Az Árpád-házi Szent Margitról nevezett Domonkos nővérek 150 éve

A vasvári Domonkos Rendtörténeti Gyűjtemény az elmúlt években négy kötetet jelentetett meg a rendtörténettel kapcsolatban, Magyar Domonkos Rendtörténet címen. A sorozat első három tagját már korábban ismertettük portálunkon. Az első kötetben a Domonkos Rend középkori magyar története jelent meg, a második kötet a középkori provincia felbomlásától a közelmúltig tárgyalta a rend történetét. A harmadik kötetben Bőle Kornél OP visszaemlékezései kerültek sajtó alá. Jelen, 2018-ban napvilágot látott kötet a negyedik a sorban, és a domonkos nővérek történelmét ismerteti annak apropóján, hogy a rendet 1868-ban, tehát – a könyv megjelenésekor – 150 éve alapították. Ezt a történelmileg igen rövid időintervallumot alaposan tekinti át a mű a rend alapításának felvetődésétől kezdve, az alapítás körüli nehézségeken, a trianoni veszteségeken át, a rend felosztásáig, majd újraindulásától napjainkig.

A tanulmánykötetben a rendi és a világi szerzők kronologikus sorrendben mutatják be a rend történetét, az utolsó két tanulmányt már olyan nővérek írták, akik átélték a korszakot, írásaik azonban mégsem csupán visszaemlékezések: az Állambiztonsági Szolgálatok Levéltára, rendi és más források felhasználásával teljes képet adtak az általuk is megélt eseményekről.

Az első tanulmány Magyar Marietta Mirjam domonkos nővér írása, melyben összefoglalja, hogy miként vetődött fel a rend megalapításának ötlete, majd ezt hogyan követte a megvalósítás. Ez nem volt előzménynélküli, de az a másodrendi ág, aminek leghíresebb tagja Árpád-házi Szent Margit volt, a török időkben megszűnt. Egy rendi, tanító, oktató nevelő munkát végző közösség létrehozásának igénye először bécsi hölgyekben vetődött fel 1863-64 körül, azonban pártfogójukat, Albert Trapp, domonkos atyát áthelyezték Sopronba. Trapp az ötletet felvetette a magyarországi elöljáróknak is, akik felkarolták azt, de az eredetileg kiszemelt Sopronban, majd Szombathelyen – mindkét helyen éltek domonkos atyák – nem sikerült közösséget alapítaniuk. Albert Edl szombathelyi priornak ekkor esett a választása Kőszegre, ahol egy házat vásárolt, és Tommaso Anselmi, a rend egyik tagja, akit a terület vikáriusa bízott meg, rendtagokat is szerzett az alapításhoz: Johann D’Azula lányait (akiknek már volt egy külföldi, domonkos monostorban élő nővérük) győzte meg a tervével. A beöltözésre 1868. október 15-én került sor, és egy hónap múlva elindították az oktatást a kőszegi iskolában. A rend megalakulását sok kezdeti nehézség kísérte: nem volt biztos anyagi alapja, a nővérek éheztek, legyengült szervezetük következtében könnyebben kaptak el betegségeket diákjaiktól, továbbá mivel sokan osztrák területről származtak, a magyar nyelvtudásuk is kívánnivalókat hagyott maga után. A belépők száma azonban így is növekedett és a kőszegi iskola fenn tudott maradni.

A következő, Pál Ferenc, a Vas megyei levéltár levéltárosa által írt tanulmány azt mutatja be, hogyan alakult a kongregáció története 1920-ig. Pál áttekinti azt a környezetet, amiben a rend megalakult, hiszen II. József rendelete megváltoztatta a szerzetesrendekről alkotott képet, amit még 1968-ban is érezni lehetett. A nővérek a kőszegi alapítással egy olyan intézményt hívtak életre a városban, ami nem volt máshol Vas megyében, ehhez jöttek az előző tanulmányban is vázolt nehézségek. Mégis tudtak terjeszkedni, megjelentek külföldön, Gleisdorfban és R̆epc̆inben, de szerte Magyarországon is: Vasvár, Hódmezővásárhely és Kassa után sikerült megtelepedniük Szombathelyen is. A nővérek a társadalmi élet generátoraivá váltak azokon a településeken, ahol megjelentek, de őket is érintették a korszak nagy tragédiái: az első világháború alatt több iskolájukat kórházi célokra foglalták le, Trianon következtében megszakadt a kapcsolat a külföldi házakkal és Kassát is elveszítették, a Tanácsköztársaság alatt pedig működésüket korlátozták vagy betiltották.

Szent Margit ábrázolása Feszty Masa festőművész alkotásán

A harmadik tanulmányban Kerekes Ibolya néprajzkutató ismerteti a kongregáció 1920 és 1950 közti történetét. Rávilágít arra, hogy a trianoni változások ellenére a korszak mégis egy békés, építkezésre lehetőséget adó időszak volt, a nővérek kibővítették iskoláikat, a tanítóképző mellett új oktatási formákkal próbálkoztak, mint a hódmezővásárhelyi gazdasági iskola vagy a velemi óvoda. További településeken jelentek meg s a novíciaképzés is külön helyre került. A korszak egyik legjelentősebb spirituális eseménye Árpád-házi Margit szentté avatása volt, ami azért is volt kiemelkedő a rendtagok számára, mert őt tekintették rendjük pártfogójának. Kerekes a tanulmányában tárgyalt korszakot a második világháború és az azt követő lassú, fokozatos kommunista hatalomátvétellel zárja. A nővérek mindkettőnek megérezték a hatását. A tanulmány írója házról-házra mutatja be, hogy hogyan élték meg a szerzetesek a bombázásokat, az oroszok bejövetelét, majd hogyan érezték 1947-től egyre inkább a rendszer szorítását, ami ahhoz vezetett, hogy 1948-ban eltiltották őket a tanítástól, majd végül 1950-ben internálták őket.

Farkas Éva Imelda domonkos nővér tanulmánya a szétszóratást ismerteti. A tanulmány szerzője nem a szétszóratástörténet felvázolásával kezdi a tanulmányt, hanem a rendi múlttal szembe nézve kiemeli, hogy közvetlenül az esemény előtt komoly konfliktusok voltak a renden belül. A rendi fegyelem fellazulása és a belső ellentétek miatt Takáts M. Tarzícia nővért nem a káptalan választotta meg, hanem Kovács Sándor szombathelyi püspök jelölte ki. A szöveget forrásközlések szakítják meg, ahol egyes apácák mesélik el, miként élték meg a júniusi elhurcolásokat, hogyan szervezték meg az új életüket. A tanulmány szerzője felvázolja, hogy milyen sorsa volt a szétszórt nővéreknek: volt, aki takarítónőként tudott csak elhelyezkedni, vagy nem adta fel a tanítást, de emiatt nem mehetett misére többet, ugyanakkor volt, aki belépett a pártba, mert ettől várt biztonságot. Az egyes nővérek történetéből kitűnik, mennyire tudták segíteni egymást, hogy kik tudtak hazamenni, kik azok, akik egy-egy pártfogójuk segítségével idősek otthonába kerültek, s kik azok, akik együtt tudtak maradni, és például egy plébánián szolgálni. Farkas Éva Imelda direkt utolsónak hagyta Majoros Ármella és Maronyák Beáta nővéreket, akik az Alföldön megkezdték azt a munkát, ami segítette a rendszer lazulása után a rend újjáéledését. Kiemeli továbbá a 80-as évek titkos találkozóit, a külföldi utazásokat, s azokat a helyszíneket, ahol egy illegalitásban működő rend tagjai kapcsolatot tudtak tartani egymással.

Szent Margit vezeklőöve díszes tartóban

Deák Viktória Hedvig jelenlegi és Rauscher Alice Dóra korábbi rendfőnőknő tanulmánya az újjáindulást, újraszervezést mutatja be – Farkas Éva Imelda nővérhez hasonlóan – nem elhallgatva a hiányosságokat és hibákat sem. A II. vatikáni zsinat újraértelmezte a szerzetesrendek szerepét a világban, de sokan közülük nem tudtak mit kezdeni a világi hivatás gondolatával. Épp emiatt a tanulmány szerzői úgy látják, hogy ez egyfajta válságot okozott, Nyugat-Európában csökkent a szerzetesek száma. A zsinati rendelkezések azonban Magyarországra egyfajta szűrőn jutottak be, a rendi élet be volt tiltva, így ez nem éreztette itt a hatását, nem okoztak válságot, sőt mikor újra lehetővé vált a szerzetesi életforma, sokan éreztek hívást magukban, s minden rend esetén magas volt a belépők száma, ami annak is a következménye, hogy évtizedekig tiltva volt ez az életforma. A zsinat azonban sok mindent újraalkotott, még inkább leegyszerűsítette a nővérek ruháját, eltörölte a laika és karnővérek intézményét, és újfajta feladatokat is adott a rendeknek. Ezen változások új kihívásokat teremtettek. Ezen pontokon konfliktus alakult ki az idősebb, az 50-es években már rendi kötelékben élő és a fiatal nővérek között is. Gondot jelentett még azon nővérek helyzete is, akik a szétszóratásban csatlakoztak a rendhez, de a közösségi életet nem tudták vállalni. A tanulmány azonban azt is áttekinti, hogy mikro szinten, az egyes rendházak, városok esetén hogyan zajlott a régi iskola és az épületek visszaszerzése és bemutatja az új alapításokat is, illetve a domonkos nővérek mai életét.

Kép forrása: Magyar Domonkos Nővérek.

A kötetet függelék zárja, ami az elöljárókat ismerteti és a legfontosabb információk segítségével további képeket tartalmaz az egyes rendházakról. A könyv gazdagon illusztrált, több mint 200 kép segítségével próbálja jobban megismertetni a domonkos nővérek történetét az olvasóval, a csoportképeken és épületfelvételeken kívül, korabeli dokumentumokat, életképeket, és a kiemelt szereplők (támogatók, rendfőnökök, stb.) arcképét is megszemlélhetjük. A képek közlése nem öncélú, mindig kapcsolódnak az adott fejezet témájához.

Végezetül elmondható, hogy a mű a domonkos nővérek történetének egy jó és részletes összefoglalása, csak csatlakozni tudok ahhoz, amit Koltai András mondott a könyv 2018. december 17-i bemutatóján:

kevés rend mondhatja el magáról, hogy történetéről egy ennyire részletes, s teljes összefoglalót tudhat magáénak.

Menyhárt Ágnes

Az ismertetett kötet adatai: Deák Viktória Hedvig OP – Zágorhidi Czigány Balázs: Az Árpád-házi Szent Margitról nevezett domonkos nővérek 150 éve (1868–2018). Budapest–Vasvár, Domonkos Rendtörténeti Gyűjtemény, 2018. (Magyar Domonkos Rendtörténet 4.) 256. pp.

A cikk az Újkor.hu és az MTA–PPKE Fraknói Vilmos Római Történeti Kutatócsoport együttműködésének keretében született.

 

Ezt olvastad?

„Délben Monorra érkeztünk. Az itt eltöltött hét legborzalmasabb időszaka volt deportálásunknak. Már a kiszállásnál hajszoltak, de azután természetesen órákon át