Az olasz–magyar barátság és a Vatikán

1927. április 5-én Benito Mussolini olasz és Bethlen István magyar miniszterelnök a Palazzo Chigi dísztermében aláírta az olasz–magyar barátsági, békéltető eljárási és választott bírósági szerződést, amelynek köszönhetően a Horthy-korszak Magyarországának egyik legfontosabb politikai partnere Olaszország lett. A két ország külpolitikai céljait kevéssé ismerő, felületes szemlélő számára a szerződés minden bizonnyal csupán általánosságokat, formalitásokat tartalmazó papírost jelentett, azonban a nagypolitikai élet szereplői sejtették, hogy a kulisszák mögött messzemenő megállapodásokról esett szó.

Magyarország tudvalevőleg az 1920. június 4-én aláírt trianoni békeszerződés felülvizsgálatára, revíziójára törekedett, amelynek legfőbb akadályát a magyar kormány a Csehszlovákiát, Romániát és a Szerb–Horvát–Szlovén Királyságot – 1929-től hivatalossá lett, de a korszakban végig használatos nevén Jugoszláviát – összefogó kisantantban látta. E szervezet egyik állama, Jugoszlávia az olasz külpolitikai törekvéseknek is útjában állt, mivel Olaszország Közép-Európára, a Balkánra, hosszú távon pedig az egész Mediterráneumra ki akarta terjeszteni befolyási övezetét, amihez az első lépést az Adria – mint a Földközi-tenger öble – beltengerré tétele jelentette. Ezért Olaszország célul tűzte ki többek között Jugoszlávia belülről történő felbomlasztását, illetve bekerítését (Badoglio-terv), amely a kisantantot gyengíteni akaró Magyarországnak is kedvezett. Ily módon a két állam érdekei találkoztak, s a barátsági szerződéshez csatolt titkos záradékban a felek megegyeztek egymás kölcsönös támogatásáról.

Ennélfogva a messzemenő magyar–olasz megállapodásra gyanakodó államoknak igazuk volt. Arról, hogy az európai nagyhatalmak, a kisantant államai és a két érintett fél miként fogadta a szerződést, már sok szó esett hazánk történetírásában, azonban eddig még senki nem helyezte nagyító alá a Vatikán álláspontját, amelynek feltárására a Campus Mundi rövid tanulmányút keretében nyílt lehetőségem 2017 május–júniusában. A továbbiakban az olasz–magyar barátsági szerződés vatikáni megítélését foglalom össze.

Az Apostoli Szentszék, amely 1922-től kezdve hosszabb-rövidebb tárgyalásokat folytatott Mussolinival az Olasz Királyság és a pápai állam viszonyát 1871-től, Róma olasz elfoglalásától kezdve mérgező „római kérdés” megoldása érdekében, élénk figyelemmel kísérte Olaszország külpolitikáját. A hagyományosan katolikus országnak tekinthető Magyarország politikai lépései sem voltak közömbösek a Vatikán számára, amely élénk figyelemmel kísérte mind Magyarország „becserkészését” a Badoglio-tervbe, mind pedig az olasz–magyar barátsági szerződést megelőző tárgyalásokat. Az előbbiről Ermenegildo Pellegrinetti belgrádi (1922–1937), az utóbbiról pedig Cesare Orsenigo budapesti apostoli nuncius (1925–1930) szolgált részletes beszámolókkal, amelyeket a Vatikáni Államtitkársági Levéltár (Archivio Storico della Sezione per i Rapporti con gli Stati della Segreteria di Stato della Santa Sede, S.RR.SS.) őriz.

Amikor 1927 márciusában Magyarország és Olaszország tárgyalásai egyre intenzívebbekké váltak, és a politikai találkozó híre is felröppent, Pellegrinetti – meglehetős éleslátásról téve tanúbizonyságot az olasz külpolitikai célok ismeretét illetően – kifejtette a Vatikáni Államtitkárságot vezető Pietro Gasparri bíboros államtitkárnak (1914–1930), hogy Olaszországnak a jugoszláv állam bekerítéséhez szüksége van a Magyarországgal való kapcsolatok szorosabbra fűzésére. A nuncius Magyarország mellett Albániát, Bulgáriát és Romániát is Olaszország partnereiként említette jelentésében. Mint Magyarországgal kapcsolatban fogalmazott, az ország

„a földekben gazdag Vajdaságot sírja vissza. (…) Olaszország paktumokat, konvenciókat írt alá mindezekkel az államokkal, amit Belgrád úgy definiál, mint Jugoszlávia körüli vasgyűrűt.” (S.RR.SS. AA.EE.SS. Jugoslavia IV. Pos. 4. fasc. 3.).

Pellegrinetti úgy vélekedett, hogy Bulgária és Románia nem jelentenek majd komoly tényezőt Mussolini jugoszlávellenes elképzeléseiben, azonban Magyarországról és Albániáról ez nem mondható el. Ami Albániát illeti, az 1926. november 27-én aláírt I. tiranai paktum riadalmat keltett Belgrádban, ugyanis azáltal, hogy a szerződésben Olaszország garanciát vállalt az albán állam függetlenségének biztosítására, Mussolini voltaképpen megvetette a lábát a Balkánon. (Később, 1927. november 22-én a II. tiranai paktum a garanciális szerződést védelmi egyezménnyé bővítette.)

A Magyarországgal való szerződéskötés révén – folytatta észrevételeit a nuncius – Olaszország Közép-Európában is növelheti befolyását. Az 1927 januárjától megélénkülő olasz–magyar levelezésekről a budapesti nuncius, Cesare Orsenigo számolt be Gasparrinak.

„Egyre többen beszélnek arról, hogy Magyarország és Olaszország viszonya mind barátságosabbá válik, sőt, azt is hallani lehet, hogy a közeljövőben a két miniszterelnök kölcsönös látogatást fog tenni egymásnál.”

– írta jelentésében Orsenigo, hozzátéve, hogy a magyar–olasz kapcsolatok szorosabbá válását Horthy Miklós kormányzó (1920–1944) is megerősítette (S.RR.SS. AA.EE.SS. Ungheria IV. Pos. 29. Fasc. 30.).

Időközben, 1926 végén Klebelsberg Kuno kultuszminiszter (1922–1931) is meghívást kapott Rómába, hogy a két állam kulturális kapcsolatainak erősítéséről tárgyaljon olasz kollégájával, Pietro Fedelével (1925–1928). Az utazás időpontját a felek 1927 márciusára tűzték ki, s februárban Orsenigo is hírül vette a közelgő látogatást. Mint a nuncius februárban feljegyezte, Klebelsberg olaszországi tartózkodása során – amelynek deklarált célja az volt, hogy a miniszter beszédet mondjon a két állam közötti kulturális együttműködés történetéről és lehetőségeiről – XI. Pius pápánál (1922–1939) is tiszteletét kívánta tenni. A jelentésből kiviláglik, hogy Orsenigo Klebelsberget tartotta az időszak egyik legjelentősebb magyar politikusának, ezért javasolta Gasparrinak, hogy engedélyezzék a kultuszminiszter számára az audienciát. Márciusban Európa összes állama előtt ismertté vált, hogy 1927 áprilisára tűzték ki Bethlen és Mussolini római találkozóját. Ennek fényében a nuncius – egyébként a legtöbb diplomatához hasonlatosan – úgy értékelte Klebelsberg látogatását, mint Bethlen politikai útjának előkészítését. A kultuszminiszterhez hasonlóan Bethlen is látogatást tett a pápánál, és az itt töltött napok alatt több tárgyalást is folytatott Mussolinival, amelyekről Orsenigo nem rendelkezett információkkal.

Számunkra azonban ismeretes, hogy a megbeszélések során aláírták az olasz–magyar barátsági szerződést, amelynek nyilvánosság elé szánt pontjait a felek azonnal közzé is tették. Ezen túl a két miniszterelnök egy sor kérdésről titokban tárgyalt, ennek eredménye a már említett titkos záradék mellett a politikai együttműködés konkretizálását jelentő szóbeli megállapodás lett. Ennek értelmében a felek megegyeztek arról, hogy közösen fogják támogatni a Jugoszlávia felbomlasztását előirányzó szeparatista csoportokat (Belső Macedón Forradalmi Szervezet, Usztasa), továbbá Olaszország segíteni fogja a trianoni békeszerződés revíziójára irányuló magyar törekvéseket, illetve Magyarország felfegyverzését. Szó esett arról is, hogy a jövőben a két állam Ausztriát is bevonná az együttműködésbe, ami főként a többek között Duna-menti térnyerést is célzó Olaszország érdeke volt.

Az Apostoli Szentszék a barátsági szerződés aláírását követően is figyelemmel kísérte a Magyarország és Olaszország közötti kapcsolatokat, bár a később kibontakozó együttműködés nem váltott ki akkora visszhangot a Vatikánban, mint maga a szerződés előkészítése.

Forrás: Archivio Storico della Sezione per i Rapporti con gli Stati della Segreteria di Stato della Santa Sede. Affari Ecclesiastici Starordinari. Jugoslavia IV. és Ungheria IV.

Hamerli Petra

Ezt olvastad?

2024. március 11-én kerekasztal-beszélgetést tartottak az ELTE Társadalomtudományi Karán abból az alkalomból, hogy Magyarország negyed évszázada tag a NATO-ban. A
Támogasson minket