„Akik már nem öregszenek meg” – Peter Jackson első világháborús dokumentumfilmje történészszemmel

A Pannonia Entertainment jóvoltából az Újkor.hu december 2-án, sajtóvetítés keretében az elsők között tekinthette meg Peter Jackson – A gyűrűk ura és A hobbit trilógia rendezője – magyar felirattal ellátott első világháborús dokumentumfilmjét, amelyet a rendező részben az ausztrál hadseregben egykor tisztként szolgáló és a Nagy Háborúban is harcoló nagyapja, William Jackson emlékének ajánlott.

Jackson első világháborúval kapcsolatos tevékenységéről már 2015-ben számot adtunk, amikor a rendező az új-zélandi Wellingtonban megnyitotta a Nagy Háború hőseinek szentelt emlékkiállítását. A háború első őszén felállított új-zélandi egységeket az ausztrállal egyesítve Australian and New Zealand Army Corps (Ausztrál és Új-Zélandi Hadseregtest, röviden ANZAC) néven a balkáni, majd később a nyugati fronton vetették be. Az első világháborús szerepvállalás mindkét ország emlékezetében élénken megmaradt többek között úgynevezett Anzac-daynek köszönhetően is.

A Nagy Háború centenáriuma okán 100 percesre vágott dokumentumfilm az új-zélandi önkéntesek történetét és viszontagságait mutatja be a nyugati fronton, amelyet Peter Jackson és – A gyűrűk ura készítése során összeállt – csapata, a Weta Workshop által felújított és utólagosan kiszínezett korabeli archív felvételekből, továbbá a túlélő katonákkal készített egykori hanganyagokból áll össze. A BBC és a londoni Imperial War Museum szakmai segítsége és közreműködésé mellett, az összesen 600 órányi képkockából és hanganyagból összevágott film egyedülálló kezdeményezésnek számít. A gyakorlatban a dokumentumfilm túlmutat az új-zélandi katonák szerepvállalásának bemutatásán, s kiválóan alkalmas a Nagy Háború árnyaltabb és egyetemes szemléltetésére. Az alkotás a háborús eseményeket lineárisan, s elsősorban a frontvonal életére összpontosítva mutatja be az önkéntesek bevonulásával és kiképzésével kezdve, a frontvonal mindennapjain és a katonák alkalmazkodásán keresztül, egészen a nagy, „végső” rohamig, mindezt azon katonák elbeszélése alatt, akik testközelből tapasztalták meg a háború viszontagságát és tragédiáját.

Az új-zélandi birodalmi alattvalók felületesen tisztában voltak a szarajevói merénylet által előidézett európai feszültséggel, amelyet a júliusi válság jelentett. Az augusztus 4-i hadüzenetre és a háborúba hívó szavakra a domínium lakói – a többi brit alattvalóhoz hasonlóan – hazafias túlbuzgósággal reagáltak, s az ifjak között szó szerint verseny kerekedett a bevonulás kapcsán. 1916 előtt a Brit Birodalomban nem létezett az általános hadkötelezettség intézménye, ezért a Nagy Háborúban bevetett szárazföldi alakulatokat önkéntesekkel töltötték fel. A toborzásban ennél fogva óriási szerepet kapott a célirányos propaganda, amely a hadköteles facér férfiakat a birodalom védelmére szólította fel a világuralomra törő Német Császársággal szemben.

Jackson filmje ügyesen mutatja be ezt a háborús lelkesedést, amely a késő tizenéves koraikban járó fiúkat is arra sarkalta, hogy a szigetországot és családjukat hátra hagyva, esetenként a valós korukat letagadva katonai szolgáltra jelentkezzenek. (19 év volt az önkéntesség korhatára.) Ezek a kezdetben szertelen és fegyelmezetlen ifjak – akik részben a világlátás lehetőségét is látták a karácsonyig „véget érő” konfliktusban – azonban gyorsan a katona világ szigorú szabályai között találták magukat egy gyorstalpaló kiképzés keretében. Az otthon kényelmét a barakkok és a kiporciózott lekvár- és szalonnaadagok vették át. Az egyszerűbb katonai felszerelések felemás minősége vagy hiánya – legyen szó akár a borotvapengéről, amelyet később hússzeletelésre használtak – előre vetítette, hogy a hosszú szárazföldi háborúra felkészületlen Brit Birodalom alakulatai súlyos árat fognak fizetni a nyugati és balkáni fronton is.

A hetek alatt feltáplált ifjakat igyekezett a katonai vezetés megfelelő fizikai állapotba felhozni, majd az önkénteseket különösebb bejelentés nélkül Nagy-Britannián keresztül a francia hátországba szállították. Ez a kezdeti információhiány a háború végéig megmaradt: a közlegények lecserélhető sakkfigurákká alacsonyodtak egy „időtlen” háborúban. A hosszú gyalogmenet idilljét a színes és nyugodt francia vidéken a frontvonalhoz közeledve a háború zaja bontotta meg. A távolba szakadt önkéntesekkel együtt képkockáról képkockára kerülünk közelebb a fronthoz idegen tájakon bandukolva, miközben az egyre közelebbről morajló dörrenések és robbanások baljóslóan hirdetik, hogy a Nagy Háború nem egy gáláns és fennkölt küzdelem lesz, amelyben a szembenálló felek felvonulnak, összecsapnak, és mindenki elvonul, átadva a helyet a béketárgyalásoknak.

A lövészárokrendszerhez érkezve ekkor fordul át először a dokumentumfilm szürkéből színesbe. A hirtelen átmenet és az élénk színekkel való első találkozás révén hús-vér fiatalemberek elevenednek meg előttünk. A számunkra minőségi és lenyűgöző felbontású képkockák ugyanakkor egybeesnek a katonák első lövészárokélményeivel. A kamerába kitekintő, az árokban bukdácsoló, tátott szájú „eltévedt” tizenéves katona abba az ismeretlenbe halad, amiben mi már tudjuk, hogy mi vár rá, s legszívesebben figyelmeztetnénk, hogy forduljon vissza.

Az „eltévedt” fiú. Első színes képkockák.

A francia–belga frontvonal eseményeit a film nem helyszínekre bontva mutatja be, hanem válogat, témákat domborítva ki a lövészárkok hétköznapjaiból, így szemléltetve a háború ismeretlen vagy kevésbé ismert jellegét és kihívásait. Utóbbiak közül többek között a nagy esőzések után megmaradó sártenger, a lövészárkok karbantartása, a mesterlövész-veszély, a gombás lábfertőzések, a tetvek, a patkányinváziók, a fogyasztás, a tisztálkodás és ürítés kérdései is előkerülnek. Mint kiderült, toalettpapír hiányában a katonák a kezükkel voltak kénytelenek hátsójuk tisztítására, az esővíz gyűjtése pedig kiváltképp fontossá vált a teafogyasztás miatt. 

A hadifoglyokkal való érintkezésből kiderült, hogy a németek is hasonló korú egyszerű munkás vagy földműves családból érkeztek, mint az új-zélandiak. A szászok és würtenbergiek becsmérelték a poroszokat az elhúzódó háború miatt, s mindkét oldal egyetértett abban, hogy a Nagy Háború hasztalan és felesleges. Az új-zélandi katonák a németeket hősiesnek és makacsnak ismerték meg, kitartásukért pedig még tisztelték is őket, de a háborút meg kellett nyerni, s az offenzívában nem volt szimpátiának helye: mindenki gyilkolt mindenkit, s elfogadták, hogy a halál velejárója lehet a frontvonal harcának. Az utolsó nyárra – a hadifoglyok elmondásán túl – érezhetővé vált, hogy a német katonák lelkesedése nemcsak alábbhagyott, de a konfliktus kimenetele sem érdekelte már őket, hanem csak az, hogy mielőbb legyen vége.

A dokumentumfilm a felkészülésen és kivételezésen keresztül részletesen bemutatja az utolsó háborús év nyarának antant offenzíváját. A frontvonal áttörését célzó sokadik offenzíva képkockáin és elbeszélésén keresztül a lövészárok-harcmodor teljes visszásságáról képet kaphatunk. A tankokkal megtámogatott nagy roham – amelyet az amerikai katonák érkezése után, 1918 áprilisában az első ízben egyesített központi antant hadvezetés bonyolított le – százezrek halálát okozta mindkét oldalon, s sikeresen visszatolta a német állásokat. Az időtlenségbe nyúló várakozás terhe, az abba beleroppanó katonák, a rumosztás, a bajtársiasság kiteljesedése mind részei voltak a rohamnak, amely sokak számára a halálba menetelés volt. Az elfoglalt német állások megtisztításában az antant katonák sem adtak kegyelmet: a bosszú és a kötelesség egyszerre voltak mozgatói az öldöklésnek abban a háborúban, amelyben már megtanulták, hogy az emberi élet számít a legkevesebbet. 

A 1918. november 11-i fegyverszünet kihirdetése nem váltott ki ujjongást az alakulatoknál, sőt kisebb melankólia lett úrrá az egységen: a leszerelés közeli képe és eshetősége mindenkit arra késztetett, hogy elszámoljon a maga mögött hagyott hosszú hónapokkal, s választ keressen arra, hogy a lövészárokból hova tovább. A hazafias kötelesség és kalandvágy mellett többen a gyárak kizsigerelő unalma elől „menekültek” önkéntesként a seregbe.

Fenntartásaik a hazatéréssel kapcsolatban nem voltak alaptalanok, ugyanis a lelki és gyakran mentális problémákkal hazatérő, tetves veteránokért a munkaerőpiac nem kapkodott. A visszailleszkedést nehezítette, hogy az európai lövészárkok poklát megjárt új-zélandi frontkatonák tapasztalata merőben eltért attól, ahogy a távoli hátország megélte a Nagy Háborút. Utóbbi nem tudta, és gyakran nem is próbálta megérteni a veteránok frontélményeit az újfajta hadviselésére épülő háborúban. A lövészárok, az állandó készenlét és a bármelyik pillanatban bekövetkező halál lehetősége ismeretlen fogalmak voltak előttük, ennél fogva az önkéntesek „szolgálatait” sem tudták kellő mértékben értékelni. A hátország és a front élményének szöges ellentétét pedig a dokumentumfilm sokatmondó utolsó mondata szemlélteti kiválóan: „Hol voltál eddig elveszve? Éjszakai műszak?” – fogadta a korábbi munkahelyére visszatérő leszerelt önkéntest fiatal kollégája.

Peter Jackson – szakmailag és pénzügyileg is alátámogatott – kezdeményezése nemcsak filmtörténetileg eredményezett egyedülálló alkotást, de a történelemoktatás és ismeretterjesztés számára is valódi, ritka kincsnek számít, amelynek létrejöttét sajnálatos módon az első világégés teremtette meg. Bár a dokumentumfilm a múltról és a kevésbé ismert új-zélandiak élményéről szól, mégis egyetemes üzenettel rendelkezik mindenki és kiváltképp a jövő számára. Az Akik már nem öregszenek meg magyar felirattal december 5-től tekinthető meg az Uránia Nemzeti Filmszínházban, de országos vetítés keretében többek között Szombathelyre, Szegedre, Pécsre, Miskolcra és Nyíregyházára is eljut hamarosan.

Szeghő Patrik

Ezt olvastad?

Hiánypótló kötetet jelentetett meg 2019-ben a kolozsvári Kriterion Könyvkiadó Előre, Arz! – A Monarchia Vezérkarának utolsó főnöke, báró Artur Arz