Az Erzsébet-kultusz nyomában – interjú Vér Eszter Virággal

Történelem, új- és jelenkori történeti muzeológia és levéltár szakon végzett, majd történelemből doktorált az ELTE BTK-n, 2007 óta ugyanitt a Történelem Segédtudományai Tanszék oktatója. 19-20. századi kultusztörténettel, 19. századi művelődés- és életmódtörténettel foglalkozik. Első kötete Erzsébet királyné magyarországi kultusza 1898-1914 között címmel jelent meg 2006-ban. Vér Eszter Virággal bécsi kutatóútja alatt Czeferner Dóra beszélgetett.


Vér Eszter Virág (fotó: Borovi Dániel)

Újkor.hu: Honnan és hogyan indult a pályád?

Vér Eszter Virág: A családi háttér meghatározó volt számomra, anyai és apai oldalról egyaránt értek olyan impulzusok, amelyek a történész szakmáig vezettek. Talán az apai oldal bizonyos szempontból érdekesebb: apám építészként és belsőépítészként dolgozott, felmenői közül pedig többen foglalkoztak ruhákkal. Ebből adódhat a viselettörténet iránti érdeklődésem és elkötelezettségem, a jellegzetes látásmód: az esés, a szabás és az anyaghasználat iránti figyelemben. Érdekes lehet, hogy a bátyámat politikusi ambíciók fűtik, míg egyik unokabátyám, a Szegedi Tudományegyetem oktatója, hozzám hasonlóan történész lett. Édesanyám és a nevelőapám történelemtanárok. A hivatás iránti érdeklődés még több családtagnál megjelenik: az egyik unokabátyám amatőr szinten helytörténeti kutatásokat folytat, unokaöcséim szépírói pályára készülnek.

A család hatására jelentkeztél az egyetem történelem szakra? Volt még egyéb motivációd is?

Nem állíthatom, hogy a családi közeg motiváló hatása a kezdetektől érvényesült. A „történelem szak” kisgyermeki lelkemen eleinte valamelyest negatív konstellációban jelent meg, elsősorban annak következtében, hogy anyukám ezekben az években végezte történelem szakos tanulmányait. Évekkel később az általános iskola ének-zene tagozatos osztályában rendkívül inspiráló közeg vett körül. Az osztályunk azon utolsó évfolyamok egyike volt, akiket ugyan még kisdobossá avattak, azonban úttörők már nem lettünk. A politika nem érdekelt. A rendszerváltás időszakának eseményeiből a Ceaușescu-diktatúra megdöntése bennünk, gyermekekben izgalmat, sőt sokkal inkább félelmet és borzongást keltett. Ugyanezt éreztük a Ceaușescu-házaspár kivégzésekor is. Említhetném Nagy Imre és társai újratemetését, természetesen erről is hallottunk, bár a megtörtént események jelentőségével nem voltunk teljesen tisztában. A hétköznapok szintjén inkább csak bizonyos ünnepek „csendes” kiiktatása vált nyilvánvalóvá számunkra az évek során vagy a szimbolikus területfoglalás tekintetében a fontosabb közterületek átnevezése, illetve egyes szobrok észrevétlen eltávolítása. Iskolánk korábbi nevét is megváltoztatták, illetve eltávolították helyéről Tóth Lajos csupán néhány évekkel korábban felavatott szobrát. Az elhallgatás más tekintetben is megnyilvánult: már egyetemistaként tudatosodott bennem, hogy a Hanák Péter visszaemlékezéseiben lejegyzett Zsinagóga is a mi utcánkban állt (lebontása előtt). Saját hétköznapjaimat ekkor a tanulás mellett a könyvek és a lovaglás határozta meg. Olvasmányaim és az általam űzött sportág kiválasztásában már kisgyermekként is jelentős szerepet játszott az Osztrák–Magyar Monarchia szeretete. Öntudatlanul és kimondatlanul is a dualista világ vonzásában éltem, ahol az olvasott mesékből „valós történetek” kerekedtek, amelyek egyébiránt valószínűleg éppen a meseszerűségükkel ragadtak meg. A megye múzeumai is döntőnek bizonyultak a későbbi pályám, illetve a művészeti ízlésem alakulásában: gyakori és számomra megunhatatlan programot jelentettek a Rippl-Rónai-villában tett látogatások, vagy a hajdani megyeháza épületében berendezett Somogy Megyei Múzeum felkeresése. Utóbbi integráns részét képezi Rippl-Rónai testvérének, Ödönnek a képzőművészeti gyűjteménye. Az általános iskolai közeg rendszerességre, alaposságra és figyelemre szoktatott. Szaktanáraink többsége – s különösen igaz ez a történelmet oktató tanárnőre, Heizlerné Honfi Évára – kimagasló követelményeket támasztottak, az itt szerzett ismeretekre így a későbbiekben is alapozhattam. Többek között akkor, amikor az egykori kaposvári leánygimnázium jogutódjaként működő gimnáziumba kerültem. Itt Kovács Józsefné hatására szerettem meg igazán a történelmet. Ennek ellenére még hosszú időn keresztül állatorvosnak készültem. A gimnáziumi évek során sok tekintetben „különcnek” éreztem magam az osztálytársaim között, olyannak, aki a szabadidejét továbbra is legszívesebben a könyvek és a lovak társaságában töltötte. A magyar nyelv és irodalom szakra való jelentkezésről végül azért mondtam le, mert nyilvánvalóvá vált számomra az, hogy a nyelvészettel beláthatatlan nehézségeim lennének. Végül választott tantárgyként földrajzból érettségiztem, amit szintén nagyon szerettem. Ekkorra már egyértelművé vált számomra, hogy az egyetem történelem szakjára jelentkezem.


Dante nyergében (Kaposvár, 1998 előtt​; fotó: J. K. M.)

A történelem mellett elvégezted a muzeológia és levéltár szakokat is. Mi motivált e döntéseid meghozatalában, s tanulmányaid kiterjesztésében?

Az érettségi időszakában feltörő történészi ambícióim nagyon hamar sérültek.  Megterhelőnek és sok tekintetben nehéznek bizonyult az önállósodás, az elszakadás a korábbi életformámtól. A kaposvári kisvárosi létből átkerültem Budapest körforgásába, ami egyfajta szociális-kulturális sokkot eredményezett. Ennek ellenpontjaként már-már gondviselésszerű védelmet biztosított az a lányközösség, akikhez az egyetemi gólyatábor kezdetén „csapódtam”, s amelynek tagjaival máig összejárunk. Az ELTE-n töltött első két évem felzárkózás jegyében telt. Részben e csalódottság, illetve a tudásszerzés iránti vágy ösztönzött azon döntésem meghozatalában, hogy a muzeológiát (sikeres felvételit követően) B-szakként vegyem fel. Ezt követően még mindig sok tekintetben éreztem úgy, hogy tovább kell képeznem magam. Ez minden bizonnyal annak tudható be, hogy történészi-kutatói ambíciókkal érkeztem az egyetemre. A fentiekből eredeztethető a levéltár iránti érdeklődésem. Kutatói pályát terveztem, ugyanis megalapozott választ szerettem volna kapni azokra a kérdésekre, amelyek az Osztrák–Magyar Monarchia történetét illetően megfogalmazódtak bennem. Végül Pandula tanár úr javaslatára, illetve rábeszélésére jelentkeztem levéltár szakra is. Egy-egy év eltéréssel vettem fel három szakot, amelyek végül együttesen alapozták meg és határozták meg a pályámat.

Mennyiben tudsz támaszkodni jelenlegi kutatásaid során a muzeológia és a levéltár szakokon szerzett (kutatásmódszertani) ismeretekre?

Erre először talán egy, a kérdést számos vonatkozásban megvilágító példát említenék. Napjainkban a Budai Vár tervezett funkcióváltása következtében ismét az érdeklődés középpontjába került az Erzsébet Királyné Emlékmúzeum története. Ezt – tekintettel a szórványos, és sok esetben hiányos forrásadottságokra – hatévnyi kutatás után sikerült feltárnom. A munka során elengedhetetlennek bizonyultak a történelem mellett a muzeológia és a levéltár szakon szerzett ismeretek. Ahhoz ugyanis, hogy az eredeti regisztratúra jellegű iratanyagok részleges megsemmisülését követően másodlagos források feltárásával rekonstruálhassuk az intézmény történetét, mindhárom gyűjteménytípusban szerzett jártasságomra szükség volt. Végül e kérdés feldolgozása szolgáltatta a levéltár szakon benyújtott diplomamunkám témáját is. Levéltárosi szemlélet hiányában nem sikerült volna a valamennyi gyűjteménytípusra kiterjedő forrásfeltárás, muzeológusi képzettség nélkül a múzeumtörténeti vonatkozások kidolgozása, míg mindezek összegzéséhez, illetve a kérdéskör kultusztörténeti aspektusba ágyazódásának vizsgálatához a történészi nézőpontra volt szükség. Meggyőződésem, hogy a kutatásaimat illetően végtelenül előnyös helyzetben vagyok e „párosításokkal”. A téma feltárása a tárgyi anyag kellő ismerete nélkül lehetetlen lenne. Erre igyekszem felhívni a hallgatóim figyelmét is, hangsúlyozva, hogy a közgyűjteményi kutatásokon belül a mérleg nyelve nem billenhet a könyvtár oldalára, szükség van ugyanis a levéltári források és a múzeumokban elhelyezett tárgyak feltárására is.

Szerencsésnek érzem magam abból a szempontból is, hogy egyetemi éveim alatt széles körű tapasztalatokat és gyakorlatot szereztem a levéltári kutatások területén. Mindazonáltal ezen a szakon is akadtak „kételyeim”: a mi évfolyamunk még a régi, ötéves képzési formában tanult, ahol az oktatók (a korábbi hagyományokat követve) a kutatói pályára kívánták felkészíteni a hallgatóikat. A kurrikulum hangsúlya azonban elsődlegesen a közép- és kora újkorra helyeződött, amely kevéssé csengett össze saját érdeklődési körömmel, miközben utólag a forrásfeltárások terén jelentős eredményeket hozott e szemléletmód elsajátítása. Tanulmányaim folytatását tulajdonképpen egy „véletlen” döntötte el a tanszékünk hirdetőjén elhelyezett felhívással. Gyakornokokat kerestek a gyulafehérvári levéltár rendezéséhez, és noha akkor még egy szaktárgyi órát sem látogattam, és ténylegesen rendkívül kevés információval rendelkeztem a levéltárban zajló munkálatokról, jelentkeztem a gyakorlatra. Meglepő módon abban az évben viszonylag kevesen kívántak kiutazni, így elsős hallgatóként én is csatlakozhattam a Szögi tanár úr által vezetett levéltáros csoporthoz. Ez az első, közvetlen találkozás a levéltárosi hivatással a későbbi pályámat is meghatározta, úgy, ahogy Szögi tanár úr személye is, akinek mind szakmailag, mind emberileg rendkívül sokat köszönhetek, és akinek végtelen hálával tartozom. Ő egyébiránt a rendezések során mindenki számára érdekessé és fontossá tette a legmechanikusabb levéltári feladatot is, a raktári jegyzékek készítésétől az iratok középszintű rendezésén át. A diplomám megszerzését követően az Egyetemi Levéltár részeként működő Muzeális Gyűjteményben kezdtem el dolgozni, muzeológus-levéltárosként. Az intézmény tudományos profiljába illeszkedő peregrináció kutatásba is bekapcsolódva olyan tapasztalatokat szereztem a források feltárásának tekintetében, amelyekre munkámban máig támaszkodhatok.


A ​S​zent​ Mihály​-​templom oratóriumán, levéltárrendezés közben (Kolozsvár, 2003.; fotó: Bernád Rita)

Mikor döntöttél úgy, hogy Erzsébet királynéval, illetve az ő magyarországi kultuszával szeretnél foglalkozni?

A döntés két érdekes tényezőre vezethető vissza. Egyfelől az Erzsébettel való első „emlékezetes” találkozásomra, ami a rendszerváltás időszakában (hosszú idő után) újra levetített Sissi-trilógiához kötődik.  Ennek következtében az egész általános iskolás osztályom élénk érdeklődést mutatott Osztrák–Magyar Monarchia időszaka iránt, már-már versengtünk egymással. Ehhez kapcsolódva ki kell emelnem, hogy Ferenc Józseffel egészen más aspektusban találkoztunk korábbi tanulmányaink során vagy az iskolai ünnepségeken, ahol az uralkodó személye mellett az teljes Habsburg-család negatív konstellációban jelent meg. Ezt követően a családi könyvtár biztosított rendkívül ideális teret, hiszen levehettem a polcról többek között Gerő András ikonikussá vált Ferenc József a magyarok királya című könyvét, ami meghatározó olvasmányélmény volt további pályám tekintetében (akárcsak F. Dózsa Katalin Letűnt idők, eltűnt divatok című munkája). Máig elgondolkozom azon, hogy tizenévesként vajon mennyit értettem meg a kötetből… A szűkebb témaválasztás egyértelműen Gerő tanár úr személyéhez kötődik, akinek szintén köszönettel tartozom. Úgy vélem, hogy az ő oktatói habitusa nagy mértékben segített abban, hogy a kutatói pályámon a kezdetektől kísérő félelmeimen, bizonytalanságiamon képes legyek felülkerekedni, és már vizsgálódásaim kezdetén egészen új és fontos kutatási eredményeket mutassak fel. Az ő javaslatára, kezdtem Erzsébet királyné magyarországi kultuszával foglalkozni, noha eleinte meg voltam győződve arról, hogy e kérdéskörről szinte már mindent tudunk, s talán nem lehet róla újat mondani, még egy szakdolgozat keretében sem…

Tévedésem hamar nyilvánvalóvá vált, s a későbbi munka során épp az anyagbőség jelentette a legnagyobb nehézséget. Végül csupán egyetlen részkérdésre, a szimbolikus térhasználati aspektusra fókuszáltam, amelyhez meglepő módon egy, a Horthy-korszak jellegzetességeit bemutató szeminárium adott ihletet: a kurzuson az irredenta kultusz szimbolikus térhasználati elemeit kellett megvizsgálnom. A Zeidler Miklóssal az Országos Széchényi Könyvtárban folytatott későbbi beszélgetések rendkívül inspirálóan és szellemileg megtermékenyítően hatottak, s irányt mutattak a (történeti kultuszok) kutatásának módszertani, illetve gyakorlati vonatkozásaihoz kapcsolódóan. Ő a mindennapi, intenzív kutatás fontosságára hívta fel a figyelmemet, továbbá az apró részletekre is kiterjedő forrásfeltárásra. Emellett azon elkeseredettségem leküzdésére buzdított, amelyet a kutatással töltött, ám látszólag „eredménytelenül” zárult napokon éreztem. A következő, mintegy gondviselésszerű fordulatot Borovi Dániel művészettörténésszel való szakmai kapcsolatfelvétel jelentette, ami szintén máig meghatározó számomra.


A Habsburg Történeti Intézet Mythos und Kultus von Kaiserin Elisabeth című konferenciáján (Bécs, 2006.; fotó: Tormássy Zsuzsanna)

Mivel foglalkozol jelenlegi bécsi kutatásaid során?

A bécsi Collegium Hungaricum-pályázat is az Erzsébettel kapcsolatos kutatásaimhoz kötődik. Ki kell emelnem, hogy a királyné életéről mindezidáig egyetlen olyan modern életrajz sem látott napvilágot, amely a magyar vonatkozású eseményeket állítja fókuszba. „Legújabban” 1899-ben jelent meg Márki Sándor Erzsébet-biográfiája. A legátfogóbb képet továbbra is az Erzsébet, a magyarok királynéja címen 2001-ben kiadott többszerzős kötet jelenti, a Rubicon Kiadó gondozásában. Számos résztanulmány született, de nagyon sok esetben problémát jelent, hogy az osztrák, illetve a magyar megközelítés jelentős mértékben eltér egymástól. A jelenlegi kutatásaim elsődlegesen Erzsébet udvarmesteri hivatalának korunkra maradt titkársági iratanyagára koncentrálnak. Vizsgáltam e mellett Erzsébetnek és fiának, Rudolf trónörökösnek a levelezését. Ezzel kapcsolatban kevéssé ismert, hogy Erzsébet 1866 őszétől – egy magyarországi tartózkodást követően – nyelvgyakorlás céljából magyarul írt a fiának. Fontos lenne áttekintenem Erzsébet anyósának, Zsófiának a naplóját is. A Corti Egon-féle hagyaték bizonyos szegmenseinek feldolgozása is várat még magára. Több doboznyi irat maradt ugyanis fent a szerző azon kutatásaiból, amelyeket az Erzsébet királynéról írt biográfiájához végzett.

Beszélnél arról, hogy a Corti-hagyaték pontosan milyen jellegű forrásokat rejt, illetve milyen szempontból vihet előre a munkádban?

A Corti-hagyaték érdekes és egyúttal izgalmas kihívás a kutató számára, hiszen az irathagyaték jelentős része gépátiratokat, az Erzsébet-biográfia korrektúrájának különböző változatait tartalmazza. Ugyanakkor megtalálhatók benne az anyaggyűjtés során készített forráskivonatok, beleértve az eredeti cédulákat és a későbbi felvágott gépátiratokat. Épp ez az, ami az irathagyatékban való eligazodást megnehezíti, hiszen teljes mértékben esetleges. A hagyaték mégsem kerülhető meg, mivel Corti egy sor olyan iratanyagot tudott feldolgozni az 1920–1930-as évek során, amelyek mára megsemmisültek vagy hozzáférhetetlenek a kutatók számára. Utóbbi esetében elsősorban Erzsébet bajorországi családi levelezésére gondolok, vagy éppen lányai hagyatékaira, amelyeket szintén csak kivonatolt formában ismerünk, az eredeti források még ma sem elérhetőek. A részben Corti által feldolgozott Farkas-hagyatékot is e források sorában kell említenünk. Ezzel kapcsolatban örvendetes fordulat történt, amikor egy magángyűjteményből a Gödöllői Királyi Kastélymúzeum archívumába került. Az elhúzódó digitalizálás és az egyéb adminisztratív feladatok következtében azonban a kutatók ezen iratanyagba sem nyerhettek még betekintést.


Az ELTE BTK Divattörténeti konferenciáján – Divat és személyiség szekció (Budapest, 2015.; fotó: J. J. V.)

Mi a véleményed azokról az Erzsébettel kapcsolatos kötetekről, amelyek az utóbbi 10–15 évben Magyarországon megjelentek?

E könyvek kapcsán mindenképp szükség van a műfajok közötti különbségtételre. Egy-egy tanulmány vagy cikk elkészítésében engem, mint kutatót sok esetben az inspirál, hogy egy rossz, ponyvaregénynek is beillő munkába beleolvasva felelősséget érzek az olvasóközönség iránt. A szűkebb szakma mellett ugyanis a tágabb közönséget is fontos volna megismertetni a legújabb kutatási eredményekkel. A köztudatba egyébként számos tévedés épült be az évtizedek során, ezek közé tartozik Erzsébet Andrássy Gyulával kialakuló baráti viszonya, amely főként Brigitte Hamann írásának téves interpretációja eredményeként (korabeli mendemondák, udvari szóbeszéd átvételével) a nemzetközi szakirodalomban is megjelenik.

Noha a kutatások révén egyre inkább bizonyíthatóvá válik e mozzanatok esetében miszerint egy-egy történeti toposz, illetve a kultusz bizonyos aspektusának továbbéléséről beszélhetünk, ami a szakirodalomban is megjelenhet. Noha a 2016-os emlékév Magyarországon valamelyest elsikkadt, mindazonáltal az utóbbi tíz év során a Ferenc Józseffel kapcsolatos kutatásokban is jelentős eredményekről számolhatunk be: Csapó Csaba és Manhercz Orsolya vizsgálatai eredményeként számos tanulmány és remélhetőleg több kötet is megjelenik majd az uralkodóról. Manhercz Orsolya Ferenc József kiegyezést megelőző magyarországi látogatásait vizsgálja, Csapó Csaba pedig az 1867 utáni tartózkodásait. Mindez azt jelenti, hogy Erzsébet vonatkozásában is számos új információval gazdagodtunk. Ebbe a sorba illeszkedik Borovi Dániel munkássága is, aki az uralkodópár reprezentatív magyarországi megjelenéseivel foglalkozott. Az sajnos más kérdés, hogy a legújabb kutatási eredményekből mi az, ami a tágabb olvasóközönséghez eljuthat. Úgy érzem, hogy a történészek felelőssége e tekintetben rendkívül nagy, hiszen rajtunk múlik, hogy az évtizedeken át hangoztatott, valóságtól sok esetben elrugaszkodott toposzok helyét a forrásokon alapuló tények vegyék át.


Doktori védésen Deák Ágnes, Ress Imre, Erdődy Gábor és ifj. Bertényi Iván mellett. (Budapest, 2014.; fotó: R. K. A.)

Vannak olyan Erzsébettel kapcsolatos információk, toposzok amelyek még korrekcióra szorulnak?

A legérdekesebb mozzanat ezzel kapcsolatban talán Erzsébet utolsó 1868-as szülése, amellyel már hosszabb ideje foglalkozom. Az osztrák szakirodalomban egyértelműen negatív előjelet kapott Ferenc József feleségének döntése, mely szerint Magyarországon kívánt életet adni legfiatalabb gyermekének. Ebből egyébként magyar részről sikerült egy pozitív, politikailag is „hasznosítható”, illetve a kormány számára örömteli, ünnepségsorozatokkal tarkított eseményt „kreálni”. Ez Erzsébet korabeli megítélése kapcsán természetesen bizonyos mértékű fordulathoz is vezetett, az uralkodó feleségének magyarokkal szemben támasztott lojalitását bizonyította. Azonban szem előtt kell tartanunk azt, hogy Erzsébet esetében a döntést személyes indíttatás motiválta. Ez a politikai közegben kedvező megközelítést kapott, amelyben vélhetőleg Andrássy Gyulának is kulcsszerepe volt. Az uralkodóné döntését sikerült a magyarsághoz, az ország népének szeretetéhez köthető elhatározásként láttatni. Ezzel ellentétben úgy vélem, hogy Erzsébetet leginkább az anyósától való távolság (és a korábbi kiszolgáltatott helyzetével kapcsolatos rossz tapasztalatok) ösztönözték arra, hogy szülésének helyszínéül Magyarországot válassza. Döntése tehát egyértelműen intim szférájának védelmére irányult, szem előtt tartva személyes igényeit is. Mindezt alátámasztja legkedvesebb lánytestvérének, Mária nápolyi exkirálynénak Magyarországra invitálása is, aki egyébként a szülés során is jelen volt. Az esemény részleteit Ferenc József anyjának írt leveléből ismerjük, noha ő maga is csak elmondásokra támaszkodhatott, tekintettel arra, hogy a szülés időpontjában nem tartózkodott Budán, csak Mária Valéria világra jötte után érkezett. Az uralkodói levélből kiderül többek között az is, hogy a bába aktív közreműködésére a szülés utolsó fázisában volt szükség. Ismert még az is, hogy Magyarországon valóban nagy érdeklődés kísérte Erzsébet gyermekágyi lábadozáshoz köthető hosszas magyarországi jelenlétét. Még egy adalék ezzel kapcsolatban: számos ellenzéki politikusnál, közöttük Jókai Mór vonatkozásában is kimutatható, hogy ez a hosszas budai tartózkodás hoz egy bizonyos fajta fordulatot azok részéről is, akik korábban esetleg közönnyel, szkepszissel viseltettek Erzsébet személye iránt, épp a Habsburg-családhoz fűződő családi kötelékei révén.

Mesélnél az 1998-as és a 2007-es Erzsébet királyné-emlékévekről? Utóbbiban, ha jól tudom, aktív szerepet is vállaltál.

Még középiskolás voltam, amikor az 1998-as emlékév zajlott, amelyet Erzsébet halálának századik évfordulójára rendeztek. Akkor abban a kivételes helyzetben lehettem, hogy végiglátogathattam a bécsi gyűjtemények aktuális kiállításait. A 2007-es emlékév rendezvényeinek szervezésében és lebonyolításában pedig F. Dózsa Katalin szárnyai alatt gyakornokoskodhattam, így az Erzsébet királyné mítosza kiállítás létrejöttében is. A mellette eltöltött időszakra nagyon szívesen emlékszem vissza, barátsága máig meghatározó számomra. Ekkor rendeztük meg az „Erzsébet királyné hasonmásverseny”-t is 2007 őszén. Talán nem meglepő, hogy erre többségében fiatal hölgyek jelentkeztek, azonban a látottak tükrében számos olyan következtetés levonására nyílt lehetőségem, amelyek kutatásaim szempontjából is alapvetőek voltak. Képet kaphattam ugyanis arról, hogy Erzsébet életútjának bizonyos elemei milyen mértékben váltak ismertté a nagyközönség előtt. Mindez azokra az életrajzi elemekre mutatott rá, amelyeknek a kidolgozása, tágabb olvasóközönség elé tárása sürgős és fontos lenne. Magyarország politikai berendezkedése (szocializmus, rendszerváltás) és a hazai történetírás jellege miatt ugyanis Erzsébet életútjának magyar vonatkozásai alig váltak ismertté, vagy éppen tévesen interpretálták őket.


Az ​Erzsébet/Sissi hasonmásverseny középdöntőjének zsűrijében Papházi Jánossal, Koronczay Lillával, Szinte Romulus Loránddal, Borovi Dániellel, Czédli Mónikával, F. Dózsa Katalinnal és Faludi Ildikóval (Gödöllő, 2007.; fotó: Samuné Tusor Mária)

Melyek a legfontosabb távlati terveid az Erzsébet-kutatással kapcsolatban?

Szeretném a 2014-ben megvédett doktori disszertációmat kiegészíteni, s a hibákat korrigálva megjelentetni. Mindenképpen szükség lenne egy, a tágabb közönség számára szóló Erzsébet-életrajz elkészítésére, vagy akár egy többszerzős tanulmánykötet publikálására. Ebben közzé kellene tenni azon új kutatási eredményeket, amelyek a Rubicon sorozatában megjelent munka lezárása óta kerültek napvilágra. Emellett tudományos tanácsadóként szerepet vállaltam az Erzsébet Királyné Alapítvány létrejöttében és tevékenységében. Reménykedem abban, hogy az itt végzett munka lehetőséget biztosít majd arra, hogy Erzsébet életútját (annak magyarországi vonatkozásaival) a lehető legtöbb fórumon az érdeklődők elé tárjuk.

Czeferner Dóra

Ezt olvastad?

Alexander Bernát (1850–1927) filozófus, esztéta, az MTA tagja így emlékezett meg Eötvös Lorándról: „A nagy fizikusoknak azon kiválasztottjaihoz tartozik, akik