„Ami a tudományos pályámat illeti, inkább tanítvány vagyok, mint iskolateremtő” – interjú Barta Jánossal

Barta János a Debreceni Egyetem Történelmi Intézetének professor emeritusa, az MTA doktora. Egyetemi pályafutása alatt volt tanszékvezető, intézetigazgató, dékánhelyettes, nyugdíjba vonulása előtt közel egy évtizedig vezette a debreceni Történelmi és Néprajzi Doktori Iskolát. 18. századi magyar és egyetemes történeti témákban számtalan szakmai műve jelent meg. A korszakkal foglalkozók számára megkerülhetetlen „A nevezetes tollvonás” című könyve. Barta Jánossal történészi pályafutásáról Császár Ildikó beszélgetett.


Barta János. Forrás: btk.unideb.hu

Újkor.hu: Miért éppen a történelemmel kezdett el hivatásszerűen foglalkozni?

Barta János: Már fiatalkoromban szerettem a történelmet. Ketten voltunk testvérek, és Gábor öcsémmel rengeteg könyvet elolvastunk. Az egyik kedvencünk a 12 kötetes „Nagy Képes Világtörténet” volt, ami kevés kommentárt fűzött az eseményekhez, egyszerűen a dolgok menetét írta le. Ezt azért szerettük annyira, mert amikor mi fiatalok voltunk, tehát az 1950-es évek elején, akkor a tankönyvekben egyfajta elferdített osztályharcos történelemszemlélet uralkodott, ami mellett azt hiszem, az ilyen eseménytörténeti érdeklődés teljesen érthető volt. Édesapánk, id. Barta János irodalomtörténész, nem próbált meg minket a saját szakmája felé terelni. Elsősorban az életpálya-választásunkra volt hatással, de sohasem akarta megmondani, hogy ezen belül merrefele orientálódjunk. Egyik témája Kemény Zsigmond lélektanilag megalapozott regényeinek elemzése volt, én viszont ugyanezeket a könyveket a benne leírt eseményekért szerettem olvasni, mivel kiváló betekintést adtak a korabeli Erdély életébe. Édesapámmal ellentétben én nem esztétikai alapon közelítettem meg olvasmányaimat.

A középiskolai pályafutásom alatt nőtt a történelem iránti érdeklődésem. A debreceni Fazekas Mihály Gimnáziumba jártam, ahol az első két évben [ma 9. és 10. osztály] Kiss Tamás tanár úr, aki neves költő és író volt, egyfajta meseszerű történelmet tanított nekünk. Nagyon érdekes volt, de ma már nem ez a történelem lényege. Harmadikos koromra [11. osztály] váltás történt, Veress Géza lett a történelemtanárunk. Ő másként tanított, nemcsak azt kérdezte meg, hogy mi történt, hanem azt is, hogy miért történhetett. Számomra ez nagyon inspiráló volt, későbbi szakmai pályafutásomban is sok hasznát vettem.

Korábban gondolkodtam a régészeten is, viszont Debrecenben nem volt ilyen szak, ahová meg jelentkezhettem volna, oda kevés hallgatót vettek fel. Visszakozásomat erősítette, hogy a régészet választása a családtól való elszakadást is jelentette volna, amit pedig nem akartam. Végül a középiskola után a Debreceni, akkor Kossuth Lajos nevét viselő Egyetemen tettem felvételi vizsgát, ami akkor írásbeli és szóbeli részből állt. Összességében három szakot végeztem el: történelmet, angolt, néprajzot.

Milyennek ítélte meg az akkori egyetemi életet?

Az egyetemen sokkal kötöttebb rendszer működött, mint manapság. Mindössze négy-öt szak közül lehetett választani, s a kötelező kétszakosságból következően a szakpárosítások száma is korlátozott maradt (elsősorban magyar-történelem, magyar-orosz, magyar-„nyugati nyelv”, történelem-földrajz). Az ún. „nyugati nyelv” szakokra kevés hallgatót vettek fel, nyelvi szakjukat többségük a magyar szakkal párosította. Az évfolyamomon például egyedül én voltam történelem-angol szakos. Nem volt szabad tanárválasztás, a hallgatókat szakpárosításukon belül a névsorban elfoglalt helyüknek megfelelően osztották be: az ABC eleje szemináriumon egyik csoportba került, a névsor második fele másikba, ami esetenként két különböző oktatót is jelentett. Az egyetemi felvételinél sokat számított hogy a jelentkező milyen származású volt, itt elsősorban arra gondolok, hogy munkás, paraszt vagy ehhez hasonló családnak volt-e a tagja. Utóbbiak pluszpontokat is nyerhettek, ezzel szemben az ún. X-es besorolásúak (osztályidegennek számító, kuláknak minősített falusiak, korábbi katonatisztek, vagy egyszerűen a politika által gyanúsnak talált szülők gyermekei) ritkán kerültek be. Ennek a szelektálásnak elsősorban hátrányai voltak, de annyi előny is származott belőle, hogy az akkor még szigorúbb falusi erkölcs és munkamorál is érvényesült az egyetemen. Elsősorban tanulni kellett, aztán jöhetett a szórakozás. Az egyetemen kívül is szigorú rendszer uralkodott. Akkoriban még nem volt televízió, a rádión is csak két magyarországi csatornát lehetett fogni, modern nyugati zenét csak más adókon (Belgrád, Luxemburg) hallgathattunk. A hallgatók között összességében szerintem nagyobb volt az összetartás, a tanulócsoportok tagjai együtt rendeztek összejöveteleket vagy éppen együtt mentek el a szakestekre.

Kiket tudna kiemelni az egyetemi tanárai közül? Kikre emlékszik szívesen?

Akkor még tanított az a nagy generáció, amelynek tagjairól most például tantermek vannak elnevezve, másoknak emléktáblákat állítottak. Mindig büszkeséggel töltött el az, hogy arra az utolsó évfolyamra jártam, amelynek Szabó István professzor még előadott. Első évesként két félévig az úgynevezett „Bevezetés a történettudományba” című előadást tartotta, ezen kívül egy szemeszteren keresztül a magyar őstörténettől az államalapításig tartó időszakról hallgattunk nála. Ő ekkor már nem foglalkozott hallgatókkal, emiatt nem nevezhetem magam a tanítványának. Mindig úgy szoktam fogalmazni, hogy a szakmában az unokája vagyok, mivel Szabó István tanítványok tanítottak, például Rácz István vagy Orosz István. Szabó István előadásai vezettek be a forráselemzésbe, de természetesen magyar őstörténeti előadásait is igen szerettem. Miután angol szakos is voltam, Országh László professzor urat szeretném még kiemelni, nagyon szerettem a szemináriumait, miatta kedveltem meg Shakespeare-t.


Orosz István és Szabó István. Képek forrása: portal.debrecen.hu és mek.oszk.hu

Hogyan folytatódott a pályafutása az egyetem után?

Amikor az egyetemre kerültem hallgatóként, akkor Tokody Gyula volt az Egyetemes Történeti Tanszék vezetője. Ő a 20. századi Németországgal foglalkozott. Igyekezett egy egymásra épülő német történeti kutatást megvalósítani a tanszékén, aminek következtében egymást követő három évben hárman kerültünk a tanszékére. Nekem a 18. század volt a kutatási időszakom, amin belül II. Frigyes porosz királlyal kezdtem el foglalkozni. Az ő gazdaságpolitikájából írtam meg az első tanulmányaimat és a doktori értekezésemet. Az NSZK-ba akkoriban kutatni nem lehetett kijutni, Bécsbe is meglehetősen nehezen, aránylag könnyű volt viszont ösztöndíjat kapni az NDK-ba. Többször kutattam ottani könyvtárakban és levéltárakban. Azt azonban hamar be kellett látnom, hogy nem rivalizálhatok a német történészekkel, emiatt úgymond visszahátráltam a magyar történelembe. Lényegében II. Frigyes kétségtelenül felvilágosult abszolút politikájának a párhuzamait kerestem II. József, majd Mária Terézia tevékenységében. Habár a királynő erősen vallásos volt, és szemben állt a felvilágosodás elveivel, de azért uralkodásában érvényre juthattak azok az intézkedések, amelyek más uralkodók felvilágosult politikájában nyilvánultak meg. A visszahátrálás tehát nekem azt is jelentette, hogy össze tudtam hasonlítani az uralkodásaikat. Kandidátusi értekezésemben, amely egyébként könyv formájában is megjelent, a Habsburg és a Hohenzollern állam felvilágosult abszolutizmusának agrárpolitikájáról írtam. Szerencsére Tokody professzor nem akadályozott meg abban, hogy az eredeti egyetemes történeti kérdés helyett egy másik, inkább magyar történelemhez kapcsolódó téma felé forduljak. Itt meg kell említenem Niederhauser Emil nevét, aki szintén hosszú ideig oktatott Debrecenben. Kiváló egyetemes történész volt, szerintem az összes szláv nyelvet ismerte és le is tudta fordítani. Nagyon sokat segített nekem, akár szakmai, akár nyelvi kérdésekben. Emlékszem, amikor a magyarországi mezőgazdasági irodalomról írtam könyvet, akkor ehhez kapcsolódóan a 18. században Magyarországon a nemzetiségek nyelvén kiadott fordításokat is vizsgáltam. Egyikük előszavának (ami nem szerepelt az eredeti német vagy magyar nyelvű kötetben) megfejtésére Niederhauser professzort kértem meg. Ő egy hét múlva (következő debreceni útján) hozta azt, szinte teljesen lefordítva, de megjegyezte, hogy egyébként ne kérdezzem, hogy milyen nyelven íródott, annyi biztos, hogy szláv.

Tehát a 18. század egyetemes és magyar történelmével is foglalkozott? Miért ezt az évszázadot választotta?

A 18. század egy kicsit üresen maradt a történészek körében. A 16–17. század kutatói közül még éltek mára legendássá vált személyek, itt gondolok például Benda Kálmánra vagy Makkai Lászlóra. A 19. századdal is olyan jelentős történészek foglalkoztak, mint például Szabad György vagy Hanák Péter. Amikor viszont hallgató voltam, akkor a 18. század egy kifejezetten elhanyagolt évszázadnak számított. Az 1950-es évektől jó ideig a tankönyvekben úgy írták le ezt az időszakot, mintha a szatmári békétől a magyar jakobinusok mozgalmáig nem történt volna semmi, csak néhány kizsákmányoló uralkodó (III. Károly, Mária Terézia, II. József) próbálta ellehetetleníteni az ország működését. Politikájukra bevett volt a gyarmatosítás kifejezés használata. A két világháború közötti időszakban megjelent, ezzel a korszakkal foglalkozó művek azért nem ilyen szemléletűek voltak, például Domanovszky Sándor „Magyar Művelődéstörténet” című sorozatának harmadik kötetében a 18. század az előbb elmondottakkal szemben kifejezetten pozitív képet kapott. A háború utáni évtizedekben azonban unalmas évszázadnak számított, és azon gondolkodtam, hogyan tudnám úgy megfogni, hogy ne legyen ilyen.

Hogyan jutott el az agrártörténethez?

Wellmann Imrének köszönhetően kezdtem el foglalkozni az agrárirodalommal. Ő 1962-től a Magyar Mezőgazdasági Múzeumban volt kutató, és megbízást kapott arra, hogy a készülő tízkötetes Magyarország története negyedik részében a 18. századi agrártörténetet feldolgozza. Ehhez Wellmann kutattatni akarta a korszak agrárirodalmát, és végül engem kért meg arra, hogy foglalkozzak a témával, és ha elegendő anyagot találok, akkor azt akár könyvformában is megjelentetik. Jártam a levéltárakat, és a külföldi ösztöndíjak során is ezzel a kérdéssel foglalkoztam. Volt egy lengyel ösztöndíjam, ennek során Lublinban találtam egy olyan könyvet, amelyben a Porosz Királyi Központi Könyvtár pecsétje szerepelt. Kiderült, hogy a II. világháborúban a németek ennek a berlini könyvtárnak a jelentős részét Sziléziába menekítették és barlangokban rejtették el. A háború után a lengyelek nem adták vissza ezeket, így olyan 18. századi mezőgazdasági könyvekhez jutottam, amelyek Magyarországra nem jutottak el. Ennek alapján született meg 1973-ban a „Mezőgazdasági irodalmunk a XVIII. században” című könyvem. Ezt követően szélesítettem ki kutatásaimat az agrártörténet általánosabb kérdéseire.


Barta János. Forrás: btk.unideb.hu

A szakmán kívül mivel foglalkozott még szívesen?

A szakmai munkák azért fontosak, mert erre adják a tudományos minősítéseket, ezzel lehet érvényesülni a szakmán belül. Úgy gondolom viszont, hogy nem ezek által lettem ismert, hanem a népszerűsítő munkákkal, sőt gyermekek számára ismeretterjesztő könyveket is írtam a Móra Ferenc Ifjúsági Könyvkiadónak. Öcsémnek, Gábornak ott jelent meg a „Keresztesek áldott népe” című könyve, és neki szóltak arról, hogy más témájú műveket is ki szeretnének adni. Ennek következtében beadtam egy szinopszist, ami olyan jól sikerült, hogy végül három könyvem is megjelent a Móra kiadónál. Az első ilyen jellegű művem 1981-ben a „Hét koporsó (a magyar jakobinusok mozgalma)” volt, amit a Benda Kálmán által összegyűjtött, az 1950-es és 1960-as években kiadott „A magyar jakobinusok iratai” című kötetekben megtalálható források alapján írtam meg. Egyébként ebből külön csináltam egy egész órás rádióműsort is, ahol a narrátori szöveget magam olvastam fel, a forrásokat pedig olyan kiváló színészek, mint Sinkovits Imre, Bodor Tibor és Gosztonyi János. Ezt követően a kiadó kérte, hogy írjak Erdély történetéről két szinopszist, amelyből az egyiket megjelentetik. Végül mindkettőt kiadták, 1983-ban „A Tündérkert romlása”, 1986-ban pedig „Miért halt meg Zrínyi Péter – a Wesselényi-összeesküvés története” címmel láttak napvilágot. 

Legutóbbi könyvében Zemplén megyéről írt. Miért pont Zemplén megyével kezdett el foglalkozni?

Alapvetően egy véletlennek köszönhetően. Kezdő oktatóként egyszer Orosz István tanár urat kísértem el Sátoraljaújhelyre, ahol a levéltárban az általam kutatott korszakra olyan jellegű forrásokat találtam, amelyek más megyékben nem maradtak fenn. A megyei közgyűlés jegyzőkönyve például azt örökítette meg, hogy a II. József által elrendelt kataszteri felmérésről szóló anyagokat a megyeház udvarán égették el. Az eredetit igen, de végül a szántóföldi részét annyiszor másolták le, hogy az fennmaradt, nem is egy változatban. Vagy például itt megőrizték a dicalis összeírásokat 1776-tól kezdve folyamatosan. Fennmaradásukban persze a korabeli „levéltárosoknak”, Szirmay Antalnak vagy Kazinczy Ferencnek volt komoly szerepe. A Sátoraljaújhelyen talált források alapján számos tanulmányt, és két kötetet is írtam, az utóbbi olyan adattár, amelynek folytatását is tervezem.

Összességében milyennek látja a történészi pályafutását?

Szerintem a történészi pályafutás úgy néz ki, mint egy piramis. Az ember először elkezdi a recenziók írásával, én többek között néprajzi és angol nyelvű könyvek ismertetését is vállaltam. Ezt követve megy felfelé, tehát jön a kisebb téma, majd a tágabb téma és végül a nagy elmélet. Nálam ez úgy nézett ki, hogy II. Frigyessel, II. Józseffel és Mária Teréziával, majd a felvilágosult abszolutizmus elméletével foglalkoztam. Ezután pedig jön a visszafelé út a behatároltabb témák, az én esetemben agrártörténeti vagy agrárirodalmi részkérdések felé, jön a rendszerezést igen, de alaposabb gondolkodást már kevésbé igénylő adattár és újra a recenziók. (És – talán kissé morbid módon hangzik – a nekrológok. Az utóbbi hónapokban kettő írására is felkértek.)

Tanári pályafutásomról azt mondhatom, hogy volt hallgatók jönnek oda hozzám, akik elmondják, hogy milyen szeretettel gondolnak az óráimra. Olyan is előfordult, hogy néhányan, mire bekerültek az egyetemre, már ismerték a nevemet, mert a középiskolában olvasták a könyveimet. Nyilván mindez nagyon hízelgő számomra, és – bár a munkásságommal nem teremtettem iskolát –, azt tanúsítja, hogy az oktatásban hagytam valamiféle nyomot.

Ami a tudományos pályámat illeti, inkább tanítvány vagyok, mint iskolateremtő. Ha lehet azt mondani, akkor szerintem inkább Orosz István köré épült iskola, és ebbe már talán beleszámolhatom magam tanítványnak. Összességében a történészi pályafutásomat úgy látom, mint a Formula 1-et unalmassá tévő, a helyezést már a rajtnál eldöntő versenyzést. 1963-ban Debrecenben kezdtem gyakornokként és 2010-ben innen mentem nyugdíjba. Úgy vélem, képességeimhez képest tisztességes pályát futottam be.

Császár Ildikó

Kapcsolódó cikkek:

Bemutatni és méltatni – Könyvbemutató Debrecenben

Arisztokraták Magyarországon és Európában – recenzió

„A hazai kutatásokat hozzáférhetőbbé kell tenni a nemzetközi közeg számára” – interjú Bárány Attilával

Konferencia a németalföldi és magyar találkozási pontokról

„Az értelmiségi felelősségnek súlya van” – interjú Orosz Istvánnal

Ezt olvastad?

Egy korábbi cikkben írtunk arról, hogyan szerveződött meg az ún. „zöld lázadás”, azaz az észak-amerikai farmermozgalmak ellenállása a 19. század
Támogasson minket