Afganisztán blues – A War Machine című filmről történészszemmel

2019 januárjában a híradások arról szóltak, hogy az immár 18. éve tartó afganisztáni háború a végéhez közeledik és az Egyesült Államok kivonja csapatait az országból. Ha mindez valóra válik, azzal véget érhet az USA történetének leghosszabb háborúja a vietnámi háború óta. Hogy a kivonulás milyen bel– és külpolitikai következményekkel fog járni Amerika számára, az még kérdéses, épp úgy, ahogy az is, hogy egy stabil országot hagy-e maga után. 2017-ben David Michôd filmet forgatott a háború egy izgalmas időszakáról War Machine címmel.

 A film plakátja (Forrás: imdb.com)

A 2001. szeptember 11.-i terrortámadások után indított háború eredeti célja Oszama bin Laden és az al-Kaida más vezetőinek likvidálása volt, azonban az iraki háború hamar elvonta róla a figyelmet – ez mind katonai, mind politikai téren megmutatkozott, illetve a sajtóérdeklődés is jelentősen csökkent. A figyelem akkor terelődött újra a térségre, amikor Barack Obamát megválasztották az Egyesült Államok elnökének, s ő bejelentette az amerikai csapatok kivonását Irakból és egy „új afganisztáni stratégiát” kívánt, ezzel 2009 nyara és 2010 nyara között az afganisztáni háború legérdekesebb és – az USA belpolitikájának szempontjából – egyben legzűrösebb időszaka következett. Ebbe a nem kicsit komplikált és zavaros időszakba kalauzolja el a nézőt David Michôd 2017-es háborús szatírája, a War Machine.

A film több szempontból is igen érdekes. Először is, a film a Netflix felületén került bemutatásra, így a nagyközönség számára egy kevésbé ismert film, ennek ellenére a főszerepre sikerült nem mást, mint Brad Pittet „megszerezni”. Másrészt, a War Machine egy egészen különleges „példánya” a háborús szatíráknak – ugyanis valós történeten alapszik! A készítőknek a 2013. júniusában elhunyt újságíró, Michael Hastings Az operátorok című könyve szolgál alapul. Már a mű is különleges, ugyanis Hastings együtt tölthetett közel egy hónapot az afganisztáni erők parancsnokával, s ez alatt az idő alatt szerezett saját benyomásait és oknyomozásának eredményét tartalmazza.

A War Machine ennek a könyvnek a – majdhogynem – filmadaptációja. Csak épp megváltoztatták a neveket, eltúlozták a karakterek jellemző vonásait, és feldobták egy-két szélsőséges értékítélettel, ami Hastings könyvében annyira tisztán nem lelhető fel, mint a filmben.

Glen McMahon és csapata (Forrás: imdb.com)

A film nyitányában megismerhetjük „hőseinket”. Túl sok nevet nem kell megjegyezni, ugyanis mindenki csak epizodista Glen McMahon tábornok (Brad Pitt; a mintát Stanley McChrystal tábornok szolgáltatta) mellett, aki azt a feladatot kapja az elnöktől, hogy nyerje meg a háborút – és hiszi, hogy ő, és csak is ő képes rá. Ez az attitűd a filmen végigvonul, és itt megjelenik egy igen szélsőséges ábrázolás a katonákkal kapcsolatban: a tábornokok szeretik a háborút, mert csak ekkor érezhetik magukat fontosnak, ugyanakkor mind azt hiszik, hogy pótolhatatlanok, mert csak ők képesek győzni az adott helyzetben. A film ezt a képet fel is építi az első jelenetsorban, amikor bemutatja a tábornokot, felsorolja az érdemeit, azonban azonnal rombolni is kezdi, amikor megismerteti velünk a főparancsnok kíséretét: a dühkezelési problémákkal küzdő hírszerzési tisztet, aki mindig ordít; a korábbi elit „kommandóst”, aki mára eltunyult; a nagy fizetésért Hollywoodból toborzott, piperkőc sajtóst; a folyton ködösítő, „töketlen” szóvivőt; stb.

Azt, hogy a filmet nehéz legyen komolyan venni, a színészi teljesítmény is eléri. Minden karakter – amellett, hogy sztereotip módon egy-egy „jellegzetes” katona alakot testesít meg – kivétel nélkül túljátszott. Ez egyértelműen rendezői utasítás és a szatirikus stílust szolgálja. Elég csak Brad Pitt nevetséges mozgáskultúráját és arckifejezéseit figyelni, és a legkomolyabb pillanatban is önkéntelenül elmosolyodik az ember.

Brad Pitt McMahon szerepében (Forrás: imdb.com)

Azonban én nem azt szeretném itt kiemelni, miért vicces a film, mi az, ami filmművészeti/dramaturgiai szempontból nem jó, vagy esetleg mi az, ami nem pontos, ezt már mások, máshol megtették helyettem. Azt szeretném megmutatni, hogy miért is jó ez film! Mi az, ami miatt azt mondom, hogy az egyik legjobb és legőszintébb alkotás, ami az afganisztáni káoszról készült és – valószínűleg még jó ideig – készülni fog.

Glen nagy lelkesedéssel vág bele a munkába, ám miután ő és stábja megérkezik Afganisztánba, hogy átvegye a vezetést, egy káosz közepén találják magukat. Első lépésként a különböző országok katonai vezetőit próbálja rávenni a kooperációra azzal, hogy mindenkit kilakoltat a kis irodájából és egy nagy, közös műveleti központot hoz létre. Itt hangzik el az első a sok cinikus megjegyzés közül, amikor Glen bemegy az olasz tiszt irodájába, leül vele szembe, az pedig – mintha tudomást sem venne arról, hogy a felettesével beszél – csak hanyagul annyit kérdez: Segíthetek? A válasz megsemmisítően cinikus: „Nem, csak fejezze be a telefonhívást. A háború várhat.”

Ez a komikus jelenet tökéletesen példázza, mennyire is volt képes szorosan együttműködni az afganisztáni koalíció 2010-ben. Szintén ezt példázza, amikor McMahon egyik tisztje, Corey Staggert (John Magaro) magyarázza az ukrán erők parancsnokának, hogy mindenki kevés embert küld, mindenki sajátos szabályokat hoz, de épp ezért fontos, hogy egy térbe kerüljenek és közös ügyként kezeljék ezt a háborút. Amikor ezeket a felsorolásokat hallgatjuk, nevetségesnek tűnik, hogy egyes országok megtiltják a katonáiknak, hogy például éjszaka harcoljanak vagy részt vegyenek drogellenes műveletekben – de ez volt a 2010-es afganisztáni realitás.

A film eleji komikus sokksorozatot folytatja Glen találkozója az amerikai nagykövettel, Pat MacKinnonnal (Alan Ruck; a mintát Karl Eikenberry szolgáltatta) és Afganisztán elnökével, Hamid Karzaival (Ben Kingsley; valós személy, valós névvel). A nagykövet viccelődik Glennel, majd közlik vele, hogy készítsen egy jelentést, hogy mire van szüksége – de semmiképp ne kérjen több katonát. Ezután, ahogy a film halad, a politikusok folyamatosan csak halogatni próbálnak, és hátráltatják McMahon kéréseit és kísérleteit. Gyakorlatilag egészen a film végéig egy másodpercet nem látunk abból, hogy a tábornok egy háborút vezetne – konzisztens, idegőrlő politikai csatározásból viszont annál többet. És ez nagyon jól interpretálja azt, hogy mi is ma egy hadszíntér parancsnokának kinevezett tábornok feladata: meggyőzni a politikusokat, hogy az ő módszerei, az ő stratégiája a jó út. Egy mai amerikai tábornoknak legalább 50%-ban jó politikusnak is kell lennie. Ahogy a film végén láthatjuk, Glen nem az.

McMahon és Karzai találkozása a filmvásznon (Forrás: imdb.com)

A második sokk a Karzaival való találkozás. Az afgán elnököt sokkal inkább érdekli, hogy a blue-ray lejátszót bekössék, és végre filmeket nézhessen, minthogy a tábornokkal találkozzon, akinek a feladata az országa stabilizálása. Amikor McMahon tábornok arra kéri, tartson vele a körútján az országba, szimplán annyit felel, miután megköszöni a felkérést: „Már láttam az országot.” Ez a kép tökéletesen egybevág az amerikai véleményekkel és diplomáciai jelentésekkel Karzai hozzáállásáról.

A harmadik sokk, vagy inkább sokk sorozat, a körút. Itt a stáb megtudja, hogy az ország egyes részein a katonák csak a barakkokat tudják stabilan megtartani, ahol élnek, hogy a katonák barátságtalanok a helyiekkel, a helyi hadsereg kiképzése szó szerint sehogy nem halad, mivel a katonák nem akarnak harcolni és nem képesek fegyelmezetten, nyugati hadsereg módjára viselkedni. Ez is mind tökéletesen mintázza a valós történelmi helyzetet, ahogy az is, amikor egy agráripari munkás elmondja Glennek, hogy csak mákot – és így végső soron heroint – tudnak a helyiek termeszteni, mert azon kívül csak gyapotot lehetne, viszont azt az USA nem támogatja, mivel konkurenciát jelentene az amerikai gazdáknak.

Ez egy frusztráló helyzet, különösen, mivel a tábornok úgy érzi állandóan falakba ütközik, s az állandó politikai csatározás kimeríti. Végül maga is politikai trükkökhöz folyamodik: kiszivárogtatja a jelentését a sajtónak, majd egy interjút ad a 60 Minutes című televíziós műsornak, melyben kimondja, hogy nem beszélt közvetlenül Obamával, mióta kinevezték parancsnoknak. Itt a film ismét történelmileg hiteles, mivel ezekhez a módszerekhez valóban „hozzányúlt” McChrystal tábornok, hogy nyomást gyakoroljon Obama elnökre – ha nem is a filmben látható agresszív módon.

Katonák (Forrás: imdb.com)

Emellett azt is láthatjuk, hogy a katonák nem egészen értik McMahon új szabályait. Az új stratégia – ahogy a valóságban is volt – a felkelés ellenes műveletek (angol betűszóval COIN), aminek a célja, hogy a helyieket meggyőzzék: segíteni vannak itt a katonák. Ez azonban azzal jár, hogy nem minden helyzetben viselkedhetnek úgy, ahogy korábban tanulták. Ennek az értetlenségnek hangot is ad egy katona, és McMahonnak szegezi a kérdést, mire a tábornok megpróbálja elmagyarázni, ez miért fontos, de láthatóan nem érti meg mindenki, s a katona ki is mondja, hogy nem érti.

Végül a film „kulcspontja”, hogy a tábornoknak és stábjának Európába kell utaznia, hogy meggyőzze a NATO tagokat, küldjenek még csapatokat Afganisztánba. Itt a tábornok megpróbál találkozni Obamával, aki először belemegy a találkozóba, majd az utolsó pillanatban visszamondja. Az útból ezen kívül Franciaországot és Németországot látjuk. Németországban egy prezentációban McMahon megpróbálja a COIN-t elmagyarázni a német képviselőknek, azonban egy képviselő nő (Tilda Swinton) megkérdezi, hogy miért is fontos ez az emberigényes stratégia, ha a háborút eredetileg az al-Kaida elpusztítására indították és ha az emberek nem akarják az országukban látni a külföldi katonákat? A vita végén a képviselőnő megkérdőjelezi, hogy a tábornok nem csak azért akarja-e ezt a stratégiát, hogy személyes sikereket érjen el. McMahonban és stábjában ez csak tovább növeli a már így is robbanásponton lévő frusztrációt.

Párizsban, mielőtt még Németországba utaznának, csatlakozik hozzájuk a Rolling Stone magazin újságírója, Sean Cullen (Scoot McNairy; kis mértékben Michael Hastingsről mintázták a karaktert, s ő a film narrátora is), hogy cikket írjon a csapatról – és ő mindent le is ír. Leírja a frusztráltságukban tett megjegyzéseket Obamára, a kabinetjére és a politikai elitre. Leírja, hogy a szövetségesek sokszor nem értik, miért fontos ez a háború. És azt is leírja, hogy vezeti le a feszültséget, és részegedik le a stáb egy este egy kocsmában. Ez a valóságban így történt, és a cikk végül pusztító hatást váltott ki.

Glen McMahon és csapata (Forrás: imdb.com)

Fontos emellett még az a kevés jelenet, amiben a tábornok feleségével találkozik az európai úton. Itt megláthatjuk, milyen kínos is a viszonyuk és hogy az állandó külhoni szolgálat milyen nyomot is hagy kapcsolatukon. Gyakoriak a kínos jelenetek és a frusztráltság kettejük közt is.

A film vége egy fél órás dráma, amiben minden korábban felépített feszültség és frusztráció a tetőfokra hág. Megindul a tábornok offenzívája, hogy visszaszerezzék Helmand provinciát az ellenségtől, s mi azt a szakaszt követhetjük, akikkel korábban a tábornok találkozott. Amikor tűz alá veszik őket és több társuk megsérül, a katona, aki korábban is hangot adott értetlenkedésének, hirtelen Rambová avanzsál, és először gránátvetővel lő egy háztetőre, ahonnan korábban rájuk lőttek, majd egyedül, a városon átvágva megtámadja a házat – s itt szembesül tette következményével: a kilőtt gránátok megölnek egy gyereket. Erről értesülést szerez McMahon, a helyszínre utazik, hogy beszéljen a helyiekkel, azonban azok szimplán közlik vele, hogy menjenek el.

Ez jelképes a film szempontjából: mielőtt McMahon megsemmisülne politikailag, katonai téren is vereséget szenved, és láthatja összeomlani a stratégiáját, amiről azt hitte, hogy győzelmet hoz számára. Ez után kapja meg a stáb a cikket, ami gyakorlatilag politikai karaktergyilkosság McMahonnal szemben. Obama leváltja, s a tábornok kénytelen leszerelni – megtörten és megalázottan, megkérdőjelezve önmagát.

A film pedig pont „ugyan azzal” a jelenettel fejeződik be, mint ahogy indul. Új katona indul Afganisztánba, új stábbal és új tervvel. Csak ezúttal nem Glennek hívják, hanem Bobnak.

Mindez a filmen végigvonuló, szájbarágós üzenetet próbálja hangsúlyozni: minden katona dicshajhász, aki azt hiszi, hogy csak ő és egyedül ő képes megoldani a helyzetet, és ez a film egyetlen nagy hibája. Miközben rengeteg olyan apróság van benne, ami megmutatja, hogy miért is süllyedt az USA egy végtelennek tűnő háborúba, hogy mennyire nem képes a politika elit együtt dolgozni, a filmben folyamatosan szól egy háború- és tábornok-ellenes narráció. Ez a vonulat sem Hastings könyvében, sem pedig az eredeti Rolling Stone cikkben nincs benne.

Ettől függetlenül a film cinikus stílusa igen szórakoztató, és a sok kis apró jelenet és remek megjegyzés miatt kiváló korrajzot ad az afganisztáni háborúról.

Lengyel Ádám

 

Ezt olvastad?

A Szovjetunió afganisztáni háborúja – ellentétben az Egyesült Államok sok szempontból hasonló vietnami konfliktusával – nem bővelkedik filmes feldolgozásokban. Az