Az alpesi James Bond – Helmut Zilk a filmvásznon

Oszd meg másokkal is:

Mozgókép

 

A két világrendszer határán, Kelet és Nyugat egyik legérzékenyebb érintkezési pontján található Bécs – a különböző szolgálatok fellazítási–nyitási tevékenységének a Monarchia korába visszanyúló központjaként – kiemelt szerepet játszott és játszik minden bizonnyal ma is. A keleti és a nyugati szolgálatok is tisztában voltak azzal, hogy a külföldi média magas koncentrációja miatt az információszerzés, a dezinformálás és a közvélemény befolyásolása szempontjából Bécs, a titkosszolgálatok Mekkája – az 1968 után Nyugatra menekülő és a csehszlovák titkosszolgálatot a CIA-re cserélő Jaroslav Bittman szavaival – az „álomállást” jelentette az állambiztonság munkatársai számára. Nem véletlen, hogy a Csehszlovák Szocialista Köztársaság rezidentúrái közül a bécsi dolgozott a legnagyobb állománnyal.

Sokan személyesen átélhették, illetve később szembesülhettek azzal, hogyan figyelték meg, hallgatták le és rágalmazták meg szisztematikus módszerekkel emberek ezreit a volt szovjet hatalmi tömb országaiban. Ugyanakkor a demokratikus Nyugat is hasonló módszereket használt, nem csupán a filmek világában. Kémek, ügynökök, informátorok, besúgók és spiclik ugyanúgy voltak és vannak ma is mindkét oldalon. Gyakran az is előfordul(t), hogy ugyanazok az emberek álltak/állnak a(z egykori) kommunista államok és azok ellenségei/ellenfelei zsoldjába.    

Egy férfi három élete

Helmut Zilk (1927–2008) rövid ifjúkori KPÖ-tagság után immár SPÖ-párttagsági könyvvel a zsebében az ORF (Österreichischer Rundfunk – Osztrák Rádió és Televízió, állami közszolgálati műsorszolgáltató) munkatársa, majd igazgatója lett. A Kelet-Európa Szerkesztőség (Osteuroparedaktion) egyik megálmodójaként a csehszlovákiai reformfolyamatot figyelemmel kísérő, a Vasfüggöny túloldaláról, Prágából jelentkező élő műsor moderátoraként 1965 végén került kapcsolatba a csehszlovák titkosszolgálat külföldi hírszerző osztályának reformmozgalmat támogató munkatársaival.  Tehát nem a Statní bezpečnost (StB), a csehszlovák kommunista rezsim hű állam– és belbiztonsági szervezetével, hanem az ún. Rozvĕdkával, a jelentős mértékben reformpárti külföldi kémkedési osztállyal állt összeköttetésben.


Az ifjú Helmut Zilk
(Forrás: gettyimages.com)

1968-ig aktív informátor (a csehszlovák akták akként írják le), ügynök (egyes történészek álláspontja), vagy kettős ügynök (feltételezések szerint) volt. Siegfried Beer, a grazi Karl Franzens-Universität történészprofesszora, titkosszolgálati szakértő határozottan fogalmaz: „Az eset kristálytiszta. Ehhez az adófizetőknek nem kell pluszpénzeket kiadniuk. Persze, ez nem jelenti azt, hogy a történészeknek nem kellene tovább kutatniuk. Zilk kétségkívül kém volt, mert tevékenysége kimeríti a kémkedés tényállását.” A kettős ügynöki tevékenységet a csehszlovák StB gyanította, hiszen Zilk televíziós igazgató, tehát valamiért (talán mert egy másik szolgálatnak, esetleg a CIA-nek is dolgozott?) különösen védett személyiség maradt. Erre azonban semmiféle bizonyíték nincs.

Az akkoriban alig negyvenéves televíziós újságíró hatszáz oldalnyi aktája tartótisztjeivel folytatott beszélgetés– és hotelszobákban (többek között a Sacherban és a Hotel Intercontinentalban), illetve Zilk irodájában és lakásában felvett lehallgatási jegyzőkönyvekből, személye és információi értékeléséből, továbbá az általa aláírt számlákból, nyugtákból áll. Zilk a csehszlovákiai bevonulás után egy időre háttérbe húzódott, hiszen joggal tartott attól, hogy a Nyugatra menekült csehszlovák titkosszolgálati munkatársak lebuktathatják, ami meg is történt volna, ha a bécsi államrendőrség – eltérően több más lebukott és elítélt informátortól – nem kezeli az ő ügyét különösen diszkréten.

Zilk később újságíró, majd Bécs város kulturális tanácsosa lett. 1983–84 között rövid ideig kulturális miniszter, majd tíz éven át Bécs sikeres polgármestere volt. 1993-ban egy levélbomba-merényletben elveszítette bal kezének két ujját. Élete végéig a média és a bécsi társasági élet központi figurája maradt. Halála után Václav Havel elnézést kért azért, hogy Zilktől 1998-ban magas cseh állami kitüntetést tagadtak meg a kommunizmus bűneit vizsgáló hatóság jelzése alapján. Holott a korábbi államelnök a hozzá hivatalból eljuttatott információk alapján nyilvánvalóan tisztában volt a tényekkel.


Zilk Bécs polgármestereként az 1980-as években
(Forrás: kurier.at)

A Profil osztrák hírmagazin 2009-es, a cseh levéltári zárlat feloldása utáni „leleplezésének” újdonsága abban állt, hogy ekkor már dokumentumokkal is igazolni tudták, amit a szövetségi belügyminisztérium belföldi titkosszolgálatának szerepét betöltő Österreichische Staatspolizei (Stapo) – a Varsói Szerződés inváziója után az Egyesült Államokba távozott Bittmantól, illetve a Bécset választó Jiři Starek, korábbi nagykövetségi kulturális attasétól származó információk alapján – már 1968–1969-ben tudott, de következmények nélkül hagyott. Mivel a hatvanas évek végére „az osztrák titkosszolgálati szcénába a keleti szolgálatok már erőteljesen beszivárogtak”, a botrány kezelése érdekében összesen 268 ember, sajtómunkások, szerkesztők, gazdasági újságírók, szóvivők, minisztériumi hivatalnokok, továbbá a Stapo munkatársai tevékenységét világították át, köztük volt Helmut Zilk is. Zilk az 1998-ban felmerült híresztelésekre válaszul még kategorikusan tagadott, illetve az „akta több mint 40%-át nőügyeiként” próbálta ártalmatlan színben feltüntetni.


Zilk a Profil címlapján (Forrás: wien-konkret.at)

Prága 1994-ben, Bécs 1995-ben adományozott díszpolgári címet Helmut Zilknek. 2009 óta a bécsi 1. kerületben tér is őrzi az egykori népszerű polgármester emlékét. Zilk 2007-ben Meine drei Leben (Három életem) címmel jelentetett meg önéletrajzot. Ebben arra utalt, hogy a merénylet után és a súlyos betegsége miatt fellépő kómából is visszatérve kapott újabb esélyt az élettől. A könyvcím témánk szempontjából másképp is értelmezhető. Mindenesetre Zilk életrajza – ha nem is újraírandó, de – a napvilágra került információk fényében „részben újraértékelendő”, miközben azok a közvélemény-formáló tényezők is erősen tartják hadállásaikat, akik semmi esetre sem akarják tisztázni a történteket. Siegfried Beer szerint „a tettes és áldozat szerepének tipikus osztrák felcseréléséről” van szó.

Ugyanakkor ezt a tábort erősíti Bittman 1968 őszén megfogalmazott és 2009-ben megismételt véleménye Zilk tevékenységéről. A csehszlovákiai bevonulás után Bittman úgy vélekedett, hogy bár Zilk tudta, hogy a titkosszolgálattal van dolga, de „reformpolitikát csinált” és „ragaszkodott ahhoz, hogy közlései Ausztria kárára nem használhatók fel”. A 2009-es botrány kipattanásakor pedig ismét jelentkezett a nyugdíjas titkosszolga és arról beszélt a német Focus hetilapban, hogy Zilk sosem kapott tőle pénzt. „A legdrágább egy ajándékkosár volt borral és likőrrel” – hangoztatta. Valójában az akták szerint az „ajándékkosár” egy 10 000 schilling értékű jutalom volt egy diplomataboltban összeállított árukból (az akkori átlagfizetés négyszereséért). Továbbá Dániából hozott cigaretta, a feleségnek küldött bunda, az após kúrájának anyagi támogatása stb. is szerepelt az ajándéktételek között.

My Name is Zilk

Zilk a feltételezések szerint újságírói sikerei után azt feltételezte, hogy saját eszközeivel támogathatja, felgyorsíthatja a csehszlovákiai reformfolyamatot, és ehhez a titkosszolgálatokkal való kapcsolatot is vállalhatónak tartotta. Emellett saját karrierjének előmozdítása, egyfajta veszélykereső magatartás, vagy adrenalin–függőség (németül Nervenkitzel, „kellemes érzésekkel összekapcsolódó, egy helyzet veszélyességéből, feszültségéből adódó idegi izgalmi állapot”) és – nem utolsósorban – a pénz is motiváló tényező volt számára.  A számlákat Johann Maizként írta alá, prágai munkaadóitól pedig a Holec (kopasz, csupasz) nevet kapta.

Zilk esetében összesen 70 ezer schilling, mai árfolyamon mintegy 25–30 ezer euró értékben maradtak fenn bizonylatok (egy alkalmazott bruttó átlagbére 2915, egy munkásé 2530 schilling volt akkoriban). Emellett számos tárgyi ajándékot, többek között egy cseh ólomkristályból készült, a biztonság kedvéért mindjárt be is poloskázott csillárt is kapott. Már a Zilk–akta első ügyirata rögzítette 1965. december 14-én, hogy az ápolt külsejű, a nők körében sikeres Zilk „költséges életet él. Drága éttermekben étkezik. Nem csinál titkot abból, hogy többet költ, mint amennyije van”.

1965 decembere és 1968 júniusa között Zilk kéthetente, összesen mintegy 60 alkalommal találkozott tartótisztjével. Az ÖVP–kormány (Josef Klaus 1964 és 1966 között a szociáldemokratákkal kormányzott, 1966-tól 1970-ig egypárti kabinet élén állt) külpolitikájával, az SPÖ belső harcaival, az elűzött szudétanémetek kárpótlásával kapcsolatos osztrák állásponttal, illetve 1967-től az ORF hatalmi viszonyaival foglalkozó, nagyrészt szóbeli, magnószalagra mondott beszámolóinak értékét csak halála után próbálták meg jelentéktelennek beállítani. Prokop Tomek prágai hadtörténész szerint nem államtitkokról, inkább „reményekre jogosító időszakban a változásokat akár segíteni is tudó, értékes kiegészítő információkról” van szó. A prágaiak folyamatos unszolására az SPÖ titkárságáról beszédszövegeket és a Politik und Dokumentation című, a pártfunkcionáriusokhoz kéthetente eljuttatott információs újságot adott át a tartótisztjének.

Azt sem szabad figyelmen kívül hagyni, hogy a múlt század hatvanas éveiben az újságok nem könnyen kerülhettek a politika boszorkánykonyhájának közelébe. A hírpiacról sem lehetett minden információhoz hozzáférni. Jiři Gruša, 1998-től 2004-ig bécsi cseh nagykövet, 2005 és 2009 között a bécsi Diplomatische Akademie igazgatója szerint csupa „fecsegés” jellemezte az iratokat. Az EGK-hoz való közeledésről és az ÖVP-kormány várható keleti politikájáról folytatott szociáldemokrata belső viták elemzéseit nyilván nagyobb érdeklődéssel olvashatták Prágában. Gruša úgy vélekedett, hogy „vagy nyilvánosságra hozzák az anyagot, vagy nem beszélnek többet róla – minden más ártana a kapcsolatoknak”. Mivel 1998-ban még zárolt levéltári anyagokról volt szó, időlegesen az előbbi mellett döntöttek, bár erről a Tyden nevű cseh hetilapot elfelejtették értesíteni, akik 1999 októberében címlapon hozták le a sztorit.

Zilk azzal a feltétellel vállalta a munkát, hogy az általa aláírt számlák nem kerülhetnek az ÖVP kezébe. A prágai óvárosban található Hotel Alcronban lévő állandó, bepoloskázott szobájában (ahol olykor – erről is feljegyzések tanúskodnak – hölgyek látogatását is fogadta) tartott egyik 1967-es találkozója idején ugyanazon az emeleten volt szobája Gerd Bachernak, az ORF főintendánsának. A szállodaportástól kapta meg a kulcs mellett az aktuális borítékot. Zilk egyébként az egykori birodalom legnagyobb cseh városában, Bécsben nőtt fel, apja cseh származású volt.


A prágai Hotel Alcron 1932-ben (Forrás: tripadvisor.com)

Az első Zilk-akta 1965. december 14-én kelt. A kapcsolatfelvételre a második és egyben utolsó Stadtgespräche, a kultúrpolitikáról valamint a polgári és az emberi jogok kérdéséről élő adás keretében rendezett vitaműsor felvétele után került sor. (Zilk később hasztalanul próbálkozott újabb műsorok tető alá hozásával.)  Jiři Starek dolga volt a szerinte „kalandvágyó, de elvtelen” és „főleg anyagi érdek által motivált” Zilk szondázása, aki három nappal később késznek mutatkozott az együttműködésre. December 20-án pedig elkészült a titkosszolgálati törzslapja és megkapta első, egyben saját néven utoljára nyugtázott honoráriumát. A számlát „Zilk számára elfogadhatóan, mégis kompromittáló módon” akarták kitölteni, végül jogcímként a „visszaadás” szerepelt rajta. Starek a prágai tavasz eltiprása után rövid ideig a cseh és szlovák nyelven sugárzott ORF hírműsort szerkesztette, 1969 nyarától Torinóban a FIAT főnöke, Giovanni Agnelli mellett dolgozott, majd 1972-ben családjával újra Bécsbe költözött. 1969-től 1994-ben, 72 éves korában bekövetkezett haláláig már a nyugatnémet titkosszolgálatnak szállított információkat.

Zilk tisztázatlan múltja dacára egyre feljebb lépegetett a politika grádicsain. Ausztriában sokáig sem politikusok, sem történészek nem feszegették ezeket a kérdéseket, csak Zilk halála után kezdődött meg és csendesedett is el hamarosan a Vergangenheitsbewältigung (múltfeldolgozás) ezen fejezete. Egyetlen történész sem vette magának a fáradságot, hogy részletesen bemutassa és elemezze a Zilk–aktát, pusztán annak hitelességét állapították meg, a szociáldemokrata pártvezetők pedig „alapvetően nevetségesnek” minősítették a vádakat és a családnak jogi segítséget helyeztek kilátásba.

Zilk ügynöki/informátori múltját máig egyetlen szaktanulmány sem választotta témájául, ellenben a média – a tények feltárásával és ismertetésével, a politikai jellegű megnyilvánulásokat történészi véleményekkel szembesítve – mégis a közbeszéd részévé avatta azt. Ebben nagy szerepe volt Herbert Lackner bécsi újságírónak, a Profil főszerkesztőjének, aki számos újságcikkben foglalkozott a témával, és 2009-ben megkapta Az év újságírója és Az év belpolitikai újságírója címet, sőt, 2015-ben a jelenlegi legmagasabb osztrák állami elismerés 1. osztályú tisztikereszti fokozatát (Goldenes Ehrenzeichen für Verdienste um die Republik Österreich – Arany Érdemrend az Osztrák Köztársaság Szolgálatáért) is. 


Herbert Lackner
(Forrás: profil.at)

Eltűnt Bittman CIA–, Starek, Bacher és Zilk Stapo–kihallgatásának jegyzőkönyve, a Zilk–aktákat pedig Maria Fekter belügyminiszter szerint már a keletkezésük után nem sokkal megsemmisítették. De a Stapo főnöke, Peter Heindl 1998-as prágai látogatásának dokumentumai is lappanganak valahol. Összesen háromoldalnyi, titkos minősítésű bécsi irat került elő, melyben Zilket a csehszlovák titkosszolgálat munkatársainak „beszélgetőpartnereként” jellemzik. Siegfried Beer a fenti esetek kapcsán úgy fogalmazott, hogy „történészként szégyelli magát” az osztrák levéltárügy visszásságai miatt.

Szakértők mutattak rá arra, hogy – mások mellett – 1971-ben egy belügyi hivatalnokot 10 hónap börtönre ítéltek, pedig ő csak 500 koronát (akkori árfolyamon átszámítva mintegy 300 schillinget) kapott költségtérítésként egy hasonló jellegű ügyben. Mára egyértelművé vált, hogy Zilk politikai kapcsolatainak, esetleges kettős ügynöki tevékenységének és talán – kedvelt személyisége mellett – a szerencsének is köszönhette, hogy sem életében nem kellett tiszta vizet öntenie a pohárba, sem halála után nem tartott sokáig az ügye iránti érdeklődés.


A Deckname Holec film egyik plakátja (Forrás: Deckname Holec)

Deckname Holec

2016-ban mozifilm készült az „alpesi 007-esről”, akivel a filmvásznon nagyon kegyesen bántak. „Végül is ő volt Bécs egyik legjobb polgármestere, aki korábban egy kicsit kémkedett a kommunista Csehszlovákiának”, meg amúgy is egy „szuper fickó volt, a tévében és az ágyban egyaránt” – írja Herbert Lackner. A Deckname Holec (Fedőneve Holec) című, osztrák–cseh koprodukcióban készült alkotás fiktív történetet mesél el Zilk sztorijának felhasználásával. A film rendezője, Franz Novotny 1977-ben már gondoskodott heves közéleti vitákról. A Staatsoperette című filmben a két világháború közötti Ausztria keresztényszociális elitjét állította pellengérre: Engelbert Dollfuss felhúzható marionettfiguraként, Ignaz Seipel pedig Mussolini előtt csúszva–mászva jelent meg a filmvásznon. Zilk jobban járt, elvégre ő nem robbantott ki polgárháborút. 

A forgatókönyv Jan Němec filmrendező (1936–2016) történetén alapul. O slavnosti a hostech (Az ünnepségről és a vendégekről) című filmje (többek között a hazáját nem sokkal később elhagyó Miloš Forman Tűz van, babám! című alkotása mellett) valóban szerepelt az 1968. májusi, a párizsi diákmozgalmak miatt félbeszakadt cannes-i filmfesztivál programjában. Němec Oratorio for Prague című dokumentumfilmje a prágai tavasz leverését tárta a világ elé az ORF közreműködésével. A képanyagot Němec (a filmben Honza Davidnak hívják) személyesen adta át Zilknek.


Balra a rendező Franz Novotny (Forrás: imdb.com)

A történet szerint a Zilk által moderált élő műsor felvétele közben az osztrák televíziós újságíró megismerkedik a rendszerkritikus filmrendezővel, és szemet vet annak párjára, egy feltörekvő színésznőre (Kerekes Vica alakítja). Kapcsolatuk nem marad rejtve a csehszlovák titkosszolgálat előtt sem, és Nahodil ügynök hozzálát Zilk beszervezéséhez. Míg a filmrendező a Varsói Szerződés csapatainak beavatkozásáról forgatott filmfelvételeket bocsátja Zilk rendelkezésére, addig Nahodil egy hamis propagandaanyag (a MOSZFILM 1945-ös filmfelvételének) leadására akarja rávenni a megzsarolt bonvivánt, aki éppen fel akar hagyni informátori tevékenységével. A Die Presse című napilap jegyzetírója szerint a film „nem a kémek nagy világát, hanem a következmény nélkül maradt kis bécsi disznóságokat mutatja be”.


Jobbra Kerekes Vica (Forrás: imdb.com)

A film kezdete a James Bond-filmek szokásos képi és zenei intróját idézi. Miután elhangzik a Zilkről készült 1965. végi feljegyzés, a hatvanas évek Prágájának kissé művi, ütött–kopott, poros, ügynököktől hemzsegő és a korszak Bécsének hitelesen megrajzolt, szolid jóléti világába (például a Matzleinsdorferplatzon épült toronyházban lévő modern Zilk–lakásba) csöppenünk. Az ismert eurovíziós szignál után indul a Stadtgespräche műsora, amely a túlméretezett titkosszolgálati biztosítás és a papírból felolvasott rendszerpárti vélemények ellenére hamar félbeszakad. A határokon átnyúló vadromantikus lovestory azonban csak ekkor veszi kezdetét.

Mindjárt itt az első probléma ezzel a „nem éppen a hitelességtől csöpögő” alkotással, hiszen a korabeli feljegyzések a Vencel térről érkezett hölgyekkel a Hotel Alcronban lezajlott pásztorórákról számolnak be (pontosabban diszkréten csupán a légyottok kezdetét és végét jelzik). Persze Novotny eleve jelezte, csupán egy embert akart bemutatni a hatvanas évekből, „aki kiszabadul a maga fonta hálóból, miközben lerázza magáról a zsarolás és a kényszer béklyóit és karrierjét is előrelendíti”.


Johannes Zeiler Helmut Zilkként (Forrás: imbd.com)

A film szerint az újabb műsorok sugárzását a szállított információk minőségétől tették függővé, és titokban készített és a feleségéhez is eljutott fotókkal is zsarolták Zilket. Valójában semmiféle kényszerítés nem történt, Zilk szabad akaratából és megfelelő juttatásokért cserébe szállított információkat a megbízóinak és egyáltalán nem lepődött meg, mint a filmben, az újabb és újabb (egyszer az autója ablakán keresztül bedobott) pénzes borítékok érkezésekor. A hatalmas csillár láttán sem csodálkozhatott, hiszen – immár jól kereső televíziós igazgatóként a tárgyi ellentételezést előnyben részesítve – maga rendelte egy csehszlovák katalógusból és gyaníthatóan azt is tudta, hogy megfelelően előkészített ajándékról van szó. Sőt, egykori tartótisztjét álláshoz is juttatta az ORF-nél.

Feltűnik a filmben egy Karel Gottra emlékeztető táncdalénekes, minden bizonnyal azért, mert 1967-es feljegyzés szerint Zilk azt szerette volna, ha a népszerű énekes Ausztria színeiben indult volna az Eurovíziós Dalfesztiválon. Szintén megjelenik egy CIA–ügynök, aki információkkal segíti a botcsinálta ügynököt. A lebukástól tartva Zilk háttérbe vonult egy időre 1968 őszén. 1969 nyarán járt még Prágában egy televíziós fesztiválon, de a politikai jellegű megbeszélésektől tartózkodott. Ez előtt néhány hónappal egy belső akta azt javasolta, hogy Zilkkel Magyarországon tartsanak találkozót. Erre gyaníthatóan nem került sor. Személyi aktája, az ún. osobní svazek mellett feltűnik a filmben egy fénykép, amely Bruno Kreiskyvel ábrázolja. Mindkét politikus mosolyog, miközben a csehszlovák feljegyzések szerint Zilk Kreiskyt „nyálas politikusnak” tartotta.


Részlet a filmből (Forrás: imbd.com)

Persze, ez a történet az eredeti formában talán kevés lett volna mozivászonra. Ezért aztán a tényekhez kevésbé ragaszkodott a rendező. „A dörgő basszbaritonjával a manézsra lépő” Zilk one-man-show-ja így kerül az 1968. augusztusi csehszlovákiai bevonulás előtti, Alexander Dubček emberarcú szocializmusát éltető, várakozásokkal teli, politikusi propagandaszövegek helyett „sonkát és narancsot” követelő hónapokba, a véres események bemutatása pedig valójában elsősorban azzal a veszéllyel járt, hogy azt a semlegesség megsértéseként értelmezhették volna. Karrierjét pedig azért építhette tovább háborítatlanul, mert a Staatspolizei a CIA információi ellenére nem foglalkozott érdemben a kérdéssel. Pedig az akták, ahogy ezt a pontatlanságokat és Zilk tevékenységére vonatkozó tényszerű utalásokat egyaránt tartalmazó film is tudatosítja, fennmaradtak és máig rendelkezésre állnak.

 Fiziker Róbert

Ezt olvastad?

2024. március 11-én kerekasztal-beszélgetést tartottak az ELTE Társadalomtudományi Karán abból az alkalomból, hogy Magyarország negyed évszázada tag a NATO-ban. A
Támogasson minket