„Alulnézetből:” Létezett-e a Magyar Királyság 1526-1699 között?

Politikatörténeti szempontból a válasz egyértelműen igen. Mi a helyzet viszont akkor, ha alulról, „paraszti perspektívából” vizsgáljuk meg a kérdést? Vagyis: a kor jobbágya számára létező és funkcionáló állami keret volt-e ekkor a korábban egységes Magyar Királyság?

Ez persze konstruált a nézőpont, mivel jobbágyok – azaz a társadalom jelentős része – mint adóalany voltak csak regisztrálva, nem volt írásos artikulált véleményük például arról, hogy szerintük volt-e Magyar Királyság, illetve ha volt, mennyire volt működőképes számukra.

1526. augusztus 29-én Mohácsnál a magyar vezető katonai, politikai és egyházi elit vereséget szenvedett. Ez később úgy fogalmazódott meg a „Nemzeti nagylétünk nagy temetője, Mohács”-mítoszban, hogy a Magyar Királyság veszített és ennek hosszú távon tragikus következményei lettek. Ha az országot a korabeli felfogás szerint a kiváltságosok közösségének tekintjük, akkor ez igaz. De a lakosság több mint kétharmadát kitevő jobbágyságot nézve ez nem teljesen így van. Ők nem voltak ott Mohácsnál, nem szenvedtek vereséget, illetve számukra a mohácsi csata hatásai jóval később realizálódhattak, először főként az 1541 és 1568 közötti időszakban, amikor az oszmánok elkezdték kialakítani a hódoltság területét. Ekkor a folyamatos háborúk és fosztogatások jelentették mohácsi csatavesztés kézzel fogható utóhatásait a parasztság életére nézve.

Forrás: honismeret.uw.hu

Ez alól a Duna mentén élők képeztek kivételt, tekintve, hogy közvetlenül a mohácsi csata után Nagy Szulejmán (1520-1566) csapatai egészen Budáig nyomulva végigpusztították a Duna mentét. De 1526. augusztus 26-a délutánja például egy Sopron megyei jobbágy (és még sokak) számára ugyanolyan volt, mint a többi.

1541. augusztus 29-én Szulejmán és az oszmán csapatok csellel bevették Buda várát, ezután kezdődött meg az ország három részre szakadása: a Magyar Királyság (korábban királyi Magyarország néven említette a szakirodalom), az erdélyi oszmán vazallusállam és a török hódoltsági terület elhatárolódása, az oszmán és a vele „szemben vetett” magyar végvárrendszer megszervezése.

Forrás: mek.oszkhu

Így tehát intézménytörténeti, gazdasági, politikai szempontból a válasz egyszerűnek tűnik: létezett Magyar Királyság, még ha a korábbihoz képest beszűkült területen és nem Buda központtal is, illetve királyait a külhoni Habsburg dinasztia adta. Sőt, ez az állam képes volt fenntartani jogigényét a hódoltságban is a condominium rendszerének köszönhetően: a magyar földesúri csapatok átjárva a hódoltságba tovább adóztatták a jobbágyokat, az onnan elmenekült megyei vezetők továbbra is képviselték vármegyéjüket, illetve a magyar állam folytatta bíráskodási gyakorlatát is a hódoltsági magyar alattvalók felett. Így például a török hatóságokkal lepaktálókat törökösség vádjával halálra ítélték.

Ugyanakkor a török hódoltság az 1568-as drinápolyi béke után is folyamatosan terjeszkedett, egyfelől a deklarált háborúk idején, például a 15 éves háború (1591-1606) során megszerezték Kanizsa várát és ezzel beljebb nyomultak a nyugati országrészbe. Másfelől hivatalos békeidőszakban (1568-1591, 1606-1663, illetve 1664-1683 között) is zajlott ez a folyamat. Mivel sem az oszmán, sem a magyar végvárrendszer nem volt hermetikusan zárt, nemcsak a magyar katonák, de az oszmánok is rendszeresen átjártak a Magyar Királyság területére és ott fosztogattak, illetve falvakat hódoltattak meg, adót követelve tőlük. Ezzel lényegében a hódoltság árnyéka rávetült a Magyar Királyságra és kialakult az oszmánoknak hódolt falvak zónája, a hódoltsági peremvidék. Az alábbi térkép jól mutatja, hogy ez a Magyar Királyság jelentős részére kiterjedt.

Forrás: cms.sulinet.hu

Emellett számos példa mutatja, hogy az oszmán szpáhik akár 100 km mélyen is be tudtak jutni a magyar végvárrendszer mögé. Így a jobbágyság számára a 17. században vált az oszmán katonai jelenlét állandó életmódtörténeti valósággá. Szinte bárhol és bármikor találkozhattak oszmán csapatokkal.

Kifejező, és „sajnos” nem egyedi mikropélda erre az életmódtörténeti valóságra a Zala megyei Alsópáhok (más néven Hosszúpáh), amely 1566-tól kezdve folyamatosan hódolt volt. Magyar földesura a veszprémi püspök volt. A falu a legszegényebbek közé tartozott, 1613-tól a királyi adót csak ½ porta után fizették. 1604-ben a falu népessége mindössze 12 családból állt. 1605–1650 között ezen családnevek közül mindössze négy maradt meg: Boldogh, Egyed, Kis és Szalay. Itt nagy volt a falusi migráció tehát, hiszen az 1653–1654-ben Alsópáhokon összeírt 26 család zöme újonnan jött volt.  A falu lakosságszámához és szegénységéhez képest még úgy is sokat szenvedett a török támadásoktól, hogy meghódolt neki. 1640-ben egy hajdút és egy asszonyt vittek el a faluról. 1644-ben Nemes György alsópáhoki születésű tizedest rabolták el Szentgyörgyvár alól gabonahordás idején. Az alsópáhoki rokonok, Lázár Mihály és Gergely váltották ki 120 ft-on, amiért cserébe 1647-ben Nemes elzálogosította nekik a szőlőjét, továbbá negyedfél hold földjét. 1654-ben a török huszonöt lovassal megrohanta Alsó- és Felsőpáhokot, az állatokat elrabolták, Szalay Mihályt összeverték, Kis Gergely feleségének arcát megégették. A helyzetet a magyar végváriak viselkedése is súlyosbította. Széchenyi György püspök 1654-es levelében írja: „Szinte megnyomorítják a Szala két mellékét a végbeliek […] szintén úgy szakadnak ránk, mint a törökre […]” 1681-ben Fáncsy István szentgyörgyvári kapitány levele szerint Alsópáhok elpusztult a török súlyos adója miatt.  A török kiűzését követő békésebb időkben a falu újratelepült, 1696-ban 14 család „tengődött itt”.

Johann Peter Krafft osztrák festőművész Zrínyi kirohanása Szigetvárból c. alkotása 1825-ből

Ezen falusiak szemszögéből nézve, életük mindennapjaiban nem volt jelen a magyar állam, legfeljebb, ha adóztatnia kellett. Tehát, ha nem a magyar hatalmi elit szemszögéből nézzük, akkor úgy látszik, hogy a magyar állam csak részben tudta megvédeni alattvalóit, illetve hivatalos területének (a magyar végvárrendszer mögötti résznek) sem volt teljesen ura. A Magyar Királyság így alapvető két jellegzetességét tekintve – területi integritás fenntartása és a védelmi szerep – tehát teljesen sajátos. Ezen a ponton érdemes elgondolkodni azon, hogy egy magyar jobbágy szemszögéből egyáltalán „királyságként működött-e”, hiszen két alapfunkcióját – pont azokat, amely a békés mindennapi élethez és termelő munkához a legfontosabbak voltak – legjobb esetben is csak részlegesen tudta ellátni. Ugyanakkor mégsem vonható kétségbe érdeme, amely szerint volt annyi megtartó ereje, hogy túléljen „nagy két császár birodalmi”, azaz a Habsburg és az oszmán nagyhatalom között. Sőt, a magyar parasztság is életben maradt a körülmények ellenére, noha a Magyar Királyság lakossága a 16-17. században még optimista becslések szerint is stagnált.

Illik Péter

Ezt olvastad?

Mátyás királyról népmesei igazságossága mellett talán az is köztudott, hogy uralkodása alatt olajozottan működött a királyi adóprés. Az uralkodó az
Támogasson minket