Adalékok az Usztasa Mozgalom magyar–olasz támogatásához

Az Ante Pavelić vezetésével és Benito Mussolini olasz miniszterelnök (1922–1943) hathatós támogatásával 1929-ben alapított Usztasa Mozgalom – Ustaša Hrvatska Revolucionarna Organizacija, magyarul Horvát Felkelők Forradalmi Szervezete – és annak tevékenysége mindmáig élénken foglalkoztatja a horvát társadalmat. Ezt a Campus Mundi támogatásával Zágrábban töltött kéthetes tanulmányút alkalmával személyesen is megtapasztalhattam, amikor a témával kapcsolatban végeztem kutatást a horvát fővárosban. Írásomban – újabb információkkal egészítve ki korábbi cikkemet (Marseille-t látni és meghalni: Adalékok a marseille-i merénylethez) – főként az Usztasa Magyarországgal, Olaszországgal és a katolikus egyházzal való kapcsolataihoz kívánok adalékokat szolgáltatni a zágrábi források alapján.

Az „Első Jugoszlávia” – azaz a két világháború közötti Jugoszlávia – politikai vezetése számára a horvát szeparatizmus, és ezen belül is főként az Usztasa szerveződése és tevékenysége jelentette az egyik legfőbb belpolitikai problémát, amely akár az állam egységét is veszélyeztethette. A bonyodalmakat tovább fokozta, hogy az Usztasát Olaszország és a vele 1927. április 5-én barátsági szerződést aláírt Magyarország is támogatta, ugyanis a két állam külpolitikai céljainak kedvezett volna a Szerb–Horvát–Szlovén Királyság (ismertebb, 1929-ben hivatalossá lett nevén Jugoszlávia), illetve a délszláv állam mellett Csehszlovákiát és Romániát tömörítő kisantant esetleges felbomlása.

  

A királyi Jugoszlávia közigazgatási egységei és zászlaja

Az előbb Stjepan Radić, majd – miután őt 1928 nyarán egy radikális párti képviselő meggyilkolta a parlamentben – Vladimir Maček által vezetett Horvát Parasztpárt – Hrvatska Seljačka Stranka – már a 20. század elején mandátumot szerzett, amikor Horvátország az Osztrák–Magyar Monarchia (ezen belül a Magyar Királyság) része volt. Az eredeti nevén Horvát Népi Parasztpártot Radić a testvérével, Antunnal alapította 1904-ben, majd 1920-ban a testvérpár elhagyta a „népi” jelzőt a névből. A párt rendkívüli népszerűségre tett szert a horvátság körében, amely az ország autonómiájáért küzdő Stjepan Radićot szinte bálványként tisztelte. Ezért – mint arról a zágrábi források, különösen a sajtóban fellelhető tudósítások tanúskodnak – Horvátország lakosságában mély felháborodást keltett a karizmatikus vezető meggyilkolása, amit a horvátok egy emberként éreztek személyes támadásnak. Mindez a szeparatista törekvések megerősödését eredményezte. A Horvát Parasztpárt a békés megoldás híve volt, aminek kitűnő bizonyítéka, hogy I. Sándor jugoszláv király  haláláról – az uralkodó a marseille-i merényletnek esett áldozatul 1934. október 9-én – őszinte részvéttel emlékezett meg a párthoz kapcsolódó sajtó.

Noha a magyar és az olasz források egyértelműsítik, hogy Mačeknak is voltak kapcsolatai a két állam vezetőivel, a Zágrábban fellelhető dokumentumokból úgy tűnhet, hogy a Parasztpárt inkább a belpolitikában igyekezett a horvátság életét megkönnyítő lépéseket kieszközölni, mintsem külső támogatókat keresett volna. A külkapcsolatok erősítése az Usztasára várt, amelyet Pavelić azt követően alapított meg, hogy I. Sándor az ortodox karácsony napján, 1929. január 6-án – mintegy „ajándékként” – proklamálta a diktatúrát, amellyel Jugoszlávia etnikai feszültségeit az erős centralizáció útján kívánta megoldani. Mivel az etnikai alapon szerveződő pártokat a diktatúra kikiáltásával együtt bevezetett új alkotmány betiltotta, a horvátok – vezető politikusaikkal egyetemben – tömegesen választották az emigrációt.

Az emigrációra vonatkozó levéltári anyag alapján elmondható, hogy a horvát emigránsok legkedveltebb célpontjai Európán belül Magyarország, Olaszország és Ausztria voltak. Esetenként találunk utalásokat a Németországba és Albániába történő kivándorlásra is. A környező államoknál is népszerűbb letelepedési helyet jelentett azonban a dél-amerikai kontinens, ahová a kivándorlókat számon tartó könyvekben, táblázatokban feltüntetett személyek legalább 60–70%-a indult útnak. Dél-Amerikán belül Argentína fogadta be a legtöbb horvát menedékkérőt.

Pavelić és Mussolini (Forrás: wikiwand.org)

Az emigrációban élő usztasák igyekeztek külföldről is elősegíteni Horvátország függetlenné válását. Az 1932-ben kirobbantott likai felkelés – noha kudarccal végződött – meggyőzte Gömbös Gyula magyar miniszterelnököt és Mussolinit arról, hogy az Usztasa erőteljesebb támogatásra érdemes. Ennek következtében kerülhetett sor az olaszországi horvát táborhelyek, valamint a magyarországi jankapusztai tábor működésének megkezdésére. A zágrábi forrásokból egyértelműen kiviláglik, hogy mind Olaszország, mind Magyarország sokat tett az usztasák segítése érdekében. A dokumentumok többnyire együttesen említik a két állam által nyújtott támogatást, nem hallgatva el azt sem, hogy a magyar és az olasz politikusok tisztában voltak azzal, hogy az Usztasa kisebb-nagyobb terrorakcióktól sem riadt vissza a cél érdekében. A dokumentumok pontos képet adnak arról is, hogy a horvát szeparatista szervezet – különösen az olasz kormány részéről – bőséges anyagi támogatásban is részesült.

A propagandából és a politikai menekültek befogadásából, elrejtéséből Magyarország is ugyancsak kivette a részét. A forrásokból jól érzékelhető az az ambivalencia is, amellyel a horvátok Magyarországhoz viszonyultak a két világháború között. Egyfelől a horvát szeparatisták hálásak voltak a magyra támogatásért, másfelől – főként a történeti érvekre alapozott propagandatevékenységük során – időnként nem tudtak szemet hunyni afelett, hogy Horvátország évszázadokon át Magyarország berkein belül létezett. A kényszerű együttélés miatti rossz érzés élét a korabeli horvát dokumentumok úgy igyekeztek tompítani, hogy hangsúlyozták: Magyarországhoz tartozva a horvátság – ha teljesen független nem is lehetett – legalább autonómiát élvezett.

Jankapuszta (Forrás: kanizsahir.hu)

A szakirodalom – különösen a múlt század második felében – sokszor tényként kezelte, hogy a Vatikán is kivette a részét az Usztasa támogatásából. A Horvát Állami Levéltár dokumentumai alapján elmondható, hogy bár néhány katolikus pap kétségtelenül segítette a horvátok függetlenségi mozgalmát, semmiképpen sem lehet azt állítani, hogy az egyház teljes mértékben támogatta volna azt. Azok a klerikusok, akik felsorakoztak a horvát szeparatisták mellett, csak a nemzeti függetlenségért folytatott kampányban vállaltak részt, az Usztasa terrorját azonban mélyen elítélték, s az Apostoli Szentszék nem ismerte el az 1941-ben megalakult Független Horvát Államot (Nezavisna Država Hrvatska, NDH;). Bár a zágrábi érsek, Alojzije Stepinac elvi síkon támogatta Horvátország függetlenné válását, a náci bábállamként tekinthető NDH-t nem nézte jó szemmel.  

Összességében elmondható, hogy a Campus Mundi által támogatott zágrábi kutatóút számos új adalékot szolgáltatott az Usztasa Mozgalom Magyarországgal, Olaszországgal és a katolikus egyházzal való kapcsolataihoz. A szakmai beszélgetések során képet kaptam arról is, hogy a horvát társadalom egy része ma is szimpatizál az usztasa elvekkel, s ezek az emberek pozitívan értékelik az említett államok által Pavelićnek és társainak nyújtott segítséget. Tisztában vannak ugyanakkor azzal, hogy a két világháború közötti időszak nézetei mára túlhaladottakká váltak, így azt vallják, hogy a mai politikai kérdések nem rendezhetőek az usztasa-partizán vita mentén.

Hamerli Petra

Ezt olvastad?

A karizmatikus horvát főpap, Alojzije Viktor Stepinac személye olyan a horvát nemzetnek mint számunkra Mindszenty József bíboros, esztergomi érsek, Magyarország
Támogasson minket