Az 1848–1849-es forradalom és szabadságharc epilógusa – a komáromi erőd kapitulációja

Komárom erődje a 19. század első felében, a napóleoni háborúk idejétől 1848-ig jelentős fejlődésen ment keresztül. A törökök kiűzését követően az erődítmény szerepe csökkent, hiszen Bécsről elhárult a közvetlen veszély, így nem volt szükség a város védelmére.

A század elején azonban ismételten háború köszöntött be a közép-európai térségbe. Bécs elvesztését és a wagrami vereséget követően 1809-ben I. Ferenc a Duna Gibraltárjaként is ismert Komáromba vonult és látogatása során felismerte az erőd kiváló stratégiai fekvését és kiadta parancsban, hogy azt az Osztrák Császárság legerősebb katonai támaszpontjává kell kialakítani, olyannyira, hogy akár egy 200 000 fős sereget is be tudjon fogadni. Ezt megelőzően is zajlottak már kisebb munkálatok az erőd körül, de a folyamat igazán nagy lendületet a parancsot követően vett. A tevékenységet Johann Gabriel Chasteler de Courcelles altábornagy irányította. A műveletek egészen 1848-ig zajlottak és bár a kialakuló forradalmi megmozdulások véget vetettek az erődítésnek, Komárom így is a birodalom legjelentősebb és legkorszerűbb támaszpontja lett.


Az első komáromi csata(április 26) Than Mór festményén. Forrás: Wikipedia

1848 őszén Komárom sorsa igen különösen alakult. Ekkor az erőd élén a bécsi hadügyi kormányzat által megbízott Friedrich Wilhelm Mertz altábornagy állt, aki 1845 óta töltötte be ezt a tisztséget. Az erődítmény azonban harc nélkül cserélt gazdát, mivel szeptember 20-án Batthyány Lajos miniszterelnök felhívást intézett az ott állomásozó császári–királyi tisztekhez, hogy kívánnak-e harcolni az országba betörő Josip Jelačić horvát bán ellen és az április törvények védelmének érdekében. A többség által képviselt igenlő válasz szeptember 26-án érkezett meg. A miniszterelnök ezt követően Majthényi István alezredest, az erődben lévő nemzetőrök parancsnokát bízta meg az objektum irányításával.

Télen a császári ellentámadást követően az erőd ugyan az ellenség tengerébe került, távol a főseregtől, ennek ellenére az osztrák csapatok többszöri próbálkozásra sem tudták bevenni az erődöt. A vár védői hosszas küzdelmekben a túlerőben lévő ostromlókkal szemben meg tudták védeni az erődítményt, egészen a Görgei Artúr vezette magyar fősereg tavaszi megérkezéséig, amely április 26-án felmentette a várost. Komárom ezt követően a főhadszíntér jelentős helyszínévé vált. A nyári hadjárat folyamán a július 2-i komáromi csatában elért győzelem egészen imponáló volt, ugyanis a magyar csapatok a jelentős túlerőben lévő császári erőkkel szemben tudtak felülkerekedni.  Ezt a sikert azonban a július 11-i összecsapásban már nem sikerült megismételni, így a korábbi győzelem eredménye nem tudott tartós maradni, és bár Görgei a fősereg Komárom környéki összpontosítását támogatta, végül engedelmeskedett Kossuth Lajos parancsának, és megindult Szeged irányába.

Görgei július 13-i elvonulását követően a várban nagyjából 18 000 fő tartózkodott Klapka György tábornok, a komáromi erőd parancsnokának vezetésével, aki a II., illetve a VIII. hadtestet irányítva azt a feladatot kapta, hogy kitörésekkel és rajtaütésekkel minél jelentősebb erőket kössön le, megkönnyítve ezzel a magyar fősereg helyzetét. A hadrendet rögtön az elvonulást követően megszervezték. A két hadtestet 5 gyalogos, valamint 1 lovas hadosztályra tagolták Kosztolányi Móric, Esterházy Pál, Janik János, Rakovszky Samu, Horváth Pál és Mándy Ignác hadosztályparancsnokok vezetésével.


Klapka György. Az országos képtár gyűjteménynének 387. számú példányáról készült kőlenyomat. Forrás: Magyar Elektronikus Könyvtár

Az első sikeres kitörést július 25-én hajtották végre, amely során Tatán jelentős mennyiségű élelmiszerhez jutottak, sőt egy postakocsiból olyan iratokat is szereztek, amelyek tartalmazták a Komáromot körülzáró ostromsereg hadrendjét. Ebből kiderült, hogy az erőd környékén az Anton Csorich báró vezette II. hadtest tartózkodott, amely 3 dandárból állt Joseph Barco, Karl Liebler és Gustav Pott vezetésével. Barco a Duna jobb partján, Liebler a Csallóközben, Pott pedig a Duna és a Vág között állomásozott. A császári csapatok elhelyezkedése miatt lehetőség nyílt arra, hogy egyenként győzzék le őket.

Az első támadást Klapka a bal partra tervezte, mivel a gyengébb osztrák erők itt helyezkedtek el és azt a látszatot próbálta kelteni, hogy a Dunától északra kívánja a hadműveleteket végrehajtani. A kitörést teljes siker övezte, mivel a császári csapatot egészen Érsekújvárig szorították vissza.

Az igazán nagy jelentőségű hadműveletre augusztus 3-án került sor a Duna jobb partján. Az offenzíva célja az osztrák erők bekerítése és a visszavonulási útvonalak elvágása volt. A támadás nem járt teljes sikerrel, ugyanis az Aschermann Ferenc vezette egység nem tudta harapófogóba szorítani a császári haderőt, így azok időben átkeltek a közelben található lovadi hadihídon, az átkelést követően pedig fel is szedték azt maguk után.

A szabadságharc utolsó győztes csatájaként is számon tartott augusztus 3-i kitörést követően Klapka további terveket szövögetett, amely visszaemlékezéséből is kiderül:

A komáromi feldunai vitéz hadsereg e folyó hó 3-án a várt környező osztrák zsoldosokat olyan hatalmasan verte szét, – hogy minden kellékétől megfosztott s elrémített maradványai legfeljebb Pozsony falai alatt fognak megállapodni. Ily tökéletes győzelem-érzet a hív magyar kebel még nem élvezett. Itt az idő, s kötelesség felhasználni e győzelem eredményét. Midőn testvéreink a Tisza mellett küzdenek, a mi feladatunk a Duna jobb s balparti megyékben az ellenséget kiirtani, vagy onnan végképp kiűzni. Így fogunk a nemzet várakozásainak megfelelni.”

Az események után Klapka átszervezte a haderejét és egy újonnan kialakított hadtest legfőbb feladata Győr visszafoglalása volt, majd a siker esetén – mérlegelve a lehetőségeket – a hadjárat folytatása Stájerország vagy a Dunántúl irányába. Győrből augusztus 4-én vonták ki az utolsó császári erőket és rá egy nappal megérkeztek az első magyar huszárok a városba, ahol Klapka szinte azonnal megkezdte az újoncozást, amelynek eredményeként több ezer ember csatlakozott a magyar sereghez. Terve az volt, hogy az újoncokkal feltölti Komáromot, a megmaradt csapatrészekkel pedig megsemmisíti Laval Nugent táborszernagy térségben állomásozó II. tartalékhadtestét. A terv végül nem valósult meg, mivel augusztus 11-én hír érkezett a főhadszíntéren kedvezőtlenül alakult eseményekről, valamint arról, hogy Nugent és Felix Jablonowski altábornagy Komárom irányába tart. Klapka az események ismeretében elhatározta, hogy visszavonja csapatait az erődbe. Győr kiürítésére augusztus 13-án került sor, ezzel egy időben a magyar fősereg Világosnál letette a fegyvert.

A sikeres hadi események azonban jelentős mértékben javították a Komáromban lévő katonák hangulatát és növelték önbizalmukat. Mindez bátorságot adott a harcok további folytatásához. A toborzás következtében mintegy 5 000 újonc vonult be a várba és rendelkezésre álló élelmiszer- és takarmánykészleteket megnövelte a császári táborokból és a Győrből érkező zsákmány. Emlékirata szerint Klapka még júliusban elhatározta a következőket:

Bármint alakuljanak is a viszonyok, már most kimondom, mi ezt a helyet csak becsülettel hagyhatjuk el, avagy ennek összeomló romjai temetnek el mindnyájunkat!! Éljen a haza és annak vitéz hadserege!!!

Kétségtelen, hogy az augusztusi sikerek ezen az elképzelésen csak erősítettek, és ez az elv, illetve elhatározás jellemezte Komárom 1848 – 1849-es történetének utolsó felvonását.

Az augusztus 3-i vereséget követően a császáriak mindent elkövettek annak érdekében, hogy egy ütőképes ostromsereget szervezzenek az erőd köré. Az ostromzár Komárom körül augusztus 19-én alakult ki ismételten. Az elkövetkezendő napok a tárgyalás jegyében zajlottak. Már 19-én megjelent az első hadikövet az osztrákok részéről, aki Karl Liebler császári vezérőrnagy levelét hozta, aki az objektum átadását követelte a védőktől.  Klapka ezt követően haditanácsot hívott össze, majd az egyhangúan elutasította a követelést. A következő napon ismét egy követ érkezett Komáromba, de ekkor az oroszok részéről: I. Miklós cár szárnysegédje, Iszakov Vasziljevics. Közölte, hogy Komárom átadása előtt senki se számítson arra, hogy a cári csapatok elhagyják az országot és kövessék Görgei példáját, amellyel véget vethetnek a háborúskodásnak. Még ezen a napon ismételten tárgyalók érkeztek az erődbe, azonban most Gyulay Ferenc osztrák hadügyminisztertől, aki 14 napos fegyverszünetet javasolt. Erre azért került sor, mivel Komárom védői kijelentették, hogy addig semmilyen tárgyalásba nem kezdenek, ameddig nem kapnak hírt a főhadszíntér eseményeiről.

A fegyverszünet értelmében, amelyet augusztus 21-én kötöttek meg, az erőd parancsnokának jogában állt négy biztost kinevezni, akik a császáriak kíséretében körbejárhatták az országot és értesülhettek a szabadságharc leveréséről. Emellett azok a csapatok, amelyek Komáromhoz tartoztak, de nem az erődítményben tartózkodtak, szabadon visszavonulhattak a létesítménybe és az osztrákok által ellenőrzött területeken nem került sor újoncozásra és politikai elfogatásokra sem – derül ki Szinnyei József visszaemlékezéséből.

A küldöttség tagjai között volt Thaly Zsigmond erődítési parancsnok, Ruttkay István alezredes, valamint két polgár, Katona Zsigmond és Csapó József. A tagok két csoportra osztva Temesvár irányába, valamint Nagyváradra az orosz táborba mentek. Szinte alig hagyták el a küldöttek az erődöt, amikor ismételten egy orosz tiszt, Anyicskov ezredes jelentkezett Klapkánál, aki Ivan Fjodorovics Paszkevics tábornagy főhadiszállásáról érkezett és Görgei levelét hozta magával, amelyben értesítette a tábornokot a főhadszíntéren lezajlott eseményekről, valamint a világosi fegyverletételről. A levélből kiderül, hogy Görgei azt javasolja Komárom parancsnokának, hogy mindent figyelembe véve mérlegelje a helyzetét és ezek alapján hozzon döntést a jövőt illetően. Szinnyei József visszaemlékezése alapján egy igen érdekes kép tárul elénk. A fegyverletétel hírét követően az erőd életében a harciasság lett úrrá és kevés jel utalt arra, hogy a szabadságharc leverésének ténye bármilyen módon is negatívan hatott volna a várvédőkre.  Új zászlóaljakat állítottak fel, a régieket kiegészítették, sőt Zichy Ottó vezetésével egy hadosztályt is létrehoztak, valamint Klapka egy saját gránátos testőrséget is felállított maga mellé, végül pedig megerősítették az erődítmény környékén lévő sáncokat is. Azonban az is kiderül, hogy nem volt teljesen egységes az elképzelés, hiszen a fegyverszünet lejártának közeledtével az erőd két nagy táborra szakadt a folytatást illetően. Az egyik csoport az utolsó csepp vérig való küzdelem mellett kardoskodott, míg a másik tömörülést a józan gondolkodás és a megfontoltság jellemezte, és akár tárgyalásokba is kezdtek volna, de csakis tisztességes és becsületes feltételek mellett. Összességében az utóbbit lehet ésszerűbb megoldásnak tekinteni, hiszen a katonai győzelemre ekkor már nem volt reális esély és az is valószínű, hogy a végsőkig való harc és a tárgyalások lehetőségének teljes elvetése minden tekintetben meggátolta volna azt, hogy bármilyen jellegű engedményt érjenek el a későbbiekben.

Ennek jegyében a szeptember 1-jei haditanácson megszületettek az első kapitulációs feltételek és a követeléseket tíz pontban határozták meg. A legfontosabb pontban amnesztiát követeltek a teljes nemzet számára. Emellett az iromány tartalmazta az általános kegyelmet nemzetiségi különbség nélkül a magyar sereg tagjai számára, a magyar kincstár által kibocsájtott papírpénz elfogadását, a vár védőinek katonai tiszteletadással történő elvonulását, a katonák és a tisztek lakhelyének szabad kiválasztását, külföldi út esetén a szükséges papírok kiállítását, a magántulajdon megtartását, a polgári lakosság retorzióktól való megkímélését, a tiszteknek egy havi, a legénységnek 10 napi zsold kifizetését, végül a komáromi várparancsnoksággal szerződők kártalanítását.

Az igencsak bátor és merész követelések elfogadásában nagy valószínűséggel még maga Klapka sem hitt, hiszen például vajmi kevés esély volt arra, hogy a császári csapatok egyetlen erődért cserébe amnesztiát adjanak a teljes nemzet számára. Bár azt érdemes megjegyezni, hogy a „teljes nemzet” fogalma nehezen értelmezhető e tekintetben. Feltételezhető, hogy ebben a kontextusban azokat lehetett alatta érteni, akik valamilyen szinten részt vállaltak a szabadságharc eseményeiből, illetve akik ekkor már politikai foglyoknak számítottak. Feltehetőleg ezzel a lépéssel Klapkának az időhúzás volt a célja, vagy abban reménykedett, hogy egy tisztességes ellenajánlat esetleg elfogadható lesz a vár védőinek számára. Az irományt emellett Pétervárad erődjébe is el akarták juttatni, ugyanis Komárom mellett ekkor még ez az erődítmény sem adta meg magát a császáriaknak.

A feltételeket az osztrák fél nem fogadta el és a fegyverszünetet sem újították meg, így ismét harcra került a sor. A császári csapatok körülbelül 44 000 főt számláltak 154 tábori ágyúval, amely kiegészült az oroszok 12 000 főjével és 56 ágyújával. Ezzel szemben a magyar sereg nagyjából az ostromló sereg létszámának felét tudta felvonultatni. Az első összecsapásra szeptember 5-én került sor Hetény és Szentpéter között, amikor Klapka három század Lehel-huszárral támadta meg az előrenyomuló kozák sereget. Két nappal később Almás és Szőny között került sor harca a honvédek és az ostromlók között. Szeptember 10-én ismét Heténynél történtek harcok, azonban a túlerő miatt a magyar seregnek vissza kellett vonulnia az erődbe.


Komárom ostroma Bachmann-Holmann B. egykorú kőnyomata után. Forrás: Magyar Elektronikus Könyvtár

Az ostromlók fegyverrel nem tudták visszafoglalni az erődöt és látván, hogy a védők ellenállását sem tudják megtörni, új módszerekhez folyamodtak: diverzáns technikákkal próbálták a vár belső morálját és egységét megtörni. Különféle felhívásokat és parancsokat jutattak be az erődbe, amelyek árulásra és a parancs megtagadására, valamint szökésre csábítottak a katonákat az amnesztiáért cserébe. A módszer nem volt eredménytelen, hiszen a szökések száma nőtt, így Klapkának kemény szigort kellett alkalmaznia, amelynek jegyében 15 katonát nyilvánosan kivégeztek a város főterén, meggátolva ezzel a sereg felbomlásának lehetőségét.

Klapka ellen egy bérgyilkost is felbéreltek, aki tervét nem tudta megvalósítani. A lebukást követően rögtönítélő bíróságon halálra ítélték. Személyéről nem lehet sokat tudni, a források alapján csupán annyit tudunk, hogy Fehérhegyinek nevezték és állítólag New York-i születésű volt. Emellett találtak nála egy augusztus 13-ára keltezett levelet, amelyben gróf Hoyos alezredes szignója volt, így feltételezhető, hogy a felbujtót a császári oldalon kellett keresni.

Szeptember 19-én ismét összeült a haditanács, ahol a résztvevők többsége a tárgyalások mellett döntött, Thaly Zsigmond heves tiltakozása ellenére is. Ő a harcok további folytatása mellett tört lándzsát, sőt egy bizonyos Csallóközi Köztársaság kikiáltását is tervbe vette. Ennek érdekében Makk József tüzérségi parancsnokkal közösen összeesküvést szerveztek Klapka ellen, aki számára kitudódott a terv és hamar elejét vette a konspirációnak, majd börtönbe záratta a résztvevőket.

Szeptember 24-én ismét tárgyalásokra került sor a vár védői és az ostromlók között. A komáromi várőrség ekkor már módosított a követeléseken, ugyanis Pétervárad szeptember 7-i kapitulációját követően az eredeti feltételeket nem lehetett fenntartani. A változtatás annyit jelentett, hogy az első négy pontot a győzteshez intézett kéréssé alakították át. Azonban a Csorich által képviselt császáriak továbbra is csak a feltétel nélküli megadást voltak hajlandóak elfogadni. A diplomáciai megoldásnak így befellegzett, a tárgyalások megszakadtak, a helyzet ismételten feszültté vált, rövidesen a harcok is kiújultak, az ostromló seregnél általános előrenyomulást rendeltek el. Szeptember 26-án a Komárom alá érkező Julius Jacob von Haynau táborszernagy vette át a hadművelet irányítását és még ezen a napon megkísérelte az erőd bevételét. A támadás azonban elég vérszegényre sikerült, így terve kudarcot vallott. Ez tekinthető a szabadságharc reguláris csapatai közötti összecsapás utolsó felvonásának. Haynau ezt követően belátta, hogy Komáromot az eltökélt várőrséggel szemben csakis óriási anyag-, idő-, és emberveszteséggel lehet elfoglalni, ezért a kompromisszum mellett döntött.

Így került sor szeptember 27-én a komáromi hadsereg küldöttsége és Haynau közötti tárgyalásokra Herkálypusztán. Az elszántságának és a kitartásnak meglett az eredménye, hiszen kedvező feltételek születtek. Klapka emlékirata alapján a kapituláció pontjai a következők voltak:

  • a katonák szabadon elvonulhatnak fegyvertelenül, de a tisztek megtarthatják kardjaikat;
  • azok a tisztek, akik korábban a császár–királyi hadseregben szolgáltak, útlevelet kapnak külföldre;
  • aki ezt nem kérvényezte, az szabadon hazatérhet;
  • a honvédtiszteknek, akik nem szolgáltak a császári–királyi hadseregben, engedélyezik, hogy otthon tartózkodjanak alkalmaztatásuk nélkül;
  • a császári–királyi ezredek egykori legénysége amnesztiát kap;
  • ezen kívül külföldi útlevelet osztanak ki annak, aki azt 30 napon belül kérelmezi;
  • a tisztek számára egyhavi fizetést biztosítanak, a legénységnek pedig 10 napi zsoldot adnak osztrák bankjegyben;
  • a helyőrség hadipénztári utalványok kibocsátása által felvállalt kötelezettségeit törlesztik 500000 forint konvencionális pénzben, osztrák bankjegyekben;
  • a megegyezés értelmében a Komáromban lévő bénák és a kórházakban lévő betegek ellátásban részesülnek;
  • az ingó és ingatlan magántulajdonát mindenki megtarthatja

A szerződés alapján a Komáromban lévő katonák mentességet kaptak az üldöztetéstől és a retorzióktól, de az erődben számos polgár is tartózkodott, akiket Klapka gyorsan katonai állományba vett, kiküszöbölve az esetleges problémákat.


Keresztessy József vívó Geleitscheinja. Forrás: Digitális Képarchívum

A vár átadásának részleteiről október 1-én egyeztek meg a felek. A megállapodás értelmében egy nappal később került sor Ó- és Újszőny, a Csillagerőd, a Vág-vonal, az Apályi-sziget és a városban lévő kincstári épületek átadására. Szintén ezen a napon vonultak fel a magyar katonák a Csillagerőd mellett. Komárom parancsnokának megérkezését követően számos vezényszó hangzott el, majd ezután a zenekar eljátszotta az Egressy Béni által szerzett Klapka-indulót. A tábornok végiglovagolt csapatai előtt, majd középen megállva búcsút vett tőlük. Az eseményt követően a katonák gúlákba rakták fegyvereiket, ezzel véget ért szolgálatuk. A források és a visszaemlékezések alapján a harcedzett katonák könnyes szemmel vettek búcsút egymástól. Október 3-án került a császáriak kezére az Öreg- és Újvár, valamint a Duna-sziget, majd 4-én a Nádor-vonal és a Vág-dunai erődök. A várőrség ezt követően megkapta a nevükre kiállított Geleitscheint, vagyis a menlevelet, amely biztosította számukra a szabadságot.

A komáromi erőd védői olyan eredményeket tudtak kiharcolni, amelyek példátlannak mondhatóak a magyar szabadságharc tekintetében, sőt az európai horizontban is. A végkifejletet jól tükrözi, hogy hasonló jellegű engedményeket csak Velence kapott az európai, illetve a birodalmi forradalmi helyszínek közül. Klapka ezt utolsó beszédében is kiválóan érzékeltette:

Megtettük, amit emberi erő megtenni képes, és pirulás nélkül állhatunk meg Isten és a világ ítélőszéke előtt.

Az 1848–1849. évi forradalmi erők közül a komáromi sereg volt az utolsó a kontinensen, amely megadta magát. Az is figyelemre méltó, hogy ez a békés megegyezés néhány nappal az aradi vértanúk és Batthyány Lajos miniszterelnök kivégzése előtt született meg.

Azonban nem szabad figyelmen kívül hagyni azt sem, hogy az eredmény kialakulását több tényező is befolyásolta. Komárom birodalmi szinten a korszak legkorszerűbb erődje volt és a szabadságharc során mindvégig magyar kézen maradt. Ennek fényében a Necv arte, nec marte[1] kifejezés ismét értelmet nyert. Az augusztus 3-i kitörés során szerzett zsákmányok, és az újoncok szintén lehetővé tették és elősegítették akár egy hosszabb ostrom túlélését is. Végezetül pedig meg kell említeni Klapka György nevét, aki remekül mérgelve, megfontoltan hozta meg a fontos döntéseket. A szabadságharc és ez az időszak tekinthető – fiatal kora ellenére – katonai pályája csúcsának, mivel a későbbiekben katonailag ezt nem tudta felülmúlni, még az 1866-os porosz–osztrák háború során az általa vezetett Klapka-légióval sem.

Komárom kapitulációjával az 1848–1849-es forradalom és szabadságharc minden tekintetben véget ért.

Kántor Zsolt


[1] Sem csellel, sem erővel

Ezt olvastad?

Az 1848/49. évi szabadságharc története már túlnyomórészt ismert. Azonban még mindig akadnak kisebb-nagyobb epizódok, amely feltáratlanok, vagy kevéssé ismertek, és