Az oklevéltan nagymestere – 136 éve született Szentpétery Imre

A jelenben arra törekszünk, hogy a múltat megértve a jövőt építsük. Ez a felettébb közhelyszerű mondat jut eszembe arról, amikor a történész feladatáról kérdeznek. Ha bővebben kellene kifejeznem magam, akkor a következőket írnám: A múlt megismerése a szakirodalom elsajátításával és a választott korszak forrásainak megismerésével kezdődik. Mindezek után a történelemtudomány műveléséhez szükséges készségek birtokában kezdhet hozzá a „történész” saját nézeteinek kifejtéséhez egy adott kor kijelölt problémájáról a rendelkezésre álló források tükrében. Ez a munka már a jelennek, és részben a jövőnek készül. A jövő építése ott kezdődik, ha az elvégezett munka – legyen az írás vagy oktatás – a következő generációk művelését célozza meg.

Kép forrása: Moly.hu

A filozofikus felütés talán érthetőbb és indokoltabb lesz, ha elmondom, hogy mindezt Szentpétery Imre portréjának bevezetőjéül szántam. A Múlt-kor.hu-n olvasható tömör életrajzi leírást átfutva rögtön szembetűnik, hogy bár egész életében a tanári pályán dolgozott, tudományos eredményei, azok száma és alapossága életművét elévülhetetlenné tették. Kevesek voltak olyanok, akik hasonlót alkottak, állítható ez minden túlzott tömjénezés nélkül. Véleményem szerint ennek bizonyítékai két sarkalatos pontba szedhetőek.

Egyik az oktatói munkája, és az oktatáshoz szükséges kézikönyvek elkészítése volt. Külföldi tanulmányai során – 1902 után állami ösztöndíjjal egy évig a strassburgi és a berlini, valamint a párizsi egyetemen, fél évig Olaszországban történeti segédtudományokat (oklevéltan) és művészettörténetet tanult – elsajátította a nyugati történetírás módszertanát, megismerkedett a korabeli főbb historiográfiai áramlatokkal. Ennek tükrében a fejlett – elsősorban német – forráskritikai módszertant kívánta néhány kortársával, például Fejérpataky Lászlóval együtt Magyarországon meghonosítani. Ennek irányába mutattak a történeti segédtudományok, elsősorban a diplomatika fejlesztése. Oklevéltani naptára (Budapest, 1912.), Chronologiája (Budapest, 1923.) és a Középkori oklevélszövegek (Budapest, 1927.) c. válogatása mind-mind azt a célt szolgálta, hogy az egyetemi hallgatók – vagyis a későbbi kutatók – rendelkezésére olyan opus álljon, amely lehetővé teszi a tudományos történetírást.

Voltaképpen saját magának készített oktatási segédleteket, hiszen 1914-től egyetemi tanárként dolgozott. Először a Budapesti Egyetemen volt a magyar oklevéltan magántanára, majd 1918-tól a Debreceni Egyetem nyilvános rendes tanáraként oktatta az középkori és az újkori történelmet. Fejérpataky László halálát követően 1923-tól 1950-ben bekövetkezett haláláig ismét Budapesten lett az oklevéltan mellett a címertan, majd a történeti segédtudományok oktatója, immáron nyilvános rendes tanárként. A történeti szeminárium igazgatói posztját is betöltötte, valamint 1939-40 között a bölcsészettudományi kar dékáni székét is elfoglalhatta.

Oktatói munkájának eredményessége, hogy számos olyan történész került ki kezei közül, akik később szintén nagy hatást gyakoroltak a történetírásra. Ilyen volt Kumorovitz Lajos Bernát is, aki szintén egy segédtudomány, a pecséttan területén alkotott maradandót. 1938-ban Szentpétery Imre 60. születésnapjára tanítványai emlékkönyvet jelentettek meg. A tanulmányok szerzői között találjuk a már említett Kumorovitzot, de ifj. Szentpétery Imrét, Ember Győzőt, Donászy Ferencet és Nyers Lajost is. A kötetet Hajnal István ismertette a Turulban (1938. 49–59.), a bevezetőben Szentpétery iskolájáról a következőképpen ír:

„Szentpétery egész munkássága a „forrásanyagnak” valami sajátos értékelését öntötte át tanítványaiba. Tulajdonképpen a „régi” iskolához való ragaszkodást annyiban, hogy minden kérdést, a legapróbbat is, teljesen tisztázottnak, rendezettnek akar látni, homályosságok és elméleti sejtelmek nélkül. A tényeknek magukért beszéltetése; mintha magáévá tenné a múlt század bizalmát, hogy az „adatok” maguktól sorakoznak majd törvényszerű rendbe, feltárva a történelmi fejlődés okszerű menetét.”

A kronológia kézikönyve 1985-ben látta meg a napvilágot Érszegi Géza, Raj Tamás és Szögi László kiegészítéseivel, Gazda István szerkesztésében. Szögi László, az ELTE BTK Segédtudományi Tanszékének akkori vezetője az új kiadáshoz írt előszavában is azt emelte ki, hogy a reprint kiadásnak is oktató feladata van, bár teljesen más, mint az első megjelenés idején.

„Az utóbbi fél évszázad óriási változásai, a műveltségeszmény módosulása, a középiskolai oktatás átalakulása következtében egy egész generáció nőtt fel úgy, hogy a korábban majdnem mindenki által ismert fogalmak jelentését nem tudja, tartalmát nem érti.”

Nem ez az egyetlen olyan műve, mely egy újabb kiadást ért meg. Magyar oklevéltan (Budapest, 1930.) c. munkáját 1995-ben adták ki újra, a benne foglaltakat azóta sem kellett kommentárokkal kiegészíteni. A fentebb felsorolt munkái jelentik a magyar diplomatika origóit, melyek ismerete nélkül nem lehet középkori magyar történelemmel foglalkozni.


Az 1. oklevéltani naptár első fele
Kép forrása: A kronológia kézikönyve

Elévülhetetlen munkájának másik sarokpontja a kutatói, tudományos munkája. Már a két világháború időszakában felismerte azt, amit szabatosan Szögi László az imént említett előszóban fogalmazott meg

„Napjainkban már teljes egyetértés alakult ki abban, hogy a modern kor igényeinek, új történelemszemléletünknek megfelelő szintézisek csak úgy születhetnek meg, ha elkészítésüket alapos és részletes forrásfeltárás előzi meg, ha nagy számban állnak rendelkezésre a történet kutatás aprómunkájával készített előtanulmányok és forráskiadványok.”

Diplomatikával foglalkozó történészként az „aprómunkát” a forráskiadásban találta meg. Az Árpád-házi királyok okleveleinek kritikai jegyzéke – Regesta regum stirpis Arpadianae critico diplomatica sorozattal korszerű, alapos munkát kezdett el. A nagy ívű munkát nem meglepő, hogy nem fejezhette be. Az első kötet három füzete után (1923., 1927., 1930.) 1943-ban a második kötet 1. füzetét még meg tudta jelentetni, a 2., 3. és 4. füzeten azonban csak az előkészületeket tudta megtenni. Ezeket Borsa Iván fejezte be (1961. és 1987.). Az uralkodók mellett Az Árpád-házi hercegek, hercegnők és a királynék okleveleinek kritikai jegyzékét is elkezdte sajtó alá rendezni. Ezt a munkát Zsoldos Attila egészítette ki és fejezte be 2008-ban.

A modern történetírás felé mutató kezdeményezés volt annak a kutatócsoportnak a felállítása is, mely az Árpád-korban Magyarországon keletkezett latin nyelvű, elbeszélő jellegű szövegeket – amelyek a 11-12. századi magyar történelem legfontosabb kútfői, egyben irodalmi emlékek is – két kötetben kiadja. A kutatócsoport vezetője Szentpétery volt, a munkálatok anyagi hátterét Hóman Bálint kultuszminiszter biztosította. A tagok között saját tudományuk legkiválóbb tagjait találjuk meg, mint Balogh Józsefet, Bartoniek Emmát, Deér Józsefet, Domanovszky Sándort, Jakubovich Emilt, Juhász Lászlót, Madzsar Imrét, Pais Dezsőt és Pukánszky Bélát. A Scriptores rerum Hungaricarum két kötetéről (Budapest, 1937-38.) a szakirodalom elismerően szól, bár mindenütt megemlítik hibáit, hiányosságait is. Abban azonban egyetértés van, hogy elsőként összegezte korszerű szempontok szerint a hazai forráskutatás eredményeit. Gyakran találkozik a történész olyan feladatokkal, melyek több időt követelnek, mint egy emberöltő, sok űr ezért is maradt még máig a történetírásunkban. A probléma áthidalására Szentpétery vetett fel két lehetséges megoldást. Az egyik a feladat minőségi és terjedelmi kereteinek kijelölése és a munka elkezdése, a másik pedig a csoportmunka. Ezek a képletek irányadóak lehetnek a modern történetírás számára is.

Tudományos teljesítményét 1917. május 3-tól akadémiai levelező, 1929. május 10-től rendes tagsággal díjazták. Akadémiai székfoglalójában a Szent István király pécsváradi és pécsi alapítóleveléről értekezett, munkája egy évvel később kiadásra is került. Az Árpád-kori oklevelek kritikai elemzésébe, a „bellum diplomaticum”-ba ezzel kapcsolódott be, kritikai jegyzékében gyakran több évtizedre nyúló diplomatikai vitákat összegzett, vagy éppen zárt le.

A Magyar Heraldikai és Genealógiai Társaságnak 1902-től volt tagja, 24 évvel később, 1926-tól a másodelnöki tisztét töltötte be, 1932-től haláláig pedig vezette azt. A társaság kiadásában megjelenő Turul folyóiratban rendszeresen publikált. Első közlése Hédervári Imre 1447-iki felmentő levele c. viselte (1902. 153–165.). Ezen írásának a sajátossága, hogy ezt a sokpecsétes oklevelet ma már csak ebből a közlésből ismerjük, hiszen az az Országos Levéltárt ért tűzvészben sok más irattal együtt elégett. Szövegének kritikai közlése mellett a rajta szereplő pecséteket módszeresen elemezte, némelyiket – az utókor számára bölcsen – pecsétrajzzal is közölte. A folyóiratban megjelent cikkei is az oklevélkritika irányadói, mint a A Datum és az Actum jelentése az oklevelek keltezésében (1912. 123–128.), és a II. Endre király pecsétjei az oklevélkritika szempontjából (1916. 1–12.) című írások. 1926-ban társelnökéről, Fejérpataky Lászlóról emlékezett meg (1924. 1–8.). Az 1941-es folyamban a Magyar Heraldikai és Genealogiai Társaság 1941. jan. 5-i ülésén tartott előadása jelent meg Az erdélyi okleveles gyakorlat jellege címmel (1941. 1–10.).

II. András aranypecsétje
Kép forrása: Wikibooks

Halálát követően a Turul 1950-ben megjelent folyamának elején Szilágyi Loránd írt Szentpéteryről nekrológot, melynek záró sorait ide idézzük:

Szentpétery Imre egész pályafutását és munkásságát első irodalmi alkotásának megjelenésétől, 1901-től élete utolsó évéig, 1950-ig valami megható egyenletesség, folytonosság és szilárdság jellemzi. Nem voltak kilengései vagy más irányban való sikerkeresései. Végtelen akaraterővel, tudással és szorgalommal haladt előre évtizedeken át egy határozott irányban, miközben önmaga is folyton fejlődött s képes volt tudományát is emelni s a Vele kapcsolatban állókat: intézményeket és egyéneket mindig új munkára buzdítani.

A magyar történettudomány egyik leghívebb munkása s a magyar tudományos munka egyik legbuzgóbb szervezője volt.

Nevét az élők emlékezetén túl munkái fogják fenntartani.”

Novák Ádám

Ezt olvastad?

A kérdés összetett. Vajon lehet-e egy mai fiatal számára a régmúltban élt embert érdekessé tenni, modernizálni? Másik oldalról vajon szabad-e