Az első világháború információtörténetéhez

A Szegedi Információtörténeti Műhely szervezésében 2014. október 8-án rendezték meg Az első világháború információtörténetéhez című műhelykonferenciát. A Gondolat Kiadó jóvoltából a konferencián elhangzott előadások többsége 2016-ban nyomtatásban is megjelenhetett.

A kötet bevezető tanulmányát a kötet szerkesztője Z. Karvalics László jegyzi. Ebben felvázolja, hogy ugyan az első világháborút már számos szempontból feldolgozták, azonban még nem született olyan megközelítés, amely annak információtörténetét kívánta volna megírni. Ezzel kapcsolatban rámutat, hogy az első világháború információtörténeti szempontból jól vizsgálható és feltétlenül mérlegre is teendő. Z. Karvalics bevezető történetként feleleveníti a német győzelemmel végződő tannenbergi csata előzményeit, amikor a német főparancsnok a nyugati front csücskéből telefonon felhívta a kelet-poroszországi 8. hadsereg parancsnokát, hogy egyeztessenek. A továbbiakban még többször is találkozni fog az Olvasó ezzel a történettel, amikor a szerző részletesebben is kifejti az egyes információtörténeti szinteket és rétegeket. A szerző elsőként azt a technikai fejlődést mutatja be, amely lehetővé tette a jelek gyors átvitelét (telefon, távíró, vezeték nélküli hírközlés), majd az információs játszmák kialakulását ismerteti. Harmadik szintként a kibernetikát és az operációt elemzi. Itt ismételten visszatér a tannenbergi csatára, ahol a német győzelem kulcsa nem a külön vett eszközeinek hatékonysága volt, hanem az, hogy a német hadsereg rendszerként viselkedett hatékonyan. A következő fejezetben az információs életciklust, azaz a reprezentációt, a jelentésadást és feldolgozást, a döntést, valamint az információs cselekvést mutatja be a szerző. Ötödik tárgykörként az információmérleg, információpusztulás és információs többlet kerül terítékre. Z. Karvalics rámutat arra, hogy a világháború okozta információ- és tudásvagyon bruttó vesztesége önállóan is vizsgálható izgalmas kérdés. Itt azonban nem csak az emberveszteségekből eredő tudásveszteségre kell gondolni, hanem például arra is, hogy a tudósok és a kiemelkedő szakemberek akár évekre is kieshettek a kutatómunkából, ami szintén mérhető tudásdeficittel járt. Hatodik szintként az információs tömegkultúrát ismerteti a szerző. Stephen Kernre hivatkozva megállapítja, hogy az első világháború során Európa “egy olyan kommunikációs hálózattá vált, amely több információt dolgozott fel, mint bármikor korábban, több érintett emberről, több eseményben, szélsőségesen eltérő fizikai helyeken, de ugyanabban az időben.” Ezt követően az innovációs folyamatokat és az innováció típusait ismerheti meg az Olvasó. Az utolsó, nyolcadik szintként Z. Karvalics a világháborút az ipari korszakból az információs társadalomba való átmenet kontextusában mutatja be.

A kötet második tanulmányában Ságvári György a harctéri műtárgyak és a frontgyűjtemények információs értékét elemzi. Bevezetőjében kifejti, hogy minden harctérről begyűjtött és dokumentálhatóan visszaigazolható tárgy valaminek a szimbólumává lesz, üzenetet közvetít, a benne rejlő információs tartalmat pedig a közlési szándék bontja ki. A politika már a háború elején felismerte azt a harctéri tárgyakban rejlő kommunikációs lehetőséget, amelyet a háborús erőfeszítések és a hőskultusz propagálásának szolgálatába állíthatott. Ságvári tanulmánya első részében a magyar „nemzeti hadimúzeum” megalapításának körülményeit ismerteti. Ezt követően a különböző alakulatgyűjteményeket és alakulatmúzeumokat vizsgálja, ezen belül is a nagyváradi m. kir. 4. honvéd gyalogezred gyűjteményét mutatja be részletekbe menően. A tanulmányt az első világháborús hadikiállítások bemutatása zárja. Ezek javarészt képzőművészeti kiállítások voltak, amelyeknek fő szervezője a Sajtóhadiszállás (Kriegspressequartier) volt. 1914 és 1918 között 40 nagyobb és több mint száz kisebb tárlatot rendeztek a Monarchia területén, ezek közül is a margitszigeti hadikiállítást ismerheti meg részletesebben az Olvasó.

Albert B. Gábor Horthy és a Novara legendájának megjelenését vizsgálta a két háború közötti fiú-középiskolai történelemtankönyvekben. A mű egyik újdonsága, hogy a korábbi szakmunkákhoz képest a hagyományos tartalomelemzésen kívül a tankönyhasználati vizsgálatok eredményeinek felhasználásával információtörténetileg is értékeli a Horthy-legendát. A korszak tankönyvkiadása három főbb időszakra osztható. 1920 és 1924 között általában a dualizmus korában készült tankönyveket adták ki újra. Az 1924-es középiskolai törvényt követi a klebelsbergi tankönyvkorszak, majd az 1930-as évek végén jelennek meg a hómani időszak első tankönyvei. Mindhárom időszakra jellemző a legyőzhetetlenség mítosza, amely csak a hómani érában halványodott el kissé. Ekkor helyét a hősi védelmi harcok túlértékelése vette át. Horthy tankönyvi kultuszának kezdete kormányzóvá választásának 10. évfordulójára esik. Az átmeneti korszak és a klebersbergi időszak tankönyvei csak elvétve foglalkoznak Horthy személyével, például az állami és községi fiúiskolák legkeresettebb tankönyve, az 1930-ban kiadott Mika–Marczinkó-féle munka említést sem tesz Otrantóról vagy Horthy első világháborús haditetteiről. Albert egy rövid kitérőben megemlíti azt is, hogy mielőtt a tankönyvszerzők Horthyban megtalálták volna az új nemzeti példaképet, elsősorban gróf Tisza István és gróf Apponyi Albert személyének idealizálásával próbálkoztak. Horthy első világháborús haditetteinek megjelenése elsősorban a hómani időszak tankönyveire jellemző. Ezek a művek már a vezérkultusz jegyében írtak a „Novara hőséről”, akit a nemzeti megújhodás vezérének tekintettek. A szerző az epilógusban megállapítja, hogy bár Horthy első világháborús hős kultusza már 1919-re kialakult, annak késői tankönyvi megjelenését két főbb ok magyarázza. Egyrészt az átmeneti időszak tankönyvei még a dualizmus kori művek átdolgozott változatai voltak, amelyek magukon hordozták a dualizmus kori liberális-közjogi szemléletet, másrészt ezek a tankönyvek a kormányzói hatalmat ideiglenesnek tekintették. Utóbbi kifejezetten a katolikus szerzőkre vonatkozott, akik erősen legitimista szemléletet képviseltek. Továbbá az átmeneti korszakban még keresték azt az új nemzeti ideált és nemzeti példaképet, aki a világháború és a forradalmak utáni nemzeti megújhodást elhozza. A hómani időszak tankönyveiben ennek már Horthy lesz a megtestesítője.

Szabó Szilárd tanulmányában az osztrák-magyar katonai titkosszolgálat első világháborús tevékenységét ismerteti. A hírszerzésért felelős Evidenzbureau-t 1850-ben hozták létre, azonban ekkor még csak az idegen haderőkre vonatkozó információk gyűjtése volt a feladata, a békeidőben végzett hírszerzői feladatokra csak tíz évvel később kapott felhatalmazást.1889-től az EVB feladatai közé tartozott a katonai elhárítás is. Szabó részletesen bemutatja az EVB felépítését és feladatait. Megemlíti, hogy 1914 tavaszára annyira megszaporodott a kémkedési esetek száma, hogy az EVB magában már nem volt képes ellátni a számára elsődleges hírszerzési feladatokat. Ezt követően a belső elhárítással Ausztriában a Kriegsüberwachungsamt, míg Magyarországon a m. kir. honvédelmi minisztériumon belül megszervezett Kriegsüberwachungskomission foglalkozott. A világháború során a mozgósítási előírásoknak megfelelően állították fel a haderő-főparancsnokságon belül működő Nachrichtenabteilung-ot, amely ettől kezdve a katonai hírszerzés és az ellenséges haderőkről vezetett nyilvántartásért volt felelős. Szabó ezt követően részletekbe menően elemzi az EVB létszámviszonyait és költségeit. Utóbbival kapcsolatban megállapítható, hogy az EVB jelentősen alulfinanszírozott volt. Ennek oka elsősorban a külügyminisztérium, a vezérkar, illetve az EVB közötti rossz viszony volt. A közös külügyminisztérium ugyanis nem tartotta sokra a hírszerzés által gyűjtött információkat, illetve úgy vélték, hogy az aktív katonai hírszerzés rontja a Monarchia diplomáciai helyzetét. Szintén problematikus volt az információk kicserélésének és kiértékelésének intézményes kerete is a közös külügyminisztérium és a közös hadügyminisztérium között.

Limpár Péter tanulmányában az önálló magyar katonai hírszerzés történetét ismerteti a Tanácsköztársaság idején. Korábban a hírszerzés a közös hadsereg hatáskörébe tartozott, így a függetlenedő magyar hadvezetésnek egyik legelső feladata annak megszervezése volt. A hírszerzésnek kiváló emberanyagot sikerült átigazolnia, amely később a Horthy-korszakban is folytatni tudta tevékenységét. Legjobb példa erre Sztojakovich Dimitrije, aki később – immár Sztójay Döme néven – az ország miniszterelnöki posztját is betöltötte. A bevezetésben Limpár megemlíti azt a szocialista történetírás által kreált mítoszt, miszerint a Tanácsköztársaság bukásának az oka a hírszerzés árulása volt. A szerző ezt követően részletesen bemutatja a hírszerzés szervezetét, illetve annak állományát. Külön fejezetben tárgyalja a Hadsereg Propaganda Csoport tevékenységét, amelynek feladata elsősorban az ellenség meggyőzése volt, ugyanakkor szintén fontos információval szolgálhatott a hírszerzés számára. A szerző részletesen ismerteti a hírszerzés technikai lehetőségeit is, amelyek közül a telefonvonalak bírtak az egyik legnagyobb jelentőséggel. Példaként hozza erre azt az esetet, amikor a délvidéki 6. hadosztály politikai megbízottja egy román őrnagy nevében felhívta a román 18. hadosztály parancsnokságát, és így szerzett információkat a román csapatok helyzetéről. Limpár tanulmányában kitér arra is, hogy a bizalmas információkat nem minden esetben kezelték megfelelően, ennek ellenére azt sem lehet állítani, hogy a hírszerzés hanyagul végezte volna a munkáját. Végezetül a szerző arra keresi a választ, hogy mennyiben helytálló a szocialista történetírás árulás-mítosza. Ezzel kapcsolatban Limpár megjegyzi, hogy a katonai hírszerzés kiépítése éppen egybeesett a gyors országvesztéssel, valamint a magyarországi közállapotok sem kedveztek a bizalmas információk védelmének.

Koszta István a szerb kormánynak 1914. július 23-án átadott jegyzék műhelymunkáját ismerteti. (Itt jegyeznénk meg, hogy mind a tanulmány címében, mind pedig a kötet tartalomjegyzékében tévesen szeptember szerepel.) A Ferenc Ferdinánd elleni merényletet követően egy sebtében felállított válságstáb feladata volt kidolgozni a válság kezelésének alternatíváit. A bizottságot annak résztvevői is csak a „Kriegsfabrik” névvel emlegették. Július 7-ére el is készült az első fogalmazvány, amelyet a közös minisztertanács még aznap meg is vitatott. Az említett bizottság tagja volt Friedrich Ritter von Wiesner, akinek büntetőjogi tanácsokkal kellett segítenie a Kriegsfabrik munkáját. Koszta többször is hivatkozik Wiesner feljegyzéseire az események rekonstruálása során. Eszerint július 6-án délután Wiesner egy megbeszélésen kifejtette, hogy nem világos számára az a jogalap, ami alapján számon kérhetnék a szerb sajtótámadásokat és a szerb egyesületek hangulatkeltő tevékenységét. Ugyanakkor számára már a beszélgetés során kiderült, hogy a háborúra már eldöntött tényként tekintenek. Július 8-án Wiesnert utasították, hogy készítse el a Szerbiának küldendő emlékiratot, de irányadó direktívaként úgy kellett azt megfogalmaznia, hogy a szerbek ne tudják fejfájás nélkül megválaszolni. Wiesner ezért Szarajevóba utazott, táviratát pedig július 13-án vehették kézbe a Ballhausplatzon. Itt azonban nem azt olvashatták, amire számítottak. A július 14-ei közös minisztertanácson Tisza feladta korábbi álláspontját, és így már mindkét miniszterelnök részéről egyetértés alakult ki a Szerbiának küldendő követeléseket illetően. Július 19-én a jegyzék megküldésének időpontjáról is döntöttek, miszerint azzal meg kellett várni az orosz cárnál vendégeskedő francia elnök és miniszterelnök elutazásának napját. A démarche-ot végül július 23-án küldték meg Szerbiának, a Kriegsfabrik ezáltal megtette a magáét.

Mező Ferenc tanulmányában a lélektani hadviselés fejlődését járja körül, különös tekintettel az első világháború jelentette cezúrára. A szerző az első nagyobb fejezetben a „lélektani hadviselés” kifejezésnek kialakulását és továbbfejlődését mutatja be. Bár magát a lélektani hadviselés (psychological warfare) kifejezést J. C. Fuller angol történész, katonai elemző használta először 1920-ban, azonban szélesebb körben csak az 1940-es években terjedt el. A következő szerkezeti egységben a lélektani hadviselés kialakulásának három korszakát ismerteti a szerző. Ennek keretében Mező részletesen kitér azokra a szervezetekre, amelyek az első világháború során a lélektani hadviselést megvalósították. Ezt követően a korszakválásokat lehetővé tevő kommunikációs eszköztár-változások kerülnek bemutatásra, amelynek főbb állomásait a homo sapiens sapiens megjelenése óta a beszélt nyelv, az írás, a nyomtatás, a rádiózás, a filmezés, majd az internet megjelenése alkotják. Tanulmánya végén Mező a lélektani hadviselés etikai aspektusaival kapcsolatban megjegyzi, hogy ma már bizonyos morális szempontok és „fékek” is érvényesülnek a hadviselésnek eme területén, azonban ez az I. világháború időszakára még nem volt jellemző. S habár a lélektani hadviselés eszköztárából nem hiányzik a morálisan elítélhető megtévesztés és csalás sem, az mégis olyan nem halálos fegyvernek tekinthető, amely az emberi élet védelmére is bevethető.

Bognár Katalin a német Neue Photographische Gesellschaft (NPG) sztereofénykép-sorozatának magyar vonatkozásait mutatja be. Bevezetésében megjegyzi, hogy bár az 1860-as évek „sztereo-őrülete” után a térhatású fényképek készítése kiment a divatból, a háború során mégis újra előtérbe kerültek. A háború eseményeiről és hadszíntereiről készült plasztikus képek iránti érdeklődést német, brit és amerikai cégek is igyekeztek kiaknázni. Az NPG hat sztereofénykép-sorozatot adott ki, amelyeket elsősorban Németországban és Ausztriában árusítottak. A cég a magyar közönség számára egy százdarabos, magyar feliratokkal ellátott sorozatot adott ki. Ebben az összeállításba több osztrák-magyar vonatkozású sztereofotó került be a német tematikájú képek rovására. Bognárnak a korabeli képes sajtó bevonásával sikerült megállapítania, hogy a beazonosítható osztrák-magyar vonatkozású képeket Jelfy Gyula, a magyarországi riportfotográfia megteremtőinek egyike készítette. Ezek a képek a Sajtóhadiszállás és az NPG révén világszerte ismertté váltak. Jelfy egyik sztereoképe később az amerikai Keystone View Company által kiadott világháborús sorozatban is megjelent.

Turbucz Péter az Országos Hadsegélyező Bizottság szerepét elemzi a honi propaganda szemszögéből, különös figyelmet fordítva a bizottság által rendezett előadásokra. A bevezetőben a szerző megemlíti, hogy a háború kitörése után több olyan hivatal, egylet és bizottság is alakult, amely a harctereken küzdők, a sebesültek, a hadiözvegyek és hadiárvák megsegítését tűzte ki céljául. Ezt követően Turbucz röviden ismerteti az OHB megalakulását, amelyet széles jogköreivel az összes hadsegélyező szervezet fölötti országos felügyelőszervnek szántak. A háborús előadások szervezéséért az 1914 őszén megalakult felolvasásokat rendező albizottság volt felelős, amelynek vezetője Berzeviczy Albert lett. 1914-ben öt, 1915 elején pedig tizenkét előadásra került sor a bizottság szervezésében. Az 1914-ből Hazai Samu honvédelmi miniszter, Beöthy Zsolt és Csernoch János bíboros beszédeit ismerteti részletesen a szerző. Ezek alapján megállapítja, hogy az első időszak előadásai a „társadalom organizációjáról” és a kultúra szerepének megítéléséről szóltak. Turbucz az 1915-ben megtartott beszédek közül Alexander Bernát, illetve Berzeviczy Albert záró előadását mutatja be. Ekkor már egyre inkább elmaradt a moralizáló szövegkeret és az előző évi előadásokhoz képest egyre racionalizáltabbak és specifikusabbak a beszédek. Nagyobb hangsúlyt kap a háború okainak politikai és történeti kutatása, valamint a háború okozta problémákra való megoldáskeresés. Az előadásokon általában 500-1500 fő vett részt, akik között nagy számban képviseltették magukat a magas társadalmi osztályok tagjai és a fontosabb állami pozíciókat betöltő személyek. Az előadásokat szervező bizottság nagy hangsúlyt fektetett arra, hogy országos hírű személyek legyenek az előadók, és hogy mondanivalójuk minél szélesebb közönséghez juthasson el, igyekeztek az előadások lejegyzett változatait mihamarabb nyomtatott formában is megjelentetni.

Kiss Gábor tanulmányában a jelentőkutyák és a postagalambok első világháborús alkalmazását járja körül. Ebben részletesen ismerteti, hogy a háború során széleskörű lehetőség nyílt a kutyák alkalmazására, így például sebesültek felkutatására, járőrkíséretre, őrzési feladatokra, jelentés- és üzenettovábbításra stb. alkalmazták őket. A cs. és kir. hadseregben 1914 végén indult meg a kutyák szervezett keretek között történő kiképzése a cs. és kir. Hadügyminisztérium felügyelete alatt. Egy fennmaradt irat szerint a háború végén az olasz harctéren 249, Szerbiában, Montenegróban és Albániában 86, Romániában és Ukrajnában 13 hadikutya teljesített szolgálatot, a bécsi kiképzőközpontban pedig 27 kutya kiképzése volt folyamatban. A postagalambok alkalmazása már a középkor óta bevett gyakorlat volt. Kiss rámutat, hogy az első világháború kitörésekor a hadviselő felek már százezres nagyságrendben tartottak kiképzett postagalambokat, a kialakuló állásháború pedig messzemenően igazolta nélkülözhetetlenségüket. A szerző tanulmányában részletesen ismerteti a postagalambok alkalmazását. Megemlíti azt is például, hogy az olasz csapatok a Monarchia által megszállt területeken kém-, illetve hírszerző tevékenységre is felhasználtak őket. A postagalambok nélkülözhetetlenségét jelzi, hogy az 1922-ben megalakuló m. kir. Honvédség is rendszerben tartotta őket, továbbá a második világháborúban részt vevő államok is széleskörűen alkalmaztak galambokat.

Hámori Nagy Zsuzsanna a szellemi központokból kiszakadt, a frontvonalra és hadifogságra került értelmiségiek tudományos lehetőségeit és kapcsolatait mutatja be Mezey István Felvinczi Takács Zoltánnak írt levelei alapján. Ezek alapján rámutat, hogy a háborúból levelezőket egységesen az információéhség jellemezte, amelyet nem csak a hírek iránti éhség, hanem a szellemi táplálék hiánya is táplált. Mindez azonban nem jelentette a szakmai kapcsolatok és az információáramlás teljes megszűnését. Egyrészt a sanyarú körülmények ellenére is értesülhettek a tudományos közélet híreiről, másrészt arra is volt mód, hogy az elkészített munkákat hazaküldjék és megjelentessék.

Frisnyák Zsuzsa szintén egy érdekes témát vett górcső alá. Írásában a rémhírek térbeli terjedését és hatásait vizsgálta az autósok 1914. augusztusi üldözésével kapcsolatban. A háború elején az a rémhír terjedt el országszerte, hogy Franciaországból gépkocsik indultak el, amelyek pénzt szállítanak Oroszországba. A rémhír terjedésével kapcsolatban bemutatja, hogy ehhez az állításhoz a későbbiek során milyen részletező, ezáltal pedig hitelesítő állítások kapcsolódtak. A rémhír gyors elterjedését illetően Frisnyák rámutat a távirda-, illetve a telefonhálózat működésének sajátosságaira is. A szerző további két fontos jellemzőre hívja fel a figyelmet, amelyek a jelenséget kísérték: egyrészt mindig olyan személyek tudósítottak a hírről, akik nem voltak személyes átélői az eseményeknek, másrészt a hírek olyan helyszínekre is eljutottak, illetve intézkedéseket generáltak, ahol még a hír igazsága esetén sem lenne szükséges. Az országszerte terjedő rémhírt atrocitások sora kísérte. Több helyen a lakosság spontán útzárakat állított fel, máshol a katonaság tartóztatta fel a gépkocsikat. Ezek során voltak emberi sérüléssel járó, sőt halállal végződő esetek is. A Belügyminisztérium több alkalommal is megpróbálta rendeletileg elejét venni a túlkapásoknak, és betiltotta a gépkocsik megállítását. Ezzel egy időben a katonai parancsnokságok azt követelték, hogy a rendvédelmi egységek is adjanak személyzetet az autók ellenőrzéséhez. Ez működési zavarokhoz vezetett a katonai és a polgári hatóságok között. Frisnyák rámutat arra is, hogy a rémhír eredetét egy német vizsgálat már 1914-ben felderítette, miszerint az egy időközben a nyugati fronton elesett német tiszthez köthető. Ezt azonban nem hozták nyilvánosságra. Összegzésében a szerző megállapítja, hogy Magyarországon a rémhírt hatósági intézkedések hitelesítették. A lakosságnak az autósokkal való fellépését a háborús sokkon kívül vélhetőleg az is elősegítette, hogy az automobilban a kiváltságos gazdagok esztelen száguldozásának eszközét látták. Az autósok üldözése így a békéjét vesztett magyarországi társadalom anómiájának tekinthető.

Szirmai Gábor technikatörténészi szemmel vizsgálja az első világháború információtörténetét. Tanulmányában a háború alatti technikai fejlődés három termékét mutatja be részletesen. Elsőként a világháború óriás repülőgépeit ismerteti. Bár elsőként az orosz haderő rendelkezett négymotoros repülőgépekkel, és az angolok, illetve az olaszok is építettek többmotoros gépeket, az óriásgépek és óriásbombázók építésének a mesterei a németek lettek. Az óriásgépek irányítása és kezelése a legénység precíz összedolgozását igényelte. Például az AEG gépeken külön fedélzeti mérnök dolgozott, aki a menet közbeni üzembentartásért volt felelős, és akinek egy esetlegesen fellépő hiba esetén azonnal reagálnia kellett. Az óriásgépek hatalmas mérete azonban jelentős kihívást állított a fedélzeti kommunikáció elé. Szirmai részletesen ismerteti a problémára született megoldásokat, amelyek közül kétséget kizáróan az egyik legbizarrabb a fedélzeti csőposta volt. Ezt követően a szerző a katonai ívlámpák első világháborús alkalmazását ismerteti a szerző. Harmadik technikai érdekességként a földtelefon és a földtávíró kerül bemutatásra, amelynek eszméje “régen eltűnt a technikatörténet végtelen mély süllyesztőjében.” Érdekes része a fejezetnek, ahol a földtávíró harctéri alkalmazásáról ír a szerző. Például az 1918. június 15-ei Piave-menti áttörési kísérlet során – a postagalambokon, a rádión és az optikai rendszereken kívül – igen nagy szükség volt a földtávíróra is, mivel a Piavén átvezetett kábeles összeköttetések csak rövid ideig működtek a hatalmas olasz tüzérségi tűz következtében.

A kötet záró tanulmányát Szőts Zoltán Oszkár jegyzi. Írásában az első világháborús katonai tábori újságokat járja körbe. Bevezetőjében a szerző megjegyzi, hogy a századfordulóra már szinte valamennyi társadalmi rétegnek megvolt a maga lapja, így volt ez a különböző katonatársadalmi rétegekkel is. A tábori újságok új laptípusként jelentek meg az első világháború idején. Szőts ezt követően ismerteti a tábori lapok kutatásának historiográfiáját, majd vázlatosan foglalkozik az Országos Széchényi Könyvtár első világháborús gyűjteményével is. Utóbbiról a szerzőnek 2014-ben önálló kötete is megjelent. A szerző rámutat arra, hogy az első világháborús lapok nagy része történettudományi szempontból még feltáratlan, egyedül a przemyśli Tábori Újsággal kapcsolatban keletkezett tudományos irodalom. Szőts tanulmányában három tábori lapot ismertet részletesen: a 16-os Honvédet, a Négyes honvédek háborús lapját és a Cibo vicceket. Ezek alapján megállapítja, hogy a tábori lapok létrehozásának egyik oka a katonák híréhségének csillapítása volt, másrészt pedig fontos szerepet játszottak nekik a harci szellem ébrentartásában. Összefoglalásában Z. Karvalics bevezető tanulmányát idézi, amely szerint a háború egyik legtipikusabb képe a háborús híreket böngésző polgár és az újságot mohón lapozgató katona. Szőts szerint éppen ezért nehezen értelmezhető, hogy a magyar történettudományi milyen kevés figyelmet fordított idáig erre a forráscsoportra.

Véleményem szerint a kötetnek két kisebb hiányossága van. Egyrészt egy rövid beszámoló a 2014-ben megrendezett konferenciáról teljesebbé tette volna a kötetet, másrészt hiányzik a szerzők rövid felsorolása és bemutatása, amely egy hasonló kötetnél indokolt lenne. Mindezen apróbb hiányosságok ellenére egy rendkívül érdekes és izgalmas kötetet tarthat kezében az Olvasó, amelyről méltán mondhatjuk, hogy ott a helye minden téma iránt érdeklődő könyvespolcán.

Miklós Tamás

A kötet adatai:

Z. Karvalics László (szerk.): Az első világháború információtörténetéhez. Gondolat Kiadó, Budapest. 336 oldal.

Kapcsolódó cikkek:

Az első világháború és az Újkor.hu

Levéltárak az első világháború kutatásának szolgálatában

Szerb ellenségkép az első világháború alatti magyar sajtóban

A Fekete Kéz titkos szerb katonai szervezet és az első világháború

Csak egy mondat Isonzóról? – az első világháború középiskolai oktatásáról

Ezt olvastad?

Az első világháború alapjaiban határozta meg a 20. század történetét. Politikai eredményei szinte mindenki számára ismertek, szociális következményei viszont talán