Az 1917. évi októberi orosz forradalom

Idén 100 éve annak, hogy a cári Oroszországban 1917. október 25-én − a Gergely-naptár szerint november 7-én – kitört a Nagy Októberi Szocialista Forradalom az Auróra cirkálóról leadott éles vagy nem éles lövésekkel és a Téli Palota ostromával. Ennek apropóján a világ számos pontján tartanak tudományos konferenciákat vagy kulturális összejöveteleket az orosz forradalom, illetve forradalmak témájában – Magyarország sem kivétel. Például 2017 májusában Budapesten az ELTE BTK Történeti Intézete szervezett nagyszabású, háromnapos nemzetközi konferenciát, októberben pedig Pécs adott otthont a Modernkori Oroszország és Szovjetunió Történeti Kutatócsoport (MOSZT) az MTA PAB Kelet- és Közép-Európa Története Munkabizottsággal közösen lebonyolított sikeres konferenciájának.

Már a fenti sorokból kitűnik, hogy ennyi év távlatából is milyen nehéz úgy beszélni az 1917-es eseményekről, hogy megmaradjunk a történelmi vizsgálódás szakmai kritériumainak talaján, ne csússzunk át az oly divatossá váló felületes publicisztika oldalára, illetve ne csapjunk át a forradalom apológiájába, de kriminalizálásába sem. De hogyan is lehet teljesen szenvtelenül beszélni egy forradalomról, konkrétan az októberiről? Ezzel viaskodott már az ideiglenes kormány történész külügyminisztere, a Kadet-párti Pavel Miljukov, illetve a másik oldalról a szovjet történetírás atyja, Mihail Pokrovszkij is. A forradalom eseményei már annyira ismertek, hogy azok részletes bemutatása helyett inkább néhány ritkán felmerülő – vagy kevésbé hangsúlyozott – összetevőre hívnám fel a figyelmet.

Előzmények

Mielőtt rátérnénk az októberi forradalomra, nem kerülhetjük ki az azt megelőző két évtized néhány fontos történését, amelyek befolyásolták a későbbi eseményeket is. Az első fontos tényező, hogy az előző század fordulóján a cári Oroszországban is kezdetét vette az a folyamat, amely során különböző pártszerveződések jöttek létre. Így többek között 1898-ban Minszkben megalakult az Oroszországi Szociáldemokrata Munkáspárt. Az OSZDMP – amelyet számos különböző csoport hozott létre – azonban nemhogy az egységesülés felé vette volna az irányt, hanem mindjárt a párt második, 1903-as londoni kongresszusán megmutatkoztak a két frakcióra bomlás jelei. Az egyik csoportot Lenin vezetésével a bolsevikok (magyarul „a többség”), a másikat Julij Martov irányításával a mensevikek (magyarul „a kisebbség”) alkották. Teljes szakadásról azonban a közhiedelemmel ellentétben itt még nem beszélhetünk, ugyanis ekkor talán még nagyobb problémát jelentett a Bund − az Általános Zsidó Munkásszövetség Litvániában, Lengyelországban és Oroszországban – „szeparatizmusa”, Plehanov szavaival élve, azaz a legnagyobb és legszervezettebb zsidó nemzetiségi párt (a zsidóság Oroszországban, majd a Szovjetunióban is külön nemzetiségnek számított!) OSZDMP-n belüli helyzete; a vita lényege az volt: a szervezeti egység vagy a nemzeti különállás biztosítása a fontosabb a párton belül. Végül az előbbi kerekedett felül (az OSZDMP és a Bund ellentétét részletesen lásd egy korábbi cikkemben).

Forradalmi előképek

Ha az októberi forradalomról beszélünk, akkor kihagyhatatlan az 1905-ös, illetve az annál is jobban elfelejtett – tegyük hozzá: méltatlanul, és a későbbiek megértése és megfelelő reflexiója miatt mondhatjuk, hogy bűnösen – 1917. februári forradalom tárgyalása.

Az 1905-ös forradalom kezdetét a január 9-i, Gapon pópa – akinek titkosrendőrségi kapcsolatai már a korban is ismertek voltak − vezette tüntetés jelentette. A megmozdulásnak számos oka volt. Az egyik a cári Oroszország gazdasági, társadalmi és szociális helyzetéből fakadó problémák és az éhínség, amelyre alább még külön kitérünk. A másik pedig az 1904–1905 között zajló orosz-japán háború, amelynek tétje az volt, melyik nagyhatalom, a cári Oroszország vagy a Meidzsi-reform következtében a 19. század utolsó harmadában dinamikus fejlődésnek indult Japán Császárság fog dominálni Ázsia keleti, délkeleti felén. A háború a cári haderő teljes vereségével és megszégyenülésével végződött. A szárazföldön Mukdennél zajlott a döntő csata, míg tengeren a Port Arthurban állomásozó cári egységek kitörésének megakadályozása után Togó admirális – a kiváló japán haditengerész, a második világháború flotta admirálisa, akit előszeretettel hívtak a „Kelet Nelson”-jának is, és aki mellett ekkor kezdte szárnyait bontogatni a későbbi Jamamoto admirális, a Pearl Harbor elleni támadás kitervelője − Csuzimánál szó szerint tönkreverte a több tízezer kilométeres utat megtevő orosz Balti Flottát.

E forradalom különlegességét az adja, hogy a demokratikus köztársaság követelése mellett megjelentek olyan szervezetek, melyek korábban ismeretlenek voltak: a szovjetek. Az üzemekben, majd a lakóterületeken és a fővárosban is szovjetek (tanácsok), illetve más szervezetek jöttek létre, amelyek termelési és politikai funkcióval is rendelkeztek. A szovjetek Pétervári Végrehajtó Bizottságának elnöke egy akkor 26 éves fiatalember, Lev Davidovics Trockij lett. Az év folyamán a munkások hatalmas sztrájkokat szerveztek, melyek tízezres tömegeket mozgattak meg, júniusban pedig fellázadt a Patyomkin cirkáló legénysége, ami jelezte: a cári hadseregben is vannak elégedetlen és mozgósítható emberek. A változások híve volt számos polgári, burzsoá réteghez tartozó személy is, akik – természetesen az orosz sajátosságokhoz alkalmazkodott – liberális értékeket vallottak a cári önkénnyel szemben. A megmozdulásokat végül 1905-06 fordulójára letörték, vezetőiket bebörtönözték vagy száműzték. Lenin ekkor ismét emigrációba vonult, Trockijt pedig először letartóztatták, majd néhány szibériai és uráli kitérő után egy időre Londonba ment.

A forradalom végül annyit elért, hogy II. Miklós cár október 17-i kiáltványában elismerte a hatalmát valamelyest korlátozó Állami Dumát, amely azonban a nyugati gyakorlattal ellentétben nem rendelkezett törvényhozási jogkörrel, a törvényjavaslatokat a cár jóváhagyásával fogadhatta csak el. Az oroszországi polgárság konzervatív többsége ezzel ki is egyezett, és létrehozták az Október 17-i Szövetséget. Egyébként a Duma erejét, illetve annak hiányát jól mutatja, hogy amikor a cár számára túl kedvezőtlen döntéseket hozott – mai kifejezéssel élve „túlzásba vitte az ellenzékieskedést” –, a cár rögtön feloszlatta és új választásokat rendelt el, amelyekben a részvételre csak egy szűk réteg volt jogosult. Ekkor szerveződött meg az OSZDMP és a fenti oktobristák után a liberális Alkotmányos Demokraták Pártja, orosz rövidítése alapján Kadet párt, és a forradalmi szocialisták, azaz az eszerek (a tulajdonképpeni parasztpárt). Végül létrejött a feketeszázas konzervatív, idegengyűlölő antiszemita tömegmozgalom is, melynek eszméje a polgárháború alatt a fehér mozgalom oldalán érte el tetőpontját.

Oroszország a világgazdaságban – a leggyengébb láncszem

A 19-20. század fordulójára, az 1861-es jobbágyfelszabadítást követően, a cári birodalom beilleszkedett a korabeli világrendszerbe, része lett munkamegosztási szerkezetének. Oroszország azonban olyan „köztes” régióvá, félperifériává vált a Kelet és Nyugat között, amely elkerülte a periferiális, keleti gyarmati országok sorsát, ugyanakkor sajátosságai megkülönböztették a Nyugattól is. Az oroszországi fejlődés nem ismerte sem a reneszánszot, sem a reformációt, sem a felvilágosodást. Beleragadt a mezőgazdasági munka, a paraszti földközösség, az obscsina tradícióiba, az abszolutista önkényuralom viszonyaiba, amelyeket a polgárság, az urbanizálódás alulfejlettsége jellemzett a 20. század elején is. Az orosz történelmi fejlődés legalapvetőbb sajátosságára pedig ekkoriban éppen a szociáldemokraták hívták fel a figyelmet, nevezetesen arra, hogy a különböző, egymással is konfliktusban álló modern és premodern társadalmi formák összetorlódtak a tőkés rendszer uralma alatt. Egy többszektorú, félperifériás fejlődésforma jött létre, amely az európai-amerikai centrumkapitalizmus és a gyarmatosított világ között egyfajta átmenetet jelent. Ebben az értelemben tehát a cári birodalom a világgazdaságban egyszerre függött a centrumtól, a külföldi tőkétől, de maga is speciális gyarmattartó volt a belső gyarmatosítás révén (ez alatt tulajdonképpen Oroszország ázsiai felének „belső meghódítását” kell érteni).

A 19. század végén meginduló modernizáció, különösen az iparosítás hajtóerejét szinte teljes egészében a külföldi tőke adta. Ekkor még a német tőke volt a legjelentősebb, de később a nagyhatalmi-geostratégiai érdekütközések miatt a franciák vették át a vezető szerepet. Emellett jelentős szereplőnek számítottak a britek, valamint – ha az előzőekhez mérve csekélyebb mértékben is – az Osztrák–Magyar Monarchia. A világgazdasági integrációval a mezőgazdaságban is megjelent a tőke-bérmunka viszony. A külföldi befektetések magukkal hozták a modern tőkés gazdálkodás térhódítását is. Az iparra rátérve, a 20. század elején már az ipari termelés harmada a nehéziparból származott. Jelentősen előrehaladt a vasútépítés.

A korszak legjelentősebb programját, az 1891 és 1903 között felépített, majd 10 ezer kilométer hosszú transzszibériai vasútvonalat francia tőkéből valósították meg. A francia befektetések mértékét még jobban érzékelteti az az adat, miszerint az összes francia tőkekivitelnek majd harmada landolt a cári birodalomban, míg a francia gyarmatbirodalomban – melyről ne felejtsük el: a briteké után a 2. legnagyobb volt – csak ennek a fele! Új ipari központok alakultak, az Urál, Moszkva és Szentpétervár mellett Dél-Oroszország tengermelléki vidékei és az északi kikötők is felkeltették a külföldi üzletemberek érdeklődését. Jellemző példa Baku, a mai azeri főváros esete, melyről köztudott, hogy az olajra épült – innen származik másik neve is: Fekete város −, az már viszont kevésbé, hogy a svéd Nobel-fivéreknek, Ludvignak és Robertnek köszönhetően, akik koncessziós jogokat szerezve a Kaszpi-tenger partján, az egyik legmodernebbnek számító petrolkémiai központot hozták létre a világon, ami természetszerűen vonzott magával egyéb fejlesztéseket is. Így Nobeléknél előbb volt villany, mint a cár palotáiban Szentpéterváron. Az azeri területekért egyébként a britek mutattak számottevő érdeklődést, Észak-Iránon keresztül, illetve az északi orosz kikötők, mint például Murmanszk is fontosak voltak számukra.

A kétségtelen modernizációnak azonban az árnyoldalaira is fel kell hívnunk a figyelmet. A kialakult hat ipari centrumban állították elő az ipari termelés 75%-át, és az iparban foglalkoztatottak kb. 80%-a ezen a területen dolgozott. A nagyvállalatok, vagyis az összes vállalat 3,5%-a foglalkoztatta a munkások felét! Kiemelendő az is, hogy a mezőgazdaságban eközben szinte semmilyen előrehaladás nem történt a termelékenységet és a termelőeszközök használatát illetően, sőt tulajdonképpen a mezőgazdaságból préselték ki a külkereskedelmi mérleg pozitív oldalának szignifikáns részét – a jelentős gabonaexportnak köszönhetően. Ennek az Oroszországban mondhatni tradicionális módszernek a tragikus következményei többször is megmutatkoztak később.

Összegezve tehát alfejezetünk gondolatait, elmondható, hogy a 20. század elejére a cári Oroszország vált a világ legnagyobb tőkeimportőrévé, aminek köszönhetően az ország külső hiteltartozásai rendkívül nagyok voltak – a századforduló és az első világháború kitörése között pedig még 20%-kal növekedtek! Eközben egy olyan modernizáció ment végbe, amelynek következtében a kialakult hatalmas ipari centrumokat, „szigeteket” szinte középkorias mezőgazdasági területek és struktúrák vették körül. Ez hatalmas társadalmi, szociális feszültségeket okozott. Mindezt tetézte, hogy egy olyan polgári réteg kezdett kialakulni, mely teljes mértékben az uralkodótól függött. Ezek után talán nem túlzás, ha azt mondjuk: Oroszországban egy nyugati értelemben vett polgári demokratikus forradalom feltételei nem – vagy csak igen csekély mértékben – voltak meg. A cár pedig görcsösen ragaszkodott a régi struktúrákhoz, úgy akart egy modern kapitalista birodalmat fenntartani, kormányozni, hogy közben hatalmából semennyit se kelljen engednie. Emberfeletti feladat volt ez, amely még egy II. Miklósnál jóval kvalifikáltabb uralkodón is kifogott volna. Nem lepődhetünk meg tehát a korabeli szociáldemokrata elemzésen, amely kijelenti: Oroszország a maga szélsőséges ellentmondásaival a tőkés világrendszer leggyengébb láncszeme.

 

Föltámadott a tenger…

Az első világháború szenvedései tovább élezték az orosz társadalomban már így is tetőfokára hágó feszültséget. Az origót végül 1917. február 23-a, a nemzetközi nőnap jelentette, amikor a textilmunkások, nagyrészt nők sztrájkba léptek és tüntetéseiken kenyeret követeltek. (Ekkorra a textilgyárak dolgozóinak 60%-a már nő volt, köszönhetően annak a máshol is jelentkező trendnek, hogy a háború miatt a férfiak helyét egyre több helyen a nők vették át a munkában.) Hamarosan a fémipari munkások is csatlakoztak, köztük a Putyilov Művek, Szentpétervár legnagyobb hadiüzemének dolgozói.

A tüntetések egyre szaporodtak és egyre nagyobb tömegeket mozgattak meg. Végül 26-án a katonaság tűzparancsot kapott, ami végzetes törést okozott köreiben. Egyre több egység állt a forradalom mellé, az ekkor már Petrográdra átnevezett városban anarchikus állapotok uralkodtak. Másnap lemondott az utolsó cári kormány, melyet Nyikolaj Golicin herceg vezetett, március 2-án pedig maga II. Miklós is lemondott öccse, Mihály javára, aki azonban visszautasította a koronát. Így ért véget a Romanov-dinasztia 1613 óta tartó uralma.

Ezután megalakult az Ideiglenes Kormány, melynek eleinte csak tagja, majd miniszterelnöke Alekszandr Fjodorovics Kerenszkij lett. A másik hatalmi központ a Munkás- és Katonaküldöttek Petrográdi Szovjetje volt. Ez volt az ún. kettős hatalom, bár inkább hatalomnélküliség. Az Ideiglenes Kormányban eleinte a politikai centrum képviseltette magát, ám az idő haladtával ez fokozatosan módosult. Társadalmi beágyazottsága elég gyenge lábakon állt, mivel nem tudott egy olyan programot megvalósítani, de még felmutatni sem, amely mögé tömegével felsorakoztak volna az emberek. Nyugati szövetségeseik nyomására a háborút is tovább akarták folytatni, így került sor a katasztrofálisan végződő Kerenszkij-offenzívára június-július során, valamint a Kornyilov-féle hatalomátvételi kísérletre.

Mindezek következtében a társadalom még inkább kiábrándult a kormányból, a hadsereg pedig több mint 200 kilométert volt kénytelen hátrálni, ami teljesen szétrombolta az addig sem túl magas morált, az ország a teljes anarchia állapotába került. Beköszöntött egy olyan korszak, ami ugyancsak nem volt ismeretlen az orosz nép számára: a zavaros idők vagy szmuta. E logikát követve egyre több történész vallja, hogy nem is beszélhetünk október 25-e, illetve november 7-e kapcsán bolsevik puccsról, hiszen nem volt egy biztos kézzel kormányzó hatalom, amelyet meg lehetett volna dönteni. Ezért is téves az Alkotmányozó Gyűlés egynapos (1918. január 6.) fennállásába utólagosan belemagyarázni, hogy az egy nyugati demokratikus alternatíva kibontakozásának alternatívája lett volna, hiszen a későbbi tapasztalatokból tudjuk, hogy a fehér mozgalom is hasonlóan bánt volna eme igencsak gyenge testülettel, mint a bolsevikok. Eközben felállt a Népbiztosok Tanácsa, melynek elnöke Lenin lett.

Akik megértették a nép szavát

De minek is köszönhették a bolsevikok a felemelkedésüket? E kérdés megválaszolása előtt azonban a „bolsevikok mind zsidók” mítoszról néhány szót. Az Oroszországban létrejövő pártok mindegyikében – kivéve természetesen a nemzetiségi pártokat – oroszok voltak többségben. Ez értelemszerű is, hiszen a soknemzetiségű birodalom kb. 45%-át ők alkották. A bolsevikok esetében ez azt jelentette, hogy a párt tagságának 72%-a volt orosz, és csak 9%-ot alkotott a zsidóság. Ez a szám elhanyagolható, még akkor is, ha az összlakosság 5-6%-a volt zsidó, bár az igaz, hogy a Központi Bizottság 12 tagjából 9-en azok voltak.

A kérdésre visszatérve, a bolsevikok felismerték, a két legfontosabb téma a háborúból való kilépés és a földosztás. A breszt-litovszki béke megkötésére 1918. március 3-án került sor. A földkérdés tekintetében a november 8-i dekrétumot kell kiemelni, majd a szovjetek II. összoroszországi kongresszusát, ahol rendelkeztek a föld nacionalizásáról, hogy a földosztás során meggátolják egy új, nagy magántulajdonos réteg kialakulását. Ezzel meg is teremtették a bolsevikok azt a szociális bázist a paraszti rétegekből, amely aztán – többek között a Vörös Hadsereg soraiban – a hatalom védelmére kelt a polgárháború során.

Utóhatások

A polgárháború az első világháborúnál is nagyobb szenvedést okozott. A vörösök és a fehérek küzdelmét szörnyű éhínségek kisérték, melyek következtében a polgárháború végéig 8-10 millióan haltak meg. Nem szabad elfelejteni, hogy a polgárháború egyben intervenciós háború is volt. A britek 1918 márciusában a murmanszki kikötőben szálltak partra, áprilisban a japánok, augusztusban az amerikaiak Vlagyivosztokban, majd a franciák a Krímben. Ennek okait már fentebb tárgyaltuk. A külső beavatkozásnak is köszönhető volt, hogy egyre többen sorakoztak fel Leninék mellett, míg a fehérek tulajdonképpen az intervenciós hatalmak fegyverszállítmányain és utánpótlásán éltek. Társadalmi bázisuk azonban egyre szűkült a bolsevikokéhoz képest, és nem is tudott megszilárdulni. Ezt kiválóan szemlélteti az a példa, hogy míg eleinte a bolsevikok fő fegyveres erejét a lett lövészek adták, addig 1919-re már egy 1,5 milliós, jól megszervezett Vörös Hadsereg harcolt a fehér tábornokok (Vrangel, Gyenyikin, Kolcsak) egyenként néhány tízezer fős seregeivel, illetve a lengyel haderővel. A lengyel háborút végül az 1921-es rigai béke zárta le, a fehérek elleni küzdelem pedig nyugaton a Krím Vrangel tábornok általi kiürítésével ért véget, nem sokkal később a távol-keleti területeken is befejeződtek a harcok.

Ezen eseményeknek köszönhetően jött létre 1922 decemberében a Szovjetunió, mely 1991-ig állt fenn. Ez alatt a hét évtized alatt kialakult egy új társadalmi és gazdasági berendezkedés, a Szovjetunió pedig szuperhatalommá vált. Létrejött egy szovjet kultúra, amely hatalmas teljesítményeket produkált a tudományban és a művészetekben egyaránt. A 20. század elejének álma, hogy egy új alternatíva keletkezzen a kapitalista berendezkedéssel szemben, azonban jóval 1991 előtt szertefoszlott. Már az 1920-as években végbementek azok a folyamatok, amelyek ugyanakkora hatással bírtak, mint maga 1917 – a forradalom „államosításával” és a sztálini diktatúra kiépülésével megsemmisült az ábránd, hogy egy alulról szerveződő, egyenlőségen és szolidaritáson alapuló társadalom jöjjön létre. Ehelyett az ún. államszocializmus valósága realizálódott.

Szalay Gábor

MentésMentés

MentésMentés

MentésMentés

MentésMentésMentésMentés

MentésMentés

MentésMentés

Ezt olvastad?

Az első világháború alatt Franciaországban viszonylag nagy számban – és főként sanyarú körülmények közt – internáltak magyar állampolgárokat, amit Kuncz
Támogasson minket