Az olasz–etióp háború egy olasz diplomata visszaemlékezésében

85 évvel ezelőtt, az 1935. október 2–3-ára virradó éjjelen Benito Mussolini olasz kormányfő útnak indította csapatait Etiópiába, amelyet két korábban megszerzett olasz gyarmat, Eritrea (1890) és Olasz Szomália (1889: protektorátus, 1908: gyarmat), valamint Francia Szomálipart, Brit Szomália, Szudán és Kenya határolt. Az olaszok már 1895–1896-ban kísérletet tettek Etiópia megszerzésére annak érdekében, hogy kiépíthessék afrikai gyarmatbirodalmukat (1. olasz–etióp háború), azonban a próbálkozás csúfos kudarccal végződött, és úgy vonult be a történelembe, mint az első olyan háború, amelyben afrikai csapatok győzelmet arattak egy európai haderő felett. 1935-ben, nagyjából a fasiszta berendezkedés fennállásának derekán Mussolini elérkezettnek látta az időt arra, hogy revansot vegyen, és egyúttal gyarapítsa az olasz állam területét is, így kirobbant az igencsak kedvezőtlen nemzetközi visszhangot kiváltó 2. olasz–etióp háború. Írásomban – a megértéshez szükséges háttér-információk rövid összegzését követően – a jól ismert, sokak által vizsgált eseményt Dino Grandi londoni olasz követ (1932–1939) visszaemlékezésén keresztül mutatom be, amely az abesszin krízis diplomáciai hátteréhez nyújt adalékokat.

Bevonulás Etiópiába. (Forrás: dialessandria.it)

Háttér

Az 1935. október 3.–1936. május 9-ig tartó olasz–etióp háború, amely felületesen szemlélve egy hódító akciónak tekinthető, jelentősen átalakította az európai nemzetközi viszonyokat. Az Etiópiával határos államokat tekintve nyilvánvaló, hogy Olaszország mellett Nagy-Britannia és Franciaország kormányainak számára sem volt érdektelen, hogy miként alakul a kelet-afrikai ország sorsa. Mellettük volt még egy látszólag közvetett, de valójában kulcsfontosságú „szereplője” az eseményeknek, nevezetesen Németország, ahol az 1933 januárjában hatalomra jutott Adolf Hitler eddigre már kiépítette a náci berendezkedést, és egyértelművé tette, hogy külpolitikájában a német térnyerés elsődleges fontosságú.

Olaszország külpolitikájának kettős célja volt, nevezetesen a biztonság (sicurezza) a Duna-balkáni régióban és az expanzió (espansione) a Mediterráneum térségében és Afrikában. Azt illetően, hogy melyik elem kapott nagyobb hangsúlyt az olasz diplomáciában, az olasz–etióp háború fordulópontot jelentett, ugyanis 1934–1935 fordulója előtt Mussolini a Duna-medencében és a Balkánon történő befolyás kiépítését tartotta elsődlegesnek, ezt követően viszont az afrikai ambíciók jutottak nagyobb szerephez. Ennek egyik fő oka az egyre nyilvánvalóbbá váló német térnyerési szándék volt. Hitler Németországának ugyanis többek között Közép-Európa tekintetében is voltak hegemón törekvései, amit bizonyítanak a később, 1938-ban bekövetkezett események (az Ausztria Németországhoz csatolását jelentő Anschluss, vagy a Szudéta-vidék németek általi megszerzését lehetővé tevő müncheni egyezmény). Ausztria az olaszok Duna-menti terveihez is nélkülözhetetlen tényező volt, s noha 1934–1935-ben még javában fennállt a római jegyzőkönyvek aláírásával (1934. március 17.) létrehozott olasz–osztrák–magyar blokk, az Anschluss lehetősége – amelyet egyébként az osztrák társadalom egy része is támogatott – fenyegető közelségbe került. Mussolini tisztában volt azzal, hogy Ausztria és Németország egyesülése Olaszország közép-európai lehetőségeinek végét jelentené, ezért más irányt keresett, és Afrika felé fordult.

Választása Etiópiára esett, amely gyakorlatilag az egyedüli szabad, még nem gyarmatosított kelet-afrikai terület volt. Az országgal kapcsolatos ambícióinak tálalásakor a Duce természetesen nem hangsúlyozta ezt a tényezőt, helyette inkább azt hangoztatta az olasz néphez intézett szavaiban, hogy az 1895–1896-ban elszenvedett vereséget meg kell torolni, aminek ideje végre elérkezett. Ehhez egy konkrét esemény, az úgynevezett Val Val incidens (1934. december 5.) szolgáltatott ürügyet, amikor is egy mintegy ezerfős etióp hadtest megtámadta a Val Val oázisnál állomásozó olasz katonákat. A támadókat hamar sikerült visszaszorítani, de mivel Mussolini időközben eldöntötte Etiópia lerohanását, az eset konfliktussá fajult, amelynek megoldása érdekében mindkét fél a Nemzetek Szövetségéhez, ismertebb nevén a Népszövetséghez fordult segítségért.

Etióp katonák. (Forrás: filckr.com)

Néhány héttel az incidens után Pierre Laval francia külügyminiszter Rómába látogatott. A találkozó a Mussolini–Laval paktum aláírásával (1935. január 7.) zárult, amelynek értelmében Franciaország lemondott az etiópiai gazdasági érdekeiről, és kijelentette, hogy a francia kormány Etiópia status quójának módosulása esetén sem tér el ettől. Mussolini úgy értékelte a megállapodást, hogy Franciaország áldását adta az Etiópia elleni háborúra, és az olasz kormány – miután kellő mennyiségű fegyvert és katonát irányítottak a szomszédos Eritreába – lerohanta Etiópiát. Pár nap múlva, 1935. október 7-én a Népszövetség Tanácsa agresszornak minősítette Olaszországot, és gazdasági szankciókat szabott ki rá, amelyek azonban nem vonatkoztak a háború folytatásához elengedhetetlen nyersanyagokra, a szénre és a kőolajra. Mindezzel, ellentétben a várakozásokkal, Franciaország is egyetértett, és Nagy-Britannia szintén támogatta az embargót. Az angolokkal Mussolini nem folytatott előzetes tárgyalásokat, de mivel a mintegy 9 hónapig tartó háborús előkészületek során nem foglaltak nyíltan állást az olasz lépések ellen, a Duce az ő jóváhagyásukat is biztosra vette. Azt, hogy Anglia mit gondolt a háborúról, Dino Grandi mint londoni olasz követ, közelről szemlélhette, és a levéltári dokumentumok, valamint a szakirodalmi munkák tanúsítják, hogy meglehetősen éles szemmel térképezte fel az angol álláspontot.

Dino Grandi (1895–1988). (Forrás: npg.org.uk)

Dino Grandi a Bologna közelében fekvő Mordano községben született 1895-ben. Politikai érdeklődése már gyermekkorában megmutatkozott, gimnazista korától kezdve újságokban is publikálta nézeteit. 1920-ban csatlakozott a bolognai fascióhoz, amelynek hamar a vezetői közé került. A fasiszta párt hatalomra jutása után Grandi előbb a belügyminisztériumban dolgozott, majd külügyminisztériumi államtitkár (1925–1929), külügyminiszter (1929–1932), londoni olasz nagykövet (1932–1939) és igazságügyi miniszter (1939–1943) lett. Ő fogalmazta meg azt a határozati javaslatot, amely a Fasiszta Nagytanács 1943. július 24–25-i ülésén Mussolini és a fasizmus bukásához vezetett. Az olasz–etióp háború idején, nagykövetként mindent megtett, hogy az események ne vezessenek az olasz–angol viszony megromlásához.

Az olasz–etióp háború Grandi visszaemlékezésében

Dino Grandi, mielőtt londoni nagykövetté nevezték ki, külügyminisztériumi államtitkárként, majd külügyminiszterként vállalt tevékeny szerepet az olasz külpolitika alakításában. Noha mindig maradéktalanul végrehajtotta Mussolini utasításait, nem rejtette véka alá, hogy nézetei valamelyest eltértek főnöke elgondolásaitól. Míg Mussoliniról elmondható, hogy többnyire pillanatnyi, az adott körülményekhez igazodó lépéseket tett, addig Grandi hosszú távú célokat fogalmazott meg, amelyek révén a nemzetközi élet tekintélyes, nélkülözhetetlen szereplőjévé kívánta tenni Olaszországot. Ami az egyes országokhoz fűződő viszonyt illeti, az Angliával fennálló kapcsolatok megerősítését tartotta a legfontosabbnak Olaszország jövője szempontjából, de Franciaországgal is a lehető legkiegyensúlyozottabb viszony megalapozására törekedett. Alapvetően Mussolini is felismerte az angolokkal és a franciákkal való diplomáciai egyetértés szükségességét, azonban hajlamos volt háttérbe szorítani ezt a tényezőt akkor, ha expanzionista ambíciói úgy kívánták.

Grandi visszaemlékezése szerint Mussolini néhányszor hangoztatta, hogy Olaszország súlyát növelhetné, ha afrikai gyarmatbirodalmat építene ki, ám komolyan csak a Val Val incidenst követően fogalmazódott meg benne ez a gondolat. Az etióp hadtest támadásának könnyűszerrel történő visszaverése után az olasz sajtóban erőszakos hangvételű cikkek jelentek meg, amelyek háborút sürgettek, és amelyek az európai államok többségében kedvezőtlen visszhangra találtak. Ezt érzékelve Mussolini karácsony napján, 1934. december 25-én utasította Grandit, hogy a nagykövet puhatolja ki a brit kormány állásfoglalását Etiópia kérdésében. A Duce táviratában az állt, hogy a véleménye szerint Hailé Szelasszié etióp császár (ur. 1930–1974) által előidézett konfliktus komollyá kezd válni, ezért az olasz kormány az angolok békéltető szándékú beavatkozását kéri.

Ez azonban lekerült a napirendről, mivel hamarosan sor került a már említett Mussolini–Laval paktum aláírására. Grandi nem értesült arról, hogy a megállapodás szentesítését megelőző találkozón az olasz és a francia kormányfők között mi hangzott el, de úgy vélte, hogy biztosra vehető, hogy Laval bátorította Mussolinit az etióp akcióra, amit szerinte bizonyít, hogy ezt követően indultak el az olasz csapatok Eritreába és Szomáliába, hogy Olaszország megerősítse állásait a szomáliai határon. Az afrikai bonyodalom nem talált kedvező visszhangra sem az angol kormány, sem pedig a közvélemény előtt. Az angolok meggyőzéséhez megfontoltan előkészített tárgyalásokra lett volna szükség, azonban Mussolini nem akart, vagy nem tudott kivárni, és nem mérte fel kellőképpen a brit szempontokat, amivel Mussolini Grandi szerint súlyos hibát követett el, csakúgy, mint azzal, hogy alábecsülte a Népszövetség Tanácsának reakcióit, és nem törődött azzal, hogy kellően megalapozott érvekkel alátámassza az akció végrehajtásának szükségességét. Így az olasz–etióp háború hamarosan egy Olaszország és a Népszövetség közötti konfliktussá vált.

Az olasz csapatok útnak indulnak Etiópiába. (Forrás: agenziacomunica.net)

Arra a kérdésre, hogy Anglia hozzájárul-e az Etiópia elleni „védekező hadművelet” – ahogyan Grandi nevezte – elindításához, az angol kormány sokáig nem adott határozott választ. A hallgatást akár beleegyezésnek is lehetett volna venni, de a nagykövet intő jelnek tartotta, hogy az 1935 áprilisában zajló stresai konferencián – amelyre azt követően került sor az angol, a francia és az olasz kormányok képviselőinek részvételével, hogy Németország elrendelte az általános hadkötelezettséget, megszegve ezzel a versailles-i békeszerződés (1919) egy fontos pontját – az angol delegátusok nem álltak szóba Mussolinival, és még csak utalást sem tettek Etiópiára. Ezt Mussolini bátorításként értelmezte, mondván, hogy

„az angolokat teljesen hidegen hagyja, hogy megyünk Etiópiába.” (Grandi, 1985. 391. old.)

A hallgatás ezúttal nem jelentett beleegyezést. Noha az angolok afrikai érdekeit nem keresztezte az olaszok etiópiai akciója, a brit közvélemény mégis ellenezte a konfliktust, és nyomást gyakorolt az angol politikusokra annak érdekében, hogy nyilvánítsák agresszornak Olaszországot. A nagy-britanniai viszonyokat behatóan ismerő Grandi úgy vélte, hogy az angol állásfoglalást a küszöbönálló, 1935 júniusában tartandó választások határozták meg, ugyanis a Konzervatív Párt annak érdekében, hogy biztosan győzzön, nem merte megkockáztatni azt, hogy szembehelyezkedjen az angol közvélemény akaratával az etióp kérdésben. 1935. június 7-én Stanley Baldwin alakíthatott kormányt. A népszövetségi ügyekért felelős miniszter Robert Anthony Eden lett, aki kinevezését követően Rómába látogatott, hogy Mussolinival tárgyaljon az abesszin krízisről. Eden egyike volt azoknak, akik valóban hittek a kollektív biztonság elvében, és megpróbálta lebeszélni Mussolinit arról, hogy meggondolatlan lépést tegyen Kelet-Afrikában, ehelyett inkább kompromisszumot ajánlott. Ezt Mussolini visszautasította, így a tárgyalás sikertelenül végződött.

Ezt követően Sir Samuel Hoare külügyminisztériumi államtitkár bejelentette az Olaszország elleni gazdasági szankciókat Genfben, amelyeket a Népszövetség Tanácsa akkor hagyott jóvá, amikor Mussolini elrendelte csapatainak bevonulását Etiópiába. Grandi visszaemlékezésében szót ejtett az olasz társadalom állásfoglalásáról is. Úgy emlékezett, hogy az akció kezdetben népszerűtlen volt az olasz nép körében, jobban szerették volna békés eszközökkel megszerezni Etiópiát. A szankciók bevezetését azonban olyan megaláztatásként és igazságtalanságként értékelték, ami elfogadtatta velük a háború szükségességét. Az angolok a Grandival jó viszonyt ápoló Robert Vansittart, az angol külügyminisztérium egyik munkatársa útján igyekeztek magyarázatot adni a szankciók kiszabására:

„Az Olaszország elleni szankciók nem jelentenek többet, mint egy főpróbát arra, hogy mit kell majd tenni, természetesen sokkal szigorúbb formában, Németország ellen. Nem Olaszországra, hanem Németországra figyelünk. Edzeni kell a briteket a Németország elleni, szükségszerű és elkerülhetetlen háborúra. A Népszövetségen keresztül mi Németország ellen vívunk háborút.” (Grandi, 1985. 396. old.)

Ezt követően Vansittart tárgyalást ajánlott Grandinak, amit ő el is fogadott, és igyekezett megnyugtatni Mussolinit – aki a történtek után nem tartotta kizártnak azt sem, hogy napokon belül megérkezik az angol hadüzenet Olaszország ellen –, hogy Anglia nem akar háborút Olaszországgal, és ő mint nagykövet minden tőle telhetőt megtesz azért, hogy tisztázza az etióp kérdést az angolokkal. Grandi és Vansittart bizalmas megbeszélései 1935 novemberének utolsó két hetében folytak, és azonnal egyetértés alakult ki közöttük egyfelől abban, hogy Olaszország kelet-afrikai „kalandját” mielőbb le kell állítani annak érdekében, hogy az olasz állam részt vehessen Németország térnyerésének megfékezésében, másfelől abban, hogy meg kell hagyni egy kis területű olasz államot, amely készen áll majd arra, hogy a Népszövetség Tanácsának garantálása mellett együttműködjön Olaszországgal. Grandi az utóbbi pontot azért támogatta, mert megvalósítása esetén Olaszország a Népszövetségnek lett volna felelős az etióp kérdésben, így a továbbiakban is szervesen kapcsolódott volna annak tanácsához. A javaslat értelmében Hailé Szelasszié császári hatalma formálisan megmaradt volna, de Olaszország is fennhatósággal bírt volna az etióp területek felett.

Hailé Szelasszié császár. (Forrás: wikipedia.org)

Ezzel párhuzamosan Hoare Lavallal dolgozott ki egy tervezetet, amely 1935 decemberében látott napvilágot. Ez a tartalmát illetően szinte megegyezett a Grandi és Vansittart tárgyalásain elhangzottakkal, csak annyiban különbözött, hogy Hailé Szelasszié hatalmát nem korlátozta volna teljesen a formalitásokra, hanem meghagyott volna egy, az abesszin királyság egykori területét magában foglaló kis államot, ahol a császár jogkörei fennmaradtak volna. Noha Mussolini később igyekezett azt a látszatot kelteni az olaszok előtt, hogy visszautasította a Hoare–Laval paktumot, ez Grandi emlékei szerint nem felelt meg a valóságnak. 1935. december 10-én Mussolini elkészítette a Fasiszta Nagytanács ülésére azt a határozati javaslatot, amelyben elfogadta a tervben foglaltakat, és a tanácstagok készen álltak, hogy jóváhagyják azt mint az etióp konfliktus megoldását. Az angolok körében azonban népszerűtlen volt a javaslat, ezért a képviselőház visszautasította azt, és Hoare meg is bukott, utódja Eden lett a külügyminisztériumi államtitkári poszton. Grandi telefonon rögvest értesítette Mussolinit az események alakulásáról, aki először tanácstalan volt, majd miután Grandi biztosította arról, hogy a terv végleg megbukott, a Duce visszavonta a határozati javaslatát, és a háború folytatódott. Mivel a hadszíntéren is kedvezőtlenül alakultak a dolgok, Mussolini Pietro Badoglio tábornokot nevezte ki a haderő főparancsnokává Emilio De Bono helyett.

Ezzel meghiúsult az, amiben Grandi, Laval és az angol politikusok is reménykedtek, hogy Olaszországot sikerül visszavezetni a stresai fronthoz, és a három állam kormányai közös erővel megállíthatják az egyre erőteljesebbé váló német térnyerést. Ennek fényében a Hoare–Laval paktum kudarca, amely oda vezetett, hogy Olaszország viszonya Angliával és a Népszövetséggel is megromlott, voltaképpen Németországnak kedvezett. Ezt látva Hitler 1936. március 16-án nyugodt szívvel vonultatta be csapatait a Rajna-vidékre, ami egész Európát megrázta. Hitler azonnali francia és angol beavatkozásra számított, ám ez elmaradt, mivel – ellentétben a franciákkal, akik azonnal háborút akartak – az angolok ellenezték az efféle fellépést. London ehelyett azonnal összehívta a Népszövetség Tanácsának ülését, és egy másik megbeszélést a locarnói szerződést garantáló nagyhatalmak, Anglia, Franciaország és Olaszország képviselőinek részvételével. Az ülésen az Olaszországot képviselő Grandi nehéz helyzetben volt, mivel az abesszin krízis során a nagyhatalmak közül egyedül Németország segítségére számíthatott, amely – miután már nem volt tagja a Népszövetségnek – a szankciók bevezetése ellenére is mindenből szállított Olaszországnak. Eden viszont kilátásba helyezte, hogy amennyiben az olasz kormány nem támogatja Angliát és Franciaországot Németország agresszorrá nyilvánításában, úgy a Népszövetség Tanácsa ki fogja terjeszteni az Olaszországra kiszabott szankciókat a szénre, a vasra és az acélra is, amelyek a háborús helyzetben nélkülözhetetlen anyagok voltak. Ebben a helyzetben Grandi nem látott más kiutat, mint hogy Németország ellen szavazott a Népszövetség Tanácsának ülésén, és több szó nem esett az Olaszország elleni szankciókról. Az ülés után a Népszövetség elítélte Németországot, de ennél többet nem tett, mivel Anglia és Franciaország nem tudott megegyezni a közös fellépésről, így az addigi német politika zavartalanul folytatódhatott.

Mussolini 1935. január 24-én bejelenti az Etiópiába történő bevonulást.

(Forrás: ilmessaggero.it)

Ami Olaszországot illeti, e diplomáciai lépéseknek köszönhetően egyelőre nem romlott meg teljesen a viszonya az angol és a francia kormányokkal, viszont Németország gyanakvóan tekintett az olasz politikára, különösen Grandira. Az etióp fronton kedvező fordulatot vett a dolgok állása, ugyanis Badoglio vezetése alatt az olaszok sikeresen harcoltak Hailé Szelasszié csapatai ellen, és hamarosan megnyílt előttük az út Addisz Abeba felé. A császár veszteségei olyannyira súlyosakká váltak, hogy az országból való elmenekülés mellett döntött, ami az olaszok minden addigi várakozását felülmúló helyzetet eredményezett. 1936. május 5-én az olasz csapatok győzedelmesen bevonultak Addisz Abebába, ami Etiópia meghódítását jelentette.

A siker hírül vétele után VIII. Edward angol király magához kérette Grandit, hogy személyesen gratulálhasson az olaszoknak. Ezt követően a nagykövet hazautazott Rómába, hogy jelen lehessen, amikor Mussolini kikiáltja az Olasz Birodalom megalakulását. Erre május 9-én került sor, örömmámorban úszó, hatalmas tömeg jelenlétében. Grandi úgy vélte, hogy ez a nap jelentette Mussolini népszerűségének csúcspontját: a Duce mindössze hét hónap alatt megalapította az Olasz Birodalmat, amelyet ráadásul Anglia is elismert!

Olasz Kelet-Afrika. (Forrás: wikipedia.org)

Valójában azonban az olasz–etióp háború alatt elkövetett hibák és az olasz expanzionista politika ténye visszavonhatatlanul Németország felé sodorta Olaszországot, amelynek – ahogyan az hamarosan kiderült – a náci kormány maradt az egyedüli lehetséges nagyhatalmi szövetségese, ami a Berlin–Róma tengely megalakulásához vezetett (1936. október 25). Ezzel Mussolini kiszolgáltatta Olaszországot a németeknek, ami néhány év múlva a belpolitikában is éreztette a hatását. Grandi memoárjában mindezt így foglalta össze:

„Május 9-ének éjjelén az olasz nép elveszítette a belső szabadságát.” (Grandi, 1985. 404. old.)

Ez azonban egy másik történet.

A kép forrása: www.nka.hu

Részlet a „Dino Grandi (1895–1988). Egy fasiszta gentleman az olasz külügyek élén” címmel készülő kéziratomból. Az írás a Nemzeti Kulturális Alap www.nka.hu Ismeretterjesztés és Környezetkultúra Kollégiuma támogatásával, a 201102/03417. számú projekt keretében készült.

Hamerli Petra

Források:

Archivio Storico Diplomatico del Ministero degli Affari Esteri

Grandi, Dino: Il mio paese. Ricordi autobiografici. Il Mulino, Bologna, 1985.

Irodalom:

De Felice, Renzo: Mussolini il duce. I. Gli anni del consenso 1929–1936. Giulio Einaudi, Torino, 1974.

Di Nolfo, Ennio: Storia delle relazioni internazionali. I. Dalla pace di Versailles alla conferenza di Potsdam 1919–1945. Laterza, Bari, 2015.

Hamerli Petra: Magyar–olasz kapcsolatok Németország árnyékában, 1935–1943. In: Ács Kamilla et. al. (szerk.): V. Interdiszciplináris Doktorandusz Konferencia 2017: Tanulmánykötet. PTE DOK, 2017. 229–238. o.

Ormos Mária: Háború Etiópia földjén. Kossuth, Budapest, 1971.

Ormos Mária: Mussolini. Kossuth, Budapest, 2019.

Réti Balázs: A brit haditengerészet és a mediterráneum a korabeli magyar források tükrében (1935–1939). Doktori disszertáció. PTE BTK IDI, Pécs, 2003.

A cikk az Újkor.hu és a Magyar Hadtudományi Társaság Dél-Dunántúli Tagozata közötti együttműködés keretében született.

Korábbi cikkeink:

Szántó Ákos: Fegyveres konfliktus a Csendes-óceánon: a salétromháború (1879-1884)

Turnár Erik: Amerikai sasok a Vörös Hadsereg ellen. A 7. Kosciuszko század pilótái a lengyel-szovjet háborúban

Varga Bence: Egyiptomtól Szíriáig: Az ausztrál könnyűlovasság története, 1914-1918

Ezt olvastad?

A keresztes háborúk a középkori Közel-Kelet meghatározó fontosságú vallási ellentétének leképeződése voltak. A 11. századra Jeruzsálem muszlim kézre került, ami