Az Indiai-óceán kalózai: Phillips kapitány történészszemmel

Amikor 2009. április 8-án szomáliai kalózok kerítették hatalmukba a Maersk Alabama teherhajót az Indiai-óceánon, az utóbbi évtizedek egyik leghíresebb túszdrámája vette kezdetét. A többé-kevésbé sikertelen kalóztámadás után foglyul ejtett Richard Phillips kapitány kálváriája öt hosszú napon át tartott, mikor is a konténerhajó mentőcsónakjában hánykolódva, négy felfegyverzett, egyre kétségbeesettebb elrablója társaságában tartott Szomália partjai felé. Az ő történetét, példás helytállását és szerencsés megmenekülését mutatja be Paul Greengrass 2013-as filmje, a Phillips kapitány. De mennyire lehet hiteles egy ennyire friss eseményt feldolgozó (és a címszereplő Richard Phillips dokumentumkötetén alapuló) filmalkotás? Erre a kérdésre keressük a választ az elkövetkező bekezdésekben.

A film alapjául szolgáló kötet címlapja

Először is érdemes néhány szót szólnunk a kortárs indiai-óceáni kalózkodásról. A tengeri rablás, fogolyszedés és váltságdíj-követelés szervezett intézménye nem új jelenség: a bronzkor óta ismerjük, történelmi példáit és klasszikus színtereit hosszasan sorolhatjuk a Földközi-tengertől kezdve a Karib-térségen keresztül egészen Észak-Amerika partjaiig; művelői között pedig a tengeri haramiák mellett ott találjuk azokat a szabadúszó, „partizán” kapitányokat is, akik egy állam, nemzet zászlaja alatt fosztogatták országuk ellenségeinek kereskedelmi hajóit. (A két kategória között bőven volt átfedés.) Habár az egyre korszerűbb, gőz-, majd olajüzemű óceánjáró hadihajóknak (a tengereken járőröző cirkálóknak), illetve a nemzetközi vizek feletti uralom megszilárdításának köszönhetően a kalózkodást jórészt sikerült felszámolni a 19. század közepére, a tengeri rablók sosem tűntek el teljesen – ám többé nem jelentettek komoly fenyegetést a kereskedelmi hajózásra. A modern kalózkodás azonban egészen új fogalom.

Miután a Szomáliai Demokratikus Köztársaságnak elkeresztelt katonai diktatúrát 1991-ben megdöntötték, az állam összeomlott, és az addig sem túl jelentős szomáliai haditengerészetet feloszlatták. Az ország partjai védtelenné váltak, amit aztán igyekeztek is kihasználni különböző, főként nemzetközi halásztársaságok, amelyek nagyméretű, vonóhálós hajóikkal lehalászták a szomáliai vizeket; más vállalatok pedig ezt a térséget kezdték használni arra, hogy az ipari és egyéb szennyezőanyagoktól megszabaduljanak. Mindez rettentően negatívan érintette a helyi halászközösségeket, különösen azok után, hogy Siad Barre vezérőrnagy marxista kormánya az 1980-as években komoly erőfeszítéseket tett a szomáliai halászat fellendítéséért és népszerűsítéséért. A part menti falvak lakóinak bevétele túlnyomó részt halászatból származott, ezért aztán egyre kétségbeesettebben figyelték, hogyan fosztják meg őket a megélhetésüktől. A 2000-es évek elejére sorra szerveződtek a parti őrség fegyveres milíciái, amelyek tagjai gyakran szálltak meg halászhajókat, túszul ejtve a legénységet, akiket azután csak váltságdíj fejében voltak hajlandóak elengedni. Nem kellett hozzá sok idő, hogy egyes „békeőr” csapatok ráébredjenek: a túszszedés és hajóeltérítés még a halászatnál is jövedelmezőbb üzlet lehet. Fegyverhez viszonylag könnyen hozzájuthattak a káoszba süllyedt országban; a kisebb elfogott halászhajókat pedig gyakran megtartották, hogy a nyílt tengeren anyahajóként szolgáljanak a támadó csónakok számára. Az Ádeni-öböl éves hajóforgalma megközelíti a huszonötezret; a nagyobb tankerekért és konténerhajókért pedig egy-egy kalózcsapat akár több millió dolláros váltságdíjat is követelhetett, mint történt például a dél-koreai African Sanderling vagy a szaúdi Sirius Star esetében. 2005 után a támadások egyre gyakoribbá váltak, méghozzá leginkább nemzetközi vizeken. A csúcspont a 2008-as év volt, amikor 111 támadás közül 42 esetben sikerült hatalmukba keríteniük az adott hajót. Augusztus 22-én azután amerikai vezetéssel létrehoztak egy tengeri biztonsági járőr-övezetet (Maritime Security Patrol Area – MSPA), majd október 7-én az 1838-as számú ENSZ BT határozatot követően hivatalosan is létrejött egy 25 államot tömörítő koalíció a kalózkodás felszámolására. Az összefogás alapja az Egyesült Államok által a következő év januárjában életre hívott nemzetközi flottakötelék (Combined Task Force 151 – CTF-151), amely hatékony tevékenységével – egyéb lépések, például fegyveres őrök, hajókísérők alkalmazása mellett – néhány év leforgása alatt újfent minimálisra csökkentette a kalózfenyegetettséget a térségben. Mint láthatjuk, a Maersk Alabama eltérítésére már a fentebb leírt események után, 2009 tavaszán került sor; ez a tény pedig később még igen komoly jelentőséggel bírt a történet szempontjából. Arról nem is beszélve, hogy közel kétszáz éve nem foglaltak el kalózok olyan hajót, amely az Egyesült Államok zászlaja alatt szelte a habokat.

USS Bainbridge (DDG 96)

Április 8-án reggel a kenyai Mombasába tartó Maersk Alabama legénysége egy apró motorcsónakot pillantott meg a távolban. A vendégek érkezése nem lephette meg különösen Richard Phillips kapitányt (Tom Hanks) és csapatát, mivel az előző napon már visszavertek két (a filmben csupán egy) hasonló támadást. 8-án azonban a vízágyúk és a felpörgetett hajócsavarok kavarta méretes hullámok elégtelennek bizonyultak a kalózok feltartóztatásához. A legénység bár kapott kalóz-elhárító kiképzést, nem rendelkezett fegyverekkel – még olyan, nem életveszélyes eszközökkel sem, mint azok a hangágyúk, amelyekkel ebben az időben próbálták felszerelni a hasonló hajókat; igaz, ezek hatékonysága erősen vitatott. A hajó megszállása nagyjából a filmben látottak szerint zajlott: a kapitány néhány kollégájával elbarikádozta magát a hídon, míg a többieket Mike Perry főmérnök (David Warshofsky) a gépház területén kialakított biztonsági szobába vezette. Maga Perry viszont nem maradt a védett helyen, hanem asszisztense, Matt Fisher segítségével sikeresen bénították meg a hajót. Úgy tűnik, a filmben látottakkal ellentétben Phillips kapitány sokkal inkább passzív szemlélője volt az eseményeknek, mint irányítója. Miután leadta a vészjelzést, nem sokat tehetett az immár működésképtelenné vált hajón. A négy támadó hamar elfoglalta a hidat, majd megkísérelték felkutatni a személyzet többi tagját. Phillips kapitány nem ment velük; viszont Perry volt az, aki elbújt az elsötétített gépházban, és egy szál késsel sikerült lefegyvereznie és foglyul ejtenie a kalózok vezetőjét, Abduwali Musét (Barkhad Abdi Oscar-díjra jelölt alakítása lenyűgöző), akinek megvágta a kezét dulakodás közben. Néhány órányi patthelyzet következett, mire sikerült megállapodni a túszcseréről: a kapitányért és a többi fogolyért cserébe a támadók visszakapják vezetőjüket, továbbá elvihetik a hajókassza tartalmát, és a mentőcsónak segítségével távozhatnak.

Phillips kapitány konténerhajója

Innentől az események hasonló irányt vettek, mint a filmben, azzal a fő különbséggel, hogy Phillips kapitány nem ajánlotta fel magát túsznak; feltehetőleg nem sok beleszólása volt abba, hogy mi hogyan történjen a hajón. Az elrablása azonban éppen úgy zajlott, ahogy a mozivásznon láthattuk; amint az üldözés és a helyzet „megoldása” is. A USS Bainbridge, Arleigh Burke-osztályú rakétahordozó romboló vezette kötelék április 9-én érte utol a csupán 5 csomós sebességgel hánykolódó mentőhajót, amelynek legénysége mindent megtett, hogy eljussanak a biztonságot jelentő szomáliai partokhoz. Phillips kapitány 10-én szökést kísérelt meg; a tárgyalások sorra zátonyra futottak, míg az amerikai haditengerészet különleges alakulata, a hírhedt U. S. Navy SEAL mesterlövészei is a helyszínre érkeztek, és kidolgozták a hajóeltérítők kiiktatásának leghatékonyabb módját. (Arról a film érdekes módon nem tesz említést, hogy a tárgyalás az FBI tapasztalt túsztárgyalóinak vezetésével zajlott, tehát az amerikai kormány valóban minden eszközt bevetett állampolgárának kiszabadítása érdekében.) Muse leginkább a kezét ért sérülés miatt egyezett bele, hogy a Bainbridge fedélzetén tárgyaljon klánja idősebb tagjaival a túsz elengedéséről. A saját üzemanyagát addigra már szinte teljes egészében felhasználó, ezért vontatókötélre vett mentőhajón a helyzet pattanásig feszült, és mivel az akció vezetői úgy ítélték meg, Phillips kapitány közvetlen életveszélyben van, április 12-én este parancsot adtak a túszszedők lelövésére. Miután társait a mesterlövészek ártalmatlanná tették, Musét azonnal őrizetbe vették: ma 33 év és 9 hónapos börtönbüntetését tölti egy szövetségi börtönben az Egyesült Államokban.

Részlet a túszdrámából. A kapitány szerepében Tom Hanks.

Ahogy a történet részletesebb ismertetéséből is kiderült, a Phillips kapitány azon ritka megtörtént eseményeket feldolgozó játékfilmek közé tartozik, amelyek esetében a dokumentarista igény és a hitelességre való törekvés végig a legfontosabb szempontok között szerepelt az előkészületek és a forgatás során. Remek döntésnek bizonyult, hogy a forgatókönyvet Richard Phillips Stephan Talty segítségével elkészített dokumentum-regénye (A Captain’s Duty: Somali Pirates, Navy SEALs, and Dangerous Days at Sea) alapján írták. Joggal gondolhatnánk, hogy egyes apróbb tények megváltoztatása, illetve Phillips kapitány heroikusabb ábrázolása a könyvből ered, ám meglepő módon a regény még a filmnél is hitelesebb képet fest az eseményekről. Talán megírásának is éppen az lehetett az egyik fő oka, hogy Phillips igyekezett cáfolni az állítólagos hősiességéről szóló médiaértesüléseket. A kapitány szerepe azóta árnyaltabban jelenik meg az eseményeket bemutató narratívákban: a legénység több tagja szerint például feleslegesen vállalt kockázatot azzal, hogy bár április 6-án kapott róla tájékoztatást, hogy a kalóztevékenység erős a térségben, ő mégsem hajózott ki távolabbra a nyílt óceánra, hanem maradt a parttól nagyjából 400 km-re. A kapitány azonban úgy érvelt, hogy a kalózok a parttól 1000 km távolságra is csaptak le hajókra; ő pedig a lehető legrövidebb úton próbált átvágni a Szomália partjai melletti tengerszakaszon, hogy így minimalizálja a veszélyt.

Abduwali Muse szerepében Barkhad Abdi

Greengrass nem csupán a forgatókönyv terén törekedett a hitelességre: a forgatás helyszínéül sikerült megszereznie a Maersk Alexandert, vagyis az Alabama testvérhajóját. A film minden jelenete az „eredeti” helyszínen játszódik, legyen szó akár a konténerszállítóról, akár a mentőhajóról. Sőt, a stáb nem állt meg itt, ugyanis a USS Bainbridge helyett is egy másik Arleigh Burke-osztályú rombolót használtak – a háttérben tevékenykedő haditengerész statiszták mind a hajó legénységének tagjai! Ezek után nem meglepő, hogy a Phillips kapitány igen jól teljesített mind a kritikusok szemében (a Rotten Tomatoes oldalon jelen pillanatban 93%-on áll), mind a kasszáknál (218 millió USD bevétel). Az apró pontatlanságok, valamint a tény, hogy Phillips kapitány karakterét a könnyebb nézői azonosulás kedvéért muszáj volt kicsit „tomhanksesíteni”, igazán nem sokat vonnak le a film értékéből.

Megválaszolva a bevezetőben feltett kérdésünket, vagyis azt, hogy mennyire lehet hiteles egy ennyire kortárs, még ma is aktuális eseményt bemutató filmalkotás, nyugodt szívvel kijelenthetjük: a lehető legnagyobb mértékben. Greengrass és csapata rátalált arra a receptre, amely a legjobb történelmi és megtörtént eseményeken alapuló filmek sajátja. Sikerült kevés kompromisszum árán, hitelesen, mégis élvezetes, kellően lebilincselő és drámai módon bemutatniuk egy szomorú, sőt tragikus történetet. Tragikus, és nem csupán azért, mert három ember veszítette életét; hanem mert ez az eset is rávilágít arra a még nagyobb tragédiára, amit immár évtizedek óta láthatunk az összeomlott, széthullott, különféle klánok és hadurak igája alatt senyvedő Szomáliában.

Réfi Oszkó Dániel

Ezt olvastad?

Graham Greene klasszikus, a francia indokínai háború idején játszódó, A csendes amerikai címet viselő regénye több filmes feldolgozást is megért.