„Akik már nem öregszenek meg” – Peter Jackson első világháborús dokumentumfilmje történészszemmel

A Pannonia Entertainment jóvoltából az Újkor.hu december 2-án, sajtóvetítés keretében az elsők között tekinthette meg Peter Jackson – A gyűrűk ura és A hobbit trilógia rendezője – magyar felirattal ellátott első világháborús dokumentumfilmjét, amelyet a rendező részben az ausztrál hadseregben egykor tisztként szolgáló és a Nagy Háborúban is harcoló nagyapja, William Jackson emlékének ajánlott.

Jackson első világháborúval kapcsolatos tevékenységéről már 2015-ben számot adtunk, amikor a rendező az új-zélandi Wellingtonban megnyitotta a Nagy Háború hőseinek szentelt emlékkiállítását. A háború első őszén felállított új-zélandi egységeket az ausztrállal egyesítve Australian and New Zealand Army Corps (Ausztrál és Új-Zélandi Hadseregtest, röviden ANZAC) néven a balkáni, majd később a nyugati fronton vetették be. Az első világháborús szerepvállalás mindkét ország emlékezetében élénken megmaradt többek között úgynevezett Anzac-daynek köszönhetően is.

A Nagy Háború centenáriuma okán 100 percesre vágott dokumentumfilm az új-zélandi önkéntesek történetét és viszontagságait mutatja be a nyugati fronton, amelyet Peter Jackson és – A gyűrűk ura készítése során összeállt – csapata, a Weta Workshop által felújított és utólagosan kiszínezett korabeli archív felvételekből, továbbá a túlélő katonákkal készített egykori hanganyagokból áll össze. A BBC és a londoni Imperial War Museum szakmai segítsége és közreműködésé mellett, az összesen 600 órányi képkockából és hanganyagból összevágott film egyedülálló kezdeményezésnek számít. A gyakorlatban a dokumentumfilm túlmutat az új-zélandi katonák szerepvállalásának bemutatásán, s kiválóan alkalmas a Nagy Háború árnyaltabb és egyetemes szemléltetésére. Az alkotás a háborús eseményeket lineárisan, s elsősorban a frontvonal életére összpontosítva mutatja be az önkéntesek bevonulásával és kiképzésével kezdve, a frontvonal mindennapjain és a katonák alkalmazkodásán keresztül, egészen a nagy, „végső” rohamig, mindezt azon katonák elbeszélése alatt, akik testközelből tapasztalták meg a háború viszontagságát és tragédiáját.

Az új-zélandi birodalmi alattvalók felületesen tisztában voltak a szarajevói merénylet által előidézett európai feszültséggel, amelyet a júliusi válság jelentett. Az augusztus 4-i hadüzenetre és a háborúba hívó szavakra a domínium lakói – a többi brit alattvalóhoz hasonlóan – hazafias túlbuzgósággal reagáltak, s az ifjak között szó szerint verseny kerekedett a bevonulás kapcsán. 1916 előtt a Brit Birodalomban nem létezett az általános hadkötelezettség intézménye, ezért a Nagy Háborúban bevetett szárazföldi alakulatokat önkéntesekkel töltötték fel. A toborzásban ennél fogva óriási szerepet kapott a célirányos propaganda, amely a hadköteles facér férfiakat a birodalom védelmére szólította fel a világuralomra törő Német Császársággal szemben.

Jackson filmje ügyesen mutatja be ezt a háborús lelkesedést, amely a késő tizenéves koraikban járó fiúkat is arra sarkalta, hogy a szigetországot és családjukat hátra hagyva, esetenként a valós korukat letagadva katonai szolgáltra jelentkezzenek. (19 év volt az önkéntesség korhatára.) Ezek a kezdetben szertelen és fegyelmezetlen ifjak – akik részben a világlátás lehetőségét is látták a karácsonyig „véget érő” konfliktusban – azonban gyorsan a katona világ szigorú szabályai között találták magukat egy gyorstalpaló kiképzés keretében. Az otthon kényelmét a barakkok és a kiporciózott lekvár- és szalonnaadagok vették át. Az egyszerűbb katonai felszerelések felemás minősége vagy hiánya – legyen szó akár a borotvapengéről, amelyet később hússzeletelésre használtak – előre vetítette, hogy a hosszú szárazföldi háborúra felkészületlen Brit Birodalom alakulatai súlyos árat fognak fizetni a nyugati és balkáni fronton is.

A hetek alatt feltáplált ifjakat igyekezett a katonai vezetés megfelelő fizikai állapotba felhozni, majd az önkénteseket különösebb bejelentés nélkül Nagy-Britannián keresztül a francia hátországba szállították. Ez a kezdeti információhiány a háború végéig megmaradt: a közlegények lecserélhető sakkfigurákká alacsonyodtak egy „időtlen” háborúban. A hosszú gyalogmenet idilljét a színes és nyugodt francia vidéken a frontvonalhoz közeledve a háború zaja bontotta meg. A távolba szakadt önkéntesekkel együtt képkockáról képkockára kerülünk közelebb a fronthoz idegen tájakon bandukolva, miközben az egyre közelebbről morajló dörrenések és robbanások baljóslóan hirdetik, hogy a Nagy Háború nem egy gáláns és fennkölt küzdelem lesz, amelyben a szembenálló felek felvonulnak, összecsapnak, és mindenki elvonul, átadva a helyet a béketárgyalásoknak.

A lövészárokrendszerhez érkezve ekkor fordul át először a dokumentumfilm szürkéből színesbe. A hirtelen átmenet és az élénk színekkel való első találkozás révén hús-vér fiatalemberek elevenednek meg előttünk. A számunkra minőségi és lenyűgöző felbontású képkockák ugyanakkor egybeesnek a katonák első lövészárokélményeivel. A kamerába kitekintő, az árokban bukdácsoló, tátott szájú „eltévedt” tizenéves katona abba az ismeretlenbe halad, amiben mi már tudjuk, hogy mi vár rá, s legszívesebben figyelmeztetnénk, hogy forduljon vissza.

Az „eltévedt” fiú. Első színes képkockák.

A francia–belga frontvonal eseményeit a film nem helyszínekre bontva mutatja be, hanem válogat, témákat domborítva ki a lövészárkok hétköznapjaiból, így szemléltetve a háború ismeretlen vagy kevésbé ismert jellegét és kihívásait. Utóbbiak közül többek között a nagy esőzések után megmaradó sártenger, a lövészárkok karbantartása, a mesterlövész-veszély, a gombás lábfertőzések, a tetvek, a patkányinváziók, a fogyasztás, a tisztálkodás és ürítés kérdései is előkerülnek. Mint kiderült, toalettpapír hiányában a katonák a kezükkel voltak kénytelenek hátsójuk tisztítására, az esővíz gyűjtése pedig kiváltképp fontossá vált a teafogyasztás miatt. 

A hadifoglyokkal való érintkezésből kiderült, hogy a németek is hasonló korú egyszerű munkás vagy földműves családból érkeztek, mint az új-zélandiak. A szászok és würtenbergiek becsmérelték a poroszokat az elhúzódó háború miatt, s mindkét oldal egyetértett abban, hogy a Nagy Háború hasztalan és felesleges. Az új-zélandi katonák a németeket hősiesnek és makacsnak ismerték meg, kitartásukért pedig még tisztelték is őket, de a háborút meg kellett nyerni, s az offenzívában nem volt szimpátiának helye: mindenki gyilkolt mindenkit, s elfogadták, hogy a halál velejárója lehet a frontvonal harcának. Az utolsó nyárra – a hadifoglyok elmondásán túl – érezhetővé vált, hogy a német katonák lelkesedése nemcsak alábbhagyott, de a konfliktus kimenetele sem érdekelte már őket, hanem csak az, hogy mielőbb legyen vége.

A dokumentumfilm a felkészülésen és kivételezésen keresztül részletesen bemutatja az utolsó háborús év nyarának antant offenzíváját. A frontvonal áttörését célzó sokadik offenzíva képkockáin és elbeszélésén keresztül a lövészárok-harcmodor teljes visszásságáról képet kaphatunk. A tankokkal megtámogatott nagy roham – amelyet az amerikai katonák érkezése után, 1918 áprilisában az első ízben egyesített központi antant hadvezetés bonyolított le – százezrek halálát okozta mindkét oldalon, s sikeresen visszatolta a német állásokat. Az időtlenségbe nyúló várakozás terhe, az abba beleroppanó katonák, a rumosztás, a bajtársiasság kiteljesedése mind részei voltak a rohamnak, amely sokak számára a halálba menetelés volt. Az elfoglalt német állások megtisztításában az antant katonák sem adtak kegyelmet: a bosszú és a kötelesség egyszerre voltak mozgatói az öldöklésnek abban a háborúban, amelyben már megtanulták, hogy az emberi élet számít a legkevesebbet. 

A 1918. november 11-i fegyverszünet kihirdetése nem váltott ki ujjongást az alakulatoknál, sőt kisebb melankólia lett úrrá az egységen: a leszerelés közeli képe és eshetősége mindenkit arra késztetett, hogy elszámoljon a maga mögött hagyott hosszú hónapokkal, s választ keressen arra, hogy a lövészárokból hova tovább. A hazafias kötelesség és kalandvágy mellett többen a gyárak kizsigerelő unalma elől „menekültek” önkéntesként a seregbe.

Fenntartásaik a hazatéréssel kapcsolatban nem voltak alaptalanok, ugyanis a lelki és gyakran mentális problémákkal hazatérő, tetves veteránokért a munkaerőpiac nem kapkodott. A visszailleszkedést nehezítette, hogy az európai lövészárkok poklát megjárt új-zélandi frontkatonák tapasztalata merőben eltért attól, ahogy a távoli hátország megélte a Nagy Háborút. Utóbbi nem tudta, és gyakran nem is próbálta megérteni a veteránok frontélményeit az újfajta hadviselésére épülő háborúban. A lövészárok, az állandó készenlét és a bármelyik pillanatban bekövetkező halál lehetősége ismeretlen fogalmak voltak előttük, ennél fogva az önkéntesek „szolgálatait” sem tudták kellő mértékben értékelni. A hátország és a front élményének szöges ellentétét pedig a dokumentumfilm sokatmondó utolsó mondata szemlélteti kiválóan: „Hol voltál eddig elveszve? Éjszakai műszak?” – fogadta a korábbi munkahelyére visszatérő leszerelt önkéntest fiatal kollégája.

Peter Jackson – szakmailag és pénzügyileg is alátámogatott – kezdeményezése nemcsak filmtörténetileg eredményezett egyedülálló alkotást, de a történelemoktatás és ismeretterjesztés számára is valódi, ritka kincsnek számít, amelynek létrejöttét sajnálatos módon az első világégés teremtette meg. Bár a dokumentumfilm a múltról és a kevésbé ismert új-zélandiak élményéről szól, mégis egyetemes üzenettel rendelkezik mindenki és kiváltképp a jövő számára. Az Akik már nem öregszenek meg magyar felirattal december 5-től tekinthető meg az Uránia Nemzeti Filmszínházban, de országos vetítés keretében többek között Szombathelyre, Szegedre, Pécsre, Miskolcra és Nyíregyházára is eljut hamarosan.

Szeghő Patrik

Ezt olvastad?

Fekete István vitathatatlanul a legolvasottabb magyar írók egyike. Számos műve közül a Tüskevárt és a Vukot szinte mindenki olvasta, azonban