Amit Ősbudáról feltétlenül tudni érdemes…

Manapság, ha a középkori Magyarország történetéről, vagy a magyar őstörténetről van szó, nem kell sokat várni, vagy keresgélni, hogy beleütközzünk azokba a véleményekbe, amelyek valahol a Pilisben egy eltitkolt régi székvárost sejtenek, a közelében Attila városával és Árpád sírjával. Számos állítás és tézis hangzik el, ha a téma Ősbudára, vagy a Pilisre terelődik, most ezeket szeretném szétszálazni, és röviden bemutatni a történelem iránt érdeklődő olvasóinknak.

Minden Árpáddal kezdődött

Az Ősbuda-elméletek egyik legrégibb motívuma kétségtelenül Árpád sírjának kutatása. Honfoglaló fejedelmünk temetkezésének keresésével könyvtárnyi irodalom foglalkozott, attól kezdve, hogy Anonymus műve széles körben is ismertté vált. Az 1746-os kiadását követően történészek tucatjai eredtek az alábbi mondatai nyomába:

„Árpád fejedelem ezután az Úr megtestesülésének 907. esztendejében elköltözött e világból. Tisztességgel temették el egy patak forrása felett, ahonnan az kőmederben folyik Attila király városába. A magyarok megtérése után azon a helyen egy Fehérnek nevezett templomot emeltek a szent Szűz, Mária tiszteletére.” (Veszprémy László fordítása).

Anonymus sorai azért is különlegesek, mert Árpád temetkezési helyéről egyetlen további forrásunk nincsen. Már a 18. század jezsuita történetírói is rájöttek, hogy az Árpád sírjánál említett templom nem más, mint az óbudai Fehéregyháza. A források relatíve gazdagon beszámolnak a hollétéről, számos oklevélben megtalálható a neve, és ezek némi támpontot nyújtanak a kutatóknak ahhoz, hogy hol is keressék Árpád sírját. Katona István (1732 – 1811) a már említett jezsuiták egyike, az akkor ismert óbudai okleveleket, így az 1355. évi határjárást felhasználva kiment a város határában lévő szőlőhegyek közé, és megpróbálta megtalálni Fehéregyházát, eredménytelenül.


Anonymus szobra a Városligetben. Fotó: Gyenes Andrea

Az 1355. évi határjárás azért érdekes az Óbudát kutató történészek számára, mert ekkor történik meg, hogy az addig teljes egészében a prépostság birtokában lévő várost jogilag kettéosztják, és déli felében az Árpád-korban, a 13. században felépült királyi vár a magyar királynék birtokává válik. (Nem minden esetben a király felesége a tulajdonos. Idősebb Erzsébet, Nagy Lajos anyja, és Szilágyi Erzsébet, Hunyadi Mátyás anyja is a birtokosok között volt.) A határok nagyjából változatlanok maradnak a középkor végéig, de a vitás kérdések miatt még 1524-ben is sor került egy határbejárásra.

Ebben a határjárásban szó esik Fehéregyházáról is, és a kutatók nagy megkönnyebbülésére tulajdonképpen csak követni kellene a határjárási pontokat a Dunától Fehéregyházáig, (majd vissza a Dunáig), amelyek körülhatárolják az Erzsébet anyakirálynénak adott Óbudát. A feladat azonban egyáltalán nem volt könnyű, lévén, hogy a táj és a rajta lévő épületek megváltoztak, a határjárásban használt pontok pedig korántsem következetesek. Éppen ezért az Árpád sírját keresők csaknem Óbuda teljes területén fellelni vélték már Fehéregyházát, sőt, azok, akik figyelmen kívül hagyták az anonymusi sorok és a fehéregyházi templom azonosságát, az ország más pontjain is próbálkoztak a kutatással. Legismertebb közülük talán az Enea Lanfranconi nevéhez köthető Németóvár (Bad Deutsch-Altenburg), ahol lelkes pozsonyi polgárok egy halomsírban megtalálni vélték Árpádot. (Az Árpád sírjáról szóló kutatástörténetet részletesen az Ásonyomon régészeti blogban megjelent írásaimban elevenítettem fel).


Lanfranconi Enea. Forrás: goldman.sk

Óbudától Attila városáig

Mielőtt azonban tovább lépnénk, néhány fogalmat még érdemes megismernünk. Óbudát a latin nyelvű okleveles források szinte kivétel nélkül Vetus Budának nevezték. Az elbeszélő forrásokban azonban egészen más nevekre bukkanhatunk. Az Ősbudával kapcsolatos írások egyik gyakran emlegetett eleme Attila városa, vagy német nevén Etzilburg. A Képes Krónika ugyanis beszámol arról, hogy Attila a saját nevéről nevezte el Sicambria városát, ahol megütközött az ellenségeivel, és legyőzte őket, a testvére, Buda viszont a saját nevéről Buda várának neveztette el a települést. Attila ezért megölette őt, és elrendelte, hogy megint hívják a saját nevéről a várost, amit a hunok, vagyis a magyarok nem tartottak be, és ezért a Buda név, a németek viszont igen, és ők ezért hívják Etzilburgnak.


Attila és Leó pápa találkozása a Képes Krónikában. Forrás: Wikipedia

A történet szinte teljes egészében középkori fikció, kortárs római kori forrás erről nem tud. Az Etzilburg elnevezés egyébként a 13. századtól kezdve szórványosan fordul elő német nyelvű oklevelekben. Sicambria viszont egy egészen más pályát járt be. Az elnevezés szintén középkori, a római korban ilyen nevű település nem létezett. Eckhardt Sándor volt az, aki a Sicambria elnevezés nyomába eredt, és egy egész tanulmányt szentelt a kérdésnek. A sugamberek ókori törzsét a rómaiak legyőzték Augustus császár uralkodása alatt, tőlük eredt a frank területeken elterjedt sicamber név. A frank, majd francia elbeszélő forrásokban azonban eleinte még szó sincs arról, hogy Sicambria Pannonia területén lenne, ezzel az elemmel csak később egészül ki a mondakör, amely arról szól, hogy a trójaiak hogyan menekültek el Sicambrián keresztül Galliába, ahol később a leszármazottaikból alakultak ki a franciák. Útközben alapították meg Sicambria városát, amely a Duna mellett épült fel. Ezek az elemek, tehát Attila városa, Etzilburg és Sicambria visszaköszönnek az Ősbuda-elméletekben is.

Az eltűnt Óbuda

A történettudomány művelői már nagyon korán tudtak azokról a forrásokról, amelyek arról tudósítanak, hogy a mai Budát megelőzően létezett egy másik Buda is, amit Óbudának (latinul Vetus Budának) hívtak. A török kor után azonban ebből a Budából a felszínen szinte semmi nem maradt, az ottani épületek (királyi majd királynéi vár, prépostság, klarissza kolostor, ferences kolostor) a kortársak számára láthatatlanok voltak. A régészeti kutatások a középkori emlékek közül csak a fentebb említett Fehéregyházával azonosított templomot találták meg a Victoria-téglagyár területén, de ez a rom később áldozatul esett a gyár működésének. A huszadik század elején előkerült a református parókiánál néhány díszesebb kőfaragvány, amelyet rögtön azonosítani véltek a forrásokban szereplő óbudai prépostsággal. (Az intézmény a középkor folyamán mindig budainak nevezte magát).

Ezzel párhuzamosan pedig sokkal több római kori emléke vált ismertté Óbudáról, vagyis hiába voltak már régészeti kutatások évtizedek óta a város területén, a harmincas években is még teoretikus vita folyhatott arról, hogy mit sikerülhet megtalálni a középkori forrásokban emlegetett „régibb” Budából. Csemegi József a második világháború hajnalán vetette fel azt is, hogy a Kálvin közben talált romok valójában nem is a káptalan maradványai, hanem az oly gyakran említett királyi, majd királynéi váré.


Óbuda. Civertan Légifotó: legifoto.com

Ősbuda Pomázon

Noha a történeti és régészeti kutatás a két világháború között már eljutott addig, hogy a mai Óbuda területén kell keresni a középkori Óbudát, ennek ellenére ekkor lépett színre Sashegyi Sándor, amatőr régész. Ő már 1927 óta szorgalmasan járta Pomáz környékét, és számos régészeti lelőhelyet fedezett fel, és jelentett be a múzeumnak. Részt vett ásatásokon, de a saját költségén is finanszírozott kutatásokat, élete vége felé pedig a Szentendrei Múzeumnak volt a munkatársa. Sashegyi dokumentációinak egy része mai is használható, a leleteket lerajzolta és leltározta is. Történeti kutatásai azonban sok tekintetben kívánni valót hagytak maga után.

Ő használta először az Ősbuda kifejezést is, amely nem keverendő össze a Városligetben korábban felállított szórakoztatóipari intézménnyel. Ez valójában egy mesterséges terminus technicus, amely Vetus Budának keres magyar megfelelőt, ha már az Óbuda helynév foglalt. Az Ősbudával kapcsolatos legfontosabb elképzelése szerint Óbuda a Pomáz közelében lévő Klissza-dombon megtalált rezidenciával azonos. Valóban kerültek elő romok az említett területen, csakhogy azokról utóbb kiderült, hogy a Pomázi Czikó (vagy Csikó) családhoz köthetőek, akik egy időben jelentős szerepet töltöttek be a térség birtokosai között. Ugyanakkor az előkerül leletanyag, és az épület sem méreteiben, sem minőségében nem mérhető a visegrádi vagy esztergomi királyi palotához.


A pomázi Klissza-domb. Civertan Légifotó: legifoto.com

Sashegyinek volt még egy másik elképzelése is, amely, elsősorban a korabeli sajtóban, ismertté tette a nevét, jelesül az, hogy meglátása szerint a Holdvilág-árokban temették el Árpádot. Meg is kezdte a kutatásait, és talált is egy csontvázat, ám az antropológiai vizsgálat kiderítette róla, hogy egy nő maradványai kerültek elő. Az újságírók azonban kiszimatolták a szenzációt, és több cikk hírül adta, hogy megtalálták Árpád vezér maradványait. Sashegyi saját, utólagos visszaemlékezései szerint ez a hírverés nem állt szándékában. Bárhogyan is történt azonban, a történészek elhatárolódtak az esettől, és Sashegyiben többet nem bíztak meg a szakmabeliek, ő maga pedig egyre lesújtóbb véleményeket fogalmazott meg róluk.

Ősbuda Pilismaróton

Valamivel később indult el a Noszlopi Németh Péter nevével fémjelzett Ősbuda-teória. Újságíróként neki még annyi régészeti tapasztalata sem volt, mint Sashegyinek, de 1955-ben elküldte elképzeléseit a Magyar Nemzeti Múzeumnak. Több kisebb lapban is publikálta azt az elméletét, amely szerint Pilismaróton található Vetus Buda. Miután a szakma részéről egyértelmű elutasításra talált, a nyugati emigrációban megjelenő magyar lapok számára küldte el. Hogy elméletével foglalkozzanak, az 1960-as években megpróbálta rávenni a főváros kultúráért felelős szerveit, hogy gyakoroljanak nyomást a Budapesti Történeti Múzeumra egy nyilvánosan megrendezendő vita megtartása végett.

1971-es halála után Vértessy György vette át tőle a stafétát, és kisebb tudományos folyóiratokban (Geodézia és Kartográfia, Valóság) némi módosítással folytatta Noszlopi munkásságát. Mindketten úgy vélekedtek, hogy az óbudai határjárás adatai Pilismarót környékére értelmezhetőek. Alapvető álláspontjuk egyike az volt, hogy a Habsburgok, alantas szándékoktól vezérelve, meghamisították a magyar történelmet, és várrobbantásaikkal, valamint a szabadságharcok leverésével szándékosan pusztították el az egykor létező ősi királyi várost a Pilisben.

Nagy sikert a pilismaróti Ősbuda akkor aratott, amikor 1998-ban kiadták Noszlopi kéziratát. Ekkoriban reneszánszát élte az Ősbuda-kutatás, hiszen Szörényi Levente 1996-ban jelentette meg a téziseit, Sashegyi Sándor munkáját pedig két évvel később, Noszlopi könyvével csaknem egy időben adták ki. Manapság Vetráb József Kadocsa a legismertebb követője az ő, és Vértessy György pilismaróti elméletének. Ennek ellenére a pilisi berkeken belül ez a helyszín nem tartozik a fősodratú elképzelések közé, mivel relatíve távol van a fővárosi kirándulók számára.

A fehérvári kitérő

A már említett Ősbuda-reneszánsz egyik meghatározó elemévé vált Bradák Károly munkája is, amelyre gyakran hivatkoznak. A Fehérvár – Fehér folt című, többször kiadott munkájában (amelyet később más kötetek követtek), nem kevesebbet állított, mint azt, hogy a mai Székesfehérvár nem azonos a középkori Alba Regalis-szal. Érvelését két pillérre építette: egyfelől olyan metszeteket vett elő, amelyeken a Fehérvárként leírt város mögött magas hegyek, vagy egy Vaczon nevű település volt látható, és amelyek alá időnként a Duna folyó nevét írták oda. Ebből azt a következtetést vonta le, hogy ezek a metszetek nem ábrázolhatták a mai Székesfehérvár területét, hiszen sem Vác, sem a Duna, sem pedig a magas hegyek nem jellemzőek a vidékre. A másik érve pedig az volt, hogy a Fehérváron talált régészeti emlékek közül a bazilikaként azonosított épület nem más, mint egy késő római rom.


A székesfehérvári királysírok. Civertan Légifotó: legifoto.com

A didaktikus stílusban megírt könyve eredményeképpen a kapcsolódó ellenkultúrában villámgyorsan terjedt el az a tézis, hogy Székesfehérvár a középkorban nem ott volt. Állátásainak azonban számos problémával kell megküzdenie. Az egyik, hogy ő maga csak sejtetéseket fogalmazott meg azzal kapcsolatban, hogy ha nem került elő semmilyen középkori régészeti anyag, akkor vajon mit találtak mégis Székesfehérváron. Ugyanis a bazilikán kívüli középkori objektumokkal nem törődött, márpedig Székesfehérvár középkori leletanyaga nem csak a bazilikából áll. (Azokat a soha le nem írt, csak előadásokban elhangzó állításokat, hogy a régészek bőröndben hordták oda a középkori cserepeket, nehéz komolyan venni.) További probléma az is, hogy egyetlen római településsel sem azonosította az általa ókorinak meghatározott romokat. Nem foglalkozott Székesfehérvár okleveles emlékanyagával sem, márpedig azokban topográfiai jellemzők is találhatóak, így a Fehérvár szomszédságában leírt falvaknak is „át kellene települniük” a pilisi helyszínre. Ez különösen a határjárásokban előforduló helyszínek, vagy éppen a Magyarországon keresztülvonuló hadseregek hadinaplói alapján problematikus. A metszetekkel kapcsolatos állítása magyarázható azzal, hogy azok készítői nem feltétlenül jártak a helyszínen, és egymást másolták, továbbá a Vaczon alak sem fordult elő soha Vác helyneveként. Az Ősbuda-kutatás mindenesetre Bradák könyvének megjelenése óta Székesfehérvárt is a pilisi helyszínek valamelyikén keresi.

Az újabb Ősbudák a tudományos kutatás tükrében

Az újabb Ősbuda-, és Pilis-kutatóknak lassan se szeri se száma, és a kis számú, valamelyest is megfontolandó állításokat tévőktől a skála egészen Szántai Lajos időutazásra képes pálos szerzeteseiig terjed. A kételkedés alapját legtöbb esetben a különböző metszetek jelentik, amelyeket különböző szögekben elforgatva többen felfedezni vélik a pilismaróti, vagy éppen a Budakalászhoz közeli helyszíneket. Amint már fentebb említettem, egyáltalán nem biztos, hogy egy adott metszet készítője járt az általa ábrázolt helyszínen, és különbséget kell tennünk az eltérő képi források között is, hiszen az illusztratív céllal készült metszeteknek egészen más volt a szerepe, mint egy hadmérnöki rajznak.

További fontos problémát jelent a források hanyag kezelése. A szerzők nem tudnak latinul, legjobb esetben is csak az oklevelek magyar nyelvű regesztáit veszik kézbe, de többnyire inkább azokat sem, pedig az ott található topográfiai információk nem helyezhetőek tetszés szerint át Székesfehérvárról a Pilisbe, vagy éppen Óbudáról az ország találomra kiválasztott pontjára. Óbuda 1355. évi határjárását például teljes egészében értelmeznünk kellene a különböző pilisi helyszínekre, kezdve azzal, hogy a Nyulak szigetén indul a bejárás, egészen addig, hogy elhalad különböző hegyeken keresztül, óbudai házak mellett, vissza a Dunához.

Feltűnő, hogy nincs reflexió a közelmúlt régészeti és történeti kutatására sem. Sashegyi Sándor vagy Noszlopi Németh Péter még védekezhetett volna azzal, hogy nem ismeretesek maradéktalanul Óbuda régészeti emlékei, de az 1970-es évektől ezek az Árpád-híd és az óbudai lakótelep felépítése nyomán előkerültek. A felsorolt egyházi intézmények (óbudai káptalan, ferences és klarissza kolostor), valamint a 13. században épült vár, az oklevelekből megismerhető helyen bukkantak fel. Magyarázatot kellene adni arra is, hogy ha az előkerült épületek mégsem ezek az objektumok lennének, akkor vajon mégis mivel azonosíthatjuk őket?


Noszlopi Németh Péter kötetének címlapja (forrás: puskikado.hu) és Sashegyi Sándor (forrás: holdvilagarok.hu)

Az érvelési problémák egy további része, hogy legtöbb esetben a tudományos kutatásokat gyakran Noszlopira, Sashegyire vagy Bradákra hivatkozva intézik el, vagy, ami még rosszabb, a történészeket és a régészeket idegen érdekek kiszolgálásával vádolják meg. A misztikusnak szánt állításokkal pedig tudományosan nem is lehet foglalkozni, legyen szó a már említett időutazó pálosokról, a pilisi piramisokról, vagy éppen a bizonyítatlan energiakisugárzásokról.

Mit adtak nekünk az ősbudások?

A fenti kérdést alighanem jogosan teszi fel nemcsak a kérdéssel találkozó művelt olvasó, hanem a szűkebb szakterületen dolgozó kutató is. Nem könnyű válaszolni rá, különösen akkor, ha felidézzük, hogy Ősbuda kutatói számtalanszor ragadták meg az alkalmat arra, hogy tudományos érvek helyett egyszerű személyeskedéssel pótolják az elméleteikben fellelhető hézagokat. Persze van, aki képes a változásra: a Holdvilág-árokban eleinte Árpád sírját és Ősbudát kereső Szörényi Levente hivatásos szakemberek segítségével folytatta a feltárását, és legutóbbi megnyilatkozásai alapján úgy tűnik, mintha a könyvében felvázolt elméletét a tudományos tények hatására feladta volna.

A történészeknek, régészeknek és más szakembereknek a felfokozott érdeklődés néha ugyan terhes lehet, de inspirálólag is hathat rájuk, hogy szakmai álláspontjukat közérthetőbb formában is elmagyarázzák a laikusok számára. Nem feledkezhetünk meg arról sem, hogy a régészeti leletanyagokat is jobb minél előbb publikálni, mintha egy múzeum raktáraiban porosodnának, az oklevelek és más latin nyelvű források magyarra fordítása is időszerű lenne. Mindenekelőtt pedig a tudományos élet szereplőinek a vitára való készségét is erősítheti. Ha csak ennyit adott számunkra a mostanság divatos Ősbuda-kultusz, akkor megéri a fáradtságot foglalkozni vele.

Kanyó Ferenc

Felhasznált irodalom:

Anonymus: A magyarok cselekedetei. Kézai Simon: A magyarok cselekedetei. Budapest, 1999. Osiris Kiadó (Veszprémy László és Bollók János fordítása).

Bradák Károly: Fehérvár – fehér folt: hol volt, hol nem volt királyaink koronázó és temetkező városa? Második kiadás. Debrecen, 1999. Püski Kiadó.

Eckhardt Sándor: Sicambria. Egy középkori monda életrajza. Minerva 6. (1927) 156–201. o.

Kanyó Ferenc: Árpád sírja nyomában I. asonyomon.hu (a második rész ugyanott)

Kanyó Ferenc: Elméletek az Árpád-kori királyi Magyarország székvárosáról. (Fikció és valóság). Szakdolgozat, 2010. Kézirat.

Kanyó Ferenc: Óbudától Ősbudáig. Egy mítosz historiográfiája.

Kanyó Ferenc: A pilismaróti Ősbuda. Történelem mindenkinek. 2013. március 30.

Laszlovszky József: Ősbuda, Ős-Budavár 1-3. Várak, kastélyok, templomok 2008/1-3.

Noszlopi Németh Péter: Az Árpád-kori Buda nyomai a Pilisben. Debrecen, 1998. Püski Kiadó.

Régi és új Ősbuda. nyest.hu 2014. január 3.

Sashegyi Sándor: Sashegyi Sándor: Holdvilágárok-Holtvilágárok. Budapest. 1998. Design & Quality.

Szörényi Levente: Az eltűnt Ősbuda nyomában. Budapest, 1996. Design & Quality.

www.osbuda.hu

Ősbudavár Facebook-csoport

 

Ezt olvastad?

Pók Attila diplomázása után, 1973-ban helyezkedett el a Magyar Tudományos Akadémia Történettudományi Intézetében (mai neve MTA Bölcsészettudományi Kutatóközpont Történettudományi Intézet,