„Az életnek íze, színe és illata van” – interjú Kerényi Évával

Oszd meg másokkal is:

Portré

Kerényi Éva történész a pozsonyi Komenský Egyetem történelem-képzőművészet szakján diplomázott, majd az ELTE BTK-n doktorált. 2009 óta a rimaszombati Gömör–Kishonti Múzeumban dolgozik. Számos tanulmányán és ismeretterjesztő cikkén túl két önálló kötete jelent meg eddig, s 2017-ben elnyerte az MTA–MAB Magyar Tudományosság Külföldön díját is. Kerényi Évával pályájáról, muzeológusi munkájáról, tudományos kutatásairól, a Rimaszombat 19. századi történetét, illetve a gömöri fürdőéletet bemutató könyveiről Szőts Zoltán Oszkár beszélgetett.

Újkor.hu: Hogyan kezdtél érdeklődni a történelem iránt gyermek-, illetve tizenéves korodban? Miért lett belőled történész?

Kerényi Éva: Ösztönösen vonzódtam mindenhez, ami „régi”, legyen az egy századfordulós kancsó, középkori vár vagy egy megfakult fénykép a gardrób mélyén. Nem születtem történész családba, én voltam az egyedüli, aki bölcsész pályára lépett. Egyetlen személy volt az életemben, aki megértette a történelem iránti szenvedélyem: anyai ági nagymamám. Előszeretettel mesélt nekem a múltról, nálam pedig lelkes közönségre talált.

Egyetemi tanulmányaidat Szlovákiában végezted, a PhD-fokozatodat viszont Budapesten, az ELTE-n szerezted meg. Milyen különbségeket látsz a szlovákiai és a magyarországi történelem szakos felsőoktatás között?

A gimnáziumi tanulmányaim után, 2000-ben, egyenes út vezetett a pozsonyi Komenský Egyetem történelem-képzőművészet szakjára. A múlt emlékei mellett másik nagy szenvedélyem a rajzolás volt – ezt anyai ági dédmamámtól örököltem, aki hobbiszinten festett –, egy ideig a komolyabb művészi szakpálya is vonzott. Az, hogy végül mégsem lett belőlem grafikus, annak köszönhető, hogy tanulmányi ösztöndíjat nyertem az ELTE BTK történelem szakjára, s utam a magyar fővárosba vezetett. Részképzős diákként főleg 19. és 20. századi magyar történelmet hallgattam, sokkal átfogóbb képet kapva, s egy másfajta szemszögből megközelítve, mint a pozsonyi egyetemen. Kövér György, Romsics Ignác, Szerencsés Károly neve álljon itt példaként, és még folytathatnám a sort. Itt határoztam el, hogy történész leszek, s életmódtörténettel fogok foglalkozni. Bár a másfél éves budapesti tartózkodásom alatt rengeteget fejlődtem, még nem éreztem magamat késznek arra, hogy belevágjak a PhD-képzésbe. Így maradtam Pozsonyban, s történelemből letettem az egyetemi kisdoktori szigorlatot. 2011-et írtak, amikor jelentkeztem az ELTE BTK Művelődéstörténeti Doktori Programjára. Tudtam, hogy jó úton haladok. Felvettek.

Ha jól tudom, 2009 óta dolgozol a rimaszombati Gömör–Kishonti Múzeumban. Milyen kiállításokat jegyzel eddig kurátorként, és mit tartottál fontosnak bemutatni ezeken a tárlatokon?

Megelégedéssel tölt el, hogy egy 136 éves muzeális intézmény szakembereként bábáskodhatom, s tudásommal gazdagíthatom régióm történetét. A gömöri emberekben általánosan erősebb a szülőföld iránti szeretet, a küldetéstudat. Tízéves múzeumi pályafutásom során mindig egyvalamire törekedtem: prezentáljam Gömörről mindazt, amiről eddig nem beszéltek. Kutattam a feledésbe merült, szándékosan elhallgatott vagy pontatlanul bemutatott témákat, górcső alá vettem a közönség felé mindezidáig nem prezentált műtárgyakat. Emberi sorsokkal, személyes emlékekkel dolgozom nap mint nap: egy-egy tábori lap, magánlevél, vagy napló olvasásakor én is „időutazom”. Nemes, ugyanakkor lélekben kemény feladat ez. Aki nem tudja százszázalékosan tenni a dolgát, inkább bele se kezdjen. Mindegyik kiállítás önmagamból is egy szeletet jelent. Eddig három olyan tárlatot tudnék kiemelni a sok közül, amihez szorosabban kötődöm. Egyik ilyen a magyar klasszicista szobrászat megteremtőjének, Ferenczy István születésének kétszázhuszadik évfordulójára megrendezett emlékkiállítás, amely számos magyarországi nagymúzeum és két Ferenczy-leszármazott közreműködésével valósult meg. A rimaszombati születésű Ferenczy bukott művészként tért haza, sorsa jellegzetes gömöri sors, a „veszni hagyó tehetség” tipikus példája. A továbbiakban a 19. századi polgári női divatot bemutató dekoratív és látványelemekben gazdag tárlatát, valamint az első világháború centenáriumi emlékéve alkalmából készült, Gömört, illetve a megyeszékhely Rimaszombat háborús mindennapjait felelevenítő, személyes katonasorsokat egyaránt felvonultató kiállítást tudnám kiemelni. Az előbbi, a közönség számára igen népszerű kiállítás két évadon keresztül vándortárlatként járta be Szlovákia múzeumait, betekintést engedve a női budoárok mélyére. A harcban dicsőn helyt állt, avagy életét adó gömöri hősök emléke előtt tisztelgő jubileumi kiállítás pedig egyfajta elszámolás és szembenézés a múlttal – eddig ezzel a kiállítással foglalkoztam a legtovább és a legmélyrehatóbban kurátorként, olyannyira, hogy még az isonzói hadszíntérre is ellátogattam.

A muzeológusok munkája szerteágazó, a múzeumpedagógiától a tárgyleltárak készítésén át a kiállításrendezésig számos területe van. Mennyiben tér el egymástól muzeológusi és történészi munkád?

Vannak átfedések, de lényegében két teljesen külön szakterületről beszélhetünk. Mindkettőben megtaláltam önmagam: muzeológusként legfőképpen a kurátori vonalat viszem, kiállításokat készítek és rendezek. Ez mindig feltölt, valamennyi tárlat során újabb ismeretekkel gazdagodom. A tárgyak összeválogatása, a forgatókönyv megírása, a szövegek megszerkesztése, majd az egész látványterv elkészítése azok a folyamatok, amelyeket leginkább élvezek a munkám során. Minden egyes installálás során az utolsó tárló bezárásáig jelen vagyok. A történészi vetülete a dolognak elengedhetetlen ilyenkor, hiszen minden egyes leírt mondatért, amit a látogató a panelokon elolvas, felelősséggel tartozom. A történészénem, ha fogalmazhatok így, a folyamatos kutatómunkában nyilvánul meg, a konferenciákon való szereplésekben, a publikációs tevékenységben. Annak ellenére, hogy ez utóbbi rendszerint meghaladja a hagyományos munkaidő kereteit, szerencsésnek érzem magam. Kevesen mondhatják el magukról, hogy a hobbijuk egyben a munkájuk is. Nekem ez a „levegő”, ami éltet.

Szlovákiában élve milyen kapcsolataid vannak a magyar tudományos élettel?

Fogalmilag elkülöníteném, hogy anyaországi magyar, vagy felvidéki magyar tudományos életről van-e szó. Inkább az utóbbihoz kötődöm, pontosabban ezen szakmai körökben ismerik a nevem. Idehaza állandó szerzője vagyok a Fórum Társadalomtudományi Szemle, a Gömörország és a szlovák nyelvű Gemer-Malohont című tudományos, társadalmi és ismeretterjesztő folyóiratoknak, Magyarországon pedig a Nagy Háború blog és az Újkor.hu történelmi portáloknak. Rendszeres vendégelőadója vagyok a komáromi Duna Menti Múzeum Mérföldkövek című regionális konferenciájának, illetve a somorjai Fórum Kisebbségkutató Intézet falain belül éves rendszerességgel otthont adó Musaeum Hungaricum című konferencia-sorozatnak. Muzeológusként az utóbbira térnék ki bővebben, melynek célja a szlovákiai magyarság tárgyi emlékeinek múzeumokon és galériákon belüli dokumentálása és feldolgozása, a konferencia résztvevői pedig hazai történészek, művészettörténészek, régészek és néprajzkutatók, akik e műtárgyak feldolgozásával foglalkoznak és a tanácskozás keretein belül bemutatják és megvitatják a szakmai gyakorlatuk során elért eredményeket. Ezzel párhuzamosan alakult meg a virtuális Szlovákiai Magyar Múzeumi Kollégium, mely a dél-szlovákiai múzeumok magyar nemzetiségű munkatársainak szakmai képzésére, munkájuk összehangolására és szakmai kapcsolataik kiépítésére fókuszál, s melynek jómagam is tagja vagyok. A legnagyobb megtiszteltetés azonban tavaly ért, amikor a Magyar Tudományosság Külföldön elnöki bizottság javaslata alapján a Magyar Tudományos Akadémia Külső Köztestületének a tagja lettem. Ennek köszönhetően 2017 őszén Domus Hungarica kutatói ösztöndíjban részesülhettem.

2009 óta folyamatosan jelentetsz meg cikkeket, tanulmányokat, s 2013-ban első önálló köteted is megjelent Az akáclombos város: Rimaszombat társadalmi élete a 19/20. század fordulóján címmel. Milyen források alapján dolgoztál, és mik voltak a fő tanulságok, amelyeket sikerült levonnod e kötetben?

Egy fiatal, pályakezdő történész számára mindig mérföldkő első önálló kötetének megjelenése: itt dől el, lesz-e folytatása a dolognak, vagy sem. 2006 és 2010 között készült el a kézirat, melynek fő forrásbázisát a helyi, regionális sajtótermékek alkották. Először négy évadon keresztül A polgári Rimaszombat címen jelent meg a Gömörország című folyóirat hasábjain fejezetekben, gazdag képanyaggal kísérve. Fejben régóta tervben volt már az eleddig mellőzött téma piacra dobása, de folyamatosan újabb és újabb információkra bukkantam, amiket bele-beleépítettem a már meglévő szövegtestbe. Önálló kötetként, a maga műfajában ez volt az első regionalitás talaján álló könyv, amely a gömöri megyeszékhely 19. századi történetének rekonstruálására, a nosztalgikus „aranykor” felidézésére fókuszált. A tanulmány Rimaszombat, avagy az „akáclombos város” (e jelző Fráter Loránd híres „Tele van a város akácfa virággal” című nótájához köthető, melyet állítólag Rimaszombat ihletett) 19. századi polgári életmódjának mindennapjaiba enged betekintést, mely hű művelődés – és társadalomtörténeti korrajz egy kisváros életéről egy olyan időszakban, amikor az Osztrák–Magyar Monarchia pajzsa alatt virágzott a város. A könyv tizennégy fejezetre tagolva ismertet meg bennünket a hajdan szebb világot is látott gömöri megyeszékhely polgáriasodásával: olvashatunk gondos városatyákról, buzgó tanítókról, nemesszívű asszonyokról, leleményes kereskedőkről, tisztes iparosokról, lelkes ifjakról és szelíd bakfisokról. Tanúi lehetünk egy főispán beiktatásának, belehallgathatunk egy városi közgyűlés menetébe, végigjárhatjuk a makadámköves utcákat, korzózhatunk egyet az Erzsébet tér illatos akácsorai alatt, elfogyaszthatjuk ebédünket a városkerti vendéglőben, jótékony gyűjtést szervezhetünk a kórházalap javára, megtekinthetjük az első művészeti és régészeti kiállítást, részt vehetünk a város első utcai villanyégőjének ünnepélyes meggyújtásán, kipróbálhatjuk a város első nyilvános telefonját, beülhetünk egy zenés-szórakoztató estre a Három Rózsába, üdvözölhetjük a „nemzet csalogányát”, izgalommal készülhetünk a millenniumi ünnepségekre vagy lehetünk részesei Ferenczy István újratemetésének és mellszobra felavatásának. A könyv Batyi (Rimaszombat „beceneve”) hajdani oszlopos tagjainak emlékét őrzi, s azon letűnt, „boldog békebeli” korszakát eleveníti fel, melyet az első világégés végleg elsöpört. Könnyed, olvasmányos stílusa miatt leginkább a hétköznap emberének szól, bárki számára könnyen „emészthető”. Elolvasása után jobban megértjük a város jelenlegi kulturális-társadalmi helyzetét, számos miértre megtaláljuk a választ.

2016-ban megvédted Fürdőélet Gömörben a „hosszú” 19. században című doktori értekezésedet az ELTE-n, ami 2017-ben könyvformában is megjelent. Milyen forrásokat használtál, és milyen eredményekre jutottál a munka során?

Az, hogy megszületett e fürdőtörténeti monográfia, elsősorban egyik legkedvesebb tanáromnak, Kósa László akadémikusnak köszönhető, akinek Fürdőélet a Monarchiában című kötete ihletett meg egy kurzus alkalmával. Eredetileg ugyanis egy teljesen más disszertációs témával jelentkeztem a doktori képzésre. Tudtam, hogy a polgári fürdőélet kultúrája gömöri viszonylatokban még nem került történeti szempontból egységes feldolgozásra. Lényegében egy ártatlan szemináriumi munkának indult, s végül egy nagyobb volumenű tudományos kötet lett belőle. Amikor belelendültem az írásba, már tudatosan szerkesztettem a fejezeteket. A 2011 és 2016 között született könyv a „békebeli fürdővilág” korszakába röpíti olvasóit: miként nyilvánult meg Gömörben a fürdőzés kultúrája, mennyire volt jelen a polgárok hétköznapjaiban a fürdő, s hogyan hatottak rá az országos trendek. Gömörben számos nagyszámú savanyúvízforrás, hévforrás, hideg és meleg gyógyvíz tört fel, fürdői a 19. századi regionális művelődéstörténet kulcsfontosságú színterei voltak, ásványforrásaik vegyi elemzései kivételes adottságokról és gyógyhatásokról adtak tanúbizonyságot. A „hattyúdalát hamar elzengő” miniszteri tulajdonú Ajnácskő-fürdő, a Valériáról híres Várgede, a világfürdővé váló Csíz, a „magyar Gastein” címet kiérdemlő Lévárt, a „magyar Ischlként” emlegetett Dobsina, a rögös utat bejáró püspöki Rozsnyó, a polgári mulatókertté avanzsált nagyrőcei fürdő vagy a családias Jolsva – valamennyi más-más kategóriát képviselt mind a megyén belül, mind pedig országos viszonylatban. A kötet hasábjain megismerkedhetünk a gömöri balneológia jeles képviselőivel, a hazai fürdőpropaganda sokszínűségével, nyomon követhetjük egy-egy fürdőhely felemelkedését és hanyatlását, bepillantást nyerhetünk azok mindennapi életébe, ugyanakkor a gömöri polgárok megyehatáron túli legkedveltebb nyári célpontjai is nagyító alá kerülnek. Stílusát tekintve a tudományos-ismeretterjesztő műfajt képviseli, s bátran tekinthetjük Gömörország első fürdőmonográfiájának. A téma egyébként ma is aktuális, hiszen a „wellness-hétvégék” és a különféle relaxáló „spa-terápiák” korszakát éljük, s előszeretettel járunk „nyaralni” is: belföldre és külhonba egyaránt, ahogyan azt pénztárcától függően elődeink is tették. A tanulmány két nagyobb és egy kisebb forrástípusra épít. Munkám során mindig nagy hangsúlyt fektetek a lehető legtöbb korabeli forrásanyag és szakirodalom felkutatására. A fő forrásbázist itt is a bőséges sajtóanyag, elsősorban a regionális újságok és a balneológiai lapok alkották. A másik tetemes forrástípust a korabeli, az orvosi szaktanulmányoktól a vendégtoborzó reklámfüzetekig széles skálán elhelyezkedő fürdőügyi szakirodalom alkotta, melynek szerzői a kor neves balneológusai, fürdőorvosai, egyetemi tanárai, vagy kórházi főorvosai voltak. Munkámat ugyanakkor segítették a múzeumok mélyén őrzött tételek, aprónyomtatványok és műtárgyak áttanulmányozása is. Meglepően gyér iratanyagra bukkantam viszont a témában a levéltárakban. A korabeli fürdőügyi dokumentumok hiánya, illetve nagy részének megsemmisülése egyrészt az 1918. évi uralomváltással magyarázható, másrészt viszont a gömöri fürdőhelyek országos jelentéktelenségének számlájára írható. Ezen lokális világok feltárása révén erőteljesebb megvilágításba került a régió viszonylagos alulmaradása az ország más földrajzi egységeihez képest. Gömör mint közigazgatási egység és a vele csaknem azonos történeti-földrajzi táj fürdők szempontjából bizonyítottan nem tartozott a korabeli Magyarország nevezetesebb vidékei közé. Egyetlen igazán országos hírű fürdőhelye alakult ki, Csízfürdő, amely igen ritka jódos-brómos-konyhasós vizének köszönhetően a mai napig az egyetlen gömöri gyógyfürdőként működik Szlovákiában, míg a dolgozatban bemutatott további fürdő mind helyi jelentőséggel bírt, csekély számú látogatót vonzott, és alacsony szintű infrastruktúrával rendelkezett. Úgynevezett „parasztfürdőkként” tartották őket számon. A kiaknázatlan lehetőségek és a meg nem valósult tervek mögött elsősorban az igénytelenséget véltem felfedezni, amely „kórtünetként” fürdőről fürdőre járt Gömörben.

2017-ben elnyerted az MTA–MAB Magyar Tudományosság Külföldön díját. A gömöri helytörténet feltárására fordított erőfeszítéseidet ismerték el ezzel?

Ez volt számomra eddig a legmagasabb elismerés, amit valaha a munkásságomért kaptam. „Senki sem lehet próféta a saját hazájában.” – tartja a mondás, s ezúttal ismét bebizonyosodott ennek igaza, ugyanis a sors iróniájaként nem a szülőföldemen, hanem a „határon túl”, azaz Magyarországon díjazták a gömöri helytörténeti kutatásokra fordított erőfeszítéseimet. Ugyanakkor azt is hozzá kell tennem, hogy rengeteg befektetett energia, önkéntes lemondás, számos bukás és megannyi könny van mindebben. Elsősorban közvetlen családtagjaimnak tartozom hálával és köszönettel.

Jelenleg milyen kutatásokon dolgozol, és milyen terveid vannak?

Általában mindig két témán dolgozom egyszerre, ez most sincs másképp. A Nagy Háború centenáriuma alkalmából kezdtem el kutatni Gömör–Kishont vármegye első világháborús hátországi szerepvállalását. Kutatásomat Ferenc Ferdinánd trónörökös meggyilkolásának napjától az 1919 januárjában megtörtént csehszlovák katonai megszállásig követem figyelemmel egy felvidéki kisváros példáján. Kétfajta megközelítésben tárom fel Rimaszombatot: egyrészt mint Gömör–Kishont vármegye székhelye, hiszen a település az egész megyét érintő kérdésekben döntött, másrészről mint város. Hogyan zajlott a hétköznapi élet a háború alatt, milyen gazdasági és egyéb megszorítások változtatták meg a kisváros lakóinak addig nyugodt, békés életét, hogyan kapcsolódott be a város az országos és helyi szintű jótékonysági hadigyűjtésekbe, miként működött a Vöröskereszt-egylet, melyik honvédgyalogezred katonái állomásoztak a székvárosban, mely mértékben sújtották a várost a hadirekvirálások és ehhez képest mennyi volt a havi kontingens, mikor vezették be a jegyrendszert és milyen élelmiszerre, szabad volt-e a húsvéti locsolkodás, működhetett-e tánciskola, mi volt a helyzet a közbiztonsággal, vagy mikor csapott le a spanyolnátha. Ilyen, s ehhez hasonló kérdésekre próbáltam választ találni és egy hétköznapi ember szemével megidézni egy 1914–1918 között élt kisvárosi polgár mindennapjait. A kutatás jövőbeli továbbvitelének lehetőségét a trianoni békekötésig való feltárásban látom, s jelenleg ezen dolgozom. 2020-ra szeretnék elkészülni a Gömör–Kishont vármegye első világháborús társadalom- és művelődéstörténetét bemutató kötettel. Ez ismét egy olyan téma, amely mindezidáig – legnagyobb örömömre – elsiklott a kutatók szeme előtt. Memoárok, hadinaplók, újságcikkek, levéltári jelentések hozzák majd közelebb az olvasóknak a témát, melyről többet most nem szeretnék előre elárulni. Amiről viszont beszélnék, az Hatvani István, a debreceni református kollégium „ördöngős professzora”. Egy rövid „kirándulás” erejéig, születésének idei 300. évfordulójának alkalmából volt szerencsém kutatni a gömöri gyökerekkel rendelkező tudós muzeális intézményekben őrzött hagyatékát, s a közeljövőben egy emlékkiállítást, illetve egy kétnyelvű szlovák-magyar tanulmányt várhat majd a közönség tőlem. Egy újabb hiánypótló munkáról van szó, Ferenczy István szobrászművészhez hasonlóan személye szülővárosában, Rimaszombatban nincs kellőképpen prezentálva.

A történészeknek – főleg akkor, ha nem főállásban kutatnak – viszonylag kevés szabadidejük van. Te mivel töltöd a szabad óráidat, hogyan tudsz feltöltődni?

Utazással. Egy-egy utazás számomra egyfajta „tanulmányút” is egyben, melynek során újabb kultúrákat, szokásokat, népeket, műemlékeket ismerhetek meg. Nem vonzanak a hagyományos értelemben vett tenger-, vagy tóparti nyaralások, a tömegeket csábító üdülőközpontok. Az életnek íze, színe és illata van, én pedig szeretem feszegetni a határaimat. Legyen az természeti kincs, vagy a kulturális örökség egy szelete, a magashegyi túrázás éppúgy feltölt, mint egy egész napos városnézés. Nyughatatlan természet vagyok, a felfedezés vágya hajt előre. Otthon van egy Európa-falitérképem, melyen csillaggal jelölöm azokat a helyeket, ahol már jártam. Ha tehetném, egyetlen bőrönddel nyakamba venném a világot.

Szőts Zoltán Oszkár

Ezt olvastad?

Dobi István (Ószőny, 1898. december 31. – Budapest, 1968. november 24.) tevékeny szerepet játszott abban, hogy a Független Kisgazdapárt alárendelje
Támogasson minket