Az első világháború hatásai a katolikus sajtó fejlődésére

A nagy háború kitörése komoly változásokat eredményezett a magyar katolikus sajtó helyzetében. Ennek egyik oka a társadalom hírigényének növekedése volt: 1914-től az újságok szerkesztőségei és a könyvterjesztők egyaránt kivételes háborús konjunktúrát élveztek. Ezt az egyháziak is jól érzékelték, egy pap például 1915-ben azzal indokolta egy szlovák nyelvű napilap indításának igényét, hogy a háború idején „mindenki újságot olvas”. A másik fő tényezőt az úgynevezett háborús vallásosság, a hitéleti tevékenység váratlan megélénkülése jelentette. A klerikusok ugyanakkor tudatában voltak annak, hogy nem ülhetnek ölbe tett kézzel, hiszen ez a jelenség nem mély világnézeti elkötelezettségen, hanem nagyrészt csupán a félelmen alapult.

Írásom arra tesz kísérletet, hogy bemutassa, a világháborús körülmények milyen hatást gyakoroltak a hazai katolikus sajtó történetére, ezért elsősorban két, az eseményekben döntő szerepet játszó klerikus, Csernoch János hercegprímás, esztergomi érsek, illetve a jezsuita Bangha Béla szerepére összpontosít. Utóbbi tevékenységének nyomon követéséhez remek forrást jelent a rend 1913-ban indított folyóirata, a Magyar Kultúra. Ennek célja az volt, hogy a világi közönséget bevezesse a katolikus gondolatba, terjessze az apológiát, kövesse az „ellenség” – azaz elsősorban a polgári radikálisok – „mozgolódásait”. 1913 júniusára már háromezer-kétszáz előfizetője volt, ebből mintegy kilencszáz világi értelmiségi.


Bangha Béla

A Magyar Kultúra 1914 nyarán könnyedén belesimult a magyar sajtó alaphangjába, amelyet az egyöntetű hazafias lelkesedés jellemzett, sőt, egyes szerzői egyenesen a háború erkölcsi igazolására törekedtek. Apponyi Albert a világháborút nem csupán a Monarchia jogos önvédelmi harcának, hanem egyfajta szent hadjáratnak nyilvánította. Szerinte az egész emberiség javát védő központi hatalmak szükségszerűen győzelmet aratnak majd, hiszen a fő ellenfél nyugaton a „kereszténységtől elpártolt hitetlenség”, vagyis az állam és az egyház elválasztását alig tíz évvel korábban végrehajtó Franciaország, keleten pedig „a babonává fajult álvallásosság” hazája, azaz az ortodox Oroszország. Ugyanakkor a szerkesztőség a patrióta érzelmeket a katolicizmus világnézeti ellenfeleivel vívott küzdelemben is igyekezett felhasználni. Révész István kecskeméti plébános például arról számolt be, hogy a mozgósítás pozitív csalódást jelentett a számára. Korábban azt hitte ugyanis, hogy „a kozmopoliták” kiöltek minden ideált, a sajtó elpusztította a nemzeti erényt az emberekben, a világháború azonban felélesztette a régi értékeket. Úgy vélte, a nép ismeri a háború „valódi” okait – a francia korrupciót, az orosz zsarnokságot, a barbár szerb áskálódást – és „magát Isten ostorának tekinti, melynek le kell sújtania az elbizakodott, gőgös népekre”. Az első háborús tapasztalatok alapján a Magyar Kultúra gárdája igazolva látta alaptételét: „A hazafias kötelességteljesítés hősies áldozataira csak etikai alappal bíró, istenhívő, gondviselésben és örök életben bízó lelkek képesek.”

A szerkesztőség még a katonák könyvellátását is górcső alá vette, megállapítva, hogy sok selejtes, erkölcsrontó, „hitetlenséget terjesztő” munka lepte el a frontot. A folyóirat szerzői még a katolikus Alkotmány című politikai napilappal is vitába keveredtek, nehezményezve, hogy az Alkotmány „mindössze” heti kétezer ingyen példányt juttatott a katonai kórházakba. A Magyar Kultúra ezért erőteljesen támogatta a szintén Bangha által vezetett Katolikus Sajtóhölgybizottság akcióját, amely 1914 szeptemberében gyűjtést indított a katonák olvasmányokkal való ellátásáért. A beküldött kiadványokat gondos válogatásnak vetették alá: a „rossznak” minősített nyomtatványokat megsemmisítették, a „jókat” pedig a frontra küldték. A háború első évében az egyesület hétszázezer imát és hatvanezer könyvet juttatott a katonáknak.

A háború mint erkölcsi probléma kérdésköre ehhez képest jóval szerényebb súlyt kapott a folyóirat hasábjain. Jellemző példa a „Levélszekrény” rovat, ahol egy olvasói levél szerzője feltette a kérdést: ha van Isten, hogyan engedheti meg a vérontást? A teológus szakértő válasza szerint a háború saját bűnösségünk természetes következménye, de Isten ezt a javunkra tudja fordítani, és felhasználhatja arra, hogy lélekben meggyógyítsa az emberiséget.

A magyar sajtó patrióta felbuzdulását azonban hamarosan felváltotta az elkeseredés. A gyors egymásutánban elszenvedett háborús vereségek, az ellátási nehézségek állandósulása, az infláció elszabadulása és az életszínvonal romlása miatt 1916-ra a közhangulatot egyre inkább a háború felelőseinek, illetve bűnbakjainak keresése jellemezte. A sajtó gyorsan a vádlottak padjára került. Mivel a háborús érdekekre hivatkozva a lapokat egész Európában cenzúra alá helyezték, azok nem a közvélemény reális tájékoztatását szolgálták, hanem az állam érdekeinek megfelelően manipulált híreket adták közzé, a háborús propaganda eszközeivé váltak. A sajtó ezért gyorsan elvesztette szavahihetőségét. Benda Jenő újságíró, végigtekintve korának szellemi irányzatain, 1917-ben megállapította: „az entente és a központi hatalmak közvéleménye, a radikálisok és a reakcionáriusok, a szocialisták és a klerikálisok legsűrűbben és legszívesebben vádolják a sajtót. A másik ország és a másik világnézet sajtóját, természetesen.”

Csernoch János újságírókat fogad

Benda megfigyelése jól illik Bangha Bélára is, aki – a Monarchia számos más személyiségéhez hasonlóan – a modern háború integráns részének látta a propagandát. 1914 nyarán éppen Nagy-Britanniában tartózkodott, ahol első kézből ismerte meg ennek működését. Tapasztalatai szerint a háborús hírek eleinte kevés nyomot hagytak az átlagolvasó lelkében, a sajtó többhetes összehangolt munkája kellett ahhoz, hogy a közönség figyelme elterelődjön a megszokott témákról és „a voltaképpeni harcias hangulatot magába engedte disputálni.” A Magyar Kultúra szerzői a legfőbb ellenfelet lord Northcliffe-ben, a The Times és a The Daily Mail tulajdonosában vélték megtalálni, aki véleményük szerint „a háborút a németek ellen örömmel üdvözölte, és […] a mostani nemzetközi öldöklés felelősségének terhe jó részben az ő lelkét nyomja”. A sajtómágnás erőteljes részvétele a brit háborús erőfeszítésekben már önmagában véve is alkalmas volt arra, hogy a központi hatalmak közvéleményét demoralizálja, és növelje a propagandával kapcsolatos paranoiát. Northcliffe így aztán a Magyar Kultúra szerzőinek szemében úgy tűnt fel, mint aki „egyike a világ legnagyobb gazembereinek. Mint újságkirály, akinek a háború a képzelhető legjobb üzlet, temérdek lapjával ő izgatta ellenünk a legnagyobb sikerrel Anglia népét, de a semleges országokat is.”

Bangha elképzeléseire jelentős hatással volt az osztrák újságíró, Joseph Eberle, aki meghívására 1917-ben Budapesten is előadást tartott. Ő úgy vélekedett, hogy a sajtó főleg az izraelita nagytőke kezében van, annak érdekeit szolgálja, az általa hirdetett „pőre materializmus” pedig éles ellentétben áll a keresztény idealizmussal. „A kapitalista sajtó kultúrpolitikája nem egyéb, mint nyílt támadás a kereszténység ellen” – mondta. A háborús vallásosság elmélyítésnek terén elkönyvelt kudarcokat szintén a sajtóra hárította: „Övé a nagy felelősség, ha a háború borzalmas megpróbáltatásai nem termékenyítették meg a lelkeket úgy, ahogy kellett volna.” Eberle még tovább menve azt is állította, hogy a kapitalista sajtó szelleme játszotta a „legnagyobb szerepet” a világháború felidézésében, amelynek „végső, legmélyebben fekvő oka a modern világ elszakadása Istentől, örök életbe vetett hitünk megcsappanása és a mammonizmus korlátlan uralma.” A békét tehát csak úgy lehet megteremteni, ha a kapitalista sajtót megfosztják befolyásától. Eberle ezért arra hívta fel budapesti hallgatóságát, hogy a „nép védelmére” teremtsenek keresztény sajtót, amely „a gazdasági törekvéseket és eszméket ismét összhangba hozza a kultúra és a vallás nagy gondolataival”.

Bangha Béla minden bizonnyal azért adott tért Eberle fejtegetéseinek, mert maga is hasonló terveket dédelgetett. Naplójában először 1916 elején írt arról a szándékáról, hogy új napilapot indít, de ez ekkor még csak egy volt nagyszámú terve között. Elképzelései igen bizonytalanok voltak, csupán egy „kis” – esetleg német nyelvű – napilap életre hívását látta lehetségesnek. Azt ugyanakkor határozottan leszögezte, hogy pártokfeletti, de a felsőbbséget támogató orgánum szükséges. Ez igen lényeges volt, hiszen a katolicizmust ekkoriban egyetlen napilap képviselte, az Alkotmány, amely azonban a Katolikus Néppárt lapjaként nem volt képes megszólítani a párthoz nem kötődő katolikusokat.

1916 nyarára kezdtek határozottabbá válni tervei. A páter ekkor kezdte a nyilvánosság előtt is hangsúlyozni a Néppárthoz nem kötődő olvasók megszólításának fontosságát, a pártok feletti katolikus sajtó megteremtését. Ennek propagálására az általa vezetett Sajtóhölgybizottság 1916 októberétől havonta adta ki négyoldalas, röpiratszerű nyomtatványát, A Sajtó címmel. A lap célkitűzéseit az első szám foglalta össze. Eszerint „az ország jövője igen nagy részben a sajtókérdéstől függ s hiába győznők le minden külső ellenségünket, ha idehaza meg belső ellenségek lennének úrrá fölöttünk”. A szerzők figyelmen kívül hagyták a magyar társadalom dezintegrációs folyamatait, amelyek a világháborús viszonyok következtében egyre gyorsabban haladtak előre, és továbbra is egységesnek tételezett nemzeti közvélemény nevében akartak fellépni a „destruktív”-nak nyilvánított eszmék képviselőivel szemben. Bangha irányvonalának megítélése azonban még saját rendjén belül sem volt egyértelmű. 1917 nyarán arról számolt be naplójában, hogy a Magyar Kultúra „erős hangja” miatt rendi elöljárói többször is figyelmezetésben részesítették. Főleg arra intették, hogy ne támadja a kormányzati szereplőket és a szabadkőműveseket, és burkoltan azzal fenyegették meg, hogy elveszik tőle a szerkesztőséget. „A dolog komoly, vigyázni kell” – jegyezte meg.


Csernoch János hercegprímás ruhát oszt a hadbavonultak gyermekeinek.

Bangha az ellenzőkkel szemben a püspöki kar támogatását szerette volna megszerezni, ami nehéz feladatnak tűnt, hiszen a püspökök a korábbi évtizedekben nem vállalkoztak összehangolt, nagyszabású fellépésre a sajtó terén.  De vajon hogyan vélekedett ekkoriban a hercegprímás minderről?

A sajtó 1914 utáni felértékelődése az egyház vezetőit is arra ösztönözte, hogy hatékonyabb módszereket keressenek a közélet befolyásolására. A prímás igen elégedetlen volt az Alkotmány működésével, könnyelműnek tartotta gazdálkodását. 1915 októberében a püspöki kar megállapította, hogy a Néppárt támogatása nem vált be, ezért visszaadta a pártnak „akciószabadságát”, és természetesen beszüntette a párt lapjainak központi segélyezését is. Ezek szerény befolyása miatt Esztergomban egyre fontosabbnak tartották a világi lapok szerepét. Csernoch János ezért a népszerű liberális lapokban helyeztette el közleményeit, és a sajtó kezeléséhez rendszeresen igénybe vette egy katolikus újságíró, Szabó László tanácsait. Továbbá igyekezett kapcsolatokat kiépíteni Miklós Andorral, akinek 1910-től kiadott lapja, Az Est a hazai tömegsajtó legsikeresebb vállalkozásává fejlődött. Az orgánum a háború alatt hatalmas olvasottságot ért el, 1916-tól példányszáma négyszázezer felett állandósult, messze megelőzve versenytársait. A lapnál dolgozó Szabó László igyekezett a szerkesztés során az egyház érdekeit képviselni. Szabót maga a prímás bíztatta ennek feladatnak az ellátására. Az újságíróval Lepold Antal esztergomi irodaigazgató rendszeres kapcsolatot tartott fenn.

A Szabó és Lepold levelezéséből kirajzolódó kép szerint a prímás és a lapkiadó kölcsönösen arra törekedett, hogy a másik fél érdekeit is szem előtt tartsa. Viszonyukat jól jellemzi az az eset, amikor Miklós a prímást arra kérte, hogy a papságot körlevélben szólítsa fel Az Est terjesztésére. Az igencsak szokatlan kérést Esztergom ugyan nem teljesítette, de biztosították róla, hogy a katolikusok nem ellenségesek a lap iránt, és a prímás mindent megtesz az előítéletek ellen. Lepold azt is vállalta, hogy mérsékletre inti Bangha Bélát, aki gyakran ostorozta az általa „destruktívnak” tartott lapot. Az előzékenység magyarázata az volt, hogy az egyház meg akarta akadályozni az egyik legolvasottabb sajtóorgánum „szektárius és radikális irányzatok” befolyása alá kerülését. „Ha a háború után a régi Magyarországot akarjuk fenntartani, nagy szükségünk lesz konzervatív erőkre. Hatalmas ilyen erő volna Az Est, mostani szerkesztésében” – írta Lepold 1915 decemberében. A prímás bizalmasa a háború utolsó évében általában véve „kétségbeejtő”-nek ítélte a társadalmi állapotokat, és úgy látta, hogy „erkölcsi érvekkel alig lehet valamit elérni, ha az egész polgári társadalom nem szolidáris az igazságtalan és túlzó elemekkel szemben”.


Szabó László

Bangha Béla 1917-ben emlékiratot készített a prímás számára, amelyben elsősorban az antiklerikális kihívásra hivatkozott. Szükségesnek látta, hogy a katolicizmust a sajtó terén egyenrangúvá tegyék ellenfeleivel: „csakis független, főleg a gyors és jó hírszolgálatra alapozott, Az Est módjára minden tekintetben, de főleg politikai téren megkötetlen, tehát lényegében információs jellegű lapokkal közelíthetjük meg a közönséget. Sőt még a kat[olikus]. programnak alkalmatlan helyen és módon való túlságos hangoztatása által sem szabad azt a közönséget elriasztanunk, amely az újságtól nem prédikációt, hanem hírszolgálatot és szórakozást vár”. A páter a „tömegek meghódítása” érdekében kiterjedt laphálózatot tervezett, amely fokozatosan jött volna létre: először központi napilap, majd bulvárlapok, végül vidéki újságok indítását tartotta szükségesnek. Javasolta, hogy a lapokat külföldi mintára dömpingáron adják, így gyorsan elterjednek, ami magával hozza a hirdetőket, biztosítva az anyagi hátteret.

Bangha rendkívül fenyegetőnek érzékelte az egyházat érő kihívásokat, és a világháború után erőteljes társadalmi felfordulás lehetőségével számolt. Társadalmi téren a „határozott nemzetvédelem” igényével lépett fel. Javasolta, hogy a katolikus sajtó a közjogi viszályok helyett a szociális kérdést hangsúlyozza, harcoljon a „bankokrácia és az elzsidósodás” ellen, pártolja a keresztény munkásszervezetek ügyét, és „mentesítse” a munkásvédelmet az addigi – vagyis szociáldemokrata – vezetőktől.

A páter törekvése a pártok feletti egyházi sajtó megteremtésére egybevágott a prímás terveivel, aki, mint láthattuk, maga is bizalmatlan volt a Katolikus Néppárttal szemben. Csernoch János ugyanakkor pesszimistán ítélte meg az új vállalkozás jövőjét, és nem akarta az új orgánumokat a jezsuiták kezébe adni. A páter ezért szeptemberben Szabó László segítségét kérte, akitől nem csupán a lapkiadáshoz szükséges üzleti ismereteket remélte, hanem azt is, hogy jelenlétével segít legyőzni a hercegprímás kételyeit. A vállalat terve végül elnyerte a prímás beleegyezését, amit azonban Esztergom taktikai okokból ekkor még nem tett közzé: „Őeminenciája látván a sajtókérdésben az eltérő irányokat, rezerváltan viselkedik. De azért kifejezést adott a kívánságának, hogy a sajtópáterek akciójának sikerét óhajtja” – írta Szabónak Lepold Antal.

1917. december 8-án a szervezők megtartották a sajtóvállalat előkészítő ülését, ami azonban még nem kapta meg a Bangha által kért egyházi elismerést. Az ülés informális keretek között maradt, nem kapott nyilvánosságot, hivatalos formában a püspöki kar sem képviseltette magát rajta. Lepold Antal, aki lényegében a prímás nevében szólalt fel, egyértelművé tette, hogy a „magas egyházi körök” hajlandóak támogatni a Központi Sajtóvállalatot (KSV), de elvárják, hogy a meglevő katolikus lapokkal is kontaktusba lépjen. Az értekezlet levélben tett jelentést a prímásnak, és Lepold iránymutatását követve hangsúlyozta, hogy vállalatuk csak ott akar majd olvasókat hódítani, „ahová a paposnak kikiáltott pártsajtó nem tudott elhatolni”.

Válaszában Csernoch hangsúlyozta, hogy nem vehet részt aktívan a vállalat megalapításában, amelyet nem támogatnak a meglevő katolikus lapkiadók. Ennek ellenére teljes cselekvési szabadságot adott neki. A prímás fenntartásait jelzi ugyanakkor, hogy hangsúlyozta: támogatása addig tart, amíg a vállalat a katolikus sajtó tökéletesítésére és a keresztények egyesítésére törekedik. Bár az új lap jóindulatú kritikát gyakorolhat a Néppárt felett, de végső soron azt kell céloznia, hogy „a katolikusok a politikában a katolikus párt eszméjére, vagy legalább az avval való kooperáció szükségességének tudatára ránevelődjenek”. Ugyanakkor arra is utalt, hogy A Sajtó által képviselt propagandamódszerek alkalmazását nem tartja előnyösnek, és mérsékelt hangvételre intett: „nem szónoklatokra és újságcikkekre kell a fő súlyt fektetni, hanem a csendes, de eredményes társadalmi szervezkedésre. Sokkal több sikert ígér a csendes házi agitáció, mint a nyilvános lárma, amely ellenhatást szül és gyűlölködésre vezet”.

A prímás engedélye nyomán tehát megindulhatott a KSV szervezése, amelynek során azonban a szervezők korántsem tartották magukat mindenben Csernoch János figyelmeztetéseihez. A Magyar Kultúra egyik szerzője például 1918-ban a KSV mellett agitálva kijelentette: „Magyarország katonáit nem tudták legyőzni a frontokon, de az itthoni fronton máris rég legyőztek, letepertek, szinte megsemmisítettek bennünket a hiénák és fosztogatók […] a magyar középosztály máris elvérzett.”

Összefoglalásként elmondhatjuk tehát, hogy a katolikus sajtó nagy átalakulásában, amelyet elsősorban a KSV megalakítása fémjelzett, az első világháború következményei döntő szerepet játszottak. A háború egyrészt felfokozta a sajtó és a propaganda szerepével kapcsolatban élő – nagyrészt irracionális – félelmeket, valamint katalizátorként hatott a magyar társadalom válságjelenségeire, amelyre a Bangha Béla által vezetett folyóiratok a morális pánik jellegzetes tüneteivel válaszoltak. Ez a jelenség a leggyakrabban a társadalmi változások feletti ellenőrzés elvesztésére vagy a státusvesztésre adott ideges reakcióként születik meg, ha egy csoport egy adott társadalom idealizált rendjét (hagyományos, alapvető értékrendszerét, konstruált, konszenzuális valóságát) fenyegető veszélyként tudatosul egy közösség tagjaiban.

Prohászka Ottokár újságot vásárol

Az első világháború médiatörténete bővelkedik a morális pánik jelenségében, Bangha és a Magyar Kultúra köre számára pedig elsősorban a „destruktív sajtó” jelentette az ellenségkép alapját. A középosztály lecsúszásától, valamint a katolikus identitás elleni támadásoktól, az antiklerikális, polgári liberális, szociáldemokrata, kommunista eszmék térhódításától való félelem cselekvésre sarkallta azokat a katolikus egyháziakat, akik a megelőző évtizedekben – számos nekifutás ellenére – nem voltak képesek befolyásos politikai sajtót létrehozni. Csernoch János hercegprímás maga is tudatában volt a politikai veszélyforrásoknak, és felismerte a rendelkezésre álló sajtó gyengeségét. Ezért végül szabad utat engedett a szervezkedésnek – annak ellenére is, hogy a jelek szerint nem osztotta Bangha Béla radikális nézeteit, és igyekezett mérséklő hatással lenni a KSV szervezőire.

Ezt olvastad?

Az 1968-as csehszlovák bevonulás volt a magyar haderők eddigi utolsó olyan hadászati, harcászati tevékenysége, amelyet egy másik országgal szemben, a