Anjou Mária, a középkori Magyarország egyetlen királynője

1382. szeptember 17-én koronázták meg Anjou Máriát, az egyetlen királynőt a középkori Magyarországon. Uralkodását nem tartja számon a jelentősebbek között a történelmi emlékezet, noha életének fordulatai akár egy nagyszabású történelmi regényt is megihletnének. Hogyan került a trónra? Mit tudhatunk egyáltalán Mária személyiségéről? Tényleg magányosan, mindenkitől elfeledve halt meg?

Mária képe Thuróczy János krónikájából (Wikimedia)

Miért nem találunk királynőket a magyar középkorban?

Bár a modern popkultúrában a középkor kapcsán elterjedt az az ábrázolás, amely szerint a nőket teljes jogfosztottságban, sőt állatként tartották, a történeti kutatásokból tudjuk, hogy ez nem volt így. Királyi trónon mégis ritkán találunk nőket, noha kivételek természetesen akadtak. Ennek oka, hogy a középkorban fontosnak számított az alkalmasság (idoneitás) elve, vagyis az, hogy az uralkodónak rátermettnek kellett lennie az uralkodásra. Ehhez hozzá tartozott a hadvezetés is, ráadásul a magyar szokásjog megkövetelte az uralkodótól, hogy személyesen legyen jelen a harctéren. Ne feledjük el, hogy három uralkodó is harctéri jelenlét következtében halt meg, I. Ulászló és II. Lajos csatában esett el, Habsburg Alberttel pedig az ott szerzett vérhas végzett, de Mátyás király vagy Nagy Lajos is személyesen vezette a csapatait, a késő középkori királyaink közül egyedül a kiskorú V. László nevéhez nem fűzhető személyes harctéri jelenlét. És Mária királynőhöz sem.

A középkori felfogás szerint a hadvezetés nem tartozott hozzá a női szerepekhez, a trónon elsősorban harcképes férfit kívántak látni, Magyarországon pedig ezt a felfogást csak erősítette a török fenyegetés. Így például Kun László halála után nem a lánytestvérei, hanem azok leszármazottai léphettek fel örökösként, ahogy III. András halála után sem lehetett királynő a lánya, Erzsébet és Zsigmondot sem a lánya, hanem a veje követte, noha Luxemburgi Erzsébet törekedett arra, hogy legalább a társuralkodói státuszt elérje Albert mellett.

Általában elmondható, hogy a késő középkorban egy női uralkodó trónra lépéséhez a fiúörökös hiánya mellett az előző uralkodó nagy presztízse és akarata, az ország legfontosabb méltóságainak vagy legalábbis ezek egy csoportjának támogatása, és relatív csekély külső fenyegetettség kellett. Magyarországon ez a pillanat I. (Nagy) Lajos 1382-ben bekövetkezett halálakor jött el.

Liezen-Mayer Sándor: Mária és Erzsébet Nagy Lajos sírjánál (Wikimedia)

„Nagy Lajos könnyen legény a gáton”

Nagy Lajos hosszúra nyúlt uralkodása során csak nagyon későn kezdett el számolni a nőági öröklés lehetőségével, mivel számos férfirokon jöhetett szóba az Anjou-házon belül. Trónra lépésekor egyértelműen István herceg, a fiatalabb öccse számított a király örökösének, 1354. évi halála után pedig vélhetően fia, János herceg volt a kiszemelt utód, aki viszont 1360-ban hunyt el. (Mindketten megkapták a szlavón hercegi címet). Ezt követően Durazzói Károlyt „építette fel” Lajos trónörökösként, fontos tisztségekkel és feladatokkal ruházta fel. Az 1365-től Magyarországon nevelkedett herceg 1378-tól hadjáratot vezetett Nápoly ellen és 1381-ben meg is szerezte a nápolyi trónt.

Nagy Lajosnak és második feleségének, Kotromanics Erzsébet királynénak legalább négy gyermeke született. Bertényi Iván feltételezése szerint, amikor a királyi pár 1353-ban összeházasodott, akkor Erzsébet már várandó lehetett. A pápai felmentést adó oklevelet ugyanis nem várták meg „egy bizonyos ok” miatt. Ha így is történt, a gyermek nem maradt életben, más forrásunk ugyanis nincs róla. Ezt követően született 1365-ben Mária nevű lányuk, aki egy évvel később halt meg. Katalin 1370-ben, Mária 1371-ben, Hedvig 1374-ben látta meg a napvilágot. Nagy Lajos uralkodása utolsó évtizedében kezdett el készülődni arra, hogy a lányai öröklését biztosítsa. Ez nem számított számára ismeretlen terepnek, mivel alatta vált politikai okokból gyakorlattá a fiúsítás intézménye. Ezt röviden úgy foglalhatjuk össze, hogy fiúörökös hiányában a lányokat jogi értelemben fiúsította, hogy a család birtokai ne szálljanak vissza a koronára. Ezt pedig összekapcsolta azzal, hogy a megbízható híveinek szerzett házasságokat ilyen fiúsított örökösökkel.

Lajos a lányainak előkelő házasságot szerzett: Katalint eljegyezte Lajos orleans-i herceggel, a francia király kisebbik fiával, Máriát Luxemburgi Zsigmonddal, a császár fiával, Hedviget pedig Habsburg Vilmos osztrák herceggel jegyezte el. Zsigmondot ezért a magyar udvarban nevelték, hogy a helyi szokásokat elsajátítsa. Katalin azonban 1378-ban elhunyt, ami felforgatta Lajos korábbi terveit. Eleinte még az országai megosztásában gondolkodott, de később már mindkét koronáját Máriára akarta hagyni. Még 1374-ben kiadta a kassai privilégiumokat, széles jogköröket biztosítva a lengyel nemességnek, majd 1382-ben Zólyom várába hívatta a lengyel előkelőket, hogy hódolatukat fejezzék ki Mária és Zsigmond előtt. A tervei azonban nem valósultak meg.

Az édesanya árnyékában

Lajos halálakor Mária tizenegy évesen kiskorúnak számított, ezért helyette régensként édesanyja, Kotromanics Erzsébet kormányzott, aki belpolitikájában főleg Garai Miklós nádorra támaszkodott. Máriát egy nappal édesapja temetése után koronázták meg. Kotromanics Erzsébet ekkoriban a negyvenes éveiben járt, és évtizedeken keresztül tartó háttérbe szorulás után jutott hatalomhoz. Példaképként az anyósa, Piast Erzsébet lebeghetett a szeme előtt, aki Nagy Lajos mellett csaknem társuralkodói szerepet is betöltött, a fia számos oklevelében említette meg, mint a döntésében rá befolyást gyakorló személyt, ráadásul távoli hadjáratai alatt Magyarország, később pedig Lengyelország kormányzását is őrá bízta. A lengyel nemesek azonban a koronázás feltételéül azt szabták, hogy Mária jöjjön el Krakkóba, és onnan uralkodjon, miután elegük lett abból, hogy a királyuk távolról kormányozta őket. Hosszabb huzavona után Erzsébet végül engedett, és lányát, Hedviget engedte el Krakkóba, akit ott meg is koronáztak, ám a házasságát felbontották, és Vilmost helyett Jagelló Ulászló litván fejedelemhez adták feleségül, évszázadokra meghatározva ezzel Lengyelország és Litvánia történelmét.

Erzsébet kormányzása azonban sokkal több konfliktussal járt a vártnál. A bárók és a magyar nemesség egy csoportja továbbra is ragaszkodott ahhoz, hogy Zsigmondot megkoronázzák. Az anyakirályné azonban más terveket szövögetett: házassági ajánlatott tett Lajos, orleans-i hercegnek, Katalin korábbi jegyesének. Ám míg Nagy Lajos idejében ez egy ígéretes szövetségnek számított, ezekben az években már megtörtént a nagy nyugati egyházszakadás. Míg a franciák az avignoni pápaságot, addig a Magyar Királyság a római pápákat támogatta. Demeter esztergomi érsek, az ország főkancellárja, elhagyta a budai udvart.

1385 tavaszán a szembenálló felek Pozsegaváron találkoztak, hogy rendezzék a helyzetet. Ide nemcsak Erzsébet és Garai hívei, hanem a Zsigmond pártján állók és az esztergomi érsek is meghívást kapott, sőt, az egyre erőteljesebb délvidéki csoport képviselői is, akik Károly nápolyi királyt támogatták. Utóbbiak vezetője Horváti János macsói bán, és Horváti Pál zágrábi püspök voltak. Mivel a pozsegavári egyezkedés nem zárult eredménnyel, ezért a zágrábi püspök 1385 augusztusában Nápolyba hajózott, hogy meghívja Károlyt a trónra. Zsigmond pedig úgy döntött, hogy fegyverrel harcolja ki a jussát, és a rokonai anyagi támogatását megszerezve elfoglalta Északnyugat-Magyarországot.

Károly király meghódítja Nápolyt (Wikimedia)

„Kis Károly nem került érettségi tételbe”

Szorult helyzete arra sarkallta Erzsébetet, hogy felülvizsgálja a terveit és a két veszély közül legalább az egyiket megszüntesse. Ezért megegyezett Zsigmonddal, és 1385 októberében Budán nyélbe ütötték Mária és Zsigmond házasságát is. A kedélyek lecsillapítása érdekében országgyűlést is összehívtak és a kormányzatot is átalakították. Zsigmond koronázása azonban nem történt meg, hatalommal járó funkciót sem kapott.

Közben Károly 1385 szeptemberében partra szállt Dalmáciában, és megindult Buda felé. Érkezését semmilyen ellenállás nem kísérte, és akadálytalanul haladt előre. Tehetelenségét látva, Zsigmond elhagyta a budai udvart. Az országgyűlésen kiderült, hogy Erzsébet és Mária uralma rendkívül népszerűtlen. Ezért végül Károly elé siettek, majd együtt vonultak be Budára. Mária lemondott a trónról, Károlyt pedig 1385. december 31-én Magyarország királyává koronázták. Mária és Erzsébet a budai palotában maradhatott és szabadon mozoghatott, ami később hatalmas hibának bizonyult a király részéről, Erzsébet és Garai Miklós ugyanis módot talált arra, hogy megszabaduljon Károlytól.

1386 február 7-én Erzsébet, azzal az ürüggyel, hogy üzenetet kapott Zsigmondtól, magához hívatta Károlyt és Garait, aki a budai várba nagyszámú emberrel érkezett meg. Károly végül felkereste Erzsébetet olasz udvaroncai társaságában. A beszélgetés egy pontján Garai jelt adott a teremben tartózkodó Forgách Balázsnak, aki egy bicellusszal, vagyis egy kétélű tőrrel sebezte meg a fején. A király nem esett össze, hanem Thuróczy János krónikája szerint ingadozó járással, vércsíkot húzva maga után a hálószobájába ment. Ezt látva Erzsébet ájultan esett össze. Garai emberei időközben elfoglalták a királyi vár kapuit, majd a várat is Károly híveitől. Horváti János, Károly híveinek a vezetője, embereivel végül ki tudta magát verekedni Budáról. Károlyt Visegrádra hurcolták, ahol vagy a sebeibe halt bele, vagy „rásegítettek”, és megmérgezték vagy megfojtották.

A Károly király elleni merénylet, Eberhard Windecke krónikájából (Wikipedia)

Bosszú a gyilkosokon

A Károly-párti délvidéki urak Horváti János vezetésével szinte azonnal fellázadtak Erzsébet és Mária ellen, és Lászlót, Károly fiát nyilvánították a meggyilkolt uralkodó utódjának. Hogy lecsillapítsák az elégedetlenséget, a helyszínre siettek, ami utólag óvatlanságnak bizonyult, bár ezzel az eszközzel Mária uralmának az elején még sikeresen csitították le a délvidékieket. Ezúttal azonban nem volt kegyelem a felkelők részéről: Horváti János csapatai 1386. július 25-én túlerővel rajta ütöttek a királynőn és kíséretén. Bár vitézül küzdöttek, Forgách Balázst és Garai Miklóst Mária és Erzsébet szeme láttára fejezték le.

Károly halálával viszont politikai vákuum keletkezett, amelyet immár egyedül Zsigmond tudott betölteni. Sereggel érkezett Magyarországra, és ígéretet tett arra, hogy kiszabadítja a feleségét, de próbálkozása eredménytelen maradt. Erzsébet is szervezkedni kezdett a fogságban, ezért Horváti János megfojtatta az anyakirálynét, egyes források szerint Mária jelenlétében. Zsigmond kísérlete a felesége kiszabadítására kudarcot vallott, ám tettrekészsége mégis eredményt hozott: 1387. március 31-én Magyarország királyává koronázták.

Mária végül a velencei flotta segítségével szabadult ki júniusban, amely elfoglalta Novigrad várát, ahol őrizték, és egy hónappal később találkozhatott a férjével. A státusza eleinte még kettős volt, 1388-ig egyre ritkuló ütemben, de a királyi adományozásokat mind Mária, mind Zsigmond megerősítette oklevelekkel, de ezt követően már csak utóbbi gyakorolta a királyi hatalmat. Úgy tűnik, hogy Mária nem ambicionálta azt a szerepet, amit az édesanyja, és megelégedett a hagyományos királynéi státusszal. Azt viszont nem felejtette el, amit vele és az édesanyjával tettek: Thuróczy János beszámolója szerint az ő biztatására történt, hogy miután évekkel később Zsigmond leverte a délvidéki lázadást és elfogta Horváti János bánt, rendkívül súlyos büntetést kapott. Ló farkához kötözve hurcolták végig Pécs városában, majd felnégyelték.

Kovács Mihály: Garai Miklós védi Máriát és Erzsébetet (Wikimedia)

Mária és Zsigmond viszonya

A középkorban az uralkodói házasságok ritkán kötettek szerelemből, és természetesen Mária és Zsigmond esetében is a politika hozta tető alá a frigyüket. A dolgot persze könnyítette, hogy a magyar udvarban együtt nevelkedtek, tehát nem két vadidegen házasságáról beszélhetünk. Mégis mind a történeti munkákban, mind a népszerűsítő történelemkönyvekben, mind pedig a történelmi regényekben gyakran találkozunk azzal a motívummal, hogy Mária tragikus sorsának az egyik betetőzése éppen az volt, hogy a csélcsap és őt nőként semmibe vevő Zsigmonddal kellett együtt élnie. Ezért Lorenzo Monaci tudósítását arról, hogy Mária annak idején azt állította, hogy inkább él száműzetésben a férjével, minthogy lemondjon a koronáról Kis Károly javára, az olasz szerző utólagos túlzásának tekintették, noha Monaci velencei követként, maga is találkozott a királynővel.

C. Tóth Norbert viszont összegyűjtötte a Mária és Zsigmond viszonyáról szóló utalásokat, egy egészen más kép bontakozott ki a királyi párról. Egyrészt azt találta, hogy az oklevelekben található tartózkodási helyeiket nyomon követve egyáltalán nem kerülték egymás társaságát, hanem az egyébként mozgékony uralkodó minden évben hónapokat töltött a felesége mellett. Másrészt árulkodó tény, hogy Zsigmond példaképként tekintett Szent Lászlóra, és Máriát is Váradra temetette el, ahogy később maga is az első felesége mellett kívánt nyugodni. Sőt, egy 1406-os oklevélben a következőket írja: „Mikor néhány nappal ezelőtt vadászatban kerestük vigasztalásunkat, megindult érzelmekkel határoztuk el, hogy személyesen jövünk Váradra”. Nem ördögtől való feltételezés, hogy elhunyt feleségére gondolhatott a király. Ahogy az is feltűnő, hogy hűtlenség gyanújába keveredett második feleségét, Cillei Borbálát, éppen váradra, az első felesége sírja közelébe küldte vezekelni. A fenitek fényében talán nem is annyira valószínűtlen, hogy Lorenzo Monaci híven adta vissza Mária szavait, és aki tényleg száműzetésbe ment volna Zsigmondhoz.

Zsigmond pedig valóban nem vetette meg a női társaságot, ám az erről szóló forrásaink elsősorban uralkodása második feléből vannak. Ha azt olvassuk valahol, hogy Zsigmond és Mária nem szerették egymást, vagy egyenesen irtóztak a másiktól, akkor érdemes ezt az állítást kétellyel fogadni.

Pisanello: Zsigmond császár (Wikimedia)

Valóban egyedül, mindenkitől távol halt meg?

Máriával kapcsolatban egy másik, gyakran visszatérő motívum az, hogy várandósan, egyedül lovagolt ki a Vértesben az erdőbe, ahol baleset érte, és megindult a szülés. Mivel nem volt körülötte senki, ezért mind a gyermeke, mind ő maga meghalt. Ezt a képet a Mária haláláról szóló német nyelvű forrás első magyar ismertetője, Márki Sándor vázolta fel. Az ő nyomán történészek sora írta le, (beleértve egyébként magamat is), hogy Mária egyedül volt a halálakor. Olyannyira, hogy például a népszerű Grandpierre Endre vagy Nemeskürty István már összeesküvéseket is látni vélt a királynő halála körül.

Az eredeti német nyelvű forrásban azonban egyetlen szó sem esik arról, hogy Mária egyedül lett volna, más forrás pedig nem számolt be a részletekről. Valójában nem is valószínű, hogy a királyné magányosan lovagolt volna ki, ugyanis Zsigmond is a kimutathatóan a környéken tartózkodott és vadászott. Valószínűbb, hogy a királyné elkísérte a királyt és ezen a vadászaton történt a baleset, amely Mária és a korán megszületett gyermek halálával végződött. Bármilyen meglepő, ez a haláleset egyáltalán nem számított különlegesnek a késő középkori Európában. Mintegy féltucatnyi főrangú nőről jegyezték fel, hogy várandósan lett lovasbaleset áldozata, például 1270-ben a francia királynéról vagy 1337-ben Przemysl Ágnes sziléziai hercegnéről. Ennek oka vélhetően a korabeli lovaglási szokásokban kereshető, amely veszélyesebbek lehettek egy gyermekét váró nőre.

Mária halálát követően csaknem három és fél évszázadot kellett arra várni, hogy királynő fejét érintse a Szent Korona. A Nagy Lajos halálát követő zavaros érvek „asszonyuralomként” vagy „nőuralomként” kerültek be a magyar közgondolkodásba, és a későbbi századokban érvként szolgáltak arra, hogy királynő miért nem ülhet a magyar trónon. Thuróczy János tudósításában különösen sötét korszakként mutatja be ezt az időszakot. A sors furcsa fintora, hogy a kérdéses évek zűrzavaraiért legkevésbé éppen a megkoronázott Mária tehető felelőssé.

Kanyó Ferenc

A cikk rövidített változata korábban megjelent a WMN-en: „Nőuralom” a magyar trónon – Mária, az egyetlen középkori királynőnk

Felhasznált irodalom:

Bertényi Iván: Magyarország az Anjouk korában. Budapest, 1987. Gondolat Kiadó.

Bertényi Iván: A tizennegyedik század története. Budapest, 2000. Pannonica Kiadó.

Bertényi Iván – Szende László: Anjou királyaink és Zsigmond kora. Budapest, 2011.

C. Tóth Norbert: Királynőből királyné. Mária és Zsigmond viszonya a források tükrében. Acta Historica 132. (2011) 59-71.

C. Tóth Norbert: Mária királyné és udvara. In: Zsoldos Attila (szerk.): Nagyvárad és Bihar az Anjou-korban. Tanulmányok Biharország történetéről 5. Nagyvárad, 2018. 183-258.

Csukovits Enikő: Az Anjouk birodalma. Magyarország története 5. Budapest, 2009. Kossuth Kiadó

E. Kovács Péter: Mária királyné kiszabadítása. Magyar-velencei szövetség 1387-ben. Századok 140. évf. 2. sz. (2006) 925-937.

Mályusz Elemér: Zsigmond király uralma Magyarországon. Budapest, 1984.

Márki Sándor: Mária. Magyarország királynéja 1370-1395. Budapest, 1885.

Süttő Szilárd: Anjou-Magyarország alkonya. Magyarország politikai története Nagy Lajostól Zsigmondig, az 1384-1387. évi belviszályok okmánytárával. I. kötet. Szeged, 2003.

Ezt olvastad?

 „Az ország békéjét megőrizte… és eléret, hogy a magyarok világszerte elterjedő híre-neve a csillagokig érjen” (Thuróczy János) E mottók egyikével indul