Az argentin szivárvány – Evita a filmvásznon

Száz éve született az argentin történelem legismertebb alakja, Eva Duarte, akit a világ csak Evitaként emleget. Nem biztos, hogy a nagyérdemű tisztában van történelmi szerepével. Többnyire a Don’t Cry for me Argentina című dal és a filmvásznon őt megtestesítő Madonna alakja az erkélyen az, ami neve hallatán feldereng…

Pedig ha egy kicsit a színfalak mögé akarunk nézni, tulajdonképpen nehéz kizárólag az 1996-os Alan Parker-féle Evita filmről beszélni. Talán helyesebb Evitáról, mint filmes témáról értekezni. Eva Perónról, Argentína egykori alelnök-asszonyáról, Juan Perón, argentin elnök feleségéről több film is született. Szemléletük, nézőpontjuk közös: María Eva Duarte de Perón és Juan Domingo Perón igazi arcát szerették volna bemutatni.

Eva Perón 1952-es halála után folyamatosan jelentek meg az életét összefoglaló könyvek, de az első színpadi alkotásig 1976-ig kellett várni, ám egyből egy broadwayi produkció terelte Nyugat-Európa, illetve Amerika figyelmét a színésznőből lett argentin politikusasszonyra. Andrew Lloyd Webber és Tim Rice musicalje, pontosabban annak sikere már sejttette, hogy az egzotikus, kalandos történetre előbb–utóbb Hollywood is felfigyel.

Az első filmes feldolgozás, tulajdonképpen egy tévéfilm volt 1981-ben Marvin J. Chomsky (a nem túl ismert rendező elsősorban televíziós minisorozatokat készített, például a holokauszthoz kapcsolódóan) rendezésében. A három és fél órás filmet két részre osztották, főszereplői az akkor már híres (és a szerephez képest nem fiatal) Fay Dunaway és James Farrentino voltak. A történet szinte azonos az 1996-os musicalével, ám a tágabb időkeret lehetőséget adott bizonyos epizódok részletezésére.

A történet Evita Duarte gyerekkorának bemutatásával kezdődik. Hangsúlyt kap annak ábrázolása, hogy a törvénytelen kapcsolatból született gyermeket, apja halála után, mennyire kitaszította annak módos családja. Ebből eredt a gazdagok iránti gyűlölete. A már kamasz 15-16 éves lány, egy zenészt próbált kihasználni annak érdekében, hogy eljusson a fővárosba (egyes életrajzírói, például Nicholas Fraser ezt az epizódot tagadják, szerintük édesanyja vitte el a fővárosba), ahol színészi karriert szeretett volna építeni. A Buenos Aires-i érvényesülés azonban sok nehézséggel járt, a szép fiatal lány a férfiakat használta ugródeszkául az egyre feljebb és feljebb jutáshoz. Csupán néhány év alatt, egy-két jelentéktelen színházi és filmszerep után eljutott a katonai elithez, s bár az ország épp egy olyan korszakát élte, amikor katonai puccsok követték egymást, és két év alatt öt különböző elnök (próbálta) vezetni az országot, pártok és érdekek ütköztek, Eva Duarte mindig megtalálta, hogy mikor, kivel érdemes jó viszonyt ápolni. Eva 1944-ben ismerte meg Juan Perónt, aki 1944 februárjától Edelmiro Farrel elnök mellett volt alelnök és hadügyekért felelős államtitkár. Perón és Evita 1945-ben házasodtak össze, és Perón rá egy évre 1946 júniusától foglalhatta el az elnöki széket. Perón és felesége a munkásosztályra és a szakszervezetekre támaszkodott. Eva 1948-ban megalapította az Eva Perón Alapítványt, amelynek célja a munkások, az egyszerű emberek megsegítése volt. Úgy tartotta, hogy a gazdagok jótékonykodása csak hasztalan máz. Míg férje a nyolc órás munkaidő és a nyugdíj bevezetését érte el, Eva, az ország első női politikusaként megalapított az Női Peronista Pártot és harcolt a nők szavazati jogaiért. Férjével részt vettek európai és dél-amerikai körúton. 1951-ben, amikor méhnyakrákot diagnosztizáltak nála még csak harminckét éves volt, s bár még műthető lett volna, Evita nem akart visszavonulni a nyilvánosság elől. 1952 július 26-án halt meg.

Ezt az alaptörténetet dolgozza fel az első filmváltozat és az Alan Parker rendezte 1996-os nagysikerű hollywoodi musical is. Juan Carlos Desanzo szintén 1996-os argentin filmje, mely az Evita: Az igaz történet címet viseli, valamelyest szakít a lineáris történetmondással, a hangsúlyt főként Evita politikai szerepvállalására helyezi, beszédeire koncentrál. A másik két Eva Perónnal foglalkozó film kissé kilóg a sorból: 2008-ban Eduardo Montes–Bradley rendezett egy dokumentumfilmet, mely főleg régi felvételeken, interjúkon alapszik és elsősorban Evita gyerekkorára, halálára, temetésére és emlékezetére alapoz. A másik film Pablo Agüero alkotása, az Eva nem alszik címet viseli és Evita holtestének „kalandos történetét” mutatja be. (Halála után holtestét bebalzsamozták, üvegkoporsóban kiállították, a nép még hetekig siratta, zarándokolt hozzá. Ám 1955-ben Perón hatalmának véget vetett egy puccs, amely során a puccsisták Evita holtestét is elrabolták és évekig rejtegették a főváros különböző pontjain. A holttest aztán Európába került, ahol Milánóban eltemették. A test csak azután került vissza Argentínába, hogy Perón 1973-ban újra elnök lett. Bár Perón harmadik felesége, aki követte őt az elnöki tisztségben egy hatalmas mauzóleumot tervezett a párnak, a politikai változások úgy hozták, hogy Eva a Duarte családdal nyugszik. Agüero alkotása egyszerre drámai és bizarr, néha fanyar fekete humorral mutatja be a holttest kálváriáját.)

A felsorolt filmek közül Parker alkotása lett a legismertebb, hiszen Madonna és Antonio Banderas voltak a bő kétórás musical főszereplői. Akárcsak Dunaway, Madonna sem egy fiatal Evita, 39 évesen játssza el a kezdetben még kamasz lányt. Parker érdekes döntéseket hoz: először is nem egy hagyományos musicalt rendez, ahol ének és beszéd, esetleg ének és énekbeszéd váltja egymást, hanem csak a zenét, a dalokat használja történetmondásra. És épp emiatt épít be egy érdekes elemet – Antonio Banderas – személyében. A spanyol színész nem egy karaktert alakít, hanem a film során különböző szerepekben tűnik fel, mindent tud, mindent lát, mindenhol ott van. Egyszerre mesélő és résztvevő, de nem egy objektív kívülálló, véleményt mond, nem finomkodik. Bár már az 1981-es film is határozottan kidomborította, hogy Evita, akár egy prostituált, mindenkivel lefeküdt az érvényesülés érdekében, addig az 1996-os musical egyenesen kurvának nevezi.

Madonna Evitaként (1996)

Az 1981-es film sok tekintetben finomkodóbb, inkább mutat rá Evita gyerekkori sérelmeire, melyek hathattak későbbi tetteire, látjuk, hogy egy esendő ember, aki az őt ért negatív hatások miatt vág vissza – néha kegyetlenül. A tettek tettekre adott válaszok, érzelmekre adott reakciók. A Madonna által alakított Evita ezzel szemben egy hataloméhes, akarnok nőszemélyként tűnik fel. Még egy lényeges különbség a két film között, hogy a musicalnek kevés ideje van kitérni a történelmi háttérre, csak sejtjük, hogy Perón miért egy diktátor és felesége miért olyan diktátor feleség, mint például a román Elena Ceausescu (aki azért, hogy helye férje oldalán legitimizálva legyen, „csak úgy” kapott egy kémia doktori fokozatot és Román Tudományos Akadémia elnöke lett). Az 1981-es film kicsit többet mutat abból, hogy az államokbeli produkciók hangvétele miért ilyen negatív, itt nagy hangsúly esik Perón üzleteléseire a fasisztákkal, antiszemita nézeteire, illetve brit– és amerika-ellenes politikájára. A valóságban a kép sokkal komplexebb volt: Perón egy jobboldali szociális–gondoskodó államot hozott létre, nagy hangsúlyt fektetett az iparosításra, a munkásság megsegítésére – de mind oly sok más ország és uralkodó esetében is – a pénz egyszer csak elfogyott, az ország 1951-re válságba került. Perón politikája második mandátuma idején, Evita halála után lett egyre diktatórikusabb. Például sérült a sajtó– és szólásszabadság, valamint konfliktusba került az egyházzal.

Mindkét film esetében azt látjuk, hogy a tehetségtelen színésznőcske az ország First Ladyje lett, aki a nép pénzét ruhákra és ékszerekre költötte, s míg minden beszédében hangsúlyozta, hogy a nép gyermeke, aki tudja milyen a munka, ő csak törtetett felfele, tudta, hogy kinek az ágyába kell bújni, és nem dolgozott. Ezzel ellentétben a másik három film arra épít inkább, hogy a nép mennyire szerette Evitát, s nem boncolgatja, hogy ha adott egy dollárt, a másik kettőt eltette-e magának vagy azt is másnak adta. Tény, hogy Evitát Argentína többsége imádta: ő segítette a népet, tett a népért, akkor is, ha az ország gazdasága szép lassan tönkre ment. A Perón házaspár alapvető jogokat harcolt ki, később pedig adott meg a munkásosztálynak, amelyeket a későbbi diktatórikus irány sem törölt el.

Eva Perón a történelem egy izgalmas, ellentmondásos figurája, nem lehet a filmek vagy életrajzok alapján megítélni. Egy erős nő volt, akit sem Amerikából, sem Nyugat-Európából, de még Magyarországról sem tudunk objektíven megítélni. Nem csinált minden tökéletesen, talán a maga halhatatlanságáért segítette a népet, férje hatalma volt számára az első.

Kétségbevonhatatlan tény, hogy Evitának kultusza volt, van. A róla készült filmek, színpadi produkciók néha kritikusak, bírálóak, címkéznek, elítélnek. Megmutatták Evitát a nagyvilágnak, hiszen személyéről, történetéről tudni érdemes. A filmek pedig egész jók. A rendezés nem mindig tökéletes, a történelemhűség is inog néha, de épp a hibáik kapcsán merülnek fel a nézőben kérdések, akar még többet tudni Evitáról. Alan Parker musicalje bezsebelt néhány díjat, hisz izgalmas, pörgő, jók az alakítások, a dalok. Fay Dunawayt is érdemes megnézni Evitaként, hiszen egy más karakter, egy kicsit más nézőpontot képvisel. Az Eva nem alszik pedig egy igazi ínyencség, egy különös módja a történelemről való beszélésnek.

Evita jött, akart, tett és a maga módján győzött. Érdemes róla olvasni és filmeket nézni, mert önmagában egy jelenség volt, s mert ő Argentína történelmének egyik legfontosabb „hősnéja”.

Tóth Gödri Iringó

Ezt olvastad?

A brazil–argentin konfliktus és az önálló Uruguay születése

Az uruguayi önállóság kialakulása egy bő másfél évtizedes konfliktus eredménye (1811–1828), melynek főszereplői elsősorban nem a gyarmattartó spanyolok, hanem Brazília

X