“Amit egyháztörténet címszó alatt csinálunk, az zsákutca” – Interjú Varga Szabolccsal

Varga Szabolcs kutatásainak homlokterében a kora újkori egyház és Szlavónia történelme mellett a Dél-Dunántúl 16–17. századi története áll. 2018 kezdetétől az MTA BTK TTI-ben futó, a mohácsi csata előzményeivel, következményeivel kapcsolatos kutatásban vesz részt. Pályájáról, oktatói és kutatói tevékenységéről Sterner Dániel beszélgetett vele.

Újkor.hu: Honnan eredeztethető a történelem iránti érdeklődésed, szereteted?

Varga Szabolcs: Nem tudnám megmondani. Az biztos, hogy amikor megtanultam olvasni az óvodai évek legvégén, az első könyvek között az Egri csillagok került a kezembe, és ez meghatározó élmény volt számomra. Amennyire vissza tudok emlékezni erre a kisiskolás időszakomra, egyfolytában várleltárakat írogattam egy kockás füzetbe, és váralaprajzokat rajzolgattam. Kezdetektől fogva érdekelt a dicső török kor, a 16–17. század, de eleinte természetesen csak játékos formában.

Mikor vált az érdeklődésed komolyabbá, elmélyültebbé?

Komolyabbá nagyon későn, hiszen sosem (még az egyetemen sem) gondoltam, hogy történész leszek, és azt sem, hogy tanár. Valahogy úgy kerültem ide, hogy semmi máshoz nem értettem. Nem is éreztem affinitást máshoz, igaz, kezdetben ehhez sem sokat. Véletlenül alakult így…

Erről a „véletlenről” mesélnél bővebben? Veszprémi vagy, miért a pécsi egyetemet választottad?

Amikor 1996-ban leérettségiztem, és be kellett adni a továbbtanulási papírokat, jóformán azzal sem voltam tisztában, miként működik egy egyetem, s, mi az, hogy felsőoktatás. Abban azonban biztos voltam, hogy semmi nem érdekel a történelmen kívül, úgyhogy két helyet jelöltem meg, Budapestet és Pécset. Végül Pécsre vettek fel. További érdekesség, hogy egyetemi beíratkozásomkor jártam első alkalommal a városban, amelynek történelméről akkoriban semmit sem tudtam.

Vissza tudsz emlékezni olyan tanáraidra, akár középiskolában, akár az egyetemen, akik meghatározták, megerősítették a történelem iránti szeretetedet, illetve még tovább szűkítették ezt az – ezek szerint már óvodás korodtól meglévő – érdeklődési körödet?

Amikor felvételiztem (még a Damjanich utcai épületben tartották a szóbeli felvételit), emlékszem a kérdésre, hogy „melyik kor érdekel” – szerintem tízből kilencen ekkor a 20. századot vagy a második világháború éveit válaszolták, esetleg a hidegháborút. Én magam is valami hasonlót feleltem, ugyanis nem voltam biztos benne, hogy a török korral bármit is lehet érdemben kezdeni… Akkoriban ez egy lezárt dolognak tűnt. Ebből is látszik, hogy semmilyen eltökéltség vagy affinitás nem volt bennem, a történelemből pedig valójában minden kor és téma érdekelt.

Hogy végül a török kor lesz az „enyém”, az egyetem második évében, 1997 őszén dőlt el véglegesen, amikor olyan oktatók tanítottak, mint Oborni Teréz, Pálffy Géza, Ágoston Gábor, Katus László vagy éppen Varga J. János. Egyszerűen megdöbbentem, hogy mekkora új, a könyvekben sehol sem olvasható tudással rendelkeznek a török korról (nevezzük így), sőt, azon is elcsodálkoztam, hogy milyen más szemléletben képesek beszélni erről a korszakról. Kinyílt előttem az addig befejezettnek tűnő korszak. Ha van valahol, valamilyen félig-meddig tudatos eszmélésem vagy inkább rácsodálkozásom, akkor az ez az időszak!

Később a latin szakra is jelentkeztél…

Igen, bár ezt végül soha nem fejeztem be, megszülettek az első gyerekek, és be kell látnom, hogy „kevés is voltam” az ógöröghöz! Azonban a szakmai pályámon még így is nagyon fontos szerepet kapott a latin nyelv. Történelem szakon 2001-ben szereztem meg a diplomám, s amint említettem, biztos voltam abban, hogy a 16–17. század történelmével szeretnék komolyabban foglalkozni. Az egyetemi történelem képzés keretein belül biztosított latinoktatás azonban kevés volt, így jelentkeztem a pécsi egyetem klasszika-filológia képzésére, ahol sokkal többet kaptam, mint amennyit vártam. Eleinte nem foglalkoztatott a latin antikvitás, sokkal jobban érdekelt a latin grammatika. Azonban itt ismételten olyan tanáregyéniségekkel találkoztam, mint Kendeffy Gábor, Ferenczi Attila, Kárpáti András vagy Nagy Árpád, akiknek a műveltsége lenyűgözött. Valójában pont a klasszika-filológia tanulmányokkal lett az én egyetemi képzésem teljes. Az pedig külön szerencse, hogy ezzel már felnőtt fejjel találkoztam, amikor tudtam értékelni az antik bölcsességet, valamint az ókeresztény irodalmat. Szent Ágoston Vallomások című művének olvasása Kendeffy Tanár Úr óráján hatalmas élmény volt, miként Kárpáti András Catullus-szemináriuma. Ezek a hatások fontosak voltak a történészi látásmód alakulásában is.

Ha jól tudom, Erasmus ösztöndíjjal külföldön is jártál az egyetemi éveid során.

Ez az ösztöndíjrendszer még nagyon kiforratlan volt akkoriban (a 2000-es évről beszélünk). Valahogy a vak véletlen folytán éppen a közép- és koraújkor tanszéknek volt Grazba a Karl-Franzens-Universitätre Erasmus-ösztöndíjas helye, és azt hiszem, erre nem is akadt jelentkező. Így mindkét intézményben gond nélkül beleegyeztek, hogy évfolyamtársammal egy szemesztert Ausztriában tölthessünk. Ez óriási élmény volt számomra, s nem elsősorban az egyetemi oktatás, hanem a kultúra miatt, hiszen számos országból érkeztek ide diákok. Különösen a spanyolokkal kerültünk közeli viszonyba, operába jártunk, együtt fociztunk. Sőt, még foci szakkörre is beiratkoztunk az egyetemen! Ezt megelőzően csupán néhány alkalommal jártam külföldön, így ez óriási lehetőségnek számított, főleg úgy, hogy egy másik, immár grazi ösztöndíjjal még fél évig maradhattam. Vagyis összesen két szemesztert tölthettem Ausztriában. Máig a legkedvesebb osztrák (bár a helyiek kikérnék maguknak, hiszen stájernak tartják magukat) városom, ahová szívesen járok vissza a levéltárba.

A doktori disszertációd szlavón témából született, ha jól tudom…

Igen, s ez már teljes mértékben tudatos témaválasztás volt. A szakdolgozatomat egy dunántúli nagybirtokos família 16. századi rövid, kétgenerációs történetéből írtam, e család Vas megyei birtokai kapcsán botlottam bele egy forrásba, amely szerint horvátokat telepítettek le erre a területre az 1550–1570-es években. Ez felbosszantott, felmerült ugyanis bennem, hogy egy egyetemi képzés után miért nem tudok semmit az itt élő horvát kisebbségről, s arról, hogy egyáltalán mit keresnek ők a Nyugat-Dunántúlon? Először tehát a horvátok 16. századi dunántúli betelepülésével szerettem volna foglalkozni. Hamar rájöttem azonban, hogy ezt horvát és osztrák kutatók már az 1930-as években megírták. Viszont ekkor szembetalálkoztam azzal a triviális jelenséggel, hogy az, amit ma Horvátországnak nevezünk, vagyis annak a Dráva–Száva közötti területe, akkoriban Szlavónia néven volt a Magyar Királyság egyik – Erdélyhez hasonló – tartománya. Ám amíg az utóbbiról sokat tudunk, Szlavónia berendezkedéséről szinte semmit, pedig mindennek komoly tétje van a mai horvát–magyar kulturális kapcsolatok szempontjából is. Úgy éreztem tehát, hogy ez egy olyan téma, amiből doktori értekezés készíthető. A témaválasztásomhoz kapcsolódóan meg kell említenem egy kolozsvári találkozót is. Egyetemista éveim során egy alkalommal Jakó Zsigmond fogadott, aki teljesen ismeretlenül is részletesen kikérdezett arról, hogy ki vagyok, mivel akarok foglalkozni. Ekkor még Erdély aranybányászata is érdekelt, Jakó professzor úr azonban hamar lelohasztotta a lelkesedésemet, s feltette a kérdést, hogy vajon mit fogok ezzel a témával kezdeni húsz, harminc, negyven év múlva. Leforrázva kullogtam el, mert nem láttam ebben a témában magamat egy emberöltővel később. Szlavónia kapcsán viszont már úgy éreztem, hogy ez egy olyan kutatási terület, amely akár nyugdíjas koromig is új kérdésfelvetéseket szolgáltathat.

Ez részben meg is valósult, hiszen a habilitációs dolgozatodat is ebből a témából készítetted és védted meg.

Tulajdonképpen a tudományos kérdés vonatkozásában nem oldottam meg a habilitációval különösebben semmit. Inkább magamnak fogalmaztam meg azokat a kérdéseket, hogy egyáltalán mit lehet kezdeni ezzel a tartománnyal a mai magyar nemzettudat szempontjából, mi tanítható belőle a felsőoktatásban, illetve, hogy a mai magyar–horvát kapcsolatrendszer vonatkozásában melyek ezen a területen a kérdések. Összességében tehát én látok tisztábban, így nem értékelném túl ezt a fokozatot.

A témából kifolyólag beszélsz és olvasol horvátul?

Igen, de életem végéig irigykedni fogok azokra az ismerőseimre, barátaimra, akik a családból hozzák magukkal a kétnyelvűséget és mindkét kultúra ismeretét. A horvát nyelv tanulását már felnőtt fejjel kezdtem el, hiszen a téma miatt megkerülhetetlennek éreztem. Rengeteg barátot és irodalmi élményt szereztem a horvát nyelven keresztül, így hálás vagyok érte. Egyébként is az a véleményem, hogy valamelyik környező állam nyelvét el kell sajátítania minden magyar történésznek. Debrecenben kézenfekvő, hogy a román nyelvvel, Szegeden a szerbbel, Budapesten pedig a szlovákkal kellene behatóbban foglalkozniuk. Tapasztalatom szerint maga az angol vagy a német mint közvetítő nyelv kevés, hogy igazán jó munkakapcsolat és bizalmi viszony alakulhasson ki. Ez egyfajta felelősség is, hiszen ha az 1920 előtti világgal foglalkozunk, akkor a vizsgálódás perspektívája értelemszerűen túlnyúlik a magyar nyelvi világon, és ha nem akarunk köldöknéző dolgot folytatni, akkor elengedhetetlen a szomszédos országok kutatóival való együttműködés.

Másik kutatási területed az egyháztörténelem, szűkebben a 16–17. század változásai. Ez egyidős a szlavón témával, vagy később került figyelmed fókuszába?

A két kutatási terület „egyidős”, mert 2001-ben kerültem a Pécsi Hittudományi Főiskolára friss diplomásként, ahol fokozatosan belenőhettem az oktatási feladatokba: Katus Tanár Úrtól először a szemináriumokat, majd pár évvel később néhány előadást is átvettem, hogy aztán végül a teljes egyháztörténeti képzés rám maradjon. Mivel a köztörténetből a kora újkor érdekelt, abszolút egyértelműnek tűnt, hogy az egyháztörténelemből is ez a sűrű időszak az, amiben el szeretnék mélyedni. Őszintén szólva, e területen számomra kifejezetten kedves korszakot nem tudnék mondani – ebből csak az egyik izgalmas csomópontot jelenti a reformáció és katolikus megújulás, bár inkább azt mondanám, hogy a középkorból az újkorba való átmenet. A transzformáció az, ami engem kifejezetten érdekel, azaz, hogy az európai társadalomból miként alakul ki mindaz, ami napjainkban körülvesz minket. Mikor mit gondoltak öröknek és állandónak, miképp alakultak ki azok a gondolati sémák, amelyek jellemzőek a mai európai értelmiségre?

Mit gondolsz, milyen jelentősége van ma az egyháztörténetnek? Miért érdemes ezzel a diszciplínával foglalkozni? Miért számít aktuálisnak? Milyen kapcsolódási pontok vannak napjaink világa és az ókeresztény vagy akár a középkori egyház között?

Nagyon nehéz kérdés. Először azt kell tisztázni, hogy pontosan milyen perspektívából beszélünk a kérdéskörről. Hívő emberként nem tudok más aspektusból beszélni, mint hogy az Egyház számomra létező valóság. Ettől kezdve komoly tétje van annak, hogy ezzel foglalkozom. Ez egy nézőpont. Létezhet azonban olyan külső nézőpont, amelyik, mint a British American Tobacco, gyárként képzeli el az egyházat, és leírja ennek a külső formáját, amennyire ezt forrásokból, visszaemlékezésekből rekonstruálni lehet.

A másik dolog, amin elgondolkozom, hogy számos alkalommal hallhatjuk, szekularizált világban élünk. De honnan tudjuk, hogy a korábbi évszázadok nem voltak szekularizáltak? Tehát kérdéses, hogy pontosan mit jelentenek ezek a fogalmak. Tizenöt év egyháztörténelem-tanítás után egyre nagyobbak bennem a kételyek, hogy erről miként lehet érdemben, lényeget megragadóan beszélni, hogy ne pusztán az egyház külső jellemzőiről, illetve eseményekhez szorosan kapcsolódó történetekről beszéljünk. Mi az egyház? Hol van az eleje, hol van a vége? Ki van bent, ki van kint? Aki bent van, miként van bent. Attól tartok, ezeket a kérdéseket még senki nem gondolta végig az egyháztörténet-írás szakirodalmában. Ennélfogva a tananyagokban sem jelenik meg, így az oktatásban sem. Ha mi Krisztus kereszthalálának, feltámadásának, majd mennybemenetelének miliőjében megszületett világként definiáljuk az Egyházat, akkor a mai embernek 2018-ban nincsen más kapcsolata ehhez az origóhoz és a kinyilatkoztatáshoz, csak és kizárólag a történelem. Nem tudjuk megkerülni ezt a 2000 évet, és nem is tudjuk kivágni. Nincs direkt kapcsolat, csak és kizárólag a generációról generációra történő hagyományozódás az, ami természetes módon formálta a mai egyházat. Amennyire látom, nem létezik eszményített kor az egyháztörténelemben, olyan, amihez ma érdemes lenne visszanyúlni. Mindegyik kornak adottak voltak a maga sajátosságai, amelyekre jól vagy rosszul reagált az egyház. Ma a mai világnak megfelelő egyházi életet kell teremteni, vagyis olyan egyházi életet kell kialakítani, amely az aktuális világ elvárásainak felel meg, nincs szükség a korábbi állapotokhoz való visszatérésre.

Milyen kihívásokkal kell szembenéznie az egyháztörténet kutatóinak napjainkban?

Azt látom, hogy amit egyháztörténet címszó alatt csinálunk, az zsákutca. Egymás kertjében kaszálunk, mint művelődéstörténet, mint oktatástörténet, mint neveléstörténet, egyház a politikumban, egyházi művészet. És mi alapján kategorizáljuk ezeket? Hogy egyháziak művelik? Az egyháziak csak egyházművészetet tudnak művelni, ha éppen otthon írni vagy festeni kezdenek, apriori csak azért, mert klerikusok? Vagy ezt nem tehetjük ebbe a halmazba? Megpróbáljuk külső jegyek alapján elképzelni az egyház kétezer éves történetét, illetve azt, hogy ez hogyan működik a világban, de attól tartok, hogy az európai történelemben az egyháztörténelem és a világ történelme egyszerűen szétszálazhatatlan, szekularizáltság ide vagy oda. Ez a kettő összetartozik. Innentől kezdve viszont nincsen bűnös világ és societas perfecta egyház. Ez egy bűnös egyház egy bűnös világban, hiszen emberek alkotják mind a kettőt, méghozzá ugyanazok az emberek, ugyanazokkal a gyengeségekkel, ugyanazzal a reménnyel, hogy még bűnösségünk ellenére is van olyan, aki szeret bennünket. Ezt megértetni hallgatókkal, és nem egyházban élőkkel ugyanolyan nehéz, mint az egyházban tevékenykedőkkel, mert mindenkiben ott lapul a hamis öntudat.

Van-e az egyháztörténet kutatásának speciális módszertana, illetve sajátos, specifikus forrásai?

Személyes véleményem szerint nincs. Hiszen a történész ugyanolyan forrásokkal találja magát szemben az egyháztörténeti témakörökben, mintha a Csepeli Vasművek fejlődését szeretné föltárni. Adottak tehát a végrendeletek, peres iratok, határozatok. Hogy ezek zsinati határozatok vagy a munkástanács által hozott határozatok, az az adott kérdéskör specifikuma – csak a téma változik, a műfaj nagyjából ugyanaz. Amiben viszont az egyháztörténet tényleg eltér más területektől, az a hagyomány és az emlékezet kiemelt fontossága. Mérföldkőnek érzem azt az idén kiadott antológiát Teológia és történettudomány címmel, amelyben kitűnő mestereknek az egyháztörténetről szóló írásai kaptak helyet, és együtt olvasva őket az a kínzó érzése lehet az embernek, hogy mi nagyon a felszínt kapargatjuk, miközben a tudományág művelésének az alapvető módszertanával sem vagyunk tisztában. Talán ez a kötet is segít változtatni ezen.

Alapító tagja vagy a Pécsi Egyháztörténeti Intézetnek, amely, amint említetted, szakmai, de ugyanakkor erős baráti kötődésű közösség. Mesélnél az olvasóknak arról, hogy miből áll a tevékenységetek?

Ez a közösség 2005-ben született meg, bár Katus Laci Bácsi mindig arra figyelmeztetett minket, „hogy csak arra vigyázzunk, meg ne alakuljunk”. Baráti társaságként indultunk, hogy mederbe tereljük azokat az elképzeléseinket, ambícióinkat, amelyek konferenciaszervezést, kötetmegjelenést, forráskötet kiadást takartak. Vagyis formát szerettünk volna adni az ötleteinknek. Erre a Főiskola akkori vezetése teljesen nyitott volt. Mágnesként, szabad hálózatok módjára kapcsolódott be ebbe a baráti társaságba, illetve sok esetben spontán alkotói folyamatba mindenki, aki tudott vele azonosulni. Láttuk magunk előtt a feladatot: a kérdés az volt, miként tudnánk jobban tanítani az egyháztörténetet a Főiskolán, és mindezt miként lehetne az egyetemi képzésben kamatoztatni. Mivel Pécsett voltunk, természetesen felmerült, hogy a Pécsi Egyházmegye története feltárásának kedvezőbb adottságokat biztosítsunk, például jobb szakdolgozatok megszületésével. Ehhez alapfeltétel, hogy forrásokat adjunk a hallgatók kezébe, és hogy megtanítsuk nekik, miként lehet ezeket a forrásokat értelmezni. Innen indult el és alakult ki egy mag az Intézetben 2010–2012-re Gőzsy Zoltán mellett Bánkuti Gábor, Vértesi Lázár és Csibi Norbert belépésével. Nem volt díszes belépés és hivatali aktus, hanem egyszerűen részt vettünk közösen konferenciák szervezésében, kötetek szerkesztésében, plébániai anyagok kutatásában, együtt mentünk a levéltárba, és persze közben jól éreztük magunkat együtt. „Sufni üzemmód” volt ez, és sokáig az is maradt, ami egyben az egész báját is adta. Ennek köszönhető az, hogy az Intézet közel húsz kötetet jelentetett meg, amelyek között találunk forráskiadványokat, monográfiákat, tanulmányköteteket és módszertani munkákat. Nem hiszem, hogy szégyenkezni kellene az elvégzett munka miatt, és rendkívül sajnálom, hogy ez a történet véget ért.

Volt két nagy vállalása az Egyháztörténeti Intézetnek. Elindítottátok az Egyháztörténészek Országos Találkozóját, illetve minden évben megrendezésre kerül egy konferencia, amelynek előadásai a 16. századtól kezdve, évente egy századot haladva az egyházi társadalom kérdéskörét járják körbe.

A Találkozóval fórumot kívántunk biztosítani hasonló érdeklődésű kutatóknak a párbeszédre. Fontosnak tartottuk, hogy legyen egy olyan központi rendező elv, mint például egy konferencia tematikája, ami alapján mindenki rendszerezheti az egy adott témakörrel kapcsolatos gondolatait. Nem akartuk ezt a lehetőséget kisajátítani, épp ezért a kezdetektől az az intézmény szervezi meg a szimpóziumot, amely ezt előzetesen vállalja. A szervező intézménynek lehetősége nyílik a tematika kiválasztása és annak eldöntése, hogy mit kezd az elhangzott előadások szerkesztett változatával. Fontos, hogy hasonló érdeklődési körű és kutatási témájú történészeknek lehetőségük nyíljon arra, hogy beszélgethessenek egymással, illetve, hogy megrendezésre kerüljön évente egy olyan fórum, ahol a különböző kutatóhelyeken dolgozók kicseréljék a gondolataikat, illetve jól érezzék magukat együtt. (A május 24–25-én megtartott ötödik találkozóról készült beszámoló az Újkor.hu Lapozó rovatában olvasható – S. D.)

A másik konferencia-sorozat 2016-ban vette kezdetét a 16. századdal. Erre az évre jutottunk el odáig, hogy merjük azt gondolni magunkról, országos jelentőségű folyamatokról is lehet értekezni egy regionális intézet szervezésében megtartott szimpóziumon, és, hogy releváns az általunk kiadott kötetekben ezeket az előadásokat összerendezni és megjelentetni. Az utolsó ötszáz év története egy méhkashoz hasonlítható, vagyis rendkívül komplex. Mit kezdünk a mi magyarországi katolikus egyházunkkal, kik alkotják ezt az egyházi társadalmat 1500-tól 2000-ig, milyen emberek, miért akarnak az egyházban dolgozni, mit látnak saját szerepükben? Ezek voltak a fő kérdéseink. E mellett elfelejtjük, hogy az egyház „élcsapatának” és háttérbázisának számító szerzetesi társadalom szinte teljesen eltűnt a 21. századra. Ez az egyház, bár ugyanúgy hívják, már nem az, mint ami 1500-ban, 1600-ban, 1700-ban, 1800-ban volt. Ahhoz, hogy átlássuk a társadalmi elvallástalanodás folyamatát, illetve azt, hogy mit értünk e folyamat vagy a szekularizáció fogalma alatt, először meg kell tudnunk, mit gondol magáról ez az egyházi közeg, milyen képességeket szerez a papi szemináriumokban, miként szocializálódik, és hogyan képzeli el saját szerepét a világban. Abban bízunk, hogy öt év alatt az öt századot áttekintve öt kötet kerül majd kiadásra, ami körülbelül 1800 oldalnyi anyag. Ezt követően pedig el lehet készíteni egy vázat arról, hogy mi történt a magyar katolikus egyházi társadalommal az elmúlt 500 év során. Idén szeptemberben a 18. századi események áttekintése lesz soron Gőzsy Zoltán és Forgó András szervezésében.

Mesélnél az aktuális kutatásaidról? Mik a jövőbeli terveid?

2018. január 1-jétől az MTA BTK TTI-ben futó, a mohácsi csata előzményeivel, következményeivel kapcsolatos kutatásban vehetek részt. Nagyon izgalmas a téma, az általam vizsgált korszakhoz szorosan kapcsolódik, és megtiszteltetés részt venni benne, hiszen Mohács nemzeti közügy. Mindez a következő években rengeteg munkát ad majd számomra. Emellett Sudár Balázzsal dolgozunk Pécs török kori történetének legújabb áttekintésén, amelynek a megjelenése év végéig várható a Pécs Története Alapítvány gondozásában. A másik szívügyem a pécsi Kronosz Kiadó által beindított Sziluett sorozathoz kapcsolódik: itt a kora újkori történelmi személyiségekről életrajzokat író szerzők felkutatása, a velük való kapcsolattartás, valamint a kötetek lektorálása a feladatom. Mindezt nagyon fontosnak tartom, mert ezek nagyközönség számára íródó, ugyanakkor tudományos igényű művek. Eddig évente két kötet jelent meg a kora újkorból, aminél többet nem is szeretnék vállalni. (Ebben a sorozatban látott napvilágot Varga Szabolcs könyve Leónidasz a végvidéken: Zrínyi Miklós (1508–1566) címmel – S. D.). Az előbb említett egyházi társadalom konferenciakötetet idén még én szerkesztem Vértesi Lázárral közösen, amelynek 17. századot tárgyaló kötete hamarosan publikálásra kerül. Mindezek mellett a nagy tervem pedig egy Szlavónia 16. századi történetét bemutató szintézis elkészítése. Ez egy izgalmas, nagy projekt, amelyet három-négy éven belül szeretnék lezárni. Persze régi igazság, hogy ember tervez, Isten végez, így ha mindezek közül csak apróságok teljesülnek, ám körülöttem rend van, akkor már nem leszek elégedetlen.

 

Sterner Dániel

Ezt olvastad?

A karizmatikus horvát főpap, Alojzije Viktor Stepinac személye olyan a horvát nemzetnek mint számunkra Mindszenty József bíboros, esztergomi érsek, Magyarország