„Alföldi zsidógyerekből egész nemzet történésze” – Angyal Dávid élete

Angyal Dávid munkássága meghatározó a magyar történetírásban, újszerű megközelítései, forrásfeldolgozó munkája, következetessége, az igazság keresése példaként álltak és állnak mai napig is. Bár a történész 1943-as memoárja szerint úgy érezte, hogy nem dolgozott eleget, ennek ellentmond hatalmas bibliográfiája. Számos tanulmányt, esszét, monográfiát, forráskiadványt jelentetett meg, a korszak külföldi történészeinek munkáit fordította, valamint a legjelentősebb folyóiratok, kötetek szerkesztőinek egyike volt. Nemcsak a történettudomány jeles képviselője, hanem irodalomtörténészként, nevelőként, könyvtárosként, tanárként, publicistaként, kritikusként, intézetigazgatóként is érdemet szerzett magának.

Angyal Dávid portréja. Forrás: Tolnai Világlapja, 1942/44 4.

Angyal Dávid 1857. november 30-án született Kunszentmártonban, a „derék városban”, egy zsidó házaló kereskedő fiaként. Családi örökségként hozta magával a könyvek szeretetét, nyitottságát és az embertársai iránti lojalitását, melyek meghatározták egész életét. Miként zsidó származása is, amelyet bevallása szerint teherként, átokként élt meg, mivel sokáig akadályozta elhelyezkedésben vagy veszítette el emiatt munkáját. Korán megmutatkozott tehetsége, hamar megtanult olvasni, már öt évesen elkezdte az elemi iskolát. Középfokú tanulmányait Szentesen, Szegeden és a fővárosban végezte el. 1875-ben iratkozott be a Magyar Királyi Tudományegyetem Bölcsészkar magyar–német szakára. 1878-ban részt vett önkéntes katonai szolgálat keretén belül a bosznia–hercegovinai okkupációban, amelyet visszaemlékezése szerint már akkor fiatalkorában szükségesnek ítélt meg, ezáltal is elismerve és támogatva Andrássy Gyula politikáját:

„egyedül én védelmeztem gróf Andrássy Gyulának ezt a politikai gondolatát, hogy a monarchia déli határán nem szabad megengednünk a délszláv államok területi nagyobbodását. Most is védelmezem ezt a politikát nagyban véve” [Emlékezések 66.].

A hadjárat végeztével befejezte az egyetemet, és ledoktorált 1879-ben.

Ekkor még zsidóként nem volt sok lehetősége elhelyezkedni, így nevelőtanári állást vállalt. A Kohner családnál újabb impulzusok érték, többek között lehetősége nyílt elkísérni tanítványát Berlinbe, ahol ő maga is az egyetem szorgalmas látogatója lett. Az 1882/83-as tanévben a legjobbak közé tartozott a német főváros egyeteme. A bölcsészeti karon Theodor Mommsen, Curtius Ernő (Ernst Curts), Johann Gustav Droysen, Heinrich von Treitschke, Wilhelm Wattenbach, Harry Bresslau, Ludwig Geiger tanítottak történelmet, de Angyal ezenkívül filozófiai, természettudományi, német nyelv és irodalmi előadásokra is eljárt. Bár rendes tanárok szemináriumaira nem iratkozhatott be, Hans Delbrück magántanár óráira bejutott, aki később a Preußischen Jahrbücher szerkesztője lett, s a hadtörténetírás egyik számontartott alakjává vált.

Berlini éve után elvált tanítványától, újabb családnál helyezkedett el, s a családot kísérve jutott el először Bécsbe, amely második otthonává vált. Nevelői állása mellett újságíróként is dolgozott. Egykori tanárának, Gyulai Pálnak köszönhetően a Budapesti Szemle munkatársa lett, ahol Riedl Frigyessel és Péterfy Jenővel együtt alkották „a triászt”. Munkásságuk az ekkor az MTA égisze alatt működő lap egyik fénykorát jelentette. Eleinte irodalomtörténettel foglalkozott, esszéket, kritikákat írt, fordításokat tett közzé. Pontossága, szépirodalmi érzéke felkeltette a kortársak figyelmét, akik más lapokban, mint például a Századokban is találkozhattak írásaival.

Angyal Dávid pályájának következő állomását az 1885-ben elnyert tisztsége jelentette a budapesti Egyetemi Könyvtárnál, amelyet szintén Gyulai Pál közbenjárásának köszönhetett. Az egykori nevelő már egyre terhesebbnek érezte a munkáját, nagyobb szabadságra vágyott, elmélyedni kívánt a tudományok világában. A támogatás mellett az állás elnyerésében az is közrejátszott, hogy Angyal Dávid eredeti nevét magyarosította (1880-ban lett Engel Dávidból Angyal Dávid), illetve 1885-ben felvette a keresztény hitet. Angyal zsidó származását sosem tagadta meg, illetve tiszteletben tartotta, a vallással viszont nem tudott azonosulni. Már gyerekkorában elismerte Jézust, s alkalomszerűen részt vett az egyházi szertartásokon is. A könyvtári munkával be tudott kapcsolódni a tudományos életbe, köszönhetően a gazdag állománynak és az ott dolgozó munkatársaknak, kutatóknak. Elsősorban a hírlap- és folyóiratosztályért felelt, valószínűleg neki köszönhető a gyűjtemény kettéválása. A könyvtár vezetője, Szilágyi Sándor ugyancsak felkarolta a fiatalembert, biztatta kutatások végzésére.

A könyvtári kinevezést hamarosan újabb állások követték, középiskolai tanárként dolgozott az V. kerületi Markó utcai főreáliskolában és a VI. kerületi Barcsay utcai főgimnáziumban, magyar, német nyelv és történelem tárgyakat tanítva. A képesítést a doktorálása utáni években szerezte meg. Hamarosan az Egyetemre került oktatóként: 1896-ban magántanári, 1909-ben pedig rendes tanári címet szerzett. Eleinte az újkori magyar történelem professzoraként, majd az újkori egyetemes történelem oktatójaként dolgozott. Az első világháború végén pedig a Bölcsészkar dékánja lett, majd a Tanácsköztársaság bukása után ismét dékán lett a jogfolytonosság jegyében.

Bár irodalomtörténészként indult, figyelme egyre inkább a történelem felé fordult, az 1880-as évek végétől egymás után több történeti munkája látott napvilágot. Mindez azért is kiemelendő, mert Angyal történelmi végzettség nélkül vált a korszak egyik kiemelkedő történészévé. Ráadásul nem főállású kutatóként, hanem sokszor egész embert és napot igénybe vevő tanári állás mellett folytatta kutatásait. Sokat tanult mentoraitól, a berlini és bécsi évek, valamint a sok-sok olvasmányélmény nyomán alakult ki történészi stílusa és módszerei. Leginkább a 17. és a 19. század történetével foglalkozott. Főként életrajzai révén vált ismertté, de munkái széleskörű ismeretről árulkodnak, több diszciplínában elmélyedt. A szakma figyelmét Ocskay László című kritikájával (1882) hívta fel, amelyben Thaly Kálmán munkáját kérdőjelezte meg. Magabiztos fellépését érvek sokaságával támasztotta alá, pontról-pontra, forrásokkal igazolva igyekezett bebizonyítani a kuruc kor történetírójának tévedéseit. Fontos megjegyezni, hogy Thaly személyét, mint ahogy más szerzőkét sem, sosem támadta, mindig az adott műre, történeti tárgyra reagált, és igyekezett az igazságot feltárni, bebizonyítani és bemutatni.

A történeti eseményeket és személyeket a saját korukban és kontextusukban vizsgálta, nem megfeledkezve a tágabb környezeti tényezőktől sem. Elsők között vizsgálta a magyar történelmet az egyetemes történeti fejlemények tükrében, kimutatva a befolyásoló hatásokat. Nem sajnálta a források alapos összegyűjtésére és feltárására az időt, igyekezett a lehető legtöbb anyagot összeszedni, s azokat alapos kritikának alávetve megvizsgálni, értelmezni. Mindezt a történeti igazság jegyében tette:

„Péterfy kérdezte … Azt hiszem talán, hogy ki lehet kutatni pontosan a teljes történeti igazságot? Ezt én sem hittem, de azt hittem, hogy legalább közel kell férnünk az igazsághoz, ha már el nem érhetjük” [Emlékezések 99–100.].

Nemcsak magyar forrásokkal, hanem külföldi kútfőkből is dolgozott, figyelte a korábbi és kortárs történészek munkáit, értelmezéseit. Felfigyelt az egyes problémák összetettségére, korábban alig feltárt vagy mellőzött területeket (diplomácia, békekötés, társadalom, adók… stb.) vizsgált meg alaposabban.

Következői írásai a kétkötetes Thököly életrajz (1888–1889), Magyarország története II. Mátyástól III. Ferdinándig (1898), Bethlen Gábor életrajza (1899), Erdély politikai érintkezése Angliával (1902) mind a fentebb vázoltak ékes bizonyítékai. Az előbbi két munkájában Szilágyi Sándor szerepét kell kiemelni, aki felkérte Angyalt ezek megírására, illetve szerkesztette azokat. Ezek a munkák igazolják, hogy az ifjú történész mennyire alaposan elmélyedt a 17. századi magyar és erdélyi történelemben, megértette a korszak bonyolultságát, s felismerte, hogy a történéseket, a szereplők döntéseit befolyásolták az európai politika fejleményei. Az összefoglaló munka a kortársak és az utókor szerint a Magyar Nemzet Története sorozat legsikerültebb darabja, amely mai napig alapmunkának („Standardworknak”, miként Károlyi Sándor méltatta) számít. Több külföldi kutatómunkát folytatott, például az utóbb felsorolt munka kapcsán Thomas Roe addig csaknem ismeretlen iratanyagát publikálta és használta fel, aki konstantinápolyi angol követként, tudósként került kapcsolatba Bethlen Gáborral. Angyal fontosnak tartotta, hogy a kutatási eredményeket külföldön is megismerjék, Erdély angol kapcsolataival foglalkozó írása németül is megjelent, amelyről részletes ismertetést írt az English Historical Review. Életrajzai újszerűnek hatottak, nagy hangsúlyt fektetett a személyiségre, amelyet meglátása szerint a neveltetés, képzettség, vallás és mentalitás egyaránt meghatározták. Emellett ugyanolyan figyelmet szentelt a környezet adta lehetőségeknek, amelyek befolyásolták az egyén mozgásterét.

Angyal Dávidot pozitivista történészként jellemezték kortársai és az utókor. A fentebb leírtak mutatják, hogy a forrásokig visszamenő igényesség és az adatok gazdagsága mellett a fejlődésszerűség hangoztatása, az európai áramlatok jelenléte és a történeti igazság keresése jellemezte a történész munkásságát. A 19. század utolsó harmadában a pozitivizmus harmadik szakasza – amely Hippolyte Taine és Herbert Spencer nevével fonódott össze –, vált az uralkodó irányzattá, előremutatva a társadalom- és gazdaságtörténeti irányzatok felé. A pozitivizmus még a 20. században is éreztette hatását, egyes áramlatai pedig a szellemtörténetnek ágyaztak meg. Angyal mentorai, közvetlen munkatársai mind pozitivista szemlélettel közelítettek a történetíráshoz.

A századforduló elején még II. Rákóczi Ferenc és kora állt munkásságának középpontjában, folytatva a korábban megkezdett kutatásai publikálását; külföldi forrásfeltáró munkája közül Bonnac márki, konstantinápolyi francia követ leveleinek és jelentéseinek közzétételét kell megjegyezni, amely a fejedelem törökországi éveinek feltérképezésében nélkülözhetetlen anyagnak számít. Ez és egyéb közlései szerepet játszhatott Szekfű Gyula A száműzött Rákóczi című munkájának megírásában, noha a műben nincs konkrét hivatkozás az említett írásokra. A két történész tanár–tanítványi viszonyban ismerte meg egymást. Angyal később több alkalommal segítette az ifjút kutatásában, kiállt mellette, amikor támadták személyét és munkásságát. A száműzött Rákóczi körül nagy polémia bontakozott ki, amely évekig elhúzódott. Angyal fogalmazta meg társai nevében azt a nyilatkozatot, amelyben kiállt Szekfű mellett, noha nem értett egyet a mű egyes állításaival, annak tudományos igényességét, szakmaiságát elismerte. Ez a magatartás mindvégig jellemző volt az idősödő történészre, megvédte a tanítványait, a hozzá közelállókat, ugyanakkor nem titkolta az esetleges kritikákat, bírálatokat.

Szekfű Gyula

A századforduló után Angyal Dávid újabb szakmai elismeréseket szerzett; 1902-ben az MTA levelező, 1917-ben rendes tagja lett, később titkári szerepet is betöltött. Az 1912-ben útjára induló Történeti Szemle szerkesztője volt közel egy évtizedig. Ez utóbbi azért volt számára fontos, mert ennek keretén belül még többet tehetett azért, hogy külföldön megismerjék a magyar kutatási eredményeket és fordítva. Több szakmai, történészi konferencián részt vett, ahol igyekezett szóba elegyedni neves történészekkel. Egy ilyen szakmai összejövetelen figyelt fel arra, ahogy visszaemlékezéseiben beszámol, hogy az angolok ridegen viselkedtek német kollégákkal, mivel elítélték Németország önkényuralmát, amely előrevetítette a nem sokkal később bekövetkezett világégést.

Ez is jelzi, hogy ekkor már a 19. század és a közelmúlt történései is érdeklik. A reformkor és a dualizmuskor azon alakjaival és eseményeivel foglalkozott, amelyekkel azonosulni tudott. Az idős történész a kiegyezés korában kezdte meg a pályafutását, úgy vélte, hogy annak keretei teremtették meg azokat a lehetőségeket, amelyekkel Magyarország virágzásnak indult, s a polgárosodás útjára lépett. Emellett úgy vélte, hogy a kiegyezés kora kedvezőbb volt a zsidóság számára, mint előtte vagy utána. A reformkorból Széchenyi Istvánt és Deák Ferencet választotta kutatásai tárgyául, bebizonyítva jelentőségüket és hatásukat saját maguk korára. Széchenyi Istvánnal kapcsolatban vizsgálta a gróf ifjúkori naplóit, történeti eszméit, vitáját Kossuth Lajossal és a döblingi éveit. Ezek nyomán a reformer politikus eszmerendszerének, lélektanának alakulását kísérte végig, amelynek alapvonulata a jövőbe és a fejlődésbe vetett hit („Magyarország nem volt, hanem lesz”) volt. Széchenyi ennek megvalósulási esélyét az 1848–1849-es események hatására egyre bizonytalanabbnak látta. A gróf e teher és belső küzdelmei miatt roppant össze, s ebből is fakadó lelki betegsége élete végéig megmaradt Angyal meglátása szerint. Tisza István szerepét és jelentőségét szintén a kiegyezés rendszere mellett állva értelmezi, s védelmezi. Ezt egyébként újságírói tevékenysége során is megtette, a miniszterelnök által alapított Az Újság című napilapjában, amely a 67-es alapokat védelmezte. „Hol ’Történetolvasó’, hol ’régi Deákpárti’, hol ’Viator’ névvel” jegyezte a cikkeket, mert „ez az irány egyezett” a történész felfogásával. [Emlékezések 110.] 

Az első világháború után, a Monarchia összeomlásával feltárultak a kutatók előtt a bécsi levéltárak addig rejtett anyagai, kutathatóvá váltak a közelmúlt forrásai is. Ez és a trianoni Magyarország kultúrájának és tudományos életének megerősítése, elszigeteltségének megtörése hívta életre a külföldi magyar intézeteket, amelyek létrejöttében Klebelsberg Kunó kultuszminiszter, a Magyar Történelmi Társulat elnöke nagy szerepet játszott. A bécsi intézmények gondolata nem volt előzménynélküli, az osztrák levéltárban dolgozó magyar történészek, Thallóczy Lajos és Károlyi Árpád szintén dédelgettek ehhez hasonló terveket. A Fontes, azaz Magyarország újabbkori történetének forrásai című kiadvány volt a Bécsi Magyar Történeti Intézet szellemi előzménye. 1920-as években kezdődtek meg az előkészületek, hamarosan az állandó munkatársak mellett megérkeztek hosszabb-rövidebb időre kutatók, segítő kollégák, majd az ösztöndíj megalapítása után hallgatók is, kik tanulmányaikat, kutatásaikat külföldön kívánták végezni. Angyal szintén kinn volt ekkor Bécsben, amelynek során kiadta Falk Miksa és Kecskeméthy Aurél elkobzott levelezését (1925). A kötet előtanulmánya, a Bach-korszak publicisztikájának (A magyar hírlapirodalom 1849–1860) áttekintése a magyar sajtótörténet első modern munkái közé tartozik. A korszak újságíróiról, lapjairól, a bécsi udvar egyszerre támogató és korlátozó politikájáról, a hírek iránti igényről alapos és találó elemzés készült. A történész tevékenységét nemcsak az intézet munkatársai támogatása kísérte, hanem a kultuszminiszter, Klebelsberg Kunóé is, aki mindig nagy figyelemmel és érdeklődéssel követte az idős kolléga kutatását. Ugyancsak utóbbi révén került Angyal Dávid az Intézet élére 1929-ben egyetemi nyugdíjazása után. Ugyanekkor felkérésre elvállalta az ifjú Habsburg Ottó tanítását is, akit annak nagykorúságáig spanyolországi és belgiumi tartózkodása magyar történelemre tanított. Az ekkor több mint 70 éves történész állandó ingázással töltötte következő néhány év nagy részét. Ez idő alatt születik meg szintén felkérésre Ferenc József ifjú korát a koronázásig bemutató kötet (1932), amely próbálja megértetni az uralkodó forradalom alatti magatartását, a korábban ismertetett család, neveltetés, vallás és mentalitás támpontok alapján az európai hatások mellett. Az Intézet élén állva próbálta folytatni elődjeinek munkáját, védelmezni az intézmény autonómiáját és színvonalát. Nevéhez fűződik a Bécsi Magyar Történeti Intézet Évkönyvének megalapítása, illetve az, hogy a kultuszminiszter halála után az intézmény felvette annak nevét. A kultuszminiszterekkel – Klebelsberg halála után Hóman Bálint, egykori tanítványa lett az új kinevezett – való jó kapcsolatát a kortársak közül többen hízelgésnek vélték, miként írja memoárjában.

A bécsi éveknek az 1938-ban bekövetkezett Anschluss vetett végett. Élete utolsó éveiben egyre visszavonultabban élt, kevesebbet tudott menni könyvtárba és levéltárba kutatni, de még így is napvilágot látott néhány nagyobb munka a kisebb cikkek mellett. A Habsburg uralkodóról tervezett életrajzát már nem tudta folytatni, s befejezni. Kortársairól emlékezett meg, méltatta Károlyi Árpádot (1943), valamint Andrássy Gyuláról is megjelent egy életrajza (1941). Az életrajz a család segítségével került kiadásra, akiknél szintén házitanítóskodott. Nagyobbrészt kiadott forrásokra és szakirodalomra támaszkodott, de akadnak levéltári források is. A korábban említett 19. századi portrék sorába illeszthető, ugyanis Andrássy politikáját mind miniszterelnökként, mind közös külügyminiszterként megértette, ugyanakkor nem hallgatta el a politikus hibáit, amelyeket stílusának megfelelően árnyaltan mutatott be. Élete utolsó írásai közé tartoznak még a már többször hivatkozott Emlékezések és 1942. október végétől 1943. szeptember elejéig felölelő időszak naplóbejegyzései, amelyek már halála után kerültek publikálásra. Ezekben szintén megmutatkozik következetessége, lojalitása és az igazságra való törekvése. Naplója egyaránt betekintést nyújt a mindennapjaiba, ismerősei sorsának alakulásába, valamint a világháború eseményeibe, amelyekről főként napilapokból és ismerősök hírei alapján tájékozódott. A két írásban hangsúlyos szerepet kap zsidó származása, előbbiben megírta az ezzel kapcsolatos érzéseit, hátrányait, asszimilációjának történetét, míg utóbbiban a zsidóság sorsa, jövője feletti aggodalom kapott hangot. 1943. december 18-án hunyt el, még a magyarországi zsidódeportálások, s családja történetének tragikus fordulatai előtt.

Angyal Dávid gyászjelentése. Forrás: az Országos Széchényi Könyvtár gyászjelentés-gyűjteménye (https://dspace.oszk.hu/)

Jelen írás korántsem nyújt teljes áttekintést Angyal Dávid életpályájáról. Nem esett szó irodalomtörténészi munkásságáról, egyes műveiről, érintőlegesen szólt tanítványaival való kapcsolatáról, akik csaknem egyöntetűen tisztelettel emlékeztek „Tanárúr” emberségéről, szakmai felkészültségéről. Bár iskola nem szerveződött köré, hatása kétségtelenül kimutatható több olyan történésznél, aki nála tanult.

Váradi Katalin

Az írásban említett Angyal Dávid munkák:

Ocskay László. Budapesti Szemle, 10. évfolyam (1882). Később In: Történelmi tanulmányok. Budapest, 1937.

Magyarország története II. Mátyástól III. Ferdinándig. In: A Magyar Nemzet Története, VI. kötet. Szerkesztette: Szilágyi Sándor. I–X. kötet. Budapest, 1898.

Késmárki Thököly Imre életrajza, 1657–1705. I–II. kötet. Magyar Történelmi Életrajzok sorozat, XX. kötet. Szerkesztette: Szilágyi Sándor. Budapest, 1888–1889.

Bethlen Gábor életrajza. Budapest 1899.

Erdély politikai érintkezése Angliával. Budapest, 1902.

Deák Ferencz emléke és a katonai kérdés. Budapest, 1904. Később In: Tanulmányok (Budapest, 1923)

Adalékok II. Rákóczi Ferenc bujdosása történetéhez: franczia levéltári közleményekkel. Budapest, 1905.

Gróf Széchenyi István történeti eszméi 1–3. Székfoglalója akadémiai levelező tagságánál – 1907. január 14. Közlés: Budapesti Szemle, 1907. (35. évfolyam). Később In: Tanulmányok. Budapest, 1923.

A világháború okai. Budapest, 1914.

Szakaszok Magyarország újabb történetéből. Budapest, 1928. [Politikai perek a XIX. század első éveiben; Gróf Széchenyi István ifjúkori naplói; Gróf Széchenyi István döblingi évei; Lord Loftus (en) és Széchenyi; Gróf Tisza István emlékezete.]

Gróf Széchenyi István. Budapest, 1928.

Az ifjú Ferenc József. Budapest, 1932.

Gróf Széchenyi István és Kossuth Lajos vitája. In: Emlékkönyv Károlyi Árpád születése nyolcvanadik fordulójának ünnepére. Budapest, 1933. Később In: Történelmi tanulmányok (Budapest, 1937)

Történelmi tanulmányok. Budapest, 1937. [Gróf Széchenyi István naplói, Gróf Széchenyi István emlékezete, Néhány Széchenyi-probléma, Gróf Széchenyi István és Kossuth Lajos vitája; A szegedi béke, Bethlen Gábor, Ocskay László, II. Rákóczi Ferenc, Gróf Batthyány Lajos főbenjáró pöre, Rudolf trónörökös, Az imperialista ábrándok korából (Beksics könyve), A boszniai válság története (1908, 1909); Három nekrológ: Kónyi Manó, Haraszti Gyula, Riedl Frigyes]

Gróf Andrássy Gyula, 1823–1890. Budapest, 1941.

Károlyi Árpád emlékezete, 1853–1940. Budapest, 1943.

Emlékezések. Bevezető tanulmány: Péter László; sajtó alá rendezte és jegyzetekkel ellátta: Czigány Lóránt. London, 1971.

Angyal Dávid naplója, 1942. október 30. – 1943. szeptember 5. Közreadta és jegyzetekkel ellátta Schweitzer Gábor, Gantner Brigitta Eszter: „Szomorú a jövő, mert szomorú a jelen.”. Századok, 135. évfolyam (2001)

Történeti szemle. (1912–1922)

Falk Miksa és Kecskeméthy Aurél elkobzott levelezése. Magyarország újabbkori történetének forrásai. Levelezések. Budapest 1925.

A Bécsi Magyar Történeti Intézet évkönyve (1931–1940)

Felhasznált és ajánlott irodalom:

A konzervatív kortárs. Tanulmányok Angyal Dávidról. Szerkesztette: Császtvay Tünde–Halász Ferenc–Ujváry Gábor. Budapest, 2009.

Balanyi György: Angyal Dávid. Századok, 1944., 1–3. szám, 155–157.

Gombos F. Albin: Angyal Dávid. Akadémiai Értesítő 1934.

Glatz Ferenc: Történetíró és politika.  Budapest, 1980.

Hóman Bálint: Angyal Dávid. In.: Uő: Történetírás és forráskritika. Budapest, 1938.

Károlyi Árpád: Angyal Dávid a történetíró. In: A Gróf Klebelsberg Kuno Magyar Történetkutató Intézet Évkönyve, 1937. 1–12.

Kozocsa Sándor: Angyal Dávid irodalmi munkássága. In: A Gróf Klebelsberg Kuno Magyar Történetkutató Intézet Évkönyve, 1937. 324–350.

Nagy Miklós: Angyal Dávid. Budapesti Szemle, 1944., 795. sz., 110–115.

Nagy Miklós: Angyal Dávid: Emlékezések. Irodalomtörténeti Közlemények, 1973., 5. f., 632–633. o.

Schneider Márta: Magyar kulturális intézetek Bécsben a két világháború között. A Bécsi Magyar Történeti Intézet és a Collegium Hungaricum. Magyarságkutatás, 1989. 205–216.

Zimándi P. István: Péterfy Jenő és kora. Budapest, 1972.

 

 

Ezt olvastad?

A kerek évfordulók mindig élénk érdeklődést váltanak ki. 2021-ben is számtalan jubileumi alkalom kínálkozik, ami ihletet adhat előadások, konferenciák, tudományos