Az erdélyi református egyház történetének kutatója – interjú Sipos Gáborral

Oszd meg másokkal is:

Portré

Sipos Gábor erdélyi magyar történész a Babeş–Bolyai Tudományegyetem Magyar Történeti Intézetének oktatója és a Magyar Tudományos Akadémia külső tagja. Az Erdélyi Múzeum-Egyesület alelnöke, tagja a Nemzetközi Magyarságtudományi Társaságnak, a Magyarországi Egyházi Levéltárosok Egyesületének és az Arbeitskreis für Siebenbürgische Landeskundének. Sipos Gáborral a Debreceni Egyetem Történelmi Intézetében megtartott Az erdélyi református egyház sajátosságai (17−18. század) című előadását követően Nagy Bettina beszélgetett.

Forrás: MTA

Újkor.hu: A középiskolai évek után magától értetődő volt, hogy a Babeş–Bolyai Tudományegyetemre fog jelentkezni? Mikor és hogyan került a látókörébe a történelem szak?

Sipos Gábor: Középiskolai tanulmányaim során már megfogalmazódott bennem, hogy a történelem szakon szeretnék tovább tanulni. A szüleim felvették a kapcsolatot Jakó Zsigmond professzorral. Ezt követően rövidnadrágos gimnazistaként felkaptam a kerékpárom, és 1968 nyarán elkarikáztam Krasznáról Kolozsvárra. Jakó Zsigmond akkor még a régi lakásában fogadott. Bemutatkozó szövegemre, miszerint a régészet érdekel, csak legyintett, s annyit mondott, hogy mindenki régész szeretne lenni. „Olyan érdekes a kincskeresés” – mondta, majd ezután mindjárt más irányba terelte az érdeklődésemet. Megtudva, hogy édesapám lelkész, azzal bízott meg, hogy menjek el egy szilágysági lelkészhez, aki három-négy középkori oklevelet őriz, és nézzem meg őket. Tehát jó szokása szerint bedobott a mély vízbe. Ismét vettem a kerékpáromat, és elindultam Diósadra, valamiféle leírást készítettem az oklevelekről, de nem sok fogalmam volt még arról, hogy mit is kellene figyelni, és hogyan kellene azokat elolvasni. Indításnak mindenképpen jó volt a 14. századi keskeny oklevelek kézbevétele.

1970-ben már egyértelmű volt, hogy történelem szakra megyek. Ilyen szempontból még szerencsés is voltam, hogy egyből sikerült a felvételim, hiszen tízen jelentkeztünk egyetlen helyre, tehát intenzív volt az érdeklődés a történelem iránt. Két évvel később Ceauşescu bevezette, hogy történelem szakra csak az „egészséges” származásúak kerülhettek be, így lelkész gyermekeként nem igen rúghattam volna labdába. A másik segítséget onnan kaptam, hogy édesapám egyik barátja, Nagy Géza irodalomtörténész beajánlott Cselényi Béla professzorhoz, aki végzős gimnazista koromban a román történelmi felvételi dolgozatokat gyakoroltatta velem. Szerencsém volt a vizsgán, hiszen pont olyan témát kaptam, amelyet korábban már kidolgoztunk. Sikeres felvételi vizsgát tettem, majd 1970 őszén elkezdődtek az előadások…

1974-ben történelem szakos diplomát szerzett az egyetemen. Ezt követően nem a tanári, hanem a kutatói pálya felé fordult az érdeklődése. Mi motiválta ebben a döntésében?

Ismét Jakó Zsigmondot kell említenem, hiszen jó néhány professzor tevékenykedett az egyetemen, de ő volt az az egyetlen iskolateremtő, aki átfogó koncepcióval rendelkezett arról, hogy mik a teendők a történelemkutatásban, és nemcsak a középkor tekintetében (hiszen ő középkorász volt), hanem a kora újkor, az újkor és a segédtudományok vonatkozásában is. Mindegyik évfolyamból igyekezett munkára fogni és nevelni az általa tehetségesnek tartott és vállalkozó hallgatókat. Keze alatt a nyári gyakorlatok alkalmával levéltárba jártunk és kutatómunkát végeztünk, hiszen a romániai képzéshez hozzátartoztak az ún. nyári gyakorlatok is. Egyik nyáron éppen a Házsongárdi temető földbe süllyedt síremlékeit emeltük a felszínre, ami kora újkori régészetnek is tekinthető. Más alkalommal a kolozsvári Állami Levéltárban raktuk polcra Torda vármegye 19. századi levéltári csomóit vagy iratokat másoltunk. Ezt a munkát már akkor is rendkívül vonzónak találtam, jobban magával ragadott a kutatás, mint a tanári pálya, de utóbbit is szerettem csinálni.

Már harmadévesként elkezdtem a szakdolgozatomhoz való anyaggyűjtését szintén Jakó Zsigmond irányításával. Ebben a kolozsmonostori konvent hiteleshelyi tevékenységét igyekeztem összefoglalni – ez volt az egyetlen középkori téma az életemben, tehát hűtlen lettem a medievisztikához.

1974 tavaszán, egyetemi tanulmányaim utolsó félévében, a folyosón említette Jakó professzor, hogy a református egyházkerület levéltárosa, Markos András sajnos meghalt, a hely megüresedett. Érdeklődött, volna-e kedvem levéltárosként dolgozni, mivel már megszoktam az egyházi „gettót”, vagyis a gettóba zárt egyházat, hogy őt idézzem. Kedvem lett volna, csakhogy az akkori romániai rendszer szerint az egyetemen végzetteket nemcsak diplomához, hanem álláshoz is juttatták hivatalból. Lehetett ez az állás kutatóintézetben, levéltárban és könyvtárban is, bárhol, de az esetek túlnyomó többségében általános iskolába szólt a kinevezés. Székely megyékben megoldható volt az áthelyezés, hiszen abban az időszakban is érvényben maradt a székely önkormányzatiság, és előfordult, hogy papíron kiválasztott valaki egy települést, majd onnan úgy került át a helyi múzeumba, hogy a falusi iskolát még csak nem is látta! Kolozs megyében viszont ez a gyakorlat már nem működött. Természetesen akadtak itt is kiskapuk, de ezek csak bizonyos személyek előtt álltak nyitva. Nekem is csak három év után sikerült „elszabadulni” a tanügyből, Noszolyban oktattam három éven át a helyi általános iskolában.

A személyiségem fejlődése szempontjából nagyon fontosnak tartom az itt eltöltött éveket, hiszen ekkor álltam a saját lábamra. Az egyetemen és Kolozsvárott is ismertek, az édesapám fia voltam. Noszolyban, a négyötöd részben románok lakta településen senki sem tudta, hogy ki fia-borja vagyok, a munkám s a viselkedésem szerint becsültek meg. Nyelvgyakorlás és helytállás szempontjából is hasznosnak értékelem az itteni időszakot. Elmondhatom, hogy érettebben, sok tapasztalattal gazdagabban kerültem vissza 1977 őszén Kolozsvárra a Református Levéltárba.

Forrás: MTA

Kötelező volt a három évet a noszolyi általános iskolában töltenie?

Igen, az állami kihelyezési rendszer ezt szigorúan szabályozta. Elvileg a Református Levéltár is lehetett volna az országos listán választható munkahely, de fennált a kockázat, hogy a kihelyezéskor az egyetemi tanulmányi eredmények (csökkenő) sorrendjében választhattunk helyet magunknak. Tehát egy nálam jobb eredménnyel végzett bukaresti hallgató is megkaparinthatta volna a levéltárat, ha ez is benne lett volna a nagy kalapban. Ettől viszont ódzkodott az egyház is, Jakó Zsigmond is, tehát a falusi tanárság elvállalása bizonyult a legészszerűbb megoldásnak. Egyébként Jakó professzor kitartó közbenjárásának köszönhető, hogy a református egyház nem töltötte be a levéltárosi állást, ő ugyanis nagyon jól tudta, hogy a szocializmus körülményei között magyar szakemberek nehezen juthatnak tudományos munkakörbe, tehát ezt a lehetőséget meg kell becsülni (és tartani). Mondták is az egyházkerületnél dolgozó kollégáim, hogy még soha nem vártunk senkire ennyit, amire azt válaszoltam, nem túl szerényen, hogy, aki értékes, arra várni kell!

Említette, hogy középkori témakörből írta a szakdolgozatát. Kutatási területe később a református egyháztörténet, nyomda- és könyvtártörténet felé tolódott. Miért éppen e területekre esett a témaválasztása?

Ennek két oka van. Az egyik a helyzetemből adódott: olyan levéltárba kerültem, amelyben a 17. század elejétől kezdve őriznek anyagokat. Ez az erdélyi református egyház saját termelésű iratanyaga, mint később rájöttem, nem régebbi a 17. századnál. Aki ezeket az iratokat rendezi, kezeli, óhatatlanul erre a korszakra, a kora újkorra helyezi át a kutatása fókuszát. A másik ok inkább személyes jellegű; amikor egyetemre jelentkeztem, a medievisztika jó iskolának bizonyult, főként úgy, hogy Jakó Zsigmond professzor irányította a munkámat. Mindig csodáltam a középkorászokat, mint például Fügedi Eriket, Jakó Zsigmondot, Solymosi Lászlót, a fiatalabbak közül Zsoldos Attilát, hiszen a száraz oklevélszövegek alapján szép színes képet rajzolnak a középkori családokról, városokról, politikáról, a társadalmi mozgásokról. Rengeteg középkori oklevelet olvastam, de erre a varázslatra én nem éreztem képesnek magam, így esett a választásom a kora újkori művelődéstörténeti témákra.

Doktori értekezése Az Erdélyi Református Főkonzisztórium kialakulása 1668–1713–(1736) címet viseli. Elmondható, hogy a munka rendkívül népszerű a korszakkal és az egyháztörténettel foglalkozók körében. Hogy talált rá erre a kérdéskörre?

A témaválasztásom kapcsán ismét Jakó professzort kell említenem. A történettudomány sok területén ő volt a legfőbb irányadó, ötletadó, a középkori és kora újkori forráskiadástól kezdve a nyomda- és könyvtártörténetig vagy a művészettörténetig. Sokszor elgondolkodtam ezen, hogy mi, Jakó-tanítványok, nem gépiesen utánozzuk őt, és nem arról van szó, hogy nem javítanánk ki az esetleges tévedéseit, ha azzal a kutatási területtel foglalkozunk. Viszont tagadhatatlan, hogy az ő lényeglátó irányítása mindvégig hasznosnak bizonyult, akkor is, sőt máig, hiszen a nemzedékek egymásra épülnek a történelemkutatásban. Ha bizonyos alapkutatások nincsenek elvégezve, akkor sokszor csupán újrahasznosított anyagot „darál a malom”. Persze mindig lehet újra és újra értelmezni a forrásokat, de ez nem elég. A magyar nemzet történetét sem lehet csak százévente egyszer megírni, ezt is sokkal gyakrabban szokás megtenni, azonban folyamatosan szükség van új forrásanyag bevonására, pláne akkor, ha azok fennmaradtak, csak nem hozzáférhetők. A forráskutatás és -kiadás viszont csak intézményes keretben működhet, erre való – egyéb feladatai mellett – a Magyar Tudományos Akadémia Történettudományi Intézete is. Ebben a rendszerben pedig a levéltárosokra leginkább az adott intézmények történetének megírása hárul. Persze foglalkozhat a levéltáros bármivel, hiszen nem korlátozzák, de mindenképp észszerű, ha ő írja meg egy olyan intézmény történetét, amelynek iratanyagát kezeli és rendezi. Kiváló példa erre Trócsányi Zsolt, aki az erdélyi központi kormányhivatalok történetét és működését vaskos kötetekben foglalta össze, az Országos Levéltárban évtizedeken át ennek az osztálynak a vezetőjeként dolgozott. E gondolatmenethez illeszkedve ajánlotta Jakó professzor, hogy az erdélyi református egyháztörténeten belül az intézménytörténettel foglalkozzam. Tapasztalhattam azt is, hogy az egyháztörténészek inkább a teológiatörténetben, eszmetörténetben mélyednek el, Juhász István például a reformáció erdélyi folyamatát kutatta, emellett Christian Wolff hatását is vizsgálta. Az unitárius egyháztörténet vonatkozásában pedig a régi magyaros irodalomtörténészek tettek nagyon sokat, itt kiemelném Keserű Bálint, valamint Balázs Mihály nevét és a tanítványaikat. Az eszmetörténetnek, teológiatörténetnek akadt tehát számos művelője, az egyházi intézmények múltjának feltárása viszont épp megfelelő feladat egy levéltárosnak. Ha Isten éltet, megírom a második részét is, a folytatását, amely 1872-ig vezeti az olvasót, hiszen ekkor alakult át gyökeresen a Főkonzisztórium, amely egyébként változott néven és keretben máig működik.

Forrás: MTA

Az Erdélyi Múzeum-Egyesület (EME) elnökeként mesélne egy kicsit az Egyesület létrejöttéről, munkájáról és szerepvállalásáról?

Április 7-e óta már csak a szervezet alelnöke vagyok, hiszen lejárt a két elnöki ciklus, így új vezetőt választott a közgyűlés, Keszeg Vilmos néprajzkutató személyében. 1859-ben alakult az Erdélyi Múzeum-Egyesület, abban az időben, amikor még két magyar haza volt, Erdély a kisebbik, Kolozsvár központtal. Korábban is tervezték, hogy erdélyi országos múzeumot hoznak létre, amely egyúttal egy történetkutató intézet szerepét is betöltötte volna. Országgyűlési felajánlások történtek az 1840-es évek elején, az erdélyi három nemzet együttműködését is szorgalmazták, de aztán ez nem valósult meg, a szászok külön honismereti egyesületet alapítottak. Ezt követően az erdélyi magyarság elitje is saját honismereti intézmény létrehozásán fáradozott, s gróf Mikó Imre kezdeményezésének, kitartásának köszönhetően 1859 novemberében összeülhetett az Erdélyi Múzeum-Egyesület alakuló gyűlése. Már kezdetben is jelentős támogatást élvezett a szervezet, komoly felajánlásokat kapott: gr. Kemény József például történeti gyűjteményét, könyvtárát, levéltárát hagyta az Egyesületre. 1860-tól már munkába is állhatott Szabó Károly, akit Mikó Erdélybe csábított, s aki nagy lendülettel rendezte a könyvtárat. Erre a tevékenységére alapozva állíthatta össze a Régi Magyar Könyvtár három kötetét. Az Egyesület régészeti gyűjteményt is kialakított, emellett nagyon gazdag ásvány- és kőzettani gyűjtemény jött létre, a természetrajzi részlegen pillangók, tojások és fosszíliák gyűjteménye is helyet kapott a herbáriumok mellett. Páratlanul gazdag muzeális anyag állt össze, amelyet különféle helyiségekben tároltak. Gróf Mikó Imre egy tízholdas kert közepén álló villáját adományozta az EME-nek, itt kapott helyet a természetrajzi gyűjtemény. Amikor 1867 után tervbe vették a második magyarországi egyetem létrehozását, Kolozsvár nyerte a versenyt, itt ugyanis a Múzeum-Egyesület munkája eredményeképpen már rendelkezésre állt egy olyan gyűjteményegyüttes, amely az egyetemen természetszerűleg folyó kutatásoknak alapjául szolgálhatott. Az egyetem alapításának folyamatában az EME szerződést kötött az állammal, amely szerint éves bérleti díj fizetése ellenében az új felsőoktatási intézmény a könyvtárat, a kézirattárat, a levéltárat, az érem- és régiségtárat és az állattárat egyaránt használhatja. Ennek a kettősségnek megvoltak a hátrányai is, a Múzeum-Egyesület többet adott az egyetem közvetítésével a magyar kultúrának, mint amennyit kapott gyűjteményei fejlesztésére. Új könyvtár épült a múzeumi és egyetemi könyvállomány közös elhelyezésére, az állattár is korszerű épületet kapott, de maga az Erdélyi Múzeum mint intézmény nem kapott külön épületet, ahogyan ma sem rendelkezik ilyennel. Az Érem- és Régiségtár, vagyis a történeti jellegű muzeális anyag elhelyezésére egy kétemeletes házat bérelt az Egyesület, ma is ebben található a történeti múzeum. Mindezek ellenére, amíg magyar volt az egyetem, kielégítőnek bizonyult az együttműködés, a gondok 1919 májusában, a kolozsvári román egyetem megalakulásakor kezdődtek. Az új intézmény ugyanis változatlanul használta az EME gyűjteményeit, azonban bérleti díjat nem fizetett értük. Mindenesetre a két világháború közötti időszakban, egyetem hiányában, az EME biztosította az erdélyi magyar tudományos élet folytonosságát, míg 1950 februárjában meg nem szüntették az Egyesületet. 1990-től a régi tagok újjáalakították a szervezetet, s engem is meghívtak titkárnak. Más megbízatások után 2010-től 2018-ig voltam az Erdélyi Múzeum-Egyesület elnöke.

Forrás: Wikipedia

Milyen kutatásokat folytat most, és milyen tervei vannak a közeljövőben?

Kedves barátom, Monok István hatására az 1980−1990-es években kezdtem el könyvtörténettel és nyomdatörténettel foglalkozni, de a már sokat emlegetett Jakó Zsigmondtól is kaptam ilyen irányú biztatásokat. Nagyon élvezem ma is e kutatási témákat. Régóta foglalkoztat a kolozsvári Református Kollégium könyvtárának múltja, mostanában egy kis részfeladat keltette fel az érdeklődésemet. Igen szép anglica-gyűjteményt őrzött a könyvtár, nagyjából a 17. század első felében megjelent művekről, elsősorban a puritanizmus irodalmáról van szó. Ezek sajnos mára csak nagyon töredékesen maradtak fenn, de az 1668 körül készült első leltárban pontos, szinte hibátlanul lemásolt címleírásuk olvasható. Nemrégiben néztem át az 1769-es katalógust, és kiderült, hogy akkor még létezett e gyűjtemény. Azt tervezem, hogy a későbbi könyvleltárakat sorra véve kiderítem, mi lett a sorsa ennek az érdekes könyvegyüttesnek. Nyilvánvalóan azok a peregrinus lelkészjelöltek vásárolták meg a köteteket, akik hollandiai egyetemi tanulmányaikat egy hosszabb-rövidebb angliai tanulmányúttal egészítették ki, és a puritánus szerzőket, akár angol–latin szótár segítségével, eredetiben akarták olvasni. Ajándékozás vagy hagyományozás útján kerülhettek aztán az angol könyvek a kolozsvári kollégiumi téka polcaira.

Emellett az erdélyi református egyház 17–18. századi zsinati iratainak kiadásában veszek részt, most készül a forráskiadás utolsó két kötetének második bővített kiadása, tehát eljutunk 1800-ig. A zsinatnak mint egyházkormányzó intézménynek a történetét is szeretném megírni, amiből szintén lesz egy kis könyvecske. Továbbá az Erdélyi Múzeum-Egyesület alelnöke maradtam, így kiadói és könyvtári ügyekben támogatom a szervezetet.

Nagy Bettina

Ezt olvastad?

Az Eötvös Loránd Tudományegyetem Bölcsészettudományi Karán 2023. március 8-án a CEEPUS-program keretében előadást tartott Lönhárt Tamás, a kolozsvári Babeş-Bolyai Tudományegyetem
Támogasson minket