Amikor Bismarck Magyarországon járt

Angela Merkel egy héttel ezelőtti budapesti látogatása kapcsán ismét a közvélemény figyelmének középpontjába kerültek az igencsak komoly múltra visszatekintő német-magyar kapcsolatok, valamint az utóbbi évtizedekben hazánkban végbement német gazdasági és kulturális befolyás-növekedés. A jeles esemény apropóján idézzük fel röviden egy másik politikus, az első birodalmi kancellár, Otto von Bismarck 1852-es magyarországi utazását, itt szerzett tapasztalatait és a magyarokról alkotott benyomását.

Az 1815-ben született későbbi porosz miniszterelnök, majd német kancellár ránk hagyott forrásait kutatva mindenekelőtt figyelmet érdemel egy 1849. november 4-én, Berlinben kelt levele, amelyet anyósának, az 1847-ben feleségül vett Johanna von Puttkammer édesanyjának címzett. Az aradi kivégzések után alig egy hónappal írt levélben Bismarck vitába száll anyósa álláspontjával, aki Batthyány Lajos családjának további sorsa miatt aggódott. Szerinte ugyanis a „lázadók” őrült becsvágya és a magyar lehetőségek túlértékelése vezetett odáig, hogy több ezer katona felesége vált özveggyé, gyermekeik pedig árvákként kénytelenek boldogulni. Úgy gondolta, hogy egyetlen kivégzés sem jelenthet elégtételt a Habsburgok iránt illojális elemek által elindított háborúért, s az ezzel járó pusztításért és szenvedésért.


Bismarck 1862 körül. Forrás: Wikipedia

A konzervatív családban nevelkedett Bismarck tehát az aradi vértanúkat tette felelőssé az 1848/49-es harcok kirobbantásáért és folytatásáért, így teljesen indokoltnak tartotta a rájuk kiszabott büntetést. A levél egyik utolsó mondata ugyancsak érdekes: az ekkor még pályafutása elején álló fiatal politikus kifejezi abbéli reményét, hogy ha valaha egy Haynauéhoz hasonló döntést kellene hoznia (erőszakkal vérbe fojtani egy lázadást), akkor felesége ne úgy tekintsen rá, ahogyan anyósa teszi ezt a „bresciai hiénával”.

A magyar szabadságharccal párhuzamosan a frankfurti Pál-templomban tárgyalt német egységtörekvések szintén kudarcot vallottak, s győzött az 1815 és 1848 között fennálló status quo. Ausztria ugyanebbe a városba hívta össze a Német Szövetség gyűlését, amely egyben Bismarck diplomáciai tevékenységének első helyszínéül is szolgált. Poroszország ugyanis őt küldte ide követségi tanácsosként, majd nemsokára szövetségi követté léptették elő.

1852 nyarán Bismarck tárgyalni indult Ausztria német vámszövetségbe való belépéséről Ferenc József császárhoz, aki azonban ez idő tájt nem Bécsben, hanem Budán tartózkodott. Így került végül Magyarországra, amely út első állomásaként gőzhajóval Pest-Budát látogatta meg. A királyi palotából eléje táruló látvány mély benyomást tett rá, ahogyan az érződik egy levelében:

Lent folyik a Duna, mely fölött a lánchíd van kifeszítve. Mögötte Pest. Távolabb Pest mögött a végtelen síkság, mely a kékes-vörös esti szürkületbe vész. Pesttől balra, messze balra, a jobbparton Buda, mögötte a hegyek, mind kékebb és kékebb, végül barnásvörös színt váltanak a mögöttük izzó és azután eltünő nap esti fényében.” (Halász Imre fordítása)

Pest és Buda fekvése őt leginkább Prágára emlékeztette, ugyanakkor megjegyzi, hogy emlékei szerint az utóbbi Pest-Buda mellett eltörpül, ahogyan a Moldva is jócskán keskenyebb a Dunánál.

Ferenc József császárt ígéretes uralkodónak tartotta, erről 1852. június 25-én így ír:

„Igen kellemes benyomást tett rám az ország fiatal uralkodója, akiben a húsz esztendős kor tüze az érettség méltóságával és megfontolásával párosul. Szép szeme, kivált, ha jókedvű s ha nevet, egészen meggyőz nyiltszívűségéről.”

Mivel ezekben a napokban még csupán az uralkodó körül legyeskedő magyarokkal találkozott, az ország általános hangulatát az ő véleményükből szűrte le:

„A magyarok lelkesednek érette, mert nyelvüket magyaros hangsúllyal beszéli s mert jól megüli a lovat.”

Bismarck azonban nem ragadt le a tárgyalóasztalnál, így a budai hegyekben töltött kirándulás, vagy a Dunában való úszás is részét képezték útjának. Pestről indulva aztán meghódította a „magyar sztyeppét”, de Albertirsa után kíséret nélkül nem engedték tovább. Az indoklás szerint arrafelé rablóbandák, vagy ahogyan ő írja, „petyárok” garázdálkodtak. Bár a kocsiút alatt egyetlen ilyen rablóval sem találkozott, leveleiben szerethető bűnözőkként képzelte el őket, akik a becsületes emberekkel udvariasan bántak, és csak annyi pénzt követeltek, amennyire éppen szükségük volt.  A kalandvágyó Bismarckot tehát a romantikus „Vadkelet”, a betyárvilág félelemmel vegyes csodálattal töltötte el, mert az ő „unalmas vidékén az ember hasonló izgalmakat nem élhet át”. Kísérete ugyanakkor abba nem avatta őt be, hogy ezek a rablók egy része nagy valószínűséggel még az általa kárhoztatott szabadságharc után leszerelt honvédekből került ki.

Miközben Cegléd, Szolnok, majd Kecskemét irányába tartottak, olykor megálltak egy-egy csárdában, ahol Bismarck cigányzene mellett megkóstolta a helyi ételeket, italokat, s megnézte, hogyan járják a magyar legények a csárdást. Meglátása szerint a kellemes hangulatú estéken, amikor a fiatalok ráadást kértek, azt kiabálták: „hody wol? hody?” („hogy volt? hogy”), s közben úgy tettek, mintha a dal szövegét nem fújnák kívülről. Az alföldi nők alakjára nem volt panasza, de az arcukat – néhány kifejezetten szépet leszámítva – nem tartotta szépnek. Azt is megfigyelte, hogy mindannyian koromfekete hajúak, s frizurájukat copfban hordják. A cigányokról is megvolt a véleménye: sötét arcú, csodálatos öltözetű emberek, gyerekeik meztelenül rohangálnak, nyakukban üveggyöngy láncot viselve.


Birodalmi kancellárként. Forrás: Wikipedia

Az Európát ekkor még kevéssé ismerő Bismarckot az alföldi vidék – a betyárokat leszámítva – Pomerániára, Kecskemét pedig szülővárosára, Schönhausenre emlékeztette. Kecskemét egyébként leírása alapján egy 45 ezer lakosú nagy falu, ahol a parasztok alacsony házakban élnek, és furcsán néznek az olyan idegenekre, mint ő. Ez kiváltképp érthető annak tudatában, hogy a kísérettel érkező, idegen nyelven beszélő férfi csaknem két méter magas volt, s ez akkoriban még ritkaságszámba ment.

Annak ellenére, hogy Otto von Bismarck pest-budai tárgyalásai valódi eredmény nélkül zárultak, a magyarországi utazásról a bécsi vonatúton hazafelé kellemes élményekkel távozott. A következő évek során belekóstolt a bonyolult európai diplomácia mindennapjaiba (szentpétervári, majd párizsi nagykövet lett), 1862-től pedig porosz miniszterelnökként előkészítette a kisnémet egység létrejöttét. Közben a magyarokat sem felejtette el: a porosz-osztrák és a porosz-francia háborúban, majd a Német Császárság és az Osztrák-Magyar Monarchia szövetségének fennállásában is sajátos szerepet tulajdonított nekik. A fejében megrögzült „magyar jellem”, a kis nép erényeinek és félelmeinek megismeréséhez bizonyára ezen fiatalkori látogatása is hozzájárult.

Hevő Péter

Ezt olvastad?

A múlt történéseinek felfejtése, értelmezése felelősségteljes feladat, többszintű forráskezelést, adatfeldolgozást igényel. Ezt mutatom be a következőkben az OSZK Plakát- és