Akkó és az Angolok Tornya – Recenzió

Az utóbbi évtizedekben rendkívüli módon megnövekedett az angolszász történelmi kutatás, különösképpen pedig a brit és amerikai ismeretterjesztő történetírás érdeklődése a keresztes hadjáratok, a Szentföld, a katonai lovagrendek, illetve az oszmánok elleni küzdelem irányában. E sorba helyezhető Roger Crowley-nak a Park Kiadónál nemrég megjelent – jelen recenzióban ismertetendő – műve mellett az 1453: Konstantinápoly utolsó nagy ostroma című munkája (2016) is, továbbá a hitetlenek elleni harc a központi témája másik kötetének: Tengeri birodalmak: a kereszténység és az iszlám harca a Földközi-tenger feletti uralomért, 1521–1580 (2014), mi több, a portugál aranykor születéséről írott Hódítók: hogyan kovácsolta össze Portugália a történelem első tengeri világbirodalmát (2019) sem vonatkoztatható el a mórok elleni évszázados reconquistától.

Hálával tartozunk az Ashgate Kiadó vállalkozásának, hogy a keresztes háborúk forrásai (Crusade Texts in Translation) sorozatában számos muszlim, arab nyelvű munka is napvilágot látott az utóbbi évtizedekben (például Ibn al-Athir), mindazonáltal Roger Crowley – magyarul most napvilágot látó művében több, más arab kútfőt is felhasznál (lásd például Ahmad ibn Ali al-Maqrizi, Ibn Abd al-Zahir, Muhyi al-Din, vagy a csak Szaúd-Arábiában arab nyelven kiadott Shafiʿ b. ʿAli.)

Jelen írás célja az is, hogy rámutasson arra, a szerző miként kötődik a „szent ügyhöz”, s miképpen ábrázolja művében az utolsó szentföldi keresztény bástya elestének történetében „saját” honfitársai korabeli szerepét. A műben ugyanis nehéz nem észrevenni, hogy Akkó sorsa több szálon összefonódik az Angliából Krisztus földjére lépő keresztesekkel, s nem véletlen, hogy az egyik legtovább kitartó bástya, az Angolok Tornya (turris Anglorum), valamint az Európából az utolsó pillanatban is Angliából érkeztek peregrinusok, hogy a szent cél érdekében harcoljanak. Mindez meghatározza a szerző alapállását is és sajátos, egyfajta személyes köteléket is teremt közötte és az „utolsó erőd” között. Az ókori Ptolemaisz, a középkori latin Accon, Saint-Jean-d’Acre – amely „az Igaz Kereszt székhelyéül szolgált” (254. oldal) – nem egyszerűen egy utolsó vár, ahová visszaszorultak a keresztesek 1291-ben, hanem a korabeli Angliának és Roger Crowley-nak is sokat jelent(ett). Ahogy szerzőnk megfogalmazta, Jeruzsálem eleste (1187) után az Outremer, a Tengerentúl „fennmaradása még inkább e városon állt vagy bukott”. (19. oldal)

A Szentföld hídfője sokat jelentett a kereszténységnek, még akkor is, ha egyetlen város volt. Az, hogy a szerző valóban kiemelt, hangsúlyos szerepet tulajdonít az ostrom minden egyes részletének – különösen eddig kevéssé ismert eredeti, szemtanúi beszámolók, mint Jean de Villiers johannita nagymester levelei vagy egy névtelen muszlim emlékirata felhasználásával – megadja Akkónak a saját jelentőségét, s valamit talán visszahoz abból szimbolikus erőből, amelyet a korban élvezett.

Az angol történelem keresztes hőse, I. Oroszlánszívű Richárd (Coeur de Lion, 1189–99) is több szálon kötődik Akkó városához, sorsát több szempontból is meghatározta a város, sőt, az erőd 1291-es ostromára is rányomta a bélyegét, ahogyan 1191-ben az angol uralkodó bevette azt. Az Elátkozott torony megemlékezik arról, hogy

„1189 és 1191 között a keresztény haderő 683 napon át küzdött Akkó visszafoglalásáért.” (17. oldal)

„Oroszlánszívű Richárd a beszámolók szerint Szicíliából hozott magával gránitgolyóbisokat Akkó első ostromához.” (179. oldal)

A kereszténység Jeruzsálem eleste után abban bízott, hogy jő egy új uralkodó, az „új kiválasztott”, aki alkalmas a keresztény népek seregének vezetésére. Richárdban látták az egyedüli koronás főt, aki képes arra, hogy maga mögé sorakoztassa fel az összes keresztény fejedelmet és vívja vissza a szaracénoktól a Szentföldet. Még a muszlim krónikások is elismerték, „amikor Richárd megérkezett, más királyok névtelenné váltak, semmivé lettek, ahogy a Hold fényét veszti napfelkeltekor”. Szimbolikusan értendő a krónikások azon leírása, hogy roppant erejével egyedül ő volt képes egy csapásra kettévágni az akkói kikötőt lezáró hatalmas vasláncot: ő az új, „igaz megszabadító”, aki majd visszafoglalja Krisztus sírját. Káplánja, Poitiers-i Vilmos azt írta róla, „Isten választotta a Szentföld felszabadítására”. Még a muszlimok is félték a „szaracénok rőt halálát”, saját, arab névvel illetve őt (Malik al-Inkitár). Amikor Akkó falai alatt megjelent, „a muzulmánok szívét félelem és csüggedés töltötte el” (Bahá ad-Dín ibn Saddád: Szaladin története). „Nagy gonddal tanulmányozta, hogyan lehetne bevenni Akkót”, hosszú napokon át terveket dolgozott ki, miként ostromolja meg a várost, „hol, milyen fortéllyal, milyen hadigépeket vessenek be”. Az ostromnál saját kezével bontotta a leomlott tornyok falait a szaracén nyílzápor közepette. Személyesen kezelte a kedvelt kővetőit is, és embereivel együtt görgette ostromtornyait.

Mindazonáltal, Crowley művének is egyik központi eleme az „akkói mészárlás”, amely meghatározta a város 1291-es ostromának alakulását is, sötét árnyként borulva a keresztényekre száz évvel utóbb is. Hiába lehetett az Oroszlánszív az igazi lovag, a kereszténység oszlopa, a tökéletes lovagiasság megtestesítője, ha a muszlimok úgy látták, nem más ő, mint egy kegyetlenkedésben örömét lelő brutális gyilkos, aki egy nap alatt több mint 2700 szaracént végeztetett ki Akkó bevétele után. Az Elátkozott torony arról számol be:

„A csatazaj elültével gyászos emlékű események következtek. […] röviddel a megadást követően I. Richárd […] elrendelte, hogy kötözzék meg Akkó muszlim védőit, hajtsák ki őket a város előtti síkra, és vegyék a fejüket. Háromezerre rúghatott e kivégzettek száma, akiket pedig egy Szaladinnal kötött egyezmény értelmében fogolycserére kellett volna bocsátani. […] Szaladin […] kénytelen volt alkut kötni. […] Amikor pedig a keresztesek úgy ítélték, hogy megszegte a megállapodás feltételeit, Richárd egy haditanácsi határozat értelmében […] kegyetlen megtorló-intézkedéseket foganatosított.” (19. oldal)

A mai történetírás kissé árnyaltabban látja az akkói vérengzést. Valójában a király arra hivatkozott, hogy nem akar a hátában ekkora fogolytömeget hagyni, amikor Szaladin szultán után vonul, szabadon pedig meg nem akart engedni ennyi katonát. Mi több, az egyezséget sem tartották be a muszlimok, hiszen a szultán nem fizette ki a megígért váltságdíj első részletét sem, Richárd pedig a határidő lejártán túl is várta azt. Emellett a király úgy érezte, valójában a „muszlim foglyok ejtették őt rabul”, hiszen már régen Jeruzsálem felé kellett volna vezetnie hadait. A szultán pedig időt nyert, elvonult és újabb ütközetre készült. A király, ha utol akarta érni, s esélyt akart szerezni Jeruzsálem bevételére, nem hagyhatott maga mögött ekkora embertömeget. A kor viszonyai közepette nem is volt lehetőség sem a foglyok őrzésére, nem is volt erre alkalmas hely sem. És nem is engedhette volna őket szabadon. Nyilván a mai kor embere már másképp értelmezi a szituációt, és elutasítja a foglyok legyilkolását, de a középkorban nem létezett hadifogoly státusz, különösen pogány ellenfelekkel szemben nem.

Mindenesetre a kötet szerzőjének is az a kiindulópontja, hogy a 100 évvel későbbi ostrom mindenben Richárd „gaztettére” kívánt felelni, 1291-ben sem feledték azt. Crowley szerint

„[…] száz esztendővel később a kivégzett helyőrség története ismét felrémlett a múlt homályából. […] kihangsúlyozzák, e vérengzéssel csupán igazságot szolgáltattak az Oroszlánszívű Richárd által elrendelt mészárlásért. Abu al-Fidá, aki végig jelen volt az ostrom során, és pontosan tudta, hogy a végső roham 1291. május 18-ra esett (a keresztény naptár szerint), egy teljes hónappal eltolta az emlékezetes dátumot, hogy nyomatékosítsa az események misztikus összecsengését: „Különös egybeesés folytán a frankok péntek délben, Dzsumáda sz-Szání hónap 17. napján [1191. július 12.] foglalták el Szaladintól Akkót, hogy összefogdossák és kivégezzék a muszlim védőket. A Mindenható Isten a maga előrelátásával úgy rendelte el, hogy a várost pontosan ebben az esztendőben, a Dzsumáda sz-Szání 17. napján [1291. június 17.] délben vívhassuk vissza […]. Vagyis ugyanazon a napon foglaltuk vissza Akkót, amelyen a keresztények leigázták.” (259. oldal)

Richárd sorsában egy más tekintetben is fontos szerepe volt az ostromnak. A király úgy vélte, V. Babenberg Lipót osztrák herceg nem játszott kellő szerepet a város bevételénél, ezért leszakíttatta a zászlaját a vár faláról, s megtapostatta azt. A herceg bosszút esküdött. A hazafelé tartó királyt, bár zarándokként utazott, Stájerországban felismerték, majd Lipót kiszolgáltatta VI. Henrik császárnak, aki hosszú hónapokon át börtönbe vetette, s óriási mértékű váltságdíjat rótt Angliára. A történet folytatása ismerős lehet: Richárd fogsága idején „garázdálkodtak” Angliában a „normann” bárók, s várták a király hazajövetelét „a hű szászai”. Tehát, ha úgy tetszik, a Robin Hood legendák is Akkóban gyökereznek.

Az angol nemzeti identitás egyik legfontosabb, ha nem a legfontosabb eleme, a Szent György-kultusz (Anglia csatakiáltása: „Angliáért és Szent-Györgyért”) is a keresztes harcokhoz köthető. Oroszlánszívű Richárd volt az első angol király, aki a fehér alapon vörös keresztes lobogót elsőként hordozta a Szentföldön.

Anglia és Franciaország folyamatosan rivalizált a legkeresztényibb uralkodó címéért, mindkettő a keresztes eszméért folytatott harc egyedüli, elsőszámú apostola kívánt lenni. IX. Szent Lajos francia király hiába vezetett két keresztes hadjáratot is, sohasem léphetett Krisztus szent földjére, halála (1270) után pedig Anglia egyre inkább elorozta tőlük a főszerepet. Korábban a „frank”, a „francia” szinte egyenlő volt a keresztessel, az arabok is fran(d)zsként tituláltak mindent európait, s az első keresztes hadjárat egyik fő forrásának is az a címe, hogy Isten cselekedetei a frankok által. Valóban, a Gesta Dei per Francos szót sem ejt arról, hogy a franciákon kívül más nemzetek képviselői is jelen lettek volna. A Capetingek háborús csatakiáltása is – Montjoie! – arra utal, hogy ők, a franciák látták meg először Jeruzsálemet, amikor felkapaszkodtak a várossal szemközti Mons Gaudiusra, ezért is nevezték el az „Öröm hegyének”. Crowley is megörökíti, hogy még Oroszlánszívű Richárd is csak könnyeit hullathatta a Montjoie fennsíkján, de közelebb nem ereszkedhetett a Városhoz. De hiába ragaszkodtak a Capetingek szinte hitbizományként a keresztes eszméhez, Anglia is felsorakozott melléjük. III. Henrik Westminsterbe hozatta a Szent Vér ereklyéjét, melyet a Tengerentúl keresztény közössége ajánlott fel a Plantageneteknek, s amellyel a dinasztia méltó módon kívánt versenyre kelni a töviskorona ereklyéjét a párizsi Sainte-Chapelle-be hozató Szent Lajossal. Az ereklyét akkor helyezték el a Westminster Apátságban, amikor a király választott patrónusának, a szentté avatott Hitvalló Edwardnak a holttestét elhelyezték az apátsági templomban (1247). Ezt is túlszárnyalta III. Henrik másik szerzeménye, Krisztus lábának hiteles lenyomata egy márványlapon (1249), illetve az I. Edward által megszerzett ritka ereklye, a Szent Kereszt egy darabja (1277).

I. Edward királyt (1272–1307) is igen szoros kötelék kötötte Akkóhoz. Az Elátkozott torony is nagy teret szentel még hercegként vezetett keresztes hadjáratának. Ő volt az egyedüli koronás fő, aki – a magyar II. András után haddal ment Krisztus szent szülőhelyének földjére, s a franciák évtizedes fogadkozásai ellenére egyedül ő mérte össze kardját a hitetlenekkel.

„Csak az angol Eduárd király különítménye jutott el a Szentföldre. […] Eduárd szemével nézve […] a keresztes államok torzsalkodó báróit olyannyira elvakította saját kiváltságaik fontosságának tudata, hogy képtelennek bizonyultak felismerni a tényt, miszerint széthúzásukkal csak a tulajdon sírjukat ássák. […] Bajbarsz [egyiptomi mameluk szultán] […] a keresztes erődök felszámolásának szentelhette teljes figyelmét. 1271 márciusában megindult az ispotályosok legjelentősebb vára, Krak des Chevaliers ellen. […] Ám amikor értesült róla, hogy Eduárd herceg Akkóba érkezett, elhalasztotta tervének végrehajtását […] tízéves fegyverszüneti megállapodást kötött Tripolival. […] Eduárd egy felcsillanó reménysugarat is megpillantott. Érkezése után követeket küldött Abákához, Irán mongol uralkodójához az ajánlattal, hogy egyesült erővel támadjanak a mamelukok ellen. […] A reménybeli szövetségesek új hadjáratba fogtak […]” (107. oldal)

Crowley elárulja, hogyan sikerült a mameluk szultánnak egy agyafúrt tervvel arra késztetni az angol herceget, hogy visszavonuljon.

„Egy hűséges emírt jókora kísérettel elküldött Akkó kapui elé. A követ ajándékokkal megrakodva, és egy hihető történettel felkészülve érkezett: azt állította, hogy el akarja árulni a szultánt. […] az emír kíséretének egyik tagja megszervezett egy magánkihallgatást a hercegnél azt állítván, hogy ura fontos hírek birtokába jutott. A herceg tolmácsa jelenlétében fogadta az emírt.” (109. oldal)

A kötetből megtudjuk, mi történt azután, hogy az angol herceg a színe elé engedte az emírt. Azt is olvashatjuk, mi szerepe lesz a továbbiakban a leendő angol királynénak, Kasztíliai Eleonórának, s azt is megismerjük, milyen tettek fűződtek a Kelet hírhedt aszaszinjai nevéhez.

„a herceg […] eltökélte magát, hogy egyszer még visszatér a Szentföldre. […] Az 1270-es évek kezdetére Bajbarsz bizonyára eléggé szilárdnak érezte hatalmát, hogy végső rohamra induljon Akkó és Tripoli ellen, ám a mongol támadástól érzett félelme, amit nyilvánvalóan Eduárd kezdeményezése is tovább erősített, arra késztette, hogy más módokat keressen a keresztesek okozta nyomás enyhítésére. […] 1272 áprilisában […] Bajbarsz aláírt egy tíz évre, tíz hónapra és tíz napra szóló fegyverszünetet Akkó városával.” (110. oldal)

Az angol királytól várta a kereszténység, a Szentszék, a keresztény fejedelmek, hogy megmentse az utolsó hídfőt. Még a szentföldi frankok is benne látták a megmentőt, semmint a ciprusi királyban vagy az egymással az utolsó pillanatig viszálykodó keresztény bárókban. A 13. század utolsó három évtizedében lázasan dolgozott azon, hogy a keresztény fejedelmeket – köztük III. András magyar királyt is – csatasorba állítsa a Szentföld védelmében. Crowley bemutatja, hogy Edward a szent cél érdekében arra is hajlandó volt, hogy a közös ellenség, a mameluk Egyiptom ellenében a mongolokkal is szövetségre lépjen. Ha azonban a király nem is vett részt személyesen Akkó 1291-es védelmében, angol lovagjai szolgáltak Aliznak, Blois grófnőjének keresztes hadjáratán, és hozzájárult a grófnőnek a kötetben is több alkalommal szereplő tornya megépítésében. Hiába állított fel francia ezredet Lajos Akkóban, ahogyan arról Crowley is beszámol, az rövid életűnek bizonyult. A Becket Szent Tamás Lovagrend angol lovagjai utolsó csepp vérükig harcoltak, csakúgy mint Edward hű lovagjai, Jean de Grailly és Othon de Grandson – Crowley művének fontos szereplői.

A kötet legnagyobb, központi része az ostrom lehető legrészletesebb, szinte napról napra, falrészről falrészre, a Király-toronytól II. Hugó barbakánjáig haladva közölt, egyfajta naplószerű lejegyzése. Jelképes jelentősége van mindazonáltal, hogy a város egyik utolsó mentsvára az Angolok tornya lett.

„1272–1272 telén Eduárd pénzt kölcsönzött, hogy megerősíthesse Akkó védműveit egy új toronnyal a külső fal kritikus pontján, mely elé további védelemként egy újabb, alacsony falat húzatott fel. Ezenfelül megalapított egy kicsiny lovagrendet, Hitvalló Szent Eduárd Testvériségét, amelynek tagjai kifejezetten az „Angolok tornyának” védelmére esküdtek fel.” (213. oldal)

„A védők […] az összeomlott kerek Királytoronytól a Szent Antal kapuig a belső falra szorultak vissza. Az éjszaka folyamán, […] mindvégig hallották a faltörő kosok tompa döndüléseit, amint […] összeomlasztják az Angolok tornyát, melyet nem volt elég erejük megoltalmazni. Reggelre 60 méter széles rés tátongott a külső falon. […] mindenkin mélységes kétségbeesés vett erőt, s az emberek a hajók fedélzetére vitték asszonyukat és gyermekeiket.” (221. oldal)

Az angol kormányzat egészen 1291-ig több-kevesebb rendszerességgel fizetett még ezen kívül egyéb zsoldosokat a város védelmének ellátására: más egyéb szervezetek, konfraternitások is húztak kisebb-nagyobb összegeket az angol koronától. A Német Lovagrend szentföldi lovagjai egészen Akkó elestéig évi 40 márka ezüstöt kaptak az angol kincstártól; a templomosok pedig II. Henrik angol király uralkodása, 1156 óta kapták a „templáriusok márkáját”.

A király azonban 1291-ben nem tudott elindulni. 1290-ben meghalt ugyanis fiának, a walesi herceg számára kiszemelt hitvese, Skócia örökösnője, s nem akarta, hogy a királyság kicsússzon a keze közül. Sötét felhőként ütötte fel a fejét egy skóciai ellenállási mozgalom, az angolokkal szemben egy bizonyos William Wallace lépett a színre, akit a magyar olvasók is bizonyára ismernek. Így, ha úgy tetszik, a skót szabadság bajnokának valamennyi része volt abban, hogy a kereszténység ünnepelt bajnoka nem ütközött meg sosem a mamelukokkal. A keresztesek kiszorultak a Szentföldről. 

Roger Crowley rendkívül érzékletesen járja körbe, mit jelentett Akkó a kortársaknak, a helyi frankoknak, a Szentszéknek, a keresztény fejedelmeknek: nem egy város volt, hanem maga a Szentföld. Jeruzsálem eleste után ez lett maga a Terra Sancta, még ha nehezen is lehetett Jézus életének színtereihez kötni. Jelen írás megpróbált abból is ízelítőt adni, hogy egy mai angol történész hogyan látja az utolsó bástya elestét, s mit jelentett az Szent György lovagjainak. Igaza van abban, hogy Akkó Oroszlánszívű Richárd hírhedt tette miatt is vált a muszlimok szemében a várva várt, édes bosszú megtestesítőjévé, s tettek meg mindent elfoglalásáért.

Bárány Attila

A kötet adatai: Roger Crowley: Az Elátkozott torony. Akkó eleste és a keresztes háborúk vége. Budapest, Park Kiadó, 2020. 360. oldal.

Ezt olvastad?

Vexillológiai Nap 2024-ben is!

Újra Vexillológiai Nap lesz a Magyar Kereskedelmi és Vendéglátóipari Múzeum (MKVM) épületében, immáron harmadik alkalommal. Maga az eseménysorozat azonban jóval

X