„Áruló! … Soha!” Móricz Zsigmond és Görgey Artúr

Görgey Artúr áruló-mítosza nemcsak a generációkat átívelő Kossuth-kultusz meghatározó eleme volt, de a modernkori magyar irodalom nagyjait is gyakran megihlette. Móricz Zsigmond írófejedelmünk a Nyugat hasábjain 1930-ban megjelent Görgey Artúr című cikkében az akkor már lassan másfél évtizede elhunyt tábornok emlékét idézte fel, s mutatott rá az általa a magyar történelem legkiválóbb katonai vezérei között számon tartott Görgey kétségkívül méltatlan helyzetére a magyar emlékezetben. 

Nyugat, 23. évfolyam (1930), 13. szám

Móricz Zsigmond cikke egyike volt a Görgey Artúr árulóképének revíziójára tett kísérleteknek, amellett, hogy bemutatta a tábornok fiatalkorát és a szabadságharcban betöltött változó, de meghatározó szerepét, az író kapcsolódó személyes élményeit is felelevenítette. A magyar közélet első világháború előtti Görgey-ellenessége élénken megmaradt Móricz emlékezetében, aki a következőképpen adott számot minderről cikkében:

Ha gyermekkorom magyar világának félistene Kossuth volt, akihez szinte imádkoztak, mint az üdvözítők egyikéhez, akkor ugyanannak a kornak megtestesült ördöge, sátánja, mefisztója Görgey volt, akiről csak a legmélyebb megvetéssel nyilatkoztak s a legenyhébb amit róla mondtak, az volt, hogy: „hogy nem akad egy tiszta szívű magyar ember, aki bunkóval verje agyon az árulót”.

Gyermekkorának Görgey-képével ellentétben Móricz meg volt győződve a tábornok zsenialitásáról és a magyar hősök között őt megillető, de az író korában tőle továbbra is megtagadott előkelő helyéről. Móricz Görgey-képében a tábornok nem áruló, hanem az újkori magyar történelem legkiválóbb hadvezére volt, aki tiszta lelkiismerettel tekinthetett Önmagára, ha a szabadságharcról volt szó.

 

Históriánk három legnagyobb hadvezére: Mátyás király, Bethlen Gábor s Görgey Artur. […] Áruló?… Soha!… Egyetlen gondolatában sem volt. […] Görgey nyugodtan alhatott, lelkiismeretét semmi sem bánthatta. Kötelességét híven teljesítette s az a büszke öntudat élhetett benne rendületlenül, hogy a magyar kardnak, a magyar vitézségnek ő volt utolsó legendás hőse.

Móricz Zsigmond érdeklődése a Görgey-kérdés iránt az első világháború előtti időszakra vezethető vissza, amikor az egyetemista évei után járó fiatal író egy, a szabadságharcról szóló regényt tervezett írni. A történelmi regényhez összegyűjtött háttérirodalom között került Móricz keze ügyébe Görgey Artúr magyar nyelven akkortájt kiadott memoárja (Életem és működésem Magyarországon az 1848. és 1849. években), amely azonnal felkeltette az író figyelmét Görgey személye iránt. Ekkor született meg Móricz Zsigmondban az elhatározás, hogy személyesen is felkeresi a Magyar Tudományos Akadémia épülete közelében élő aggastyánt, egykori tábornok urat. Az íróban mély és meghatározó benyomást keltő látogatásra végül 1912 tavaszán került sor, első pillanataira az alábbiak szerint emlékezett Móricz:

Görgey már akkor igen öreg volt, 94 éves. Meglepett, ahogy felállt, hogy alacsony ember. Vékony, kis meggörnyedt, előreesett fejű, kutató szemű öregúr volt. […] Egy angol könyv volt a kezében: mosolyogva, rekedtes hangon beszélt, valami olyat mondott, hogy most tanult angolul, néhány év alatt perfekt angol lett. Marczalitól[1] kapta azt a könyvet, amit épp olvasott… Néztem őt. Belenéztem különös, világoskék szemébe s megláttam tükörfényes tar homloka felett, a fejebúbján a dudorodást, a komáromi csata[2] sebesülésének emlékét.

 

Az idős Görgey visegrádi otthonának kertjében (Forrás: kkbk.blog.hu)

A szabadságharc eseményeit közösen taglaló, meghitt beszélgetés végén Görgey – aki Návay Lenke, a tábornok unokahúga és gondviselője szerint sohasem szólt egyetlen szót sem a szüleiről – meglepő módon annyira megnyílt az író előtt, hogy érzelemtől dúsan, izgatottan kezdett beszélni családja emlékezetéről. „Oly rendkívüli izgalom vett erőt rajta, hogy Návay Lenke ijedten integetett a háta mögül, hogy elég, ne szóljak többet”, emlékezett vissza Móricz.

 

Móricz Zsigmond fiatalon (Forrás: jelesnapok.oszk.hu)

A találkozás eredményeként született meg Móricz első Nyugatos cikke Görgeyről, aki kicsivel később újdonsült baráti szellemben hívta meg a fiatal Móriczot másik otthonába, Visegrádra. A második és utolsó látogatásról Móricz keveset adott közre, de ekkor Görgey már sokat betegeskedett. Előző látogatásával ellentétben a tábornok „nyugodt volt és szelíd. Csodálkoztam, hogy megismert s szeretettel szorongatta a kezem s kért, hogy sokszor jöjjek el hozzá”, emlékezett vissza az író. Görgey Artúr pár évvel később, 1916-ban hunyt el, így újabb beszélgetésre az író és a tábornok között nem kerülhetett sor.

Az idős Görgey (balról a második) vendégei társaságában visegrádi otthonában (Forrás: hbml.archivportal.hu)

Az olvasó joggal vetheti fel a kérdést, hogy nyolcvan évvel a szabadságharc és majdnem két évtizeddel a tábornok halála után miért írt Móricz Zsigmond ismét Görgeyről a Nyugatban. Tudni kell, hogy az áruló és megbízhatatlan Görgey képe központi elemét képezte annak a Kossuth-kultusznak, amelynek köszönthetően Görgey negatív megítélése egészen az 1980-as évekig továbbélt a köztudatban. Ennek tükrében cseppet sem meglepő, hogy Móricz korában is aktuális, bár nem meghatározó téma maradt az áruló Görgey. Móricz nem az egyedüli volt a magyar irodalmi pantheonban, akit Görgey alakja foglalkoztatott, többek között Illyés Gyula és Németh László történelmi drámáinak, a Fáklyaláng illetve Az áruló című színdaraboknak központi figurája is a tábornok volt.

Illyés Gyula: Fáklyaláng (1953)

Kosáry Domokos volt az első történész, aki átfogón elemezte a Görgey-kérdést és bizonyította, hogy Görgey Artúr a szabadságharc után kibontakozó Kossuth-kultusz áldozatává vált. Görgey áruló képe egyik központi, elválaszthatatlan elemévé vált a Kossuthot éltető kultusznak, amely a világosi fegyverletétel okán Görgey nyakába varrta a magyar szabadságharc bukását. Kosáry egy korai tanulmányában foglalkozott először a Görgey-Kossuth kérdéssel, majd pár évtizedig pihentetve a témát, ifjúkori munkájához az 1980-as években tért vissza. Ennek eredményeként látott napvilágot a kétkötetes, Görgey áruló-mítoszát elemző műve A Görgey-kérdés és története címmel, amelyhez később Görgey és Kossuth levelezését tartalmazó forrásgyűjteményt is szerkesztett.

Németh László: Az áruló (1954)

A források ismeretében végigkövethető, miként bontakozott ki Kossuth Lajosban a Görgeyvel szembeni személyes bizalmatlanság, amely a kezdeti Görgey-szimpátiától odáig jutott, hogy Kossuth a törökországi emigrációban 1849. szeptemberében – egy hónappal Világos után – a szabadságharc bukásának legfőbb felelősévé Görgey Artúr személyét tette, aki tevékenységével, tehetségtelenségével, akadékoskodásával és a szolgalelkű augusztusi világosi fegyverletétellel elárulta a magyar szabadság ügyét. A vidini levélként ismertté vált dokumentummal Kossuth nemcsak a felelősséget hárította el magától, de egyben a harcias lelkületet is fenn kívánta tartani a magyarságban annak reményében, hogy pár hónap múltán ismét fegyveres ellenállás robban ki Magyarországon.

Kosáry Domokos: A Görgey-kérdés és története. Első kiadás az 1980-as évekből.

A fegyveres felkelés elmaradt, az 1867-es osztrák-magyar kiegyezés felé haladva az egymással is torzsalkodó emigránsoknak pedig az olykor kedvező alkalmat kínáló európai nemzetközi események mellett sem sikerült eredményt elérni. Amíg a nemzet emlékezetében a távolba kényszerült Kossuth Lajos a kezdetben gyűlölt Ferenc Józseffel szemben a nemzet atyjává avanzsált, addig Görgey Artúr tábornok – nyilvánvaló érdemei, a Kossuth és a magyar kormány további pár tagjának jóváhagyása mellett megcselekedett fegyverletétel ellenére is – a magyar történelem legocsmányabb árulójává alacsonyodott.

Barabás Miklós korabeli rajza Görgey Artúrról (Forrás: mek.niif.hu)

„Tisztelet adassék a nagy katonának, akinek nem adatott meg, hogy örömét érezhesse hősiességének”, zárta gondolatait Móricz 1930-ban, mi pedig bizakodva zárjuk cikkünket, annak reményében, hogy a jövőben akad olyan kezdeményezés, amely emlékezetgondozás tekintetében tettekben is a magyar hősök pantheonjába képes emelni az újkori magyar történelem legkiválóbb hadvezérét, Görgey Artúrt, aki a szabadságharc során több ízben is sikeresen bizonyította zsenialitását.

Szeghő Patrik


[1] Marczali Henrik az első világháború előtti magyar történelemtudomány meghatározó alakja volt. Tanítványai között foglalt helyet Hóman Bálint és Szekfű Gyula is.

[2] A harmadik komáromi csata (1849. július) alkalmával egy repesz súlyosan megsebesítette Görgey koponyáját. A sérülést szívós szervezetének és a sebészetben 1847 vége óta fájdalomcsillapításra alkalmazott kloroformnak köszönhetően csodával határos módon túlélte.

Ezt olvastad?

Kétnapos nemzetközi konferencia helyszínévé vált Kolozsvár 2017. október 27-28-án. A Babes-Bolyai Tudományegyetemen megrendezett eseményen több hazai egyetem és az MTA