Amikor a rozsdás vasajtó rácsukódott a Monarchiára – 1916: a „régi világ” utolsó éve

1916. november 21-én elhunyt I. Ferenc József, és a toposz szerint az ő távozásával véget ért egy korszak. Zilahy Lajos azt írta, olyan volt az uralkodó halála a háború közepén, „mintha egy nagy rozsdás vasajtó rácsukódott volna egy sötét pincére”. De valóban így volt-e? A Politikatörténeti Intézet 1916 – A régi világ és a régi Magyarország utolsó éve? című konferenciáján arra keresték a választ, hogy a különböző nézőpontokból, az eltérő aldiszciplínák – politikatörténet, társadalomtörténet, gazdaságtörténet, hadtörténetírás stb. – felől mennyire tűnik korszakhatárnak a különösen véres világháborús év.

A konferenciát megnyitó ifjabb Bertényi Iván, a Bécsi Magyar Történeti Intézet igazgatója általános iskolai emlékeit felidézve elmondta, a történelem „marxista” periodizációjában 1917-et – a „Nagy Októberi Szocialista Forradalom” évét – tekintették a „legújabb kor” kezdetének, ahonnan már a világ történetének rózsaszín szakasza kezdődött az iskolai időegyeneseken. Ám az 1917-es év korszakhatárnak tételezése a „létező szocializmus” csődjével sem tűnt el a történetírásból, csak ma már – például John Lukacs – inkább az USA hadba lépését, az „Újvilág” megjelenését az „Öreg kontinensen” tekintik a 20. század kezdetének. Valóban az 1917-es évvel kezdődött volna a Nagy Feró által annyira utált 20. század?


Ifj. Bertényi Iván, Egry Gábor, Rigó Máté, Tomka Béla. A Politikatörténeti Intézet felvétele.

Tomka Béla Az európai társadalmak átalakulása, 1880-1914 című nyitóelőadásában a struktúrák és a konjunktúrák hosszabb ideje felől tekintett az első világháborúra. Megállapította, hogy az csak felgyorsította a már a 19. században jelenlévő olyan szekuláris trendeket, mint a globalizálódás, a népességnövekedés, a migráció, a gazdasági növekedés, az urbanizáció, vagy éppen a demokratizálódás. Tomka az indusztrializációt, a globalizációt és a politikai erőszak minőségében bekövetkezett változásokat választotta ki ezek közül az előadását strukturáló hívószavakként. Az indusztrializáció kapcsán kiemelte, hogy a fogalom nemcsak az ipari termelés növekedését, de az iparnak mint gazdasági szektornak kiterjedését is takarja. Az első világháború elé eső, Németország- és USA-centrikus „második ipari forradalomnak” – amely valójában kevésbé okozott olyan robbanásszerű, drámai változást a mindennapi életben, mint amelyet a „forradalom” elnevezés sugall – három fő folyamat ágyazott meg. Az első az új, teljesítőképesebb anyagok, új kémiai eljárások megjelenése, mint például a Siemens-Martin-kemencéé vagy Thomas-eljárásé, amelyek tizedére csökkentették az acél árát. Második és harmadik tényezőként a robbanómotor feltalálását és a távközlés rohamos fejlődését és terjedését jelölte meg Tomka. Az indusztrializációnak olyan társadalmi következményei voltak, mint a munkaszervezet átalakulása, a munkásság arányának növekedése és a szervezett munkásság megjelenése.

Az 1880 és az 1914 közti időszakban különösen gyors globalizációs folyamat (az első világháború után ugyanis átmeneti megtorpanás, deglobalizálódás figyelhető meg az egyes államok – pl. az USA – bezárkózása miatt) mentalitástörténeti következményeként mutatta be Tomka, hogy a politikai cselekvés tárgyaként megjelent a Föld egésze. A transzkontinentális gőzhajók megjelenésével lecsökkentek a távolságok, összezsugorodott a térérzékelés. A Föld időzónákra osztása 1884-ben ezen új típusú, „globális” gondolkodás lenyomata volt. A globalizációnak azonban voltak vesztesei is, például a német gazdák, úgyhogy a globalizáció ellenhatásaként csakhamar megjelent a „protekcionizmus” gondolata. A protekcionizmus eszméjének elköteleződő állam abból nyerte legitimitását, hogy elhatárolt területét megvédi a különböző „káros” hatásoktól. Az efféle „újraelkülönülés” a világháború felé mutató egyik tendencia volt, amelyet nem tudtak ellensúlyozni a globalizáció objektivációiként létrejött nemzetközi „békeintézmények” (a Vöröskereszt vagy a nemzetközi békemozgalom szervezetei). A „protekcionizmus” egyik feltételeként az állam behatolt a lakosság mindennapjainak életébe, azonban – a harmadik vizsgálat alá vont tendenciaként – a visszahatás is megtörtént: a 19. század végétől a tömegek már nemcsak időnként, erőszakos megmozdulásokat végrehajtva, hanem állandóan befolyásolták a politikát, létrejött a „tömegpolitika”.

Egry Gábor a Háborús nacionalizmusok és versengő imperializmusok című előadásában a „hagyományos történetírás” azon eljárására reflektált, amely előszeretettel különíti el egymástól a gyarmattartó és a kontinentális birodalmakat. (Az újabb megközelítések már inkább a birodalmak közti hasonlóságokra igyekeznek rámutatni.) Egry három kontinentális birodalmat – Németországot, az Osztrák-Magyar Monarchiát és a cári Oroszországot – választott ki vizsgálódása tárgyául. A „hagyományos történetírás” kedvelt toposza szerint ezek a nagy kontinentális birodalmak összeomlásra voltak ítélve, emiatt a történészek teleologikusan tekintettek történetükre. Pedig – érvelt Egry – azt is érdemes megvizsgálni, miként lehettek mégis olyan hosszú életűek. Válaszként azt adta, hogy a birodalmak tanultak a nacionalizmusoktól: például új elemként jelent meg a dinasztikus birodalmak állampolgárságainak etnicizálása, azaz az, hogy a birodalmi állampolgárok valamelyik nemzet ágensévé váltak, de ide lehet sorolni a korlátozott népképviselet megjelenését, a választójog kiterjesztését, a helyi érdekcsoportok hozzáengedését a politikai döntéshozatalhoz. A világháború alatt további „nacionalizálódás” figyelhető meg, a birodalmakon belül előszeretettel szervezték meg nemzetiségi alapon a humanitárius segítséget, például Csehországban külön hadisegély-egyesületek foglalkoztak a cseh és a német hadiárvákkal. Egry Gábor konklúziója szerint a világháború szorosabbá fonta a birodalmi és a nemzeti logika összefonódását a birodalmakon belül, és amikor az állam összeomlott, a működő etnikai intézmények akkor is megmaradtak és átvették az állami feladatot, amint az különösen szembetűnő az Osztrák-Magyar Monarchia szétesésének hónapjaiban.

Rigó Máté Gazdasági háború és prosperitás című előadásában azt vizsgálta meg, hogy 1916-ot mennyire lehet fordulópontnak tekinteni az első világháború gazdaságtörténetében. Kiindulópontjának Thomas Piketty Tőke a 21. században című munkája egyik állítását választotta: az 1870-es állapottól a világháború végére jelentősen visszaesett a magánkézben lévő tőke mennyisége Európában. De akkor miért a „hadimilliomosok” lettek mégis a világháború gazdaságtörténeti reprezentációinak emblematikus alakjai? Az ellentmondást megválaszoló esettanulmányként a világháború éveiben fölöttébb prosperáló kolozsvári Renner-féle bőrgyár történetét hozta. Rigó Máté a világháború alatti paradigmaváltó gazdasági intézkedésekként jelölte meg, hogy 1914 után a hadviselő államok kényszerigazgatás alá vették az ellenséges tulajdonú vállalatokat, 1916-ban pedig el is adták azokat. Ezzel az államok radikálisan megsértették a magántulajdon „szentségét”, amelyre egészen 1916-ig nem volt precedens. (Például a francia-porosz háborúban aratott győzelem után Bismarck francia tulajdonban hagyta az akkor magánkézben lévő Francia Nemzeti Bankot.) Rátérve a Renner-féle bőrgyár esetére, Rigó először a magyarországi gazdasági környezetet vázolta fel, Magyarország általános gazdasági problémáit aláhúzva: nyersanyaghiány, tőkehiány, nyersanyag-elosztási anomáliák (például a textilipar a Lajtán túl összpontosult). Ráadásul a korona is inflálódni kezdett, míg a márka továbbra is stabil maradt, minek következtében a magyarországi vállalatok előszeretettel exportáltak Németországba a magyarországi eladás helyett, például így történt az Erdélyi-érchegységben talált bauxit esetében is. Rigó rámutatott arra, hogy a magyarországi vállalatok jellemzően humanitárius jelszavakba burkolva – segítség a szövetségesnek – bonyolították a számukra fölöttébb jövedelmező exporttevékenységüket. A Renner-bőrgyárra igen nagy háborús konjunktúra szakadt rá a világháború kitörésével, hiszen akkoriban még a katonai sisakok egy része is bőrből készült. A jól felfutó kolozsvári bőrgyár sorsa is az lett a világháború második felére, mint általában az ekkor prosperáló magyarországi vállalatoké: budapesti bankok ruháztak be a vállalkozásba. A bőrgyár részvényeseinek áttekintésével Rigó kimutatta a tőkenövekedést és a budapesti bankok – elsősorban a Magyar Bank és Kereskedelmi Rt. – tulajdonhányadának növekedését. Fölvetette a kérdést, hogy az „itt és most” nyereségszerzésen kívül miért lehetett még érdeke egy budapesti banknak az erdélyi befektetés? A választ – Krausz Simont idézve – az egyre népszerűbb turanizmusban, a keleti térnyerés gondolatában, a magyarországi balkáni expanzió gondolatának megjelenésében találta meg. A világháborús vereség miatt azonban ezek a befektetések már nem lettek kifizetődőek. Zárásként Rigó hangsúlyozta, hogy az elcsatolás ellenére milyen nagy a kontinuitás az 1914-es és az 1924-es erdélyi gazdasági elitben, vagyis mikroszinten semmiképp se lehet törésről beszélni.


Balázs Eszter, Ifj. Bertényi Iván, Gyáni Gábor. A Politikatörténeti Intézet felvétele.

Az első világháború kitörését övező 1914. augusztusi eufória idővel pacifizmusba, majd harcos ellenállásba ment át 1918 őszére. Gyáni Gábor az Augusztus és október között félúton című előadásában a háborúhoz való viszony megváltozását vizsgálta, az 1916-os évet választva ki, mint közbülső állomást. A világháború ekkorra már elnyerte a „Nagy Háború” elnevezést és az egyre kilátástalanabb harci cselekményekre fordított erőforrások és a veszteségek nagysága miatt ekkor már egyre jobban érlelődött az elhatározás, hogy véget kell vetni a háborúnak. Gyáni Gábor a cenzúra által elfogott levelek és később kiadott visszaemlékezések alapján mutatta be, hogy milyen volt az adott évben a frontkatonák ethosza, miként tekintettek 1916-ban a háborúra. Érzékletes példája volt Vladár Gábor későbbi igazságügy-miniszter egy memoárrészlete, amelyben az 1916-ban a doberdói harctérre került Vladár saját gyávaságára reflektált: noha környezete bátornak gondolta, mert nem húzódott be egy fedezékbe, valójában az csak azért történt, mert félt, hogy nem tud majd kimászni belőle. Gyáni különösen a tüzérségi hadviselés apátiát és passzivitást okozó hatását hangsúlyozta: „Egy óra alatt 96-ot lőtt egy ágyú, mire tisztán elvesztettem a hallásom” – idézett egy másik visszaemlékezést. Jelentős problémát okozott a frontkatonáknak az élelmezés hiánya is, a családoknak hazaküldött pénz- és csomagkérő levelek sokasága tanúskodik erről. De a hátországi elégedetlenség is csak növekedett, amint arról az 1916. őszi, a drágaságról és az életviszonyok romlásáról szóló naplóbejegyzések tanúskodnak. Az ellátási zavarok elhárítása és a hátországi morál javítása érdekében a kormány 1917 januárjában fel is állította a Népjóléti Központot, másfelől a represszióval is igyekezték elejét venni a zendüléseknek: fokozták a cenzúrát és megszaporodtak a rendőri beavatkozások. Az „átlagemberek” fokozódó kiábrándulásával ellentétben az értelmiség háborúhoz való hozzáállása ekkor még nagyrészt kontinuus volt az 1914-es lelkesedéssel: Thomas Mann Egy apolitikus ember elmélkedései című munkájában még nyoma sincs a kiábrándulásnak, noha Romain Rolland személyében már megjelent az ellenpélda. A háború keserű tapasztalatai egyre inkább azt a meggyőződést erősítették, hogy semmi értelme nincs ennek az évek óta folyó szörnyű öldöklésnek, de olyan 1916-os naplóbejegyzésre is bukkanhatunk, amelynek szerzője szerint „mindent eltűrünk, csak a haza sorsa kétséges ne legyen”. Ezért nehéz 1916 helyét kijelölni a fenti skálán.

Balázs Eszter A magyar értelmiség és az 1916-os román betörés című előadásában először nyugat-európai körképet adott a művészek háborúhoz való viszonyának átalakulásáról. Az első világháborút kutató francia történészek doyenje, Jean-Jacques Becker szerint nem az írók hozzáállása változott meg ekkor, hanem a mód, ahogyan leírták a háborút. 1916 fordulópontot jelentett a harctéri irodalomban, mivel megjelent Henri Barbusse A tűz című Goncourt-díjas regénye (1915-ben még egy háborút idealizáló regény kapta meg ugyanezt a díjat.) De Balázs Eszter hangsúlyozta, hogy az internacionalista vonatkozásai ellenére A tűz nem egyértelműen pacifista regény: inkább azon művek vonalába illeszkedik, amelyek már szembenéznek a szenvedésekkel, de a közös minimumuk továbbra is az állhatatosság és a kitartás idealizálása marad. A franciához képest elmaradt a német értelmiség mobilizációja, már csak azért is, mert a küzdelem nem német területen zajlott. Ernst Jünger Acélviharja – amely szintén az új típusú, naturalista ábrázolások közül való – csak a háború után jelent meg. Angliában A Somme-i csata című film bemutatása volt mérföldkő, amelyben először nyíltan mutatták a halált, annyira, hogy a felfoghatatlan nézettségű film első vetítései idején nagyon sokan távoztak a mozikból. A magyarországi változásokat vizsgálva mindenekelőtt a Nyugatra tért ki az előadó, amelyben már a háborúval szemben kritikusabb írások jelentek meg ekkoriban, például Szép Ernőnek egy megnyomorodott civil megpróbáltatásait megörökítő munkája, az Egy sánta fiatalember naplója, vagy Schöpflin Aladár nevezetes Gyóni Géza-recenziója, amelyben az irodalomkritikus a művészet autonómiája jegyében annak ellenére bírálta Gyóni munkásságát, hogy a költő éppen a szibériai Krasznojarszkban raboskodott. A Nyugat azonban sosem érte el a háborúellenességnek azon fokát, mint Kassák Lajos körének A Tettje, amelynek éppen 1916 augusztusában jelent meg a nevezetes „internacionális száma”. Balázs Eszter a Nyugat ellenpontjaként mutatta be a katolikus Élet című folyóiratot, amelyben a román támadást követően elharapózott a románellenes retorika, amely „piaci legyek”-ként írta le keleti szomszédjainkat és „Sakálfalva”-ként a településeiket. A katolikus lapok korábban meglévő franciaellenességét – elég könnyű megérteni, hogy a szekuláris Harmadik Köztársaság miért lehetett a katolikus „royalisták” főellensége – ekkor felváltotta a románellenesség és a katolikus lapok antiszemitizmusa is felerősödött a megpróbáltatások idején.


A Politikatörténeti Intézet felvétele.

A pszichiátria tanulmányok rengeteget „köszönhetnek” az első világháborúnak. Ugyan a háborús pszichiátriának voltak előzményei – krími háború, amerikai polgárháború, porosz-francia háború –, de ez az egészen új tudományág minden addiginál többet fejlődött az első világháború alatt. Maga Freud tanítványa, Ferenczi Sándor egy „természetes kísérletnek” nevezte a világháborút, ekkor jelent meg a „trauma” fogalma is. Erős Ferenc a Kínzás vagy gyógyítás – Háborús neurotikusok elektrosokk-kezelése című előadásában a pszichiátereknek a „gránátsokk” valóságos betegségként történő elismertetéséért vívott küzdelmét és a különböző gyógymódok háború alatti versenyét ismertette. Angliában és Németországban már az 1880-as évektől vita folyt arról, hogy a megcsonkított testekhez hasonlóan járjon-e kárpótlás a katonáknak a megcsonkított lelkükért. Carl Samuel Myers 1915-ben írta le a „gránátsokk” tüneteit a remegéstől a vakságig, de már a kezdetektől létezett a vád, hogy „gránátsokk” valójában nem is létezik, a katonák csak szimulálnak, azért produkálnak tüneteket, hogy járadékhoz jussanak. A traumatizált katonák kárpótlásáért vívott küzdelem élharcosa Hermann Oppenheim lett. Mikor a háborús neurózisról rendezett 1916-os müncheni konferencián Oppenheim kiállt a „gránátsokktól” szenvedő katonák kárpótlása mellett, ellenfelei tűrhetetlennek nevezték, hogy ennyi „lógós” legyen. Az ellenzők már a betegség lényegét se értették meg. Ahogy Sigmund Freud megfogalmazta: „minden neurotikus szimuláns, de anélkül szimulálnak, hogy ennek tudatában lennének és éppen ebben áll a betegségük”. A „gránátsokkot” különbözőképpen igyekeztek kezelni az orvosok, például hipnózissal, szuggesztióval és elektrosokkal, utóbbi nagy propagátora Dr. Gonda Viktor volt. A „csodakúrának” tartott, 1916-ban filmmel is népszerűsített elektrosokkos kezelésnek próbáltak ellenállni a pszichoanalitikus iskola hívei, mint Ferenczi Sándor Magyarországon, Karl Abraham Németországban és W. H. R. Rivers Angliában. A pszichoanalízis híveinek küzdelme csak a háború legvégén hozott eredményt a „pszichoanalízis birodalmában”, az Osztrák-Magyar Monarchiában. Az 1918. szeptember 28–29-i budapesti pszichoanalitikai konferencia után nem sokkal, 1918 októberében hadügyminiszteri rendelettel engedélyezték, hogy a pszichoanalízist is bevezessék kezelésként a hadsereg idegállomásain.

Kovács M. Mária Antiszemitizmus a háború éveiben című előadásában a társadalomstatisztikusok felelősségét hangsúlyozta, akik sokszor tudatában sincsenek annak, hogy épp azzal hoznak létre egy „kérdést”, egy „problémát”, hogy mérni kezdenek valamit. Szabó Miklós, majd a nyomában Bihari Péter mutatott rá, hogy az 1920 utáni magyarországi antiszemitizmus nem az 1918-1919-es forradalmakra adott válaszként jelent meg – bár nagyon népszerű ez az elbeszélés -, hanem az antiszemitizmus már 1918 előtt is jelent volt a magyar parlamentben és a sajtóban. 1916-tól annyira intenzívvé vált a magyarországi antiszemita közbeszéd, hogy kis túlzással ezt az évet akár meg is jelölhetnénk egy – a Horthy-korszakon később végighúzódó – olyan korszak kezdetének, amelyben az antiszemitizmus szabta meg a „diskurzus rendjét”: akkor is antiszemita válaszokat kínáltak a problémákra, amikor nem antiszemita válasz is lehetséges lett volna (például megjelenik érvként, hogy a választójog kiterjesztése csak „zsidó” érdekeket szolgál). A történettudományi toposz szerint a magyar társadalmat kettéosztó zsidó-keresztény törésvonal valóban létezett a társadalomban, és a politikai elit ezt csak artikulálta. Kovács M. Mária ezt a nézetet árnyalta: nem a statisztikai „tények” vezettek a politikai antiszemitizmushoz, mert a statisztikai „tények” már eleve a politikai antiszemitizmus termékei voltak, hiszen a „tények” nem léteznek elmélet nélkül, a „tények” csak akkor szólalnak meg, ha beszéltetik azokat. Hasonlóképp a statisztikák sem objektívak: a statisztikák már eleve cselekményesítettek a tények koncepciózus elrendezése által. Vagyis az antiszemitizmusért felelősek voltak azok a társadalomtudósok is, akik kitalálták és vizsgálni kezdték a „zsidókérdést” mint statisztikai problémát. Kovács M. Mária Prohászka Ottokár szavait idézte, aki a maga antiszemitizmusát úgy írta le, annak nem a zsidóütés a feladata, hanem hogy felébressze a magyart a „statisztikából font ostorral”. Prohászka felszólítása nem maradt eredménytelen, 1922-ben megjelent Kovács Alajosnak a Zsidóság térfoglalása Magyarországon című munkája.


Paksy Zoltán, Fiziker Róbert, Pollmann Ferenc, Kovács M. Mária. A Politikatörténeti Intézet felvétele.

Pollmann Ferenc Egy nagyhatalom nagy hadserege a Nagy Háborúban címmel az osztrák-magyar hadsereg felkészültségét vette górcső alá, hogy választ adjon a kérdésre, mennyire hozott felelős döntést a Monarchia vezetése, amikor 1914 nyarán elhatározta, akkor is hadat üzennek a déli szomszédnak, ha Oroszország támogatja Szerbiát. Pollmann állítása, hogy a döntéshozók valójában nem voltak tisztában az osztrák-magyar hadsereg állapotával, és ahhoz a medvevadászhoz hasonlította az Osztrák-Magyar Monarchia vezetőit, aki egy minden addiginál nagyobb barlang szájához érkezve sejti, hogy abban egy igen nagy medve bújhat meg, csak mikor bemegy, a szemberohanó Orient expressz kapja telibe. A hasonlat világos: igen korszerűtlen volt az osztrák-magyar hadsereg. Az Osztrák-Magyar Monarchiában már csak az igen konzervatív „Legfőbb Hadúr” személye miatt is elhanyagolták a fejlesztéseket – Ferenc József maga állítatta le a páncélautó-fejlesztést, mivel úgy vélte, attól csak megijednek a lovak –, és amiben igyekeztek lépést tartani, abban sem sikerült: Monarchia hadiipara a világháború alatt csak nagy nehézségekkel tudta előállítani az egyre nagyobb tűzértékű fegyvereket, az osztrák-magyar lövegek kisebb távolságra tudtak tüzelni, amihez az állandó lőszerhiány társult. Alapvető probléma volt, hogy a Monarchia más európai országokhoz képest kevesebbet költött a hadseregre, és arányaiban jóval kevesebb embert tartott fegyverben békeidőben: míg ez a létszám más országok lakásságának 1% körül mozgott, az Osztrák-Magyar Monarchiában kevesebb volt, hiába hangoztatta idősebb Moltke, hogy győzelem csak tartós létszámfölény esetén érhető el.  A haderő alacsony létszáma a kezdetektől megoldhatatlan problémát jelentett az osztrák-magyar hadviselésnek, a kétfrontos háborúra kényszerülő Monarchia Oroszország ellen csak akkor tudott volna sikeresen védekezni, ha a szerb hadszíntéren eleve védelemre rendezkedik be. Végül komoly problémát jelentett a harctéri tapasztalat hiánya is. A Monarchia – a Balkán-háborúkat végigharcoló Szerbiával ellentétben – az 1878-as okkupáció óta nem vett részt fegyveres konfliktusban. Mindezeknek köszönhető, hogy az osztrák-magyar hadsereg igen súlyos veszteségeket szenvedett már 1914 őszén. Az pedig újabb problémát jelentett, hogy az osztrák-magyar áldozatok között szokatlanul magas volt a tisztek aránya, akiket csak gyorsan és ezért rosszul kiképzett tisztekkel pótoltak. Hogy mindezek ellenére a Monarchia különböző nemzetiségekből összeálló serege mégis kitartott, a katonák összetartásának köszönhető, amely arra bizonyíték, hogy az Osztrák-Magyar Monarchia mégsem volt a „népek börtöne”, ahogy a korabeli baloldali kritikák állították.

Paksy Zoltán a magyar a hadifogolytáborok világát mutatta be. Az első világháborúban újdonságot jelentett a hadifoglyok hatalmas száma, amely új feladat elé állította az államokat. A központi hatalmak összesen 3,9–4,5 millió hadifoglyot ejtettek, ebből Magyarországon 0,5–0,8 millió hadifoglyot helyeztek el. Az első magyarországi hadifogolytábort a Dorog és Esztergom közti Kenyérmezőn hozták létre, ide már 1914 augusztusában megérkeztek az első szerb, aztán orosz hadifoglyok. Többezres hadifogoly-létszám már a kezdetektől ellátási gondokat okozott – külön problémát jelentett a nyáron fogságba esettek téli felruházása –, úgyhogy hamarosan megkezdődött a táborok kiépítése, amelyhez először a hadifoglyok munkaerejét használták, és ezek az első táborok kezdetben igen esetleges épületekből álltak. 1915-től azonban már szakszerűen építették a táborokat. Az 1915-ben átadott zalaegerszegi hadifogolytábor saját víztisztító-berendezéssel bírt és elkészülésekor a tábor korszerűbb volt, mint maga a város. Előbbinek volt csatornázása, utóbbinak nem, és az 50 darab, egyenként 400-400 fő befogadására alkalmas barakkból álló tábor lakossága a 14 ezres Zalaegerszegét is meghaladta. Nem csoda, hogy az egyes táborok még külön fizetőeszközzel is bírtak. A hátországból hiányzó férfiak pótlására – és hogy a saját ellátásukhoz szükséges élelmiszert is megtermeljék – 1916-tól már előszeretettel hasznosították a hadifoglyok munkaképességét, jellemzően mezőgazdasági munkára küldték ki őket, ahol különösebb őrzési felügyelet nélkül dolgoztak. Problémát nem okoztak, a kortársi beszámolók az orosz hadifoglyok különös békességéről értekeznek, amolyan „nemes vademberként” írták le a Magyarországra került „muszkákat”. A háború végén leszerelő táborokká alakították át a hadifogoly-táborokat: karanténul szolgáltak a hazatérő katonáknak, akiket megvizsgáltak, mind egészségügyileg, mind politikailag – például, hogy Szovjet-Oroszországban vállaltak-e szerepet a Vörös Hadseregben –, ill. állampolgársági igazolásokat adtak még ki. 1919 augusztusa után pedig internálótáborokként hasznosította az ellenforradalmi rendszer a kiüresedő barakkokat.

Kótyuk Erzsébet a polgári lakosság háború alatti nehézségeit ismertette. Már az első háborús télen súlyos problémák keletkeztek az élelmiszerellátásban, amelyeket a kormány intézkedései – például a tartalékok takarékosabb elosztása, árak maximalizálása, zugkereskedők büntetése – nem enyhítettek. Az igazságosabb elosztás érdekében már 1915 tavaszán bevezették a lisztjegyet, ám a jegyrendszereket sok helyen lehetett beváltani az élelmiszerhiány miatt. Sokat vártak az 1915-ös terméstől, ám az gyengébb lett, és újabb csapásként 1916 nyarán száj- és körömfájásjárvány sújtotta az állatállományt. A liszt- után 1916-ban a zsír- és cukorjegyeket is be kellett vezetni, és ezzel együtt megjelentek a mindenféle pótlékok: a legnépszerűbb lisztpótlék az árpadara lett, de még a lóherét is ajánlották étkezésre. Ekkor kerültek forgalomba a hadiszakácskönyvek azzal a mottóval: „Most nem az a kérdés, hogy mit szeretünk, hanem mit lehet ennünk?” (Háborúsételek, Bp., 1916.) Mivel azonban a bükkmakkleveshez hasonló háborús ételek tápértéke igen alacsony volt, és az ember könnyen moslékot kaphatott gulyás helyett, a hiányos táplálkozás jelentősen rontott a hátország egészségügyi helyzetén. 1917-re járványszerűen szaporodtak meg Erdélyben a borzalmas hiánybetegség, a pellagra betegei, a jódhiány következtében pedig egyre többen szenvedtek golyvától. A leromlott szervezetű emberek nagyobb arányban fertőződtek meg a tuberkulózistól a Magyar Királyi Bakteriológiai Állami Intézet védőoltás-erőfeszítései ellenére. 1913 és 1918 között majdnem duplájára nőtt a magyarországi tuberkulózis-áldozatok száma. A nemi betegségek számát pedig az növelte, hogy az életszínvonal csökkenése miatt nagyon sok hátországi asszony kényszerült arra, hogy prostituáltnak álljon. Éppen 1916-ban nőtt meg radikálisan a letartóztatott engedély nélküli prostituáltak száma, jelezve az ország fokozódó züllését.


Zalai Katalin, Fiziker Róbert, Umbrai Laura, Kótyuk Erzsébet.A Politikatörténeti Intézet felvétele.

Zalai Katalin A nők „baljós” térnyerése címmel a nők világháború alatti gazdasági térfoglalásához közölt adalékokat. Ma már evidencia, hogy a világháború egyik legfontosabb fejleménye a nők bevezénylése a gazdaságba. Általában a kalauzokat, az irodistákat szokták emlegetni a világháború alatti női munkavállalás terepeként, azonban ezek a szakmák csak a felszínt jelentették, amint a jelenséggel már egykorúan foglalkozó szociáldemokrata újságíró, a Népszava munkatársa, Bresztovszky Ede rámutatott. Zalai Katalin legfőbb forrását Papp Dezső munkaügyi és népjóléti statisztikái és Szterényi József és Ladányi Jenő 1934-es ipartörténeti munkája, A magyar ipar a világháborúban jelentették. Ezek alapján ismertette, hogy 1914 és 1917 vége között 11 ezerrel nőtt a 16 éven felüli nőmunkások száma (majdnem 15 %-kal), a nő tisztviselők száma pedig több mint 3 ezerrel nőtt (majdnem a felével) – miközben a női tanoncok száma közel háromnegyedével csökkent. Különösen sok nőt foglalkoztattak a hadiüzemek, és ők is keresték a legtöbbet – heti 32-34 koronát – a nőmunkások országos szervezőbizottságának 1917-es kérdőívei szerint. Munkaidejük reggel héttől este hétig, vagy este héttől reggel hétig tartott, fáradtság és megaláztatás volt az osztályrészük és nemegyszer váltak nemi erőszak áldozataivá, de az állapot nem sokáig tartott. Már a háború alatt felvetették, hogy mi lesz a gyárakban dolgozó nőkkel a férfiak hazatérését követően. Akadtak olyan képviselők, akik azért aggódta, hogy a frontról hazatérő, állás nélkül maradt férfiak majd kivándorolnak. A nők munkaerőpiaci térfoglalása azonban nem bizonyult tartósnak: az 1920-as években visszaállt a háború előtti rend.

Az 1916 – A régi világ és a régi Magyarország utolsó éve? című konferencia záróelőadását Umbrai Laura tartotta Mit evett Budapest? címmel, amelyben a főváros közélelmezésének problémakörét járta körbe. Budapestnek már a világháború előtt is ellátási nehézségeket okozott, hogy a vidéki termelőknek sokkal jobban megérte Bécsbe exportálni árujukat, mint Budapesten értékesíteni, és közvetlenül Bécsbe szállítani is sokkal profitábilisabb volt, mint Budapestet közbeiktatni. A világháborút megelőző évtizedekben igen jelentős infrastrukturális beruházásokkal igyekeztek javítani a főváros élelmiszer-ellátásán: bevezették a vásárcsarnok-rendszert, felépítették a Központi Vásárcsarnokot és körötte öt kisebb vásárcsarnokot, amelyeket az áruikat az előbbiekből kapó piacok öveztek. Az élelmiszer vidéki felvásárlását és Budapestre szállítását a vásárcsarnokok ügynökei intézték. A Bárczy-féle városvezetés később egy napi 50 ezer cipó megsütésére alkalmas központi kenyérgyárat létesített a város lakosságának olcsó és jó minőségű kenyérrel történő ellátására. A világháború alatti „elnyomorodás” ellensúlyozására egy 5000 fő befogadására alkalmas népkonyhát létesítettek, ahol helyben lehetett elfogyasztani az ételt, 1918-ban pedig egy napi 100 ezer adag főzésére elegendő hadikonyhát alapítottak. A budapesti élelmiszer-ellátás megszervezésének köszönhető, hogy a magyar fővárosban – Béccsel vagy Berlinnel ellentétben – nem volt éhínség a világháború alatt, hanem csak éhség, és mindössze egyetlen nagyobb éhségzendülés tört ki, mikor az asszonyok a vaj helyett faggyúval és büdös olajokkal készített hadimargarint kaptak.

Csunderlik Péter

Ezt olvastad?

Ennio Morricone korunk talán legismertebb, de mindenképpen egyik legtehetségesebb zeneszerzője. 90. születésnapja alkalmából szeretnénk egy kis bepillantást nyújtani a Mester