„Az én nevem óramutató” – Kossuth Lajos vezérszerepei emigrációjától a haláláig

Kossuth Lajos a magyar történelem talán egyik legismertebb alakja; életét, munkásságát számtalan munka feldolgozta, mind a mai napig újabb és újabb írás születik róla az évfordulók alkalmával. 2019-ben jó néhány jubileumra emlékeztek meg a politikussal kapcsolatban: 170 éve választották meg kormányzóvá a debreceni trónfosztás és a függetlenség kinyilvánítása után. Emellett a 125. halálozási évforduló alkalmából is felidézték személyét. A jelen írás a teljesség igénye nélkül kísérli meg az egykori kormányzó pályafutását bemutatni az 1848–1849-es forradalom és szabadságharc bukásától kezdve, azt vizsgálva, hogy emigrációja alatt milyen módon kívánt vezérszerepet betölteni, illetve miként viszonyultak ehhez.

Debrecen városa féléves rendezvénysorozat keretében emlékezett meg a szabadság őrvárosaként betöltött napokról, amelyben a Déri Múzeum kiállításokkal, előadásokkal, tudományos konferenciával és várostörténeti vetélkedővel vett részt. Erről lásd az alábbi sajtótudósításokat: M5, Dehir.hu (1), Dehir.hu (2), Debrecen Nagyváradi Értesítő, Járom Kulturális Egyesület.

A magyarok Mózese

Kossuth Lajost publicisztikai tevékenysége, bebörtönzése, majd szabadulása, a Védegyleti mozgalom, ellenzéki politikában betöltött szerepe tették népszerűvé a reformkorban. Pályájának csúcsát az 1848–1849-es magyar szabadságharc és forradalom alatt érte el: pénzügyi miniszterként kibocsátotta az első magyar bankjegyet, az Országos Honvédelmi Bizottmány elnökeként megszervezte az ország önálló hadseregét, 1849 tavaszán pedig kormányzó lett.

Ez idő alatt kezdett kibontakozni tisztelete, hiszen a nép elsősorban tőle várta hazájának és saját sorsának jobbra fordulását. Népgyűléseken, istentiszteleteken a belpolitikai fejlemények ismertetésében a liberális elveket valló szószólók és lelkészek is az egykori zempléni ügyvéd szerepét emelték ki. A prédikációk során a magyar nép helyzetét a fogságban sínylődő, felszabadulását váró Izraellel vonták párhuzamba. Emellett ott volt a politikus személyes varázsa az impozáns megjelenésével és megigéző szemeivel, valamint szónoki készsége, amellyel mindig magával ragadta hallgatóságát. Ezek együttesen eredményezték azt, hogy Kossuth Lajosra, mint a magyarok Mózesére tekintettek, és az ország megmentőjeként, felszabadítójaként fogadták valamennyi útja során 1848–1849 alatt.

Debreczeni Kossuth Naptár (Déri Múzeum gyűjteménye)

Az elkötelezett és mártír politikus

Kossuth Lajos mindezt érzékelte, emigrációja során tudatosan épített erre a képre. A politikus 1849. augusztus 17-én lépte át a török határt, 22-én érkezett meg Vidinbe többedmagával. Az idegen földön lemondása ellenére továbbra is kormányzónak tekintette magát, egyrészt, hogy az emigránsok körében megtartsa tekintélyét, másrészt úgy vélte, hogy ezzel a címmel, mint a nép által megválasztott képviselővel tárgyalásokat tud folytatni a nemzetközi hatalmakkal a magyar ügy érdekében. A hozzá érkező hírek arról szóltak, hogy Franciaország és Anglia szimpátiával viseltetik Magyarország iránt, nem nézi jó szemmel az orosz beavatkozást és „terjeszkedést”. A szeptember 12-én kelt vidini levelét épp ezért külföldnek szánta. A szabadságharc bukásáért a hadvezér Görgeit tette felelőssé, hangsúlyozva, hogy a magyar nép nem az önerejéből esett el, hanem árulás által. Ezzel jelezte a többi ország felé, hogy az ország kész folytatni harcát, és szívesen fogadja a segítséget, akár egy nagyhatalmi értekezlet formájában, ahol valamennyi kérdéses európai ügyet rendeznének a magyar mellett.

Bár a Porta a tiltakozások dacára befogadta a magyar menekülteket, a folyamatos költözés (Sumen után a kis-ázsiai Kütahya lett a következő állomás) és az iszlám hitre való áttérést szorgalmazó lépések jelezték a török jóindulat határát. Az emigráns „kormányzó” a nyugati hatalmaknál tiltakozott az intézkedések ellen. Noha a beavatkozás nem valósult meg, az angol–amerikai támogatás révén a magyar menekültek többsége, köztük Kossuth Lajosék is, elhagyhatták Kis-Ázsiát 1850-ben.

Ezzel megkezdődött a nyugati körút, amelynek során a magyar ügy közismertté vált a magyar politikus szónoki készségének köszönhetően. A francia, az angol és az amerikai közvéleményt lenyűgözte az idegen angol nyelvtudása és ékesszólása, az hogy Shakespeare nyelvén szólalt fel, amelyet saját bevallása szerint börtönévei alatt sajátított el. Ezzel egyszerre teremtette meg a mártír szerepét, akit igazságtalanul vetettek fogságba, és az elkötelezett államférfiú alakját, aki a börtönévei alatt tudatosan készült szerepére, gondolt a jövőre, hogy szükség esetén a nemzetközi diplomácia előtt megfelelő módon képviselje hazáját. További jó pontnak számított az, hogy Kossuth jól ismerte a nemzetközi viszonyokat, tisztában volt az adott állam aktuális fejleményeivel. Mindig igazodott a közönségéhez, kerülte az esetlegesen feszültségeket keltő megnyilatkozásokat. Ami erénynek számított a tömeg szemében, az a kormánypárti körökben és lapoknál negatívumként tűnt fel: tudását nem vélték kiemelkedőnek, illetve nem hitték őszintének beszédeit. Ez is jelezte, hogy a nyugati hatalmak kormányai tulajdonképpen nem támogatták a magyar ügyet, sőt egyes helyeken igyekeztek elkerülni a Kossuthtal való találkozást, tartózkodtak annak hivatalos formájától. Ettől függetlenül a magyar emigráns mély nyomott hagyott a nyugati népek emlékezetében, kitüntetéseket, értékes ajándékokat (Shakespeare műveinek díszkiadásai, könyves ládikó) kapott az útja során, és később sem feledkeztek el róla. Emellett sikerült összegyűjtenie közel százezer dollárnyi összeget a közönség adakozásaiból a magyar szabadságharc folytatásának költségeire. Nagyrészt egyéni felajánlásokból folyt be, míg a maradék összeget az 1852. február 2. és július 1. közötti keltezéssel kibocsátott „Kossuth-dollárokból” származó befizetésekből szedte össze. A pénzjegyen az egykori kormányzó arcképe és aláírása szerepelt, a Hungarian Fund („Magyar Alap”) által került forgalomba. A pénzt diplomáciai célokra, magyarországi titkos szervezkedésekre, illetve fegyvervásárlásra és gyártásra fordították. Kossuth a szónoklatokon kívül újságokban is közzétette nézeteit, amely propagandisztikus célokon túl a család és önmaga fenntartására is szolgált.

Kossuth Lajos fogadása New-Yorkban (Wikipedia)

Az emigráció élén

Kossuth Lajos az amerikai és angol vezetők mellett a franciákkal és az olaszokkal is tartotta a kapcsolatot – emiatt például az olasz kérdést is felkarolta –, viszont kerülte a szélsőségesnek tartott csoportokkal való érintkezést. Mivel az angolszász hatalmaktól nem kapta meg a remélt támogatást, így felértékelődött az olasz és a francia szövetség, amelyre az 1859-es olasz–francia–osztrák háború idején nyílt lehetőség. Az együttműködéssel a politikus ténylegesen vezető szerepre tett szert; az addig külön működő magyar emigrációs központok vezetői megállapodtak egy egységes vezető testület megalakításában. A Magyar Nemzeti Igazgatóság élére az egykori kormányzót választották meg azzal a kikötéssel, hogy együtt kell működnie társaival. Ugyancsak Kossuth politikai súlyát jelezte az, hogy III. Napóleon a magyar ügy felkarolásáért és támogatásáért cserébe, a Derby-kormány megbuktatását kérte, mivel a tory kormány nem nézte volna jó szemmel a küszöbön álló háború kiszélesedését, és ezzel együtt a Habsburg birodalom esetleges felbomlását. A magyar emigráns újabb angliai körútján sikeresen agitált, a whig kabinet vezetője, Palmerston garantálta a semlegességet, még a magyar felkelés esetére is. Hiába teljesítette azonban a magyar fél valamennyi kötelezettségét, beleértve a Klapka légió felállítását, a franciák a solferinói győzelem után fegyverszünetet, majd békét kötöttek, amelyben teljesen figyelmen kívül hagyták a magyar kérdést, miként az olasz igényeket is. Az eset jól példázza azt, hogy Ausztria ellenfelei csupán nyomásgyakorlásként, ijesztgetésül használták fel a magyar emigránsokat, amelynek súlyát Kossuthtal való egyezkedés hivatott jelezni, viszont addig tartották fenn a látszatot, amíg saját céljukat elérték.

Kossuth vezető szerepe nem tartott sokáig: a megalakulást követően nem sokkal később sorra leplezték le a Magyar Nemzeti Igazgatóság üzelmeit. Fegyverszállítmányt foglaltak le a román határnál, illetve elfogták és kiszolgáltatták Teleki Lászlót, az egyik jelentős emigránst Ausztriának, amellyel tulajdonképpen véget ért az Igazgatóság működése. Kossuth londoni bankjegynyomtatása is zátonyra futott az osztrák tiltakozásnak köszönhetően. Anglia végül bírósági végzéssel szüntette meg a nyomda működését. A pert Ferenc József, mint Ausztria császára és Magyarország királya indította el felségjogainak sérelme miatt Kossuth Lajos és a londoni nyomdász ellen. A politikus ügyvédi tudását bevetve próbált érvelni igaza mellett; Ferenc Józsefet nem tekintette magyar uralkodónak, mivel nem koronázták meg, illetve nem esküdött fel a magyar törvényekre, vagyis még érvényesnek tartotta a trónfosztást. Az angol bíróság azonban a fennálló viszonyok alapján hozta meg döntését: Anglia szemszögéből nézve Kossuth száműzött, nincs magyar hatósága, míg Ferenc József elismert, törvényes uralkodó volt.

Kossuth Lajos portréja dagerrotípián (www.mnb.hu)

Tulajdonképpen ez a tendencia figyelhető meg a hazai hangulat és Kossuthoz való hozzáállás, ragaszkodás esetében. A magyar szabadságharc bukása után és az 1850-es években erőteljes Habsburg-ellenes hangulat volt, a magyarok többsége különféle módon tiltakozott a megtorlások és a Bach-rendszer ellen. A Kossuth-kalap, Kossuth-szakáll, Kossuth-bankó mind az ellenállás kifejező eszközeivé váltak, mint ahogy a gyászruha viselete, illetve az aktív közélettől való visszavonulás. A nép körében legendaként élt Kossuth alakja, költemények és dalok születtek az egykori kormányzóról, és a belé vetett hitről, miszerint ha visszatér az országra, akkor ismét eljön az idő a harcra, megvalósulhat a magyar szabadság és függetlenség. Erre alapozva kíséreltek meg több felkelést az 1850-es évek elején, részben az olasz minta alapján, amelyek sikertelenek maradtak. Ezek többségét az emigráns politikus is támogatta közvetve vagy közvetlenül, hiszen a megmozdulások egyik hívószava maga Kossuth személye, illetve kiáltványa volt. Az akciók sikertelenségében a nem megfelelő személyek kiválasztása, az erőviszonyok kevésbé alapos feltérképezése ugyanúgy szerepet játszottak, mint az osztrák titkosrendőrség aknamunkája – nemcsak a magyar híveket, hanem Kossuth környezetét is megfigyelték –, és az árulások.

Az 1860-as években a harcias, lázadó hangulat egyre mérséklődött részben az uralkodói intézkedéseknek köszönhetően: az itáliai vereség után menesztették Bach belügyminisztert, így az erőszakos fellépések fokozatosan megszűntek, valamint 1861-ben összehívásra került a magyar országgyűlés. Bár Ferenc József továbbra is a birodalmi centralizáció szellemében kívánt uralkodni, a Deák Ferenc vezette hazai politikai elit már nem a Habsburg birodalom felbomlasztásában látta a helyzet megoldását. Elsődleges feladatának Ausztria és Magyarország viszonyának rendezését tartotta az 1848-as törvények alapján.

Emigrációs pénz, 10 dollár (Déri Múzeum gyűjteménye)

Kasszandra szerepe

A fentiek hatására és a nemzetközi hangulat megváltozása miatt Kossuth pozíciója az emigrációban érezhetően gyengülőben volt, a Habsburg uralommal szembeni merev ellenállása miatt. Az osztrák birodalmat valamennyi állam nagyhatalmi tényezőnek tartotta, az európai egyensúly alappillérének. Magyarországon is kevesebb híve akadt a politikusnak, amelynek köszönhetően egyre pontatlanabb információt kapott a hazai hangulatról, sőt az ellenzékiek is más emigránsokkal tartották inkább a kapcsolatot.

Ugyancsak megrendítette a politikus helyzetét a Duna-menti népek szövetségéről szóló tervezet. Bár a program alapjait valójában Klapka György dolgozta ki, mégis Kossuth nevével fonódott össze. A tervvel az egykori tábornok balkáni országok és magyar emigráció szövetkezését kívánta elősegíteni, amelyhez társai jóváhagyását szerette volna. Így jutott el Kossuthhoz, aki a tervezetet nem írta alá. Viszont kifejtette gondolatait, amely Helfy Ignáchoz, a milánói L’Allenaza című lap szerkesztőjéhez került, aki az eszme népszerűsítése helyett a teljes szöveget közzétette. Bár az eljárás nem tetszett a politikusnak, megírta a kiegészítéseket. Ez alapján a Dunai Konföderáció Magyarország és szomszédos államainak, valamint a felszabadult délszláv államok szövetségét jelentette, közös kül-, had- és pénzüggyel. Ugyanakkor biztosította volna az egyenlőséget, a meghatározott időközönként változó székhellyel. A belügyeket tekintve teljes önállóságot kívánt adni a tagállamoknak. A tervet nagy ellenszenv fogadta. A nemzetiségiek rokonszenveztek ugyan, de csak kiindulási alapként tekintettek rá, ennél többre tartottak igényt.

Az 1866-os osztrák–porosz háborúban elszenvedett vereség volt az utolsó katalizátor, amely Ferenc József és körében is felerősítette a kiegyezési hajlamot, de a tényleges megkötésig sok-sok meggyőzés, egyezkedés és kompromisszum zajlott. Az uralkodó 1867 februárjában nevezte ki végül Andrássy Gyula grófot miniszterelnökké, majd megalakult a kormány. Hamarosan az országgyűlés a kiegyezési törvényekről tárgyalt, elfogadta annak főbb pontjait, s már a koronázási előkészületeivel foglalkoztak. Ekkor látott napvilágot az 1867. május 22-én írt Deák Ferenchez írt nyílt levél, amely Cassandra leveleként vált ismertté.

Kossuth Lajos kezdetektől tiltakozott a kiegyezés ellen, ezért is alapította meg a Negyvenkilencz című, valószínűleg egyetlenegy számot megélő folyóiratot. Ennek bukása után nyílt levelekben tette közzé nézeteit, amelynek terjesztésében a függetlenségi elveket valló, ellenzéki lap, a Magyar Újság járt élen. Kasszandraként írt levelében Deákot jogfeladással vádolta meg, úgy látta, hogy egykori minisztertársa letért az 1848–1849-es, valamint az 1861-es útról, az ország önállóságának feladását kívánja elfogadtatni nemzettel. Különösen sérelmezte azt, hogy közös hadsereg és hadiköltség intézményével idegen érdekek kiszolgálójává válik az ország, amely a nemzet halálát jelentheti.

Cassandra-levél (Wikipedia)

A turini remete

Noha 1860-as évek elejétől Turin volt az emigráns politikus és családjának otthona, a kiegyezést követő években „vette fel” a turini remete alakját az idősödő Kossuth – mivel tudta, hogy elvei feladása, kompromisszum nélkül már nem térhet vissza szülőföldjére. Kívülállóként folytatta harcát a magyar nemzet függetlenségéért és szabadságáért, valamint igyekezett – kritikusan, olykor cinikusan – rámutatni az új rendszer hibáira, amelyek akadályozzák ennek megvalósulását. További nyílt levelekben köszönte meg, illetve utasította el a képviselői felkéréseket, s egyúttal reflektált a belpolitikai fejleményekre. Emellett rendszeresen járatta a fontosabb sajtótermékeket, amelyekből tájékozódott a hazai viszonyokról és hangulatról. Többnyire a már említett közös hadsereg intézményét ostorozta, illetve érthetetlennek tartotta Andrássy lépéseit a cseh trialista kísérletek és a keleti kérdés során, amelyek meglátása szerinte épp a pánszlávizmust erősítették. Ugyancsak nem osztotta a politikai elit nemzetiségi politikáját, kiállt a dunai népek konföderációs eszméje mellett, bár hangvételét kissé mérsékeltebbé vette, érzékelve a feszültségeket. Azonban nem csak ellenezte a kormány lépéseit; a polgári és demokratikus állam felé mutató törvényjavaslatokat támogatta, mint például az állami anyakönyvezést és a polgári házasság intézményét.

Kossuth száműzetése alatt sokszor küszködött anyagi problémákkal, de mindvégig tartotta magát ahhoz, hogy saját maga részére pénzadományokat nem fogadott el, igyekezett munkájából eltartani magát és családját. Élete utolsó éveiben a fő jövedelemforrást az Irataim című sorozata jelentette. 1879-ben kötött szerződést az Athenaeum Részvénytársasággal a mű megírásáról, amelyben az emigrációs időszakot dolgozta fel; kilenc kötet készült el, de csak az első hat munkálataiban vett részt tevőlegesen, a maradék köteteket fia rendezte sajtó alá. A munka azonban nem csupán memoár, emlékirat és (meglehetősen szubjektív) forrásközlés, hanem olyan publicisztikai mű, amelyben a szerző a múlt eseményeivel kívánta igazolni álláspontját, és ezúttal ösztönözni programjának beteljesülését.


Az 1889-es torinói küldöttség kitűzője (Déri Múzeum gyűjteménye)

Bár maga a kiadvány nem váltott nagy visszhangot, mivel sokak számára érthetetlen volt felépítése, illetve koncepciója; ennek ellenére az emigráns politikus körül erőteljes kultusz volt. Ez főként kerek évfordulókon és a látogatások során nyilvánult meg. Egy-egy vizit legendássá vált, mint a ceglédi 100-ak küldöttségével vagy az 1889-es csoporttal való találkozás, amelyeket emléktárgyakkal és ünnepségekkel elevenítettek fel meg a későbbiekben. Akadtak olyanok is, akik inkább tiszteletteljes kíváncsiságból, semmint várható útmutatás céljából keresték fel az egykori kormányzót otthonában. Ezeket a látogatókat is szívélyesen fogadta az idős Kossuth, sőt ezen alkalmakkor megmutatkozott emberi oldala is. Ennek egyik legismertebb esete a Zeyk Saroltával, akkor 19 éves hajadonnal való találkozás 1894-ben. A lány olyannyira mély nyomot hagyott benne, hogy hosszan tartó levelezés vette kezdetét kettőjük között. A szakirodalom véleménye megoszlik a kapcsolatról, ugyanis nem lehet egyértelműen eldönteni, hogy atyai szeretet vagy plátói szerelem sugárzik-e a levelek soraiból. Mindenesetre valóban fényt jelentett az egyre magányosabb Kossuth életében.

Tömegek Kossuth temetésénél (magyarmuzeumok.hu)

A nemzet halottja

Az 1870-es évek végére feleségét és lányát elveszítette, felnőtt fiai már nem éltek vele. Az 1879-es állampolgársági törvény értelmében pedig 1889-ben végképp elvesztette állampolgárságát, mivel a 10 év alatt egyszer sem kérvényezte az osztrák–magyar külképviseleti szerveknél, hogy megtarthassa honosságát. Ez belföldön nagy visszhangot váltott, és politikai bukásokat hozott, de a tényen nem változtatott. Utolsó éveiben húga, Ruttkayné Kossuth Lujza viselte a sokat betegeskedő férfi gondját. Mindennapjait ekkor már nemcsak a politikai kérdések foglalták le, hanem természettudományi, botanikusi vizsgálatok, megfigyelések is, amely érdeklődése nem volt új keletű.

Újságírói közvetítés Kossuth haláláról (Déri Múzeum gyűjteménye)

A politikust 1894 márciusában egy influenza ágynak döntötte, majd 20-án meghalt. Utolsó napjait mély megrendüléssel követte egész Magyarország, újságírók tudósítottak folyamatosan beteg, majd halálos ágyánál. Kossuth halálára és temetésére a kormány már évekkel ezelőtt felkészült, s egyeztetett az uralkodóval a követhető protokollról. 1894-ben a korábban meghatározottakhoz tartotta magát Ferenc József: engedélyezte ugyan a hamvak hazahozatalát, viszont ügyelt a gyász kontroll alatti tartására; például elutasította, hogy Fiumén keresztül szállítsák haza, tekintettel az ott tartózkodó német uralkodói párra, valamint tiltotta a gyász megnyilvánulását az osztrák földön – ennek ellenére a legtöbb helyen némán, főhajtással megadták az egykori kormányzónak a tiszteletet. Ezen kívül ellenezte a kormány és más felsőbb politikai körök részvételét az előkészületekben és a gyásztartáson, vagyis el akarta kerülni, hogy a búcsúztatásnak bármilyen állami színezete legyen. Az akkori miniszterelnök, Wekerle Sándor viszont elintézte, hogy a főváros – amely 1892-ben díszpolgári adományozott Kossuth Lajosnak, akárcsak az uralkodónak – temesse el saját költségén a politikust, miközben a háttérben a lehetőségekhez képest igyekezett minden segítséget megadni. A temetés körül város-, illetve országszerte nagy volt az izgatottság; gyászzászlók, röpiratok lepték el az utcákat, gyászbeszédeket tartottak a főtereken. Hatalmas tömeg kísérte a nemzet halottját szállító vonatat a határtól a fővárosig, sokan igyekeztek megkaparintani egy darabot a koszorúk leveleiből és szalagjaiból. Ugyancsak tízezrek vettek részt a temetésen és a gyásztartáson. (A temetésről kiállítással emlékeztek meg a Nemzeti Örökség Intézete múzeumában) Tizenöt évvel később hasonló nagyszámú jelenlét mellett megtörtént az elkészült Kossuth mauzóleum felavatása, amelyen a kormány tagjai már ott lehettek.

Kossuth alakja az emberek emlékezetében sokáig élt, egészen az első világháborúig „Kossuth apánk” szerves része volt a nemzeti tudatnak és folklórnak. Halála után újabb tereket és utcákat neveztek el róla, s valóságos szobor mozgalom alakult ki – mellszobrokon át szoborkompozíciókig számos műalkotás született 1894 és 1914 között.

Emlék Kossuth temetéséről (Déri Múzeum gyűjteménye)

Talán részben ennek is köszönhető, hogy Kossuth Lajos sokáig idealizált szereplője volt a történetírásnak; akár a reformkori szereplését, akár a száműzetését vizsgálták, mindvégig vezéregyéniségként, meghatározó politikai szereplőként tartották számon. Ennek megfelelően viselkedett maga a politikus is, mikor magyarok Mózeseként, elkötelezett, mártír politikusként, az emigráció vezetőjeként, Kasszandraként vagy turini remeteként próbált utat mutatni, s elérni a magyar nemzet szabadságát és függetlenségét. Idővel ellenpólusként erőteljes kritikák is születtek, amelyek a kossuthi politika hibáit és naivitását igyekeztek kiemelni, ám ezek is vezérként mutatták be az egykori kormányzót. Csupán a legújabb munkáknál figyelhető meg az árnyalt ábrázolás, amelyek igyekeznek Kossuth Lajos esendőségét, azaz emberi oldalát bemutatni.

 

Felhasznált irodalom

Bényei Miklós: Kossuth Lajos és Debrecen. Debrecen, Debrecen Városi Könyvtár, 2003.

Dezsényi Béla: Kossuth Lajos publicisztikai munkássága az emigrációban. In: Országos Széchenyi Könyvtár Évkönyve, 1959. 344–359. https://epa.oszk.hu/01400/01464/00003/pdf/344-359.pdf

Fiziker Róbert: Az utolsó párbaj – Ferenc József és Kossuth Lajos gyászszertartása. http://www.archivnet.hu/az-utolso-parbaj-ferenc-jozsef-es-kossuth-lajos-gyaszszertartasa

Hermann Róbert (szerk.): Kossuth Lajos, a „magyarok Mózese”.  A Magyar Történelmi Társulat, a Magyar Tudományos Akadémia II. Osztálya, a Debreceni Egyetem, Debrecen Megyei Jogú város és a Hadtörténeti Intézet és Múzeum 2002. szeptember 25–26-án Debrecenben rendezett tudományos tanácskozásának előadásai. Budapest, Osiris Kiadó, 2006.

Katona Csaba: A turini remete arcai. Kossuth Lajos távol a hazától. In: Múlt-kor, 5. (2015) 4. 58–64.

Körmöczi Katalin: „…leborulok a nemzet nagysága előtt”. A Kossuth-hagyaték. Budapest, Magyar Nemzeti Múzeum, 1994.

Váradi Katalin

 

Ezt olvastad?

Március 15-e több mint egy ünnep. Ezen a napon egész Magyarország az 1848–1849-es forradalom és szabadságharc hőseire emlékezik, előttük tiszteleg.
Támogasson minket