Az örmény népirtás menekültjei Magyarországon

Az első világháború alatt lezajlott örmény népirtás a 20. század katasztrófái közé tartozik, amelynek utóélete napjainkban is tart. Írásunkban a hatására Magyarországra érkező menekültek ügyét mutatjuk be.

Az örmény népirtás az Oszmán Birodalomban zajlott le, egy olyan államban, amelynek Magyarország, az Osztrák-Magyar Monarchia részeként szövetségese volt a Nagy Háború során. A kiegyezést követő dualista államszerkezetben a magyar állam nem rendelkezett önálló külpolitikával, így magával a népirtással csupán közvetett kapcsolatban állt. Változott a helyzet az ország háború utáni önállósodásával. A magyar állam aktív szerepet vállalt az Európába érkező örmény menekülthullámmal kapcsolatos humanitárius mozgalom, valamint a Népszövetség égisze alatt kibontakozó nemzetközi menekültügy formálásában. Így a népirtás utóéletében, túlélői sorsának alakulásában aktív tényezőként vett részt, sőt, az 1920-as évek magyar diplomatáinak hagyatéka a népirtás – a török (kemalista) honvédő háború során lezajlott – utolsó nagy hulláma történetének szemléltető forrásaként tekintendő.


Árvák várják, hogy bejussanak téli menedékükre.
Forrás: http://www.genocide-museum.am/eng/photos_of_armenian_genocide.php

Az 1918–1919 körüli zavaros magyarországi belpolitikai események hazánk diplomáciájára is rányomták bélyegüket. A részleges konszolidáció időszakáig nem alakulhatott ki összetett, biztos alapokon álló magyar diplomata-hálózat. Az örmény népirtás utolsó nagy hullámáról – amely a kemalista „honvédő háború” időszakára tehető Törökországban – és etnikai tisztogatásokról szóló magyar nagyköveti és konzuli jelentések így csupán az 1920-as évek elején jelenhettek meg. Az első ilyen jelentés 1922-ből származik. Szmirna (ma: Izmir, Törökország) örmény és görög lakosságának pusztulásáról tudósít. A trieszti keletkezésű dokumentum a következőekben összegzi a helyzetet:

Az örmény és görög lakosság egy része az irregulárisok garázdálkodásának és a tüzvésznek esett áldozatúl, akik tehették elmenekültek […]. Így a nemzetiségi kérdés, mely Kis-Ázsiában a török részére oly veszély volt, radikális megoldást nyert.

Egy későbbi jelentésében a magyar királyi konzul így összegezte a törökországi keresztények háborút követő helyzetét:

A nem muzulmán török állampolgárságú, tehát úgy nevezett „raya” lakosság egész Anatóliából tökéletesen eltűnt.

Egy Isztambulban született, 1927 júliusára datált szigorúan bizalmas jelentésében a magyar királyi követ számot adott a Magyar Királyi Külügyminisztériumnak a törökországi katolikus örmények helyzete kapcsán az Örmény Népirtás áldozatainak számáról is:

A háború folyamán az újtörökök örménymészárlásainak legalább 1.000.000 örmény esett áldozatul. Ezek közül örménykatholikus csak vagy 25.000 volt.

A népirtás a 20. század egyik leghatalmasabb menekülthullámát indította meg. Hozzávetőleg egymillióan menekültek el, akik a szélrózsa minden irányába szétszóródva a majd’ ezer éves örmény diaszpóra történetének új korszakát nyitották meg egy új közösséget kialakítva. Az úgynevezett szpjurk közösséget, amely Oroszországtól, Libanonon át, egészen az amerikai kontinensig terjed és az áldozat-típusú diaszpórák (victim diasporas) – kényszerű menekülés következtében az anyaországtól különböző területen kialakult közösségek – családjába tartozik. Így az örmény menekültek kérdése a világháború, a polgárháború és a bolsevik terror okozta orosz menekültáradattal együtt a két világháború között a nemzetközi menekültügy alapjainak lerakásához vezetett. A Népszövetség égisze alatt megindult ügykezelés egyik fontos vívmánya volt az ún. „Nansen-útlevél” rendszere, amely az orosz és örmény hontalanok, menekültek számára személyazonossági igazolványt biztosított. A menekültügyet övező humanitárius mozgalom és nemzetközi jogi rendelkezések – konferenciák, a Népszövetség különféle intézményeinek ülései, tárgyalásai, az azokból származó, menekülteket érintő nemzetközi egyezmények – nem hagyták hidegen a magyar külpolitikát, az elcsatolt területekről érkező 504 000 magyar, hozzávetőleg 5 000 orosz és körülbelül 200 örmény menekült Magyarországot az első világháborút követő európai menekültáramlat egyik gócpontjává tette.


Örmény nő térdel halott gyermeke mellett Aleppo közelében.
Forrás: http://www.genocide-museum.am/eng/photos_of_armenian_genocide.php

Az örmény menekülteket érintő első nemzetközi szerződést 1924. május 31-én írták alá. Ezzel az orosz menekültek részére két évvel korábban létrehozott személyazonossági igazolványokat – a korábban említett Nansen-útleveleket – az örmény menekültek számára is elérhetővé tették. Az örmény menekültek kérdése a Népszövetség tagállamainak 1926 májusában tartott konferenciáján került legközelebb a nemzetközi közösség tárgyalóasztalára. A konferencián résztvevő magyar követ, Baranyai Zoltán Walko Lajos külügyminiszter instrukcióját követte a tárgyalásokon való felszólalásakor:

kívánatos lenne ha minden menekült orosz és örmény egyaránt, tekintet nélkül arra, hogy mikor érkezett, utlevél birtokában legyen. […] elfogadhatónak tartanék egy olyan megállapodást, hogy minden állam azon menekülteket, kiknek ő állított ki „Nansen-féle” utlevelet, bármikor ismét bebocsássa saját állama területére. Csak ilyen módon lehetne megkönnyíteni a menekültek elhelyezésének lehetőségét.

A konferencián három pontban meghatározott programot fogadtak el a tagállamok: 1) A személyazonossági igazolványok rendszerének szabályozása az orosz és örmény menekültek részére; 2) Az orosz és örmény menekültek számának és helyzetének konkrét meghatározása; 3) A menekültek utazásának és letelepülésének megkönnyítését szolgáló segélyezési alap létrehozása. Mindezekben a magyar diplomácia, Magyarország a két világháború között aktívan részt vett, a nemzetközi szerződések határozatain felül a magyar adminisztráció a menekültek számára – többek között – kedvezményes csoportos vasúthasználatot is biztosított.

A két világháború közötti Magyarország otthont adott az örmény menekültek egy – nemzetközi szinten kisebb, de mégsem jelentéktelen – csoportjának, amely az erdélyi örményekkel együtt az 1920-as 30-as évek Budapestjének egy újabb színfoltjaként a negyed évezredes erdélyi örmény-magyar együttélés kontinuitását biztosította – elsősorban – a magyar fővárosban. A menekültek túlnyomó többsége a szőnyegiparban helyezkedett el, a város legnívósabb helyein voltak boltjaik, így a Ferenciek terén, a Kárpátia étterem belső udvarában, a Váci utcában, az Irányi utcában, a Kossuth utcában, a Cukor utcában, a Régiposta utcában és az Eskü téren. Az Anatóliából, Nyugat-Örményországból hozott tudást oly magas szinten űzték, hogy még a Nemzeti Múzeum antik szőnyegeit is a budapesti örmény menekültek egyik kiemelkedő tagja, Rsduni Hrant Szerkisz reparálta. A két világháború közötti Budapest mindennapjainak egyik meghatározó szereplője lett így az örmény szőnyeges, aki vállán a javításra váró szőnyeggel siet műhelyébe. A budapesti szőnyegipar és a kereskedelem az örmények számára megteremtették a szükséges egzisztenciális hátteret az új élet, és egy élénk társasági életet élő budapesti örmény közösség kialakítására.

A budapesti magyar örmények 1920-ig minden közösség és szervezet nélkül éltek”

– írta Hovhannisian Eghia, az 1920-as évet jelölve meg e kapcsán fordulópontként. Ebben az évben ugyanis Gopcsa László, Simay Gyula, Ávedik Félix, Tutsek József, Zakhariás János és Hovhannesian Eghia kezdeményezésére április 18-án megalakult a Magyarországi Örmények Egyesülete. Korbuly Domonkos, a Pesti Magyar Kereskedelmi Bank örmény származású tisztviselője, armenológus, 1942-es könyvében azt írta, hogy ez az egyesület „a háború után Erdélyből a csonka Magyarországra menekült örmények egyesülete” volt. Valójában a magyarországi örménység színe-javát egyesítette, s magába olvasztotta a másik magyarörmény szervezetet, a Maszisz Egyesületet. Ávedik Félixet választották az egyesület elnökévé, s vezetése alatt sokáig erősen látogatott összejöveteleket tartottak, például 1921. április 24-én a Pesti Lloyd-palotában magyar-örmény hangversenyt. Az egyesület számos, az örmény történelemmel és kultúrával foglalkozó publikáció kiadását támogatta, ám mégis, a legmeghatározóbb kötetet Hovhannesian Eghia adta ki 1934-ben Gödöllőn Arménia népe címmel, amelyben a népirtásnak is külön fejezetet szentelt az örmény származású jogász.


Örmény menekültek 1915-ben.
Forrás: http://www.genocide-museum.am/eng/photos_of_armenian_genocide.php

Zakhariás János, Duducz Péter és Gopcsa László kezdeményezésére 1921 decemberében megalakult az Örmény-Magyar Kereskedelmi Részvénytársaság. A társaság sikerét bizonyítja a tény, hogy a kétmillió koronás kezdőtőkét mindössze négy év alatt megötvenszerezték. A részvénytársaságnak nem csupán kereskedelmi profilja volt, működésének második évétől ösztöndíjat létesített olyan magyarországi örmény fiatalok részére, akik tanulmányaikat a Velencei Mechitarista Kongregáció Moorat-Rafaelian Kollégiumában szerették volna folytatni – erre a célra 1923-ban kétmillió koronát biztosított a társaság. Mindössze három számot élt meg, ám annál nagyobb jelentőséggel bírt a Maszisz Egyesület folyóirata, a Nor Tar (Új Világ), hiszen örmény és magyar nyelven tudósította Magyarország örményeit a magyarországi és külföldi örmény diaszpóra életéről. Szerkesztője és szerzője Rsduni Hrant Szerkisz volt, aki nem csak e lapban, hanem külföldi folyóiratokban is publikált a magyarországi örménységről.

Az örmény közösség önszerveződésében elsődleges fontosságú feladat volt az egyház ügyének megoldása. Magyarországon az Örmény Katolikus Egyház 1690 óta volt jelen, s bár így bevett egyházként volt számon tartva Magyarországon, a trianoni békediktátummal járó határmódosítások következtében csaknem minden örmény katolikus plébánia Romániához került. A törökországi menekültek által felduzzasztott budapesti örmény közösség az 1920-as években végzett állhatatos munkával, saját lelkészség (1922) és kápolna (1924) alapításával elérte, hogy 1932-ben, hercegprímási hozzájárulással megalakulhasson a Budapesti Örmény Katolikus Egyházközösség. Ekkor 290 család kért felvételt az egyházközösségbe, melynek világi elnökéül Simay Gyula kúriai bírót kérték fel. Később az egyházközösség az Oraly utca 6. szám alatt létesített kápolnát, s az emeleten kiállítótermet, mely ma is látogatható.

Örmény gyerekek segélyként étkezett ételt fogyasztanak Igdirbwen, 1919-ben.
Forrás: http://www.genocide-museum.am/eng/photos_of_armenian_genocide.php

Az örmény népirtás kérdése a két világháború közötti időszakban többször előkerült a magyar politikai diskurzusban, először a Török Köztársasággal létesítendő szorosabb gazdasági kapcsolatok ellenzőinek morális alapokon nyugvó argumentumaként. A Holokausztot megelőző időszakban újra előkerült az örmény népirtás kérdése és tapasztalata a magyar politikai diskurzusban, amikor Esztergályos János szociáldemokrata képviselő 1938 májusában az első „zsidó törvény” kapcsán a parlamentben sokatmondó és tanulságos beszédet mondott el. Felelevenítette az örmények – nők és férfiak, idősek és gyermekek, katolikusok és apostoli hitűek – kiirtását, s leszögezte, mindennek okait ugyanaz a gyűlölködés és gazdasági féltékenység okozta, mint Magyarországon a zsidók üldözését:

ennyire fejlődhetik a gyűlölködés a vallás miatt, amelynek soha sincs más alapja, mint a legalantasabb gazdasági féltékenykedés.”

Kránitz Péter Pál

Ezt olvastad?

Írásunkban a népi íróként számon tartott Szabó Zoltán (1912–1984) írásain keresztül vizsgáljuk meg a revízió kérdését, tágabb értelemben pedig azt,