„Az élelmet feléltük, az utolsó töltény a csőben” – Budapest ostroma

Az idézet Pfeffer-Wildenbruch SS-Obergruppenführer, a IX. SS Hegyihadtest parancsnokának február 11-i rádiótáviratából származik. Budapest 1944. december 24 – 1945. február 13. közötti ostroma a második világháború egyik legvéresebb csatája volt, amelyet talán nem is kellett volna megvívni.

 

Ahhoz, hogy megértsük, miért vált végül célponttá a magyar főváros, ismernünk kell az előzményeket.  Az 1941-es Szovjetuniónak küldött hadüzenet, és az azt követő doni katasztrófa (1943. január eleje) után Magyarországnak számítania kellett rá, hogy amennyiben a német keleti-fronti haditervek kudarcba fulladnak, és megfordul a hadiszerencse, az ország célpont lesz a Vörös Hadsereg szemében. Ez be is következett: a német arcvonal összeomlása után a szovjet egységek az 1944 nyarán végrehajtott Barátnyién-hadművelettel Varsóig nyomultak előre, és behatoltak Romániába is. Az eddig a németekkel szövetséges Románia augusztus 23-i átállásával pedig a szovjetek előtt megnyílt az út Magyarországra.

A támadó Vörös Hadsereg az Alföldön különösebb ellenállás nélkül tudott előrehaladni. Budapest jelentette az első igazán komoly akadályt, hisz a szovjetek eddig nem ostromoltak ehhez hasonló nagyvárost. Leningrád, Sztálingrád és Harkov után sok tapasztalattal rendelkeztek ugyan, de azok a csaták védekezőek voltak. Most ők voltak a támadók, és igyekeztek mindent a lehető leggyorsabban csinálni, hogy a Vörös Hadsereg minden erővel a Berlin ellen végrehajtandó offenzívára tudjon összpontosítani.

Budapest legelső bombázását megörökítő fotó (a kép magángyűjteményből származik)

Az OKH javaslatának ellentmondva Adolf Hitler egyik decemberi hadparancsában „erőddé” (Festung) nyilvánította Budapestet, ez pedig azt jelentette, hogy az azt védő 92 000 német és magyar katona úgy nézett szembe nagyjából 176 000 szovjet katonával, hogy a városban rekedt mintegy egymillió civilt is „katonai célra” felhasználhatóként határozta meg a hadvezetés. Mindez több okra vezethető vissza. Az egyik, hogy a mostanra kétségbeesett Hitler egy talpalatnyi területet sem volt hajlandó harc nélkül átadni az ellenségnek. A másik, még fontosabb ok, hogy a román átállással a Ploesti-környéki olajmezők szovjet kézre kerültek. Nyugat-Magyarországon voltak az utolsó olyan természetes földgáz- és olajlelőhelyek, amelyek teljesen német kézen maradtak. Ráadásul, mivel a német iparterületeket és olajfinomítókat immár szakadatlanul bombázta a Szövetséges légierő, a magyar lelőhelyeknél a Führer szemében nem volt fontosabb megvédendő stratégiai célpont.

A szovjetek december 20-án kezdték meg Budapest körbezárását. A 2. Ukrán Front Fjodor Ivanovics Tolbuhin marsall vezérletével már október 29-én megpróbálkozott az ostrommal dél-délkeleti irányból, az azonban kifulladt, és a német haderő által végrehajtott ellenlökések miatt igen súlyos veszteségeket szenvedtek. Így a karácsonyra kialakuló ostromgyűrűhöz Sztálin parancsára már a 4. és 3. Ukrán Front erőinek és az átállt román hadosztályok átcsoportosításával egy jóval nagyobb tüzérséggel, tűzerővel és legénységi állománnyal bíró szövetséges ostromló haderő láthatott hozzá. Őket Tolbuhin marsall és Rogyion Jakovlevics Malinovszkij, Sztálingrád veterán marsallja vezette. Támogatásukat mintegy 1000 tüzérségi löveg, valamint több mint 400 harckocsi és önjáró löveg biztosította (szemben a német-magyar oldalon bevethető mintegy 200-zal). A német és magyar csapatok jó része ráadásul ad hoc módon szervezett (pl. hungarista, csendőr, vasúti, KISKA [Kisegítő Karhatalmi]), vagy a korábbi harcok során megfogyatkozott maradék egységekből állt (pl. M. kir. 10. és 12. gyalogadosztályok).

A városi terepen vívott harc a hadviselés egyik legvéresebb, és legbonyolultabb formája. Míg a korábbi évszázadokban az összecsapások döntő többsége nyílt terepen, a nagyobb településektől lehetőleg távol zajlott, a második világháború idején már a városok is komoly harcok színterei lettek. Bár ostromok természetesen mindig is voltak, ezek az esetek döntő többségében nem törekedtek nagy pusztításra, hisz az ostromlók is használni akarták a települést. A második világháború azonban ebben is fordulatot hozott. A város, mint olyan, taktikai és stratégiai cél lett, melynek birtoklásával komoly előnyhöz lehet jutni.

A városok elleni támadásokat rendszerint nagyarányú tüzérségi és légi csapások előzték meg. Ezek célja az ellenfél moráljának rombolása, az infrastruktúra gyengítése, valamint a civil lakosság megfélemlítése volt. A modern városi épületeket azonban csak ritkán lehet ezen eszközökkel teljesen megsemmisíteni. A bombázások által lerombolt épületek pedig kiváló fedezékül szolgálnak mind a védők, mind a támadók számára.

Ellentétben a nyíltszíni harccal, városban a katona látóköre beszűkül. Gyakran fogalma sincs, hol van és merre megy, hiszen bárhonnan érheti támadás. A lerombolt épületek közt megbúvó ellenséges katonák bármikor tüzet nyithattak, de az is előfordult, hogy a bajtársak véletlenül egymásra lőttek. Az egymáshoz közeli arcvonalak miatt komolyabb légi és tüzérségi támogatást sem lehet bevetni. A harc többnyire épületről épületre, szobáról szobára zajlik, így a nagy seregtestek felbomlanak, a vonalak tisztázatlanok, és percről-percre változnak. Ebben az elkeseredett káoszban a katonák szinte vakon törnek előre. Bár a páncélos járművek hatásos támogatást tudnak nyújtani, a gyalogságnak nagyon oda kell figyelnie rájuk, hisz az ellenség a tetőkről, emeleti ablakokból, kézi páncéltörő fegyverekkel nagyon könnyen meg tudja semmisíteni őket. Ráadásul az utcákat elborító füst és köd még nehezebbé teszi a küzdelmet.

Ebben az összecsapásban Budapest közmű- és csatorna-hálózata nagyon fontos szerepet játszott. A jól megépített, mélyen a föld alatt futó kő és beton folyosók és alagutak kiváló fedezékül szolgáltak a felszíni harcok nehézségei elől. A csapatok mozgása is sokkal gyorsabb és egyszerűbb volt. Azonban, mivel mindkét fél katonái használták őket, ezek a járatok rendkívül véres harcok színterei lettek, ahol néhány tucat ember összecsapásán egész kerületek sorsa múlott. A védők emellett számos szakaszt befalaztak, vagy elaknásítottak, hogy lelassítsák a szovjet csapatokat – ez igen sok civil áldozatot követelt a későbbiekben.

A szovjetek, hogy minél hatékonyabban és gyorsabban végezzenek az ostrommal, rohamcsoportokat hoztak létre. Ezek a viszonylag kis létszámú, tapasztalt és jól felszerelt egységek alkották a támadóéket, feladatuk az ellenállási gócok felszámolása és áttörések kierőszakolása volt. Őket követte a lövészhadosztályok többi egysége, melyek a megmaradt ellenállás felszámolásával, hídfők biztosításával és az ellátási útvonalak védelmével voltak megbízva.

Az utánpótlás külön említést érdemel, lévén ennek hiányában egyetlen hadsereg sem lehet hosszú távon ütőképes. Ostrom és városi harc esetén mindkét fél nehézségekbe ütközik. A védők kifogyhatnak az ellátmányból, melyet csak nagyon nehezen, vagy egyáltalán nem tudnak pótolni. A támadók pedig túl gyors előretörés esetén elszakadhatnak saját utánpótlásuktól, ezzel a bekerítést és felaprózódást kockáztatva, valamint – ellenséges áttörés / bekerítés miatt – maguk is utánpótlás nélkül maradhatnak (mint ahogy az Sztálingrádban a német 6. Hadsereggel történt).

Budapesten a védők hamar nehéz helyzetbe kerültek. A külvárosi depók és raktárak gyorsan a Vörös Hadsereg kezére kerültek, és a belvárosi tartalékok (mintegy 400 t lőszer, 110 l üzemanyag és 25-35 t élelmiszer) nem tették lehetővé, hogy hosszú ideig kitartsanak. A városnak mintegy napi 80 t ellátmányra volt szüksége – ennek a német légi szállítás jobb napokon is csak felét, kétharmadát tudta biztosítani. A ferihegyi repülőteret azonban december 27-én elfoglalták a szovjet csapatok, így már csak a sokkal kisebb budaörsi kifutópálya tudott ellátmányt szállító gépeket fogadni.

A városban hat nagyobb védőállást alakítottak ki, melyek közt eleinte rádióval, később futárokkal zajlott a kapcsolattartás. Ennek oka, hogy a kommunikációs eszközök tönkrementek, illetve az állandó harcokban megsérültek a vezetékek. Az irányítás így egyre inkább kicsúszott a főparancsnokság kezéből, a csapatok lassan saját közvetlen környezetük eseményein kívül semmiről sem tudtak. A védők mindvégig abban reménykedtek, hogy hamarosan érkezik a kitörési parancs, vagy a német felmentősereg. Ezen várakozások azonban sajnos nem váltak valóra. Bár a németek többször kísérletet tettek a város felmentésére (Konrad I, II, III.), ezek mind kudarcot vallottak; csupán annyit értek el, hogy a szovjetek még hevesebben támadták a meggyötört várost.

Szovjet katonák törnek előre Pest egyik külvárosában. (Fortepan)

A civil lakosság helyzete természetesen rendkívül nehéz volt. Sokakat kényszerítettek fegyveres harcra, ítéltek halálra hazaárulásért, vagy estek áldozatul a harcokban. Az ostrom kezdete után nem sokkal már majd egymillióan kényszerültek az óvóhelyekre és a pincékbe, ahonnan csak egyre ritkábban tudtak előjönni. Azonnal vészesen fogyni kezdett az élelmiszer, a víz és a gyógyszer. Amit nem tudtak levinni magukkal, az vagy elpusztult, vagy a harcoló katonákhoz került. Rengetegen megbetegedtek, ellátásukról pedig aligha lehetett gondoskodni. Emellett rendszeresek voltak a nyilas razziák, melyeknek konzervatív becslések szerint is több százan estek áldozatul, ahogy a nemi erőszaknak is. Az ostrom során, és közvetlenül azt követően több ezer (egyes becslések szerint több tízezer) nő esett erőszak áldozatául.

A két városrész közti ingázás eleinte „csak” veszélyes volt, később pedig majdnem lehetetlen, lévén, hogy a Duna feletti hidak elpusztításában – paradox módon – mindkét fél érdekelt volt. A németek a szovjet előretörést, a Vörös Hadsereg pedig az ellenség visszavonulását akarta a hidak megsemmisítésével megakadályozni. A leghírhedtebb mind közül a Margit-híd pusztulása, amely 1944. november 4-én következett be. A feltárt források bizonysága szerint a robbanás véletlen volt: az egyik sérült detonátor okozta. A katasztrófa 40 német utász, és mintegy félezer civil életét oltotta ki. A rákövetkező év január közepére a Lánchíd kivételével pedig minden jelentősebb átkelő elpusztult.

A város védői leginkább a pesti oldalon voltak szorongatott helyzetben, ahol a szovjet előretörés megindult. A széles sugárutakat kihasználva a szovjetek páncélosokkal és gyalogosokkal nyomultak előre. Bár Hitler mindenáron való kitartásra szólított fel, a német-magyar csapatoknak január elejére nem volt választásuk: kénytelenek voltak visszavonulni a dombosabb, és ezért jobban védhető Budára. Felmentésükre a már korábban említett Konrad hadművelet szolgált volna, mely 1945 január elsején indult Tata irányából, Csobánkán át Észak-Buda felé. A IV. SS-páncéloshadosztály azonban nem tudta végrehajtani a feladatot, mert szinte azonnal igen heves szovjet ellenállásba ütköztek; 12-én, alig 20 km-re a fővárostól vissza kellett vonulniuk. A 7-én megindított Konrad II célja az első hadművelet céljainak elérése lett volna, de Pilisszentkeresztnél megállították a német erőket. Az utolsó kísérlet, a január 18-án megindult Konrad III megpróbált éket verni a Duna és a Vértes-hegység közötti szovjet arcvonalon, hogy helyreállítsák az összeköttetést Budapesttel. Székesfehérvárig jutottak, de a bevetett erők nem voltak elégségesek a feladat végrehajtásához.

A budai visszavonulás nagyban hátráltatta a szovjeteket, hisz a Gellért-hegyen kialakított tüzérségi állásokból a védők folyamatosan tűz alatt tudták tartani őket. A hegyért folytatott harcoknak csak február 11-én lett vége. Kegyetlenség tekintetében azonban ez sem versenyezhetett a Margit-szigettel, ahol az ostrom egyik legádázabb ütközete zajlott. A sziget össze volt kötve Budával (a Margit-híd azon része még állt), és hevenyészett leszállópályaként használták, így a szovjetek mindent megtettek, hogy elfoglalják. Ez január 29-én be is következett: a németek kiszorultak a szigetről, és felrobbantották a hidat.

Hitler azonban még mindig nem volt hajlandó feladni a várost, holott a védőknek már nem tudtak ellátmányt szállítani, és nyilvánvaló volt, hogy a város napokon belül elesik. Február első napjaiban a Vörös Hadsereg áttörte a Gellért-hegyet és a Várhegyet összekötő védelmi vonalat, ezzel kettévágva a magyar-német csapatokat. Kétségbeesésében a város de facto parancsnoka, Pfeffer-Wildenbruch Hindy Iván honvéd tábornokkal egyetértésben kísérletet tett a kitörésre.

Február 11, a kitörés napja, mind a mai napig meghatározó eseménye történelmünknek. A Várhegyről induló mintegy 28 000 német és magyar katona 3 hullámban igyekezett a elhagyni a várost, akiket civilek ezrei követtek. A szakadó hóesésben szinte vakon botladozó embereket azonban felszabadulás helyett a szovjetek kiépített állásai várták a Széll Kálmán téren. Az első hullámnak szerencséje volt – a ködben a szovjetek sem láttak messzire, így a hirtelen felbukkanó tömeg jó része meg tudott menekülni az ellencsapástól. A másik két hullámban érkezőknek sajnos ez a szerencse nem adatott meg. A szovjetek tüzérségi és rakétabombázása következtében ezrek haltak kínhalált; alig 5-7 ezren tudták észak-nyugati irányba elhagyni a szétlőtt várost. A majd 30 000 katonából pedig mindössze 6-700 érte el a német vonalakat. Két nappal később pedig az utolsó védők is megadták magukat. Így ért véget fővárosunk ostroma.

Felhasznált források:

Szijj Zoltán (szerk).: Erőd a Duna mentén. A Budapestért 1944-45-ben folytatott harcok katonai iratai a hadtörténelmi levéltárban. Petit Real Könyvkiadó, Budapest, 1999.

Ungváry Krisztián: Budapest ostroma, Corvina Kiadó, Budapest, 2001.

Mezey Bence

Ezt olvastad?

A zsidó tanácsok története számos izgalmas, eddig elhallgatott és fel nem tárt tabutémát tartogat a kutatók számára. Amint Dan Michman
Támogasson minket