„…az irodalmat úgyis megette a fene” – Naplók az első világháború idejéből

2015-ben a Petőfi Irodalmi Múzeum provokatív című kötettel jelentkezett, amelyben öt, kézirattárukban őrzött első világháborús naplót adtak közre. Dánielné Lengyel Laura, Bauer Ervin, Erdélyi József, Lénárd Jenőné Hoffmann Ilona és Lackó Géza naplói számos érdekességet rejtenek mind az irodalmárok, mind a történészek, mind az egyik szakmához sem tartozó érdeklődők számára.

A kötet kapcsán első körben érdemes megemlítenünk az igényes szöveggondozást, a bőséges jegyzeteket és az alapos személynév- és helységnévmutatókat, amelyek a szerkesztő, Molnár Eszter Edina, valamint a naplókat sajtó alá rendező kollégái, Borbás Andrea, Siklós Péter és Veres Miklós gondos munkája nyomán valósultak meg. A formához kiváló tartalom társul: az öt napló számos tanulsággal szolgálhat az olvasónak.

A világháború kitörését általános lelkesedés kísérte. Noha újabb kutatások egyértelműen cáfolták kizárólagosságát, mégis ezt tekinthetjük a fő tendenciának. Azt, hogy ez a lelkesedés nem volt kizárólagos, kiválóan bemutatják az ebben a kötetben közreadott naplók. Dánielné Lengyel Laura naplójából egyértelműen kiderül a vérontás elutasítása, a rokonok, barátok, ismerősök várható elmúlása körüli fájdalom, amit nem homályosított el a hátország nagy részét uralmába kerítő lelkesedés, amelyet a naplóíró értetlenül szemlélt. A nők társadalmi helyzete a 19. század végére az egyik legakutabb társadalmi problémává vált. A női egyenjogúság elismerésében az első világháború jelentős katalizáló szerepet játszott. A nők nemcsak mint férjüket-fiukat hazaváró háziasszonyok voltak jelen, hanem ekkoriban kezdtek el dolgozni a gyárakban, vagy éppen ápolónőként a fronton, maguk is jótékonykodtak, gyűjtéseket szerveztek. A háború egyik óriási hozadéka a nők társadalmi helyzetének gyökeres megváltozása, mely kiolvasható Dánielné Lengyel Laura gondolataiból, de még inkább Lénárd Jenőné Hoffmann Ilona háborús szerepvállalásának bemutatásából.

Lénárd Jenőné Hoffmann Ilona naplója a háború alatt sorsát maga kezébe vevő fiatalasszony naplója, aki ennek ellenére egy pillanatra sem feledkezett meg anyai és feleségi szerepéről. A háború elején betegápolói tanfolyamot végzett és többször dolgozott kórházakban a harcok során. Bekapcsolódott különböző szervezői és karitatív munkákba is, de ha csak tehette, gyerekeivel együtt férje után utazott, hogy együtt lehessenek. Lénárd Jenőt az elsők között hívták be 1914 júliusában, kiképzőként és frontszolgálatosként egyaránt szolgált a háború során.

Bauer Ervinnél Dánielnéhez hasonlóan szintén a háborútól való félelem érhető tetten lépten-nyomon, ugyanakkor világosan kirajzolódik az értelmiségi kétségbeesése is, hogy olyan körülmények közé kerül, amelyekre nincs felkészülve. Mindezt tetézi friss házassága Kaffka Margittal, ami után közvetlenül be kellett vonulnia. Bauer a levél- és naplóírást egyfajta menedékkeresésként éli meg, amelynek során elmenekül a mindennapok borzalmai elől imádott Margitjához. Belső tépelődései nemcsak a szerelmes férfit mutatják be, de a haláltól, vérontástól rettegő katonaorvost ist.

Erdélyi József nagyon fiatalon vonult be 1915-ben és a tiszti iskola elvégzésén és némi betegszabadságon kívüli időt leszámítva 1918-ig a fronton volt. 1916-ban egy viszonylag nyugalmasabb időszakban kezdte írni naplóját. Erdélyit megrázták a front élményei, talán éppen ezért gyakran mereng naplójában gyerekkora élményeiről. Később ritkulnak a bejegyzések, és egyre inkább átadják a helyet a nosztalgikus verseknek, melyek ugyan az egész pályafutás szempontjából szárnybontogatások csak, de összehasonlítva az egykorú katonaversekkel (különös tekintettel a katonai tábori újságokban megjelentekre) üde színfoltot képviselnek.

Végül Laczkó Géza naplója egy már ismert budapesti író vívódásait tárja fel. Rendkívül érdekes, hogy írói tevékenységéből már a háború előtt sem tudott megélni. Fő jövedelmi forrása tanári keresete volt, amely azonban apósa támogatása nélkül nem lett volna elég családja eltartására. Naplója kezdetén erősen lelkesedett a Szerbiának szóló hadüzenetért, utána egyre kiábrándultabbá vált. Folyamatosan várta, hogy behívják, a sorozásokon azonban rendre alkalmatlannak találták. A Tanácsköztársaság alatt vezetői szerepet vállalt, aminek következtében a 20-as években számon kérték tevékenységét. Naplójának egyik olvasata az, hogy talán saját cselekedeteit kívánta ilyen módon megmagyarázni. A napló különösen érdekes részei a Kuncz Aladárral való kapcsolatát tárgyalók, amik kiváló kiegészítői Kuncz Fekete kolostor c. memoárjának, amelyet franciaországi internáltságának éveiről írt.

Miért érdekes forrás egy történész számára egy napló vagy egy memoár? Az első világháború közismerten tragikus végkimenetellel zárult az Osztrák-Magyar Monarchia számára. A háborús vereség és a békeszerződés azonban csak a vége volt annak a folyamatnak, amit a küzdelmes öt év jelentett. A kimerülő ország lakosainak számos új kihívással kellett szembenéznie. Amennyiben ezeket az életutakat külön-külön vizsgáljuk, új szempontokat nyerhetünk a világháborús Magyarország társadalom- és mentalitástörténetének értékeléséhez. Az életrajzok szintézise pedig új, komplexebb képet adhat a háborúról a korábbi, elsődlegesen gazdasági jellegű vizsgálatoknál. Az életutakat leginkább olyan szubjektív forrásokból ismerhetjük meg, mint a naplók, levelek, emlékiratok, memoárok. A memoár és rokonműfajai – azaz mindazon művek, amelyek első személyben íródtak és megtörtént eseményekről tudósítanak – határterületet képeznek az irodalom és történettudomány között. Besorolásuk nehéz feladat. Ha Arisztotelészig nyúlnánk vissza, valamennyi olyan művet, mely valós eseményeket dolgoz fel, a történetíráshoz kéne sorolnunk. A mai gyakorlat azonban gyökeresen eltér ettől. Az első személyben elbeszélő, tényeket közlő írásokat hol történeti, hol irodalmi dokumentumként kezelik és sokszor kifejezetten műalkotásként értékelik. Szerzőjük a befejezett múltat írja le, meghatározott pontról tekint vissza az átélt életútra. Olyan elbeszélést ír tehát, melyben ő maga a főhős. Rajtunk múlik csak, hogy irodalmi vagy történeti műként kezeljük. A XX. századra a memoár és a napló jelentős irodalmi műfajokká váltak, amelyek nemcsak posztumusz kiadású könyveket jelentenek, hanem olyanokat is, amelyek már a szerző életében megjelentek. A memoár, a napló és rokon műfajaik azonban – irodalmi értékük mellett, vagy azok ellenére is – történeti források maradnak, amelyeket nem hagyhatunk figyelmen kívül. Különösen igaz ez, ha két, a 80-as évek óta kifejezetten megerősödött történetírói irányzat valamelyikét kívánjuk követni. Ha ugyanis az egyéneket, a történelem közszereplőit vizsgáljuk, vagy a mindennapi élet különböző területeit, a hétköznapok historikumát kutatjuk, akkor a szubjektív források használata megkerülhetetlen. A naplót, a magánlevelet, az emlékiratot, a visszaemlékezést, az oral historyt és az önéletrajzot sorolhatjuk ebbe a forrástípusba. Mindezen forrástípusok elsődlegesen tehát nem a makrotörténet szempontjából fontosak, noha számos ponton kiegészíthetik azt. Fő értékük az egyéni, azaz a szubjektív történelem dokumentálásában rejlik. Ha pedig ezeket az egyéni történelmeket egymás mellé helyezzük, láthatjuk egymással való szerves kapcsolódásukat, s egybeeséseikből hiteles információkat nyerhetünk a múltról.

A kötet megjelenési adatai:

„…az irodalmat úgyis megette a fene” – Naplók az első világháború idejéből. Szerk.: Molnár Eszter Edina. Budapest, Petőfi Irodalmi Múzeum, 2015. 476. p.

 

Szőts Zoltán Oszkár

Kapcsolódó cikkek:

Négyzetrácsos papíron: a rövid élet titka

Budapesti hétköznapok 1914 – A Nagy Háború hátországa

„Maradni szégyen, veszni borzalom” – a Petőfi Irodalmi Múzeum első világháborús kiállítása

A Nagy Háború hátországa – beszámoló A háborús hétköznapok című tudományos konferenciáról

Új szemszögből a régi Magyarország utolsó háborújáról

Ezt olvastad?

Ujváry Gábort irodalmi érdeklődése vezette el a történettudományhoz. Művelődés-, kultúra-, tudomány-, illetve kultúrpolitika-történettel, valamint historiográfiával foglalkozik, főként a két világháború