„Az értelmiségi felelősségnek súlya van” – interjú Orosz Istvánnal

Történész, egyetemi tanár, a Magyar Tudományos Akadémia rendes tagja, a Debreceni Egyetem professzor emeritusa, volt dékánja, rektorhelyettese, egykori országgyűlési képviselő, a Magyar Történelmi Társulat nemrég leköszönt elnöke. A ma 80 éves Orosz Istvánnal Forisek Péter beszélgetett.

Újságunk indulásától kezdve arra törekszünk, hogy más történelemmel foglalkozó médiumokkal együttműködjünk. A debreceni Campus Rádió Elveszett Ereklyék c. történelmi magazinműsora idén ötödik éve hallgatható az FM 90 MHz-en Debrecen 30 km-es körzetében minden szombaton 18.00-tól, illetve hétfőnként 19:00-tól a rádió Egyetem Tér című műsorában, illetve interneten bárhol a világon a http://www.fm90.hu/ honlapon. Rendszeresen készítenek történelmi témájú interjúkat az egyetem oktatóival. A most közlésre kerülő interjú eredetileg itt hangzott el 2013 májusában.


Forrás: dehir.hu

Forisek Péter: Az Ön munkássága rendkívül sokrétű. Magam is több órára jártam Önhöz, a középkori egyetemes történettől kezdve a 19. századi magyar történetig. Tanulmányainak többsége mégis agrártörténeti tárgyú. Ön Mádról származik, a Tokaj-hegyvidék egyik legismertebb területéről. Ez az indulás mennyiben határozta meg a pályáját?

Orosz István: Kétségen kívül meghatározta, hiszen tulajdonképpen az első komolyabb tanulmányomat is Tokaj-Hegyalja szőlőtermesztéséről írtam. Bár nem vagyok protestáns, mégis egyféle predesztinációs úton jutottam el Debrecenbe és lettem Szabó István tanítványa. Már a miskolci középiskolában tanító, egyébként kiváló történelemtanáromat is Szabó István tanította. Amikor Debrecenbe kerültem, Szabó István körül már létezett egy második iskola. Az első iskola tanítványait letartóztatták, elítélték. Amikor jelentkeztem nála, hogy én is szeretnék ebbe a társaságba beletartozni, furcsán nézett rám: „hát fiam, az én tanítványaimat le szokták tartóztatni” – mondta. Szerencsére ez nem történt meg a második gárdával. Így az ő tanítványainak egyike lettem és a doktori értekezésemet Tokaj-Hegyalja mezővárosainak történetéről írtam. Erre a témára időről időre visszatértem később is. Megjelent egy kötetem ezekről a mezővárosokról és az elmúlt húsz évben újabb cikkeket írtam. Egyszer talán egy nagy összefoglalást is megírok, csak nehezen szánom rá magam a forrásanyag nagyságának ismeretében. Mindig elriaszt az, hogy mi mindent kellene megnézni ahhoz, hogy ebből egy nagy, valóban összefoglaló, szintetikus munka szülessék. Szóval így lettem agrártörténész.

Hogyan emlékszik Professzor úr az indulásra?

1957-ben fejeztem be az egyetemet, majd 1958-ban szereztem egyetemi doktori fokozatot. Akkor indult az Agrártörténeti Szemle, ahol megjelentek a tanulmányaim, amelyek azért a szűken vett agrártörténetnél kicsit szélesebb tárgykört ölelnek fel. A magyar reformkorról és az 1848-49-es forradalom és szabadságharc történetéről szintén elég sokat publikáltam. Agrártörténeti ténykedésem lényegében a Tokaj-Hegyaljáról indult, de Debrecenbe kerülve rá kellett jönnöm arra, hogy az Alföld agrártörténete is számos sajátosságot mutat. A Szabó István köréhez tartozó Balogh István mindent tudott Debrecenről, amit tudni lehetett. Miután vele megismerkedtem, rájöttem, hogy Debrecen történetében is számos izgalmas dolog van, majd ez az érdeklődés kiterjedt a hajdúvárosokra. Akkoriban született egy sor hajdúmonográfia, majdnem mindegyiknek részese voltam. Utána más városok, mezővárosok, települések történetével is foglalkoztam: Mátészalka, Berettyóújfalu, valamint több bihari település történetének megírásában vállaltam szerepet. Írtam összefoglalást az alföldi településekről, majd összehasonlítottam az Alföldet és a Dunántúlt. Sokáig lehetne folytatni, egyik témából következett a másik. Végül egy településcsoport vizsgálatából eljutottam az ország egészének agrártörténetéig, két összefoglaló munkám született erről. Kandidátusi értekezésemet a reformkori magyar mezőgazdaság történetéből védtem meg, illetve a torzóban maradt tízkötetes Magyar történetben a 19. század második felének agrártörténetét én írtam. Tehát össze is foglaltam mindazt, amivel foglalkoztam az agrárium területén. Ezzel jártak együtt azok a megbízatások, amelyektől az ember, ahogy korosodik, egyre kevésbé tud szabadulni. Az Agrártörténeti Szemle szerkesztőbizottságának már legalább harminc éve, ha nem régebben tagja vagyok. Gunst Péter halála után én lettem a főszerkesztő. A lap Kelet-Európában sajátságos, van néhány nyugati variánsa is. Ennek megfelelően a folyóirat neve igen jó a nemzetközi szakirodalomban. Mára többé-kevésbé én foglalkozom egyedül agrártörténettel az idősebb generációból, ezért ha agrártörténetről van szó, mindig az én nevemet emlegetik. Ez azért nem jó, mert egyrészt én is foglalkozom más témákkal, másrészt van jó néhány olyan más kolléga is, aki foglalkozik agrártörténettel. Szóval a szakma nem halt ki, de ahhoz képest, amikor én kezdtem, vannak visszalépések. Azt kell mondanom, hogy sokkal kevesebb embert érdekel ma az agrártörténet, mint mondjuk hatvan évvel ezelőtt.

Elhangzott két híres, Debrecenhez köthető történész neve. Szabó Istváné, aki az 50-es években meghatározó szerepet játszott a Debreceni Egyetem történeti oktatásában és Balogh Istváné. Mellettük még kik voltak olyan jelentősebb személyiségek, akik hatottak az Ön munkásságára?

A meghatározó mindenféleképpen Szabó István volt. Ő egy különleges ember volt, különlegesen jó tudós és egy olyan kutató, akit az élet kellőképpen megviselt. Azok közé tartozott, akik 1947-ben már viszonylag fiatalon akadémikusok voltak. Utána következett az Akadémia átszervezése, amelynek során őt kizárták. Amikor kandidátusi fokozatot kapott az új rendszerben, már a tanítványa voltam. Soha egy lépést sem tett a karrierje érdekében, de azért a végén megkapta az akadémiai doktori fokozatot. 1990-ben az Akadémia visszaállította akadémiai tagságát is, de addigra ő már régen halott volt. Balogh István igazi debreceni ember volt és szakmáját tekintve inkább néprajztudós, mint történész. Nagyon jól ismerte a történeti forrásokat, a néprajzot erre alapozta. Szerintem a jövőben egyedül ilyen formán lehet majd ezt a tudományt művelni. Szabó István környezetében ismerkedtem meg vele és nagyon örültem, hogy ő is a barátai közé fogadott. Sok mindenben gondolkoztunk egyformán. Meg kell, hogy mondjam, hogy az én érdeklődési körömből sem hiányzik az a fajta megközelítése a hétköznapoknak, amit a néprajz jelent. Ezt tőle tanultam, de egy évig hallgattam Gunda Bélánál is néprajzot a Debreceni Egyetemen. Nem lettem a tanítványa, de a néprajz alapjaira ő tanított meg. Az igazság az, hogy a tanáraim közül nem feltétlenül csak azok hatottak rám, akik szakmailag közel álltak hozzám, hanem azok is, akiktől módszertant lehetett tanulni. Közéjük tartozott Barta János, aki az irodalom professzora volt a Debreceni Egyetemen. Tőle meg lehetett tanulni, hogy tudományos kutatóként hogyan lehet és kell problémát felvetni és megoldani. Barta János világosan látta, hogy milyen feladatok vannak az irodalomtörténetben. A nyelvészek közül két olyan professzor is volt, akik ilyen értelemben hatottak rám. Az egyik Kálmán Béla volt, aki finnugor nyelvészettel foglalkozott. Ő tanított meg arra, hogy hogyan lehet néhány adatból következtetéseket levonni. A másik Papp István, aki kiváló előadó volt.

Ugyan döntően magyar történelemmel foglalkoztam eddigi életemben, mégis nagyrészt egyetemes történelmet oktattam. Reformkort akkor tanítottam először, amikor az Eötvös Loránd Tudományegyetem meghívott, ahol tizenöt évet töltöttem. Ott azt adhattam elő, amit kutattam. A Debreceni Egyetemen viszont sosem tanítottam reformkort, helyette egy kényszerhelyzet eredményeként egyetemes történeti kurzusokat tartottam. Szabó Dezső nyugdíjazása után én voltam a legfiatalabb az intézetben és közölték velem, hogy „akkor most te fogod tanítani”. Ennek megvolt a maga haszna. Egyrészt átláttam a nemzetközi összefüggéseket, amiket a magyar történelemmel kapcsolatos publikációim során is fel tudtam használni, másrészt idősebb koromra megszületett az a három egyetemes történelemről szóló kötet, amiből a ti generációtok tanult.


Forrás: dehir.hu

Az Ön fő kutatási területe a reformkor. Amikor az MTA levelező tagja lett, székfoglalóját az örökváltságról szóló korabeli vitákból tartotta. Hogyan látja, ezek a viták mennyire voltak meghatározóak a későbbi történésekre?

Az első, hegyaljai mezővárosokról szóló tanulmányomat már említettem. A második a Széchenyi és a jobbágykérdés címet viselte. Erre Szabó István kért fel azzal, hogy „fiam, én megírtam Kossuth kapcsolatát a jobbágyfelszabadítással, legyél szíves ebből a szempontból megvizsgálni Széchenyit.” Megírtam, meg is jelent az Agrártörténeti Szemlében. Jó szakmai lektori visszajelzéseket kaptam, ráadásul nem akárkitől, hanem Barta Istvántól, aki a reformkor legjobb szakértője volt a 60-as években Magyarországon. Már ott izgatott engem, hogy a 48-as jobbágyfelszabadításkor mi történt a földdel. A föld, ami előtte a jobbágy használatában volt, ekkor a tulajdonába ment át, azonban ez nem volt benne a törvényben. Ugyanakkor senki sem vonta kétségbe, hogy a megváltással – tehát nem a föld forgalmi árának megfizetésével, hanem a megváltással – ez a föld a jobbágyok tulajdonába ment át, ami Európában egyedi volt. Azt vizsgáltam meg, hogy hogyan jutott el Werbőczy korának szemlélete – azaz az, hogy a föld teljes tulajdonjoga az urasága, a jobbágyot csak munkája ellenértéke illeti meg – oda, hogy amikor 1848-ban a föld a jobbágy birtokába került, már egyáltalán szóba se kerüljön a Werbőczy-féle felfogás. Azt hiszem, hogy sikerült megmagyarázni, hogy milyen alapvető viták után jutott el a Werbőczyánus magyar nemesség ide. A szemléletváltozás nem egyik napról a másikra következett be, tehát nem úgy volt, hogy „na, március 3-án még azt mondtuk, de március 18-án már ilyen törvényt hoztunk”. A nemességnek volt egy jogilag alaposan felkészült rétege, amely igen pontosan, lépésről lépésre meghatározta, hogy hogyan történhet meg az az átalakulás, amelyben a szolgáltatások ellenértéke valóban a föld ellenértékévé vált.

A szakma mellett közéleti tevékenységek sora kötötte, többek között a Debreceni Egyetemhez is. Hogyan sikerül összeegyeztetnie ezt a két világot?

Igazság szerint kezdetben a szakmai tevékenységet a közélettel rettenetesen nehéz volt összeegyeztetni. A közéleti pályám azzal kezdődött, hogy előbb a kari, később az egyetemi szakszervezet vezetőjévé választottak meg. Ezeket követően büszkén mondom, hogy a Debreceni Egyetem első olyan dékánja voltam, akit nem kinevezéssel került a pozíciójába, hanem kari megválasztás útján. Szókimondó természetemből adódóan gyakran kerültem összetűzésbe az akkori rektorral, aki ennek ellenére egy nap megjelent a dolgozószobámban és felkért rektorhelyettesnek. A felkéréssel kapcsolatban először korábbi apró vitáink miatt visszakoztam, majd mégis elfogadtam azt. A rektornak, aki szintén akadémikus, és akivel a mai napig jó barátságot ápolok, azóta is fel szoktam hozni, hogy miért engem kért fel? Hét évig rektorhelyettesként, majd általános rektorhelyettesként tevékenykedtem. Utóbbi azért volt fontos, mert a rektor egy olyan atomfizikus volt, aki gyakran volt úton a nagyvilágban. Így gyakorlatilag nekem kellett vezetni távollétében az egyetemet. A mai napig hangoztatom az értelmiségi felelősség súlyát, különösen, ha a politikáról van szó. A rendszerváltás idején úgy véltem, hogy minden értelmiséginek meg kell találnia a maga szerepét a demokratikus változásban. A kezdeti lelkesedésem eredményeként négy évig a debreceni önkormányzatban, majd az Országgyűlésben voltam képviselő. Utóbbiba egyéni képviselőként választottak meg. E vállalások miatt a nagy összefoglaló művek kimaradtak az életemből, annak ellenére, hogy például a rendes akadémiai tagság elnyeréséhez több, mint háromszáz tételből álló publikációs listát nyújtottam be. A közélet tehát valóban sokat elvesz az ember idejéből, de jó szívvel csináltam és nem bántam meg. Tapasztalatom szerint időnként mégiscsak van szerepformáló súlya annak, amit az ember felelős, döntéshozó helyeken mond.

Forisek Péter

Kapcsolódó cikkek:

Arisztokraták Magyarországon és Európában – recenzió

Az I. világháború és a magyar vidék

Az arisztokrácia arcai – Beszámoló a DE Symposium kora újkori szekciójáról

Aki ismeri a levéltár titkait – Solymosi László 70. születésnapi köszöntője Debrecenben

Középkorászok jubileuma – Konstanz 600. konferencia beszámolója

Ezt olvastad?

Sokan ismerik az Orient Expresszt például az Agatha Christie tollából származó Gyilkosság az Orient Expresszen című regényből, amelynek főszereplőjét, Hercules Poirot