Antall József – Az államférfi és a történész testközelből

2018. november 14-én az Eötvös József Collegium Nagyklubjában került sor a Collegium Történész Műhely által szervezett előadás-sorozat tizenhatodik előadására. A meghívott személy nem kisebb formátumú történész- és diplomataegyéniség volt, mint Erdődy Gábor professzor, az ELTE BTK Új- és Jelenkori Magyar Történeti Tanszékének egyetemi tanára, aki Németország, illetve később a Vatikán nagyköveti tisztségét is betöltötte. Előadásának címe Antall József és a modern kereszténydemokrácia volt, amely azt ígérte, hogy a pártállam utáni korszak első miniszterelnökét hozza közelebb a hallgatósághoz.

Erdődy Gábor (Kép forrása: az EC Történész műhely Facebook-oldala)

Előadását Erdődy professzor egy félig-meddig költői, ám kibontást igénylő kérdéssel indította: miért is foglalkoztatja őt Antall személye, illetve emlékezete? Elárulja, a személyes közeli ismertségnek nagy szerepe van benne: a néhai miniszterelnökkel igen jó kapcsolatot ápolt. Fontosnak tartja továbbá az „antalli örökség” kérdését: mit takar ez a fogalom, és mi lesz a sorsa annak az örökségnek, amelyet értelmezéstől függetlenül maga Antall szeretett volna Magyarországra hagyni?

Némi meglepődést váltottak ki a hallgatóságban azon szavak, miszerint Antall egészen régóta s tudatosan készült volna Magyarország kormányzására a rendszerváltozás előtt, ám Erdődy nem hagyott kétséget afelől, hogy a tudós politikus valóban ilyen ember volt. Ugyanakkor ebből a kettős jelzőből Antall mindig is inkább a tudósét tekintette fontosnak, a szellemi felkészültség és műveltség jelentette az alapot életében. Tette mindezt annak ellenére, hogy keveset működhetett szaktörténészként: 1956-os szerepvállalása miatt a tanári pályától eltiltották, így került később az Orvostörténeti Múzeumba. Antall személyes politikai példaképének Erdődy szerint a magyar eszmetörténet egyik kimagasló alakját, a liberális katolikus elveket valló Eötvös Józsefet tekintette – több művében történészi szemmel is foglalkozott vele.

Antall történelemszemlélete – mondta Erdődy – alapvetően a kontinuitások és diszkontinuitások megállapítására és értékelésére épült, rendkívül fontosnak vélte, hogy hol mutatható ki valamiféle komoly szakadás a magyar történelem alakulásában. A korai „csomópontok” közül a honfoglalást és a Szent István-i államalapítást természetesen kulcsfontosságúnak tartotta, ám a harmadik már talán nem annyira magától értetődő: az Árpád-kor alkotmányos fejlődését, a korabeli Nyugat utolérését Antall legalább ennyire fontos pozitívumként ítélte meg. Szintén nem egyértelmű (ám a mai történészi értékelésekhez közel álló) gondolata volt Antallnak, hogy Mátyás uralkodását nem tekintette kiemelésre méltónak, nem rokonszenvezett a mitizált Hunyadi-uralkodóval.

A közönség (Kép forrása: az EC Történész műhely Facebook-oldala)

A kora újkori időszakot rögtön nagy diszkontinuitást teremtő eseménnyel indítja Antall: a török hódoltság és az ország három részre szakadása. Egyértelmű negatív fejlemény volt ez a nemzetközi környezetet erősen figyelő történész szemében, hiszen innen eredeztethető Magyarország „örökös elkésettsége”, a Nyugattól való, maga előtt görgetett lemaradása. A pozitívumot a korszakban számára a reformáció jelentette: álláspontja szerint a „magyar vallás” a szellemi és kulturális túlélés záloga volt, mi több, a magyar katolikus modernizációt is a protestánsok inspirálták – véleménye szerint ez pedig rendkívüli fontossággal bírt. A korszak Habsburg-uralmával szemben nem élesen elítélő: az uralmukat jellemző „germanizáló modernizációból” a modernizációt véli lényegesebb elemnek, amelyet a lemaradás miatt Magyarország szemszögéből igenis lehet üdvözölni.

A XVIII. század végével meginduló politikai fejlődés korszakát Antall a „Nagy Időszaknak” tartotta – miközben nem kívánt oldalt választani a kor nagy alakjainak megcementálódott vitáiban. Inkább egy, a preliberális (1790-1795 között fellépő) politikusoktól induló fejlődéselméleti szintézist kívánt felvázolni, amelybe jól beilleszkedett a napóleoni idők magyarországi politikai stagnálása, majd a reformkor kibontakozása. Antall szerint „a politikusok részigazságokat képviselnek”, ezért arra helyezte a hangsúlyt, hogy a komoly fegyvertényt az ideák és a politikai realitás összehangolása jelenti. Kossuth és Deák profi politikusként, Széchenyi és Eötvös profi teoretikusként került méltatásra általa, függetlenül a korabeli ellentétektől. Természetesen 1848-49, a szabadságharc jelentette Antall számára az éra csúcsát, a minden értelemben európai szintű magyar politikát.

Hasonlóan a korábbi Habsburg-uralkodók értékeléséhez Antall az önkényuralmat is differenciáltan látta. Az „elnyomó modernizáció” kitételből ezúttal is a modernizációt érezte erősebbnek és jelentékenyebbnek. A kiegyezést kényszeres kompromisszumnak látta, amit tovább kellett volna – és akartak is volna, legalábbis egyes magyar politikusok – alakítani. E mellett megvédte Kossuthot 1849 neki tulajdonított hibáitól, meggyőződése volt, hogy akkor nem lehetett tisztán látni a magyar függetlenség helyzetét. Nem jutott a kor prominens szereplői közül megértéséből Tisza Kálmánnak: azért kárhoztatta őt Antall, mert nem volt képes a magyarországi liberalizmust megújítani, ezzel pedig a korszak lezárult számára.

Erdődy Gábor (Kép forrása: az EC Történész műhely Facebook-oldala)

A következő történelmi csomópontok már a XX. századot jelentik. Elsőnek az őszirózsás forradalmat emelte ki Antall: róluk nagyjából annyit mondott, hogy derék emberek voltak, de tehetetlenek az adott történelmi helyzetben, bukásuk pedig szükségszerű. A Tanácsköztársasághoz – nem meglepően – elutasítóan viszonyult, a fegyveres honvédő háborút és a patrióta tisztikar szerepét hangsúlyozta.

Erdődy kiemelte: a Horthy-korszakról Antall nem formált olyan mélységű differenciált képet, ahogy azt a ma történészétől elvárnánk, mert azt illetően csak az egyoldalú, kormányzatilag bátorított utálat ellensúlyozása volt a szándéka. Ennek megfelelően, amit Antall tollából tudunk a két világháború közötti Magyarországról, az egy közel sem kritikátlan, de inkább védelmező beállítás. Azt hangsúlyozta, hogy Horthy nem volt fasiszta, ellenezte a diktatórikus megoldásokat, s nem volt nála jobb alternatíva az ország élére. A tradicionalista-konzervatív rendszer megbillenését, egyre jobbra sodródását azonban szintén látta. Hangsúlyozta ugyanakkor: erre szükség volt ahhoz, hogy a lehetőségig elodázza Magyarország a német megszállást, hiszen az ereje teljében lévő Harmadik Birodalommal nem lehetett volna nyíltan szembemenni. Mindez, a revíziós kényszerpályával együtt, determinálta a magyar mozgásteret, illetve annak hiányát.

A háború utáni korszakról – s vele a „népi demokráciáról” – szintén aligha meglepő, hogy nem volt Antallnak jó véleménye. Ugyanakkor fontosnak tartotta a differenciálást, egy önkényuralmi párhuzammal élve „Haynau, Bach és Schmerling” ebben a rendszerben is elválaszthatóak egymástól – mondta Erdődy. A kádárizmus kapcsán a társadalmi rezignációt Antall külön hangsúlyozta. Három pozitívumot emelt ki a korszakból: 1946-ot, a köztársasági államforma törvényeivel (a gyenge államfői hatalommal kapcsolatos megoldást európai színvonalúnak tartotta), 1956-ot, különösen Nagy Imre és Tildy Zoltán szerepével, és 1990-et, a pillanatot, amikor úgy érezte, hogy nemzeti egységben próbálunk ismét fölzárkózni Európához.

A rendszerváltás elérésével Erdődy át is tért Antallra, a politikusra – illetve azon nehézségekre is, amikkel az első demokratikus kormány fejeként szembe kellett néznie. Elmondta, Antall szembenézett azzal, hogy a rendszerváltó lelkesedés azokon a nehézségek révén fog elenyészni, amelyet a tényleges politikai lehetőségek állítanak. Saját kormányát – a feladat nehézségére és az esetleges újraválasztás lehetetlen voltára utalva – „kamikaze-kormánynak” titulálta. Tudatában volt, hogy a magyarok az „azonnali Nyugatot”, a teljes felzárkózást és jólétet várják tőle, ezzel szemben neki népszerűtlen intézkedéseket kellett alkalmaznia, hogy a pártállamtól örökölt gazdasági csődközelségből kihúzza az országot. Mindezt pedig egy „kádárista társadalom” torkán kellett letolnia, hiszen attól, hogy a rendszer eltűnt, a benne szocializálódott milliók varázsütésre nem változtak meg. Ennek a nagy ellentmondásnak leküzdése természetesen közben megnyitotta a kaput a politikai ellenfelei demagógiája előtt: Erdődy szerint ennek első és egyúttal emblematikus jele a taxisblokád volt.

A teljesíthetetlen kontraszt mellett számos olyan kérdés felvetődött Antall kormányzásával kapcsolatban, fűzte hozzá Erdődy, amelyeket értetlenség övez, noha könnyen megmagyarázhatók. Az első ilyen kérdés, hogy miért nem nagykoalícióban (tehát potenciálisan az SZDSZ-szel együtt) alakított kormányt? Erre vonatkozólag Erdődy elmondta, hogy a nagykoalíciót Antall egy ultima ratio-ként kezelte, s mégsem látta a helyzetet annyira kilátástalannak, hogy ezt szükségesnek gondolja. E mellett a szabad demokratákkal kötött megegyezés (pl. a köztársasági elnök kérdésében) bizonyos elemeiben ki is váltotta ennek kényszerét.

Valószínűleg még feszítőbb kérdés volt, hogy Antall miért nem számolt le „a kommunistákkal”? Erre vonatkozólag, fejtette ki Erdődy, a válasz nagyon egyszerű: megpróbálta a jogállam adta eszközökkel ezt megtenni, azonban a „lex Zétényi” néven ismertté vált elszámoltatási törvény elbukott az Alkotmánybíróság előtt annak visszaható hatálya miatt. Ami pedig a kárpótlás hányatott sorsát illeti, az Erdődy szerint egy olyan ügy volt, amelyben nem lehetett objektív igazságot tenni; egyszerűen képtelenség volt állami szinten úgy intézni, hogy a kárpótlási jegyek ne okozzanak elégedetlenséget. „Kádár hiteléről”, az ország eladósodottságáról pedig azt mondta Erdődy: a hitelátrendezés nem a magyar kormányon múlt, az ország ugyanis – ellentétben Lengyelországgal – magánbankoknak tartozott, amelyek nem mentek bele a hitelfizetés átstrukturálásába vagy részleges elengedésébe.

Antall József

Végül Antall József modern kereszténydemokrata politikusként került szóba. Erdődy elmondta: Antall nagyon világos koncepcióval rendelkezett pártja és az államélet irányításáról, amelyben politikai példaképei Alcide De Gasperi olasz miniszterelnök, valamint Konrad Adenauer és Robert Schuman voltak. Az MDF-et, amely egyfajta világnézeti olvasztótégelyként funkcionált, ő formálta át modern középjobb párttá az osztrák ÖVP és a német CDU példájának nyomdokain. Azokat a politikusokat, akik ezzel a princípiummal szemben nemzeti populista politikát képviseltek – a legismertebb közülük Csurka István – Antall nemcsak hogy nem kedvelte és elhatárolódott tőlük, de igyekezett is minél inkább kiszorítani őket a pártból.

Antall őszintén hitt a polgári demokratikus kormányzás ethoszában, ezért is vette át a német mintájú konstruktív bizalmatlansági indítványt a magyar parlamentarizmusba. Az ellenzékben nem valamiféle ellenséges világnézet képviselőit látta, hanem azt vallotta, hogy pozitívan kell állni hozzájuk, jó kapcsolatot ápolni velük, s kritikájukat nyitott fülekkel meghallani. Kereszténydemokrata meggyőződésével egy pillanatig sem érezte összeférhetetlennek a világnézetileg semleges állam koncepcióját, az egyházak távolmaradását a politikától. Külpolitikájában egyértelműen az Európai Unióhoz (illetve az Európai Közösséghez) és a NATO-hoz való mielőbbi csatlakozást állította fel célként. Hogy Antall koncepciója alapvetően sikeres volt – zárta előadását Erdődy professzor – azt mi sem mutatja jobban, minthogy a környező országokhoz képest kirívóan jó volt ezekben a nehéz években a belpolitikai stabilitás, Antallt csak betegsége és halála akadályozta meg miniszterelnöki ciklusa kitöltésében.

Erdős András Patrik

Ezt olvastad?

Történelmi léptékkel mérve nem tűnik hosszúnak az az alig egy évtized, mire Magyarország a NATO tagjává válhatott, onnantól kezdve, hogy
Támogasson minket