Az első magyarországi bíboros életrajza – Recenzió

A történettudományban megesik, hogy egy-egy kutatási téma, közismert jelentősége ellenére, évekig, sőt évtizedekig méltatlanul mellőzve porosodik valamelyik levéltárban, várva, hogy a megfelelő kvalitásokkal és szakmai helyzettel rendelkező történész rátaláljon. A közelmúltig ilyen volt Báncsa nembeli István (1205 k.–1270) bíboros életpályája, amelyre már 1991-ben Almási Tibor és Koszta László szegedi kutatók felhívták a figyelmet. A két szerző egy rövid összefoglalással, és több kérdés felvetésével igyekezett további vizsgálatokat ösztönözni. Kiss Gergely 2015-ben megjelent kötete e régi historiográfiai adósság törlesztésére vállalkozott.

Újságunk indulásától kezdve arra törekszünk, hogy más történelemmel foglalkozó médiumokkal együttműködjünk. A PTE BTK Történettudományi Intézetének gondozásában most útjára induló Pontes c. évkönyv is hasonló céllal kapta nevét a keresztségben. Címválasztása ugyanis az összekötő „hidakra” utal. Az évkönyv szerkesztőivel kötött együttműködésünk eredményeként az első számból újra közöljük Maléth Ágnes recenzióját, egyúttal ajánljuk a Pontes tartalmát.  Különösen üdvözlendő az igényes online közzététel, mely modern köntöst kölcsönöz a kezdeményezésnek. Elöljáróban pedig álljon itt Sashalmi Endre köszöntőjének egy részlete, az évkönyv ars poeticája:

“Fiatal kollégáink részéről közel egy éve fogalmazódott meg az a gondolat, hogy szükség lenne egy olyan, rendszeresen megjelenő online vagy papír alapú kiadványra, amely valamilyen módon reprezentálja az Intézet egészét, megjeleníti az itt folytatott tudományos munka eredményeit és intézetként is összeköt minket a tudományos közélettel, növeli láthatóságukat.”

A Lectori salutem! a link mögött tovább olvasható.

Kiss Gergely a Pécsi Tudományegyetem Középkori és Koraújkori Történeti Tanszékének docense, fő kutatási területe a középkori magyar egyháztörténet, valamint a pápai-magyar kapcsolatok története a középkorban. A Dél-Magyarországtól Itáliáig a szerző harmadik önálló kötete, amely a királyi alapítású bencés apátságok jogi helyzetét tárgyaló, doktori disszertációjának témáját kibővítő (2006), és a királyi alapítású egyházakról (2013) írott monográfiáit követte. A szerző a „Pápai megbízottak a 11–13. századi Magyarországon – online adattár (Papal delegates in Hungary in the 12–13th centuries – online database, NKFIH NN 109690)” kutatási projekt vezetőjeként végzett munka során került kapcsolatba Báncsa István egyházi pályájával. Az összegyűjtött adatok alapján úgy ítélte meg, hogy az újonnan felfedezett információk kiegészíthetik, vagy bizonyos esetekben akár át is írhatják Báncsa eddig ismert életrajzát.

A kötet három nagy szerkezeti egységben tárja elénk Báncsa István bíboros életútját. Az első rész tárgyalja Báncsa származását és családját, egyházi pályáját a bácsi, majd a titeli társaskáptalan prépostjaként, királyi kancellárként (1238–1240), előmenetelét váci püspökké (1241–1242) és végül esztergomi érsekké (1243/1244–1252): vagyis a bíborosi cím elnyerése előtti évekről ad áttekintést. E rész legfontosabb érdeme – amellett, hogy a korábbi, többnyire olvasati hibákból eredő tévedésekre felhívja a figyelmet – a Báncsa nem genealógiájának tisztázása, amelynek megértésében egy leszármazási ábra segíti az olvasót (17.). István bíboros unokaöccseinek esetében a viselt egyházi tisztségek megnevezése azt is előrevetíti, hogy hogyan egyengette először magyarországi főpapként, majd a pápai kúria tagjaként rokonainak egyházi pályafutását.

Báncsa István esztergomi érsek pecsétje 1244-11-07. MNL OL DL 58 385.

A második rész a bíborosi kinevezés (1251) után követi nyomon Báncsa István tevékenységét. Ez a szerkezeti egység három fejezetet foglal magába (A pápai kormányzatban, A bíborosi társadalom, Az utolsó évek – a bíborosi hagyaték), amelyek terjedelméből első pillantásra is látszik, hogy a szerző e kérdésekben tudott a témához a legtöbb új adatot hozzátenni. Kiss Gergely mindenekelőtt újra megvizsgálta a kérdést: mi állt valójában Báncsa bíborosi kinevezésének hátterében? (32–40.) A korábbi szakirodalom általában kétféle magyarázattal szolgált. Egyrészt a történészek a pápai udvar részéről az európai országokat fenyegető mongol veszély kezelésére tett kísérletként értékelték a helyzetet ismerő Báncsa előléptetését. A másik elmélet szerint az esetenként hosszú idő óta üresedésben lévő bíborosi címek – minél gyorsabb és minél szélesebb körből merítő – betöltése a II. Frigyes német-római császárral konfliktusban álló pápai hatalom igyekezetét tükrözi, hogy az egyházi kormányzatot hosszú távra megszilárdítása. Kiss Gergely érvelése alapján azonban úgy tűnik, hogy egyik teória sem állja meg a helyét, hiszen az első kérdés aktualitásából erősen vesztve már az I. Lyoni Zsinaton (1245) is csak elenyésző figyelmet kapott; a második célkitűzés pedig már 1244-ben, IV. Ince első bíboroskreációjával megvalósult. A szerző következtetése szerint tehát nem határozhatók meg egyértelműen a Báncsa bíborosi kinevezéséhez vezető okok, a döntés inkább értelmezhető a Szentszék törekvéseként, hogy Magyarországot nemzetközi politikájához megnyerje, amelyhez hozzájárultak a magyar főpap egyéni kvalitásai és személyes ismeretsége IV. Incével.

Kiss Gergely ezt követően olyan, nem kevésbé izgalmas kérdésekre keresi a választ, hogy miként integrálódott Báncsa a bíborosi társadalomba, hogyan értékelhető a pápai udvarban végzett munkája, illetve honnan rekrutálódott és mennyire volt kiterjedt a bíborosi família. Meg kell jegyeznünk: a kötet itt kapcsolódik a pápai udvar középkori felépítéséről született nemzetközi kutatási eredményekhez, amelyeket olyan neves kutatóknak köszönhetünk, mint Agostino Paravicini Bagliani, Bernard Guillemain, vagy a kötet köszönetnyilvánításában is említett Pierre Jugie.

A Báncsa Istvánt bíborossá kinevező IV. Ince pápa és Szent Klára. Kép forrása: Yale University

A kötet harmadik nagy egységét a mellékletek jelentik, ezek közül is elsőként grafikonokat, majd táblázatokat, in extenso közzétett dokumentumokat, végül kéziratokról és Báncsa pecsétjeiről készült fényképeket tanulmányozhat az olvasó. Báncsa István bíborosi tevékenységét mennyiségi és minőségi mutatók segítségével tette szemléletessé a szerző. Az I–XIX. grafikonok évenként, havi lebontásban ábrázolják, hogy Báncsa 17 éves pályafutása alatt Preneste püspök-bíborosaként hány ügy kezelésében vett részt a pápai udvarban. Minden évhez két grafikon tartozik: az első szám-, a második százalékadatokat jelenít meg; illetve a két utolsó grafikon összegzi az adatokat a teljes időtartamot illetően. Báncsa hosszú hivatali idejének köszönhetően ez összesen 38 grafikont jelent. Így felmerülhet bennünk, hogy talán elegendő lett volna évenként egy grafikont alkalmazni, amely egyszerre jeleníti meg mindkét típusú adatot (szám és százalék), főként mivel vannak olyan évek, ahol a magyar bíboros tevékenységének intenzitása jelentősen visszaesett (1263-ban és 1265-ben 7-7, 1267-ben 6, 1269-ben csupán 1, halálának évében, 1270-ben pedig már csak 4 ügy kezelésében vett részt). Talán még az előzőeknél is informatívabbak a Báncsa bíborosi működésének minőségi jellemzőiről készült grafikonok, amelyek azt szemléltetik, hogy a magyar főpap többnyire milyen funkcióban vett részt a kormányzati feladatokban. Külön figyelmet kaptak a szerzetesrendekkel kapcsolatos ügyek (XXI/a–b.), mivel ezek tették ki Báncsa tevékenységének legjelentősebb hányadát. A szerző precizitása ebben az esetben sem hagyott alább, így itt is tanulmányozhatjuk mind a szám-, mind pedig a százalékadatokat.

A római S. Balbina bazilika – Báncsa István temetkezési helye. Kép forrása: Wikipédia

A kötetben közölt táblázatok közül kettő kapcsolódik Báncsa István egyházi pályafutásának magyarországi szakaszához (I: esztergomi érseki hivatali idejéhez, valamint II: bíborosi kinevezése előtti pápai megbízatásaihoz kötődő dokumentumok). A IV. számú táblázat a grafikonokon ábrázolt adatokhoz szolgáltat még több információt, összegezve, hogy a bíboros mikor, milyen funkcióban, mely ügyekben volt érintett, kiegészítve a dokumentumok kiadási adataival. Szintén táblázatos formában válnak könnyen áttekinthetővé a Báncsa István végrendeletében szereplő tételek (VII.), valamint a nagyrészben a végrendeletből rekonstruálható bíborosi udvartartás személyi összetétele (VI.). A Báncsa István által elnyert jogokról, az általa adományozott javadalmakról (V.), illetve a bíboros-kortársairól (III.) készült táblázatok pedig azon kutatók számára is hasznosnak fognak bizonyulni, akik egyház- vagy intézménytörténeti megközelítésből jutnak el a bíboros személyéig.

A grafikonoknak és a táblázatoknak köszönhetően érzékletessé válik, hogy milyen széles forrásbázisra épült a kötet. A dokumentumok közül a szerző hármat tartott érdemesnek teljes terjedelmű átiratukban is közölni: egy pápai bullát, a bíborosi testület levelét, valamint a bíboros végrendeletét. Ez utóbbi sajnos töredékesen maradt fenn, és bár rendelkezésünkre állnak korábbi kiadások, a külföldi szerkesztőknek nem sikerült maradéktalanul azonosítaniuk a magyarországi névalakokat, Kiss Gergely ezért látta szükségesnek az újraközlést.

Összegzésként elmondhatjuk, hogy Kiss Gergely monográfiája Báncsa István életpályájáról alapos, adatgazdag munka, amely a maga nemében hiánypótló. Módszertani megközelítése megfontolásra érdemes nem csak a 13. századi magyar egyház, vagy a pápai udvar történetét kutatók számára, hanem általánosságban bárki számára, aki középkorral kapcsolatban végezne prozopográfiai kutatásokat.

Maléth Ágnes

A kötet adatai: Kiss Gergely: Dél-Magyarországtól Itáliáig. Báncsa nembeli István (1205 k.–1270) váci püspök, esztergomi érsek, az első magyarországi bíboros életpályája. Pécs, Kronosz Kiadó, 2015. 250 pp.

Ezt olvastad?

A 2015-ben meghirdetett, 2017. február 25-ig – a kommunista diktatúrák áldozatainak emléknapjáig – tartó GULAG/GUPVI Emlékév keretében több olyan kiadvány