Az 1877–1878-as orosz–török háború és a berlini kongresszus

A krími háborúban elszenvedett vereség után Oroszország egy időre visszaszorult az európai politikától, s a belpolitikára, illetve a Távol-Kelet felé fordította figyelmét. Gorcsakov orosz külügyminiszter a külpolitikai programjának megfogalmazásakor így írt erről az időszakról: „Azt mondják, Oroszország haragszik. Nem, Oroszország nem haragszik, hanem összpontosít.”[1] Ezzel arra utalt, hogy mindenekelőtt a belügyeket kell rendbe tenni, erőt gyűjteni, s majd ezután kell elkezdeni újra külpolitikával foglalkozni.

A krími háborút követően az orosz politikusok rádöbbentek, hogy egyéb problémák mellett a vasúthálózat hiánya is tarthatatlan, amelyet addig I. Miklós udvarában még „korunk betegségeként” emlegettek, ám amely hiány döntően hozzájárult a vereséghez. A krími háború tehát kíméletlenül bizonyította a cári birodalom vezetői számára, hogy az ország túlságosan lemaradt a Nyugat fejlett nemzetei mögött, és az erős katonai pozíció visszaszerzése érdekében elengedhetetlen a gazdaság bizonyos fokú modernizálása.

Szevasztopol ostroma a krími háború idején. (Forrás: wikipedia.org)

A háttérbe húzódás hosszú évei után az első jelentős külpolitikai sikert II. Sándor 1871. március 17-én aratta a londoni ún. Pontus-konferencián, amelyen elérték, hogy az orosz hadihajók ismét megjelenhettek a Fekete-tenger térségében, majd az 1873-ban megkötött három császár szövetsége is tökéletesen megfelelt az akkori orosz érdekeknek, amelyet a cár Ferenc Józseffel és I. Vilmossal kötött meg. Azt azonban fontos megemlíteni, hogy ez egy rendkívül laza kapcsolat volt, többnyire csak arra kötelezte a feleket, hogy háborús veszély esetén konzultáljanak egymással, és ha valamelyiküket provokálatlan támadás éri, a másik kettő semlegességet tanúsít.

II. Sándor orosz cár és külügyminisztere, Gorcsakov. (Forrás: wikipedia.ru)

Amíg ez a jó kapcsolat fennállt a három birodalom között, addig ők alkották a világ legerősebb diplomáciai szövetségét, azonban ez a szövetség hamarosan megingott. Ahogy a múltban már többször, most is a Balkán váltott ki konfliktust a két nagyhatalom, a Habsburg Birodalom és Oroszország között, mely birodalmak a 18. században még többnyire egymással szövetségben, az Oszmán Birodalom rovására terjeszkedtek a Balkánon, azonban a 19. század második felére ez megváltozott.

1875-ben Bosznia-Hercegovinában felkelés tört ki, a gyengülő Oszmán Birodalom pedig a zavargásokat képtelen volt elfojtani, így a három császár szövetségének tagjai konzultációra ültek össze. A tárgyalások során az orosz diplomácia elismerte a Habsburg érdekek elsőbbségét a lázadás helyszíne miatt, így a vezető szerep az Osztrák-Magyar Monarchia külügyminiszteréé, Andrássy Gyuláé lett. A tárgyalás végére a hatalmak előterjesztették az ún. Andrássy-jegyzéket, a rendezés alapjául szolgáló reformjavaslatot. A Porta ezeket a feltételeket elfogadta, a felkelők viszont elutasították. 1876 májusában ezért újabb tervezetet készítettek, a berlini memorandumot, melyet viszont az oszmánok utasítottak el. Ebben a keresztények törvény előtti egyenlőséget, az adóbérlés intézményének eltörlését követelték, valamint kilátásba helyezték a nemzetközi ellenőrzés bevezetését. Ekkorra a válság azonban mélyült, s Bulgáriában is megmozdulások kezdődtek. A bolgár felkelésre az oszmánok válasza – a görög szabadságharc óta először – genocídium, azaz népirtás volt.

A bolgár vérengzések ábrázolása Konstantin Makovszkij festményén.
(Forrás: wikipedig.org)

A bolgárok elleni vérengzés Anglia törökbarát politikáját is megingatta, Szerbia és Montenegró pedig a pánszláv körök hatására hadat üzent az Oszmán Birodalomnak, így a válság ekkorra már átfogta a Balkán komoly részét. A montenegrói hadsereg szép sikereket ért el, Szerbia viszont – Csernyajev tábornokkal az élen – sorozatos vereségeket szenvedett a törököktől. Az orosz kormány ezt látva diplomáciai úton beavatkozott, s elérte, hogy a Porta november elején fegyverszünetet kössön.

A nagy keleti válság ideje alatt a három császár szövetségének tagjai szoros kapcsolatban álltak egymással, ennek az egyik fontos állomása Reichstadtban volt, ahol az osztrák-magyar és az orosz külügyminiszter, Andrássy és Gorcsakov találkozott egymással. Megegyeztek, hogy ha az Oszmán Birodalom kerül ki győztesen a háborúból, megmarad a status quo ante. Ha viszont a balkáni népek győznek, akkor felosztják az oszmán területeket egymás érdekszférái között, de nagy szláv állam nem jöhet létre a Balkánon. Montenegró és Szerbia területét gyarapítanák, Görögország pedig Thesszáliát és Krétát kapná meg. A megmaradt oszmán területeket három autonóm államra osztanák fel: Bulgáriára, Ruméliára és Albániára; Konstantinápoly pedig szabad város lenne. Természetesen a külügyminiszterek saját országukat is megjutalmazták volna, s megállapodtak abban, hogy Oroszország visszakapja Besszarábiát, valamint határait kiterjesztheti a Kaukázusig, az Osztrák-Magyar Monarchia pedig megkapja Bosznia-Hercegovinát.

Gróf Andrássy Gyula. (Forrás: wikipedia.hu)

Az orosz politika egyetlen ellenfele ekkor Nagy-Britannia volt, hiszen Disraeli miniszterelnök mindent megtett annak érdekében, hogy ne tudják meggyengíteni az Oszmán Birodalmat. Abdülaziz szultánt letaszították a trónról, majd V. Murád hatalmát szintén gyorsan megdöntötték, s az új szultán Abdülhamid lett, aki mindenféle reformot ellenzett. Az új nagyvezír, a palotaforradalom vezetője, Midhat pasa lett, aki 1876 decemberében kihirdettette az alkotmányt, s ezzel az Oszmán Birodalom – Európa legnagyobb meglepetésére – alkotmányos monarchia lett. Ez a körülmény pedig tárgytalanná tett minden, a keresztény népek jogait érintő tárgyalást, hiszen ezzel a birodalom minden népét egyenlő jogok illették meg.

Az oszmánoknak ezt a lépését Európa nagyhatalmai ellenérzéssel fogadták, hiszen ezzel konkrétan kirekesztették őket a balkáni események rendezéséből. II. Sándor is arculcsapásnak értékelte a lépést, amire csak hadüzenettel volt hajlandó válaszolni. A hadüzenet egészen 1877 áprilisáig elhúzódott, ám még néhány hónappal előtt, januárban megkötötte a Monarchiával a budapesti egyezményt. Erre azért volt Sándornak nagy szüksége, mert félt attól, hogy egy esetleges európai koalícióval találják ismét szemben magukat, csakúgy, mint a krími háborúban. Főleg Nagy-Britanniától és az Osztrák-Magyar Monarchiától tartott, így Sándor fontosnak vélte, hogy az osztrák semlegességet egyezményben garantálják. A budapesti szerződésben tehát a Monarchia garantálta semlegességét, cserébe az oroszok megígérték, hogy a Balkán nyugati felére nem fogják kiterjeszteni a hadműveleteket, illetve nem jön létre egy nagy szláv állam. Az egyezmény ezen kívül megerősítette a reichstadti egyezményben foglalt területi felosztásokat is. Ezután Sándornak még tárgyalnia kellett a román kormánnyal az orosz csapatok átengedéséről, majd az orosz haderők április 24-én átkeltek a Prut folyón.

Az orosz–török háború kirobbanása előtt, április 22-én Frankel Leó, a magyar és a nemzetközi munkásmozgalom kiemelkedő vezetője így írt erről: „Meglehet, hogy az oroszok ezt az érvet hozzák fel: ebben a háborúban tisztán emberi érdekekről, a ’keresztény testvérek barbárság alóli felszabadításáról’ van szó. De tényleg ez volna Oroszország igazi szándéka? Látta már valaha is valaki, hogy egy zsarnoki kormány felszabadító háborút indít más népek érdekében? Hihető-e, hogy egy olyan kormány – mint az orosz kormány Lengyelországban – sok-sok ezer embert lemészároltatott, más népeket, a zsarnoki sáfárkodás ellen fellázadó népeket komolyan támogatná? Hihető-e, hogy egy állam, amely legjobb fiait, csak azért, mert szabadságszerető eszmék hordozói, élve temeti el Szibéria bányáiban – valaha is háborút indít az általános emberi érdekekért?[2]

Az orosz csapatok átkelése a Dunán. (Forrás: wikipedia.org)

Az orosz hadsereg, miután áthaladt Románián s átkelt a Dunán, sorozatos győzelmeket aratott, a hadsereghez pedig bolgár önkéntesek is csatlakoztak. Júliusban viszont Plevennél megállították őket a törökök, s egészen decemberig nem sikerült megkaparintani a várost. Ekkor az oroszoknak egyértelművé vált, hogy nem tudják gyorsan befejezni a háborút, s a balkáni államok ekkor kaptak nagy szerepet, akiknek a segítségükből a háború elején az oroszok még nem kértek. Csatlakozott az orosz hadsereghez Románia, Szerbia és Görögország is, bár mire a görög csapatok támadást indítottak oszmán területen, addigra az Oszmán Birodalom és Oroszország már megkötötte a fegyverszünetet Drinápolyban.

Az oroszok Konstantinápolytól nem messze táboroztak le, miután bevették Plevent, s Oszmán pasa seregeit megadásra kényszerítették.  A béke aláírására végül 1878. március 3-án került sor San Stefanóban. Kersznovszkij orosz hadtörténész így összegezte a háború tapasztalatait: „Az orosz hadvezetés hat hónapon át siralmas volt, a hetedikben – ragyogó.”[3]

A San Stefanó-i békeszerződés aláírója orosz részről Nyikolaj Ignatyev volt, s ezzel teljes egészében megváltozott a balkán térképe. Szerbia, Montenegró és Románia független ország lett, területük megnövekedett. Bulgária megszerezte Makedóniát, területe 160 000 négyzetkilométerre nőtt, így a Balkán keleti felén létrejött a „nagy szláv állam”. Törökország kötelezte magát, hogy reformokat fog végrehajtani Boszniában és Hercegovinában. Oroszország visszakapta a krími háborúban elveszített Dél-Besszarábiát, illetve megkapta Batum, Kars, Ardahan és Bajazet városát.

Az Oszmán Birodalomra megsemmisítő csapást mértek, a békeszerződés értelmében európai területei elszakadtak az ázsiaiaktól. Természetesen a San Stefanó-i béke, mely jelentősen megnövelte Oroszország befolyását a Balkánon, az európai nagyhatalmak szemében ellenérzést váltott ki. A békeszerződés revízióját különösen Andrássy Gyula szorgalmazta, hiszen az oroszok ezzel megszegték a reichstadti és a budapesti egyezményben foglaltakat, illetve Anglia is erőteljesen tiltakozott: a drinápolyi fegyverszünetet követően az angol hadihajók megérkeztek a Márvány-tengerre, megakadályozandó, hogy az orosz csapatok esetleg elfoglalják Konstantinápolyt. Mindennek következtében Oroszország tehát nemzetközileg teljesen elszigetelődött.

Ausztria és Anglia ultimátum értékű jegyzéket nyújtott be Oroszországnak, s mivel az orosz diplomácia úgy ítélte meg, hogy kicsivel több, mint két évtizeddel a krími vereség után nincs abban a helyzetben, hogy Európa ellen háborút viseljen, így kénytelenek voltak elfogadni a jegyzéket.

A berlini kongresszus. (Forrás: wikipedia.hu)

A San Stefanó-i béke revíziójaként összeülő berlini kongresszus tárgyalásait 1878. június 13-án nyitották meg, s a kongresszus határozatainak értelmében Oroszországot megfosztották „győzelme gyümölcsétől”. Az egyezményt végül július 13-án írták alá, ebben Bulgáriát három részre osztották, Makedónia visszakerült Törökországhoz, Kelet-Rumélia közigazgatási autonómiát kapott. A szerződés elismerte Románia, Szerbia és Montenegró függetlenségét, Görögország pedig Epirusszal és Thesszália egy részével bővíthette területeit. Ausztria okkupálta Bosznia-Hercegovinát és a Novi Pazar-i szandzsákot.

A berlini kongresszus következményeként Oroszország eltávolodott az Osztrák-Magyar Monarchiától, s az európai diplomáciában ettől kezdve egy teljesen új helyzet állt elő. A berlini kongresszus után nagyot változott a Balkán képe is. A 19. század elején még majdnem az egész félsziget a Török Birodalomé volt. Most öt új állam, közöttük négy teljesen független osztozott a terület egy részén. A török kézen maradt balkáni földek az eredeti hódoltság negyedét sem érték el.

A berlini kongresszus egy új nemzeti mozgalmat is útjára indított: az albánt, s a muzulmán albánok 1878. július 1-jén létrehozták a Prizreni Ligát. A mozgalmat ekkor még nem elsősorban nemzeti, hanem vallási meggondolások vezették, és a szultán iránti lojalitás jellemezte. A berlini kongresszus határozatai ellen fegyverrel fellépő Albán Ligát a nagyhatalmak nyomására a Porta kénytelen volt leverni, bár jól tudta, hogy leghívebb embereivel fordul szembe. A Prizreni vagy Albán Ligát 1879-ben feloszlatták. Az albán mozgalmat azonban nem lehetett elfojtani, s ha a szuverén albán állam létrehozása néhány évtizedig még nem is jött szóba, a későbbiekben már önálló tényezőként kellett számolni azzal.

Szolnoki Nikoletta

Felhasznált irodalom:

Barbara Jelavich: A Balkán története. I. Osiris Kiadó, Bp., 1996.

Bebesi György (szerk.): A hosszú 19. század rövid története. Bocz, Pécs, 2013

Matuz József: Az Oszmán Birodalom története. Akadémia Kiadó, Bp., 1990

Mihail Heller: Az Orosz Birodalom története. Osiris Kiadó, Bp., 2000.

Niederhauser EmilSzvák Gyula: A Romanovok. Pannonica Kiadó, 2002.

Diószegi István: A magyar külpolitika útjai. Gondolat, Bp., 1984.

Diószegi István: A hatalmi politika másfél évszázada. História, Bp., 1997.

Henry Kissinger: Diplomácia. Panem, Bp., 1998.

Diószegi István (szerk.): Egyetemes történeti szöveggyűjtemény 1789-1914. Korona Kiadó, Bp., 2001.

 

[1] Mihail Heller: Az Orosz Birodalom története, Osiris, Bp., 2000. 519.

[2] Diószegi István (szerk.): Egyetemes történeti szöveggyűjtemény. Korona Kiadó, Bp., 2001. 535.

[3] Mihail Heller: AZ Oros Birodalom története, Osiris, Bp., 2000. 539.

Ezt olvastad?

Grünwald Béla (1839–1891) Zólyom vármegyei alispán a szlovák nemzeti emlékezet egyik legnegatívabb személyisége, ami nem is csoda, hiszen az ő nevéhez