig római, félig brit Arthur (Artorius Castus) parancsnoksága alatt az utolsó szolgálati évüket töltik Hadrianus fala mentén. Ekkor megérkezik Rómából Germanus püspök, aki a leszerelő levelek átadása helyett még elküldi őket egy utolsó küldetésre, ami egy Alecto nevű fiú és annak családja kimenekítése a falon túl pusztító szászok, és a rómaiak ellen lázadó, Merlin vezette piktek (akiket a film angol változatában teljesen indokolatlan módon woadoknak neveznek) karmai közül. Arthur és társai felkutatják a fiút, akinek apja, egy római földbirtokos néhány pap segítségével, erőszakkal próbálja keresztény hitre téríteni a pikteket, akik közül néhányat éppen élve akarnak befalazni. Ezek egyike Guinevere, akit a hősök természetesen kimentenek, majd vele együtt veszik fel a harcot az őket bekerítő szászokkal szemben. Némi csatározás és Dagonet elvesztése után sikerül visszatérniük a falhoz, amit a szászok hamarosan ostrom alá vesznek. A rómaiak felhagynak a fal védelmével, és kivonulnak (egész Britanniából), míg Arthur és társai a piktek segítségével kemény küzdelem után győzelmet aratnak. A végső képsorokon azt látjuk, hogy Arthur egybekel Guinevere-rel és a britek királya lesz.

A kérdés adott: hogyan viszonyul ez a történet a történelmi valósághoz? A problémák már az alapoknál jelentkeznek, hát vegyük sorra őket: a film szerint a rómaiak a 300 körüli szarmata háborúk után kezdtek el szarmata auxiliáris egységeket használni, holott a valóságban már a 2. században telepítettek jazig lovasokat Britanniába, ami egyébként egyszeri eset volt. Kérdéses az is, hogy szarmaták alatt kiket értenek, ugyanis minden jel arra utal, hogy a filmben a Fekete-tengertől északra élő szarmatákról van szó, nem pedig a kárpát-medenceiekről, akikkel a rómaiak sokkal szorosabb kapcsolatot ápoltak. Azt, hogy az ilyen „sorozási” gyakorlatot még az 5. század derekán is folytatták volna, az időközben végbemenő területi változások miatt még feltételezni is abszurd. Annak pedig, hogy a Kerek Asztal lovagjait a szarmata nehézlovassággal azonosítsák, amúgy sincsenek eléggé hiteles történelmi bizonyítékai.

A következő lényeges probléma, hogy a rómaiak 410-ben, tehát a film cselekménye előtt már több mint fél évszázaddal kivonultak Britanniából, ami aztán a romanizált brit királyok és fejedelmek uralma alá került, akik folyamatos háborúban álltak nem csak egymással, de a partok mentén fosztogató írekkel és a falon áttörő piktekkel és skótokkal is. Az a részlet tehát, hogy a fal mentén konfliktusok voltak, helytálló, minden más azonban hiteltelen: az Arthur-mondák és történelmi források gonosz Vortigernje, a briteket zsarnoki módon uraló király (aki a filmből éppúgy hiányzik, mint Aurelius Ambrosius vagy Uther Pendragon) éppen a piktek és skótok ellen hívta segítségül a szászokat (pontosabban Hengest és Horsa jüt vezéreket), nem pedig a piktekkel szövetkezett a szászok ellen. Ez a felállás pedig azután sem változott meg, hogy a szászok szembefordultak a britekkel, hiszen a romanizált britek konfliktusa nem csak a mondákban, de a történelmi forrásokban is állandónak bizonyult északi szomszédjaikkal.

És ha már észak: a filmben meg nem nevezett szász vezérek (akikről – nem túl etikus módon – csak a stáblistában derül ki, hogy Wessex királyságának alapítói, Cerdic és Cynric) jelenléte a falnál teljesen irreális. Cerdic Wessex királyságát Anglia déli részén hozta létre, tehát Skóciában, Hadrianus falának közelében még délről sem járt, nemhogy azt északról ostromolta volna. Szintúgy történelmietlen a végső, a film szerinti badoni csata is, egyrészt mert az több száz kilométerrel délebbre, valahol Bath közelében zajlott, másrészt mert a badoni csatát nem 467-ben vívták, hanem valamikor 490 és 516 között, harmadrészt mert abban sem Cerdic, sem Cynric nem esett el (még ha a mondákban van is erre vonatkozó információ), és legfőbbképp, hogy azt csak a mondai hagyomány tulajdonítja Arthurnak, a történelmi források szerint a brit csapatok vezére Aurelius Ambrosius (máshol Ambrosius Aurelianus) volt.

Mielőtt továbbállnánk a mondai hagyománnyal való összevetésre, azt is érdemes lehet megvizsgálni, hogy miként tárul elénk ez a késő antik, kora középkori világ. A filmben a Római Birodalom úgy tűnik fel, mintha még mindig egy erős, egységes, éppen csak holmi átmeneti gondokkal küszködő pápai állam volna, nem pedig egy, a totális összeomlás szélén álló, darabokra szakadt, a népvándorlás hullámaitól feldúlt birodalom. Igen, pápai állam: ebben a filmes alternatív dimenzióban a pápának úgy tűnik, olyan hatalma van, mint még a későbbi évszázadokban sem volt. Róma császáráról említést sem tesznek, minden parancsot és birtokadományozást a pápának tulajdonítanak, akinek – egy helyütt még ezt is megjegyzik – saját hadserege van! Mintha csak a Borgiák korában járnánk…

A piktekről mindössze annyit tudunk meg, hogy Merlin vezeti őket, utálják a rómaiakat és szeretnek az erdőben bujkálni; a szászokról meg azt, hogy barbárok, kegyetlenek, látszólag teljesen értelmetlenül vonulgatnak fel-alá a szigeten, csodafegyverük a „páncéltörő” heggyel felszerelt számszeríj (!), és él köztük valami bizarr, a náci Németországot idéző fajelmélet, aminek következtében a vér tisztaságának megóvása végett még akkor sem erőszakolhatnak meg brit nőt, ha utána úgyis megölik. A szarmatáknak, a mi hős lovagjainknak sem jutott sokkal több, róluk csak annyit tudunk, hogy nagyon visszavágynak a Dnyeper menti pusztaságokra, szeretnek anakronisztikus mongol íjakkal lövöldözni, szamuráj kardot idéző szablyákkal vagdalkozni és azt kiabálni, hogy „rus”, amiről csak remélni tudom, hogy a latin „vidék”, „föld” akar lenni, nem pedig a Kijevi Rusz.

A film azonban nem csak a történelmi, de a mondai Arthur-képpel is hadilábon áll, amit legfőképp a karakterek mentén lehet megragadni, hiszen a középkori történetek cselekményéből, mint a Brit-szigetek majd Gallia meghódítása, a Szent Grál felkutatása, Mordred árulása, szinte semmit sem kapunk. Kezdjük is Arthurral, aki egy római katona fia, nem pedig Uther Pendragoné, és aki ráadásul egy, a 2. és 3. század fordulóján élt római parancsnok nevét viseli. Nem áll rokonságban Gawainnel, holott az kivétel nélkül, minden műben Arthur unokaöccse. Hasonló módon problémás az is, hogy Lancelot és Galahad egyidősek, és nem állnak semmilyen kapcsolatban, ugyanis a mondákban Galahad Lancelot fia. Külön megemlítendő, hogy a lovagokat elég véletlenszerűen „válogatták” össze, mindenféle mondai háttér nélkül. Mindközül egyedül Gawain jelenléte az elfogadható, hiszen ő Arthur lovagjainak legkorábbi tagja (bár a korai hagyományban még Walgan vagy Gwalchmei névvel illetik), mindenki más csak a későbbi évszázadok során került be. Persze egy Arthur királyról szóló filmben egy Lancelot vagy Tristan szerepeltetése már-már alapvető normának számít (még ha az utóbbi mellől Izolda hiányzik is), de Galahad, Bors és legfőbbképp Dagonet nehezen megindokolható. Galahad a késői Arthur-mondák Grál-lovagja (a koraiakban még Perceval tölti be ezt a szerepet), de Grál-történet nélkül teljesen súlytalan, éppúgy, mint Bors, aki a Kerek Asztal egyik legtisztább életvitelű tagja, nem egy, a magvát mindenfelé elszóró tuskó, mint amilyennek a film feltünteti. Az is érthetetlen, hogy a filmkészítők választása miért Dagonetre esett, aki legkorábban csak Malory fentebb említett művében jelenik meg, és a lovagok egyik legjelentéktelenebbje, Arthur udvari bolondja. Guinevere sem emlékeztet a középkori románcok megmentendő hölgyére, sokkal inkább egy Medb-hez vagy Buodiccához hasonló „amazon”, akinek Lancelottal folytatott viszonya is csak felszínesen érhető tetten a filmben. A legnagyobb csalódást azonban kétségtelenül Merlin jelenti, aki hatalmas varázslóból holmi gerillavezérré lett egyszerűsítve.

Sokáig lehetne sorolni a film abszurditásait, anakronizmusait és logikátlanságait, mint amilyenek a fentebb már említett számszeríjak, katapultok, vértezetek, a csata után köddé váló seregek, önműködő kapuk, szakadó hóban, egy szál pendelyben sem fázó szereplők, vagy Hadrianus falának monumentalitása, ami valóságos éghajlatváltozást okoz (a fal maga ugyan nem tűnik túl nagynak, de valamit mégis tudhat, hiszen tőle délre nyár van, északra meg szakad a hó – mintha csak a Trónok harcát nézné az ember),  de talán ennyi is elég ahhoz, hogy belássuk: jobb, ha messziről elkerüljük az Artúr királyt, és ha mégis abszurditásra és Arthur-mondára vágynánk, vegyük elő a Gyalog galoppot, abból legalább megtudhatjuk, mi úszik még a vízen…

Kiss Sándor

Rovatok: