Az orosz levéltárak magyar vonatkozású titkai – interjú Baráth Magdolnával

Oszd meg másokkal is:

Portré

Baráth Magdolnát aligha kell bemutatni azoknak, akiket az 1945 utáni magyar–szovjet kapcsolatok alakulása, a „szovjetizálásnak” nevezett folyamat, vagy éppen a magyar külpolitika és az állambiztonság kapcsolata érdekel. Hazai és nemzetközi konferenciák rendszeres előadója, az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltárának munkatársa, a főigazgató tanácsadója az orosz levéltári kapcsolatok ügyében.

 

Az idén kismonográfiája jelent meg az ún. szovjet tanácsadók magyarországi működéséről, 2014-ben A Kreml árnyékában címmel publikált egy tanulmánykötetet, az elmúlt évben (rövid időn belül két kiadásban) az 1945–1989 közötti hazai diplomáciai elit összetételéről, kapcsolatrendszeréről, karrierjéről társszerzőként jegyzett egy munkát, amely alapvető kézikönyve lett a diplomáciatörténetnek. Több mint két évtizede publikál forrásokat is, hogy példaként csak a budapesti szovjet nagykövetek jelentéseiből készített két kötetét, a Rákosi Mátyás és Gerő Ernő elleni 1962-es pártvizsgálat hangszalagjainak anyagát Feitl Istvánnal társzerzőségben feldolgozó forrásközlést (2013), korábban Gorbacsov és a magyar vezetők tárgyalásainak dokumentumait (Rainer M. Jánossal), a Sub clausula-sorozat (1920–1947, 1956, 1989) vaskos köteteit említsük meg.

Újkor.hu: Hogyan kötelezted el magad a szovjet–magyar kapcsolatok kutatása mellett, illetve miért tartod fontosnak a forrásközlést?

Baráth Magdolna: Talán kevesen tudják, hogy a kőbányai Szent László – illetve akkoriban még I. László – Gimnáziumban matematika tagozatos osztályba jártam, és eredetileg közgazdász szerettem volna lenni. Tulajdonképpen csak az utolsó évben, az egyetemi jelentkezési lapok leadása előtt határoztam el, hogy inkább az ELTE bölcsészkarát választom, mert a történelem sokkal jobban érdekelt. Egyik középiskolai tanárom tanácsolta, hogy a történelem mellé egy idegen nyelvet is válasszak – így kerültem közeli kapcsolatba az orosz nyelvvel.

Az ELTE BTK orosz–történelem szakára nem vettek fel, így az ELTE Általános Iskolai Tanárképző Karának orosz–történelem szakát végeztem el 1987-ben, majd néhány évvel később az ELTE BTK történelem kiegészítő képzését. Elég hamar nyilvánvalóvá vált, hogy legjobban az 1945 utáni magyar történelem érdekel. A szovjetunióbeli részképzéseknek köszönhetően jól értettem és beszéltem oroszul, így aztán nem is volt igazán kérdéses, hogy mivel kell foglalkoznom. Persze ehhez az is kellett, hogy kutathatóvá váljanak a magyar külügyminisztérium iratai.

Moszkvában 1988-ban és 1989-ben már kutattam az akkori Marxizmus–Leninizmus Intézet Levéltárában (ma ez az Orosz Állami Politika- és Társadalomtörténeti Levéltár), de akkor még alig lehetett valamihez hozzájutni, emlékszem a két világháború között a Szovjetunióban élt magyar kommunisták pártösszeíró adatlapjait próbáltuk összegyűjteni.

Szisztematikusan 1995 óta kutatok Moszkvában. Meggyőződésem, hogy az 1945 utáni magyar történelem tanulmányozásához elengedhetetlenek az orosz források, mert olyan információkat tartalmaznak, amelyek máshonnan nem ismerhetők meg, mivel számos hazai eseményt a korábbi felfogással teljes mértékben más megvilágításba helyeznek. Mivel a kutatások kezdeti időszakában még nem állt rendelkezésemre elegendő forrás a magyar–szovjet kapcsolatok történetének monografikus feldolgozásához (viszont a feltárt dokumentumokat rendkívül fontosnak tartottam), arra törekedtem, hogy ezeket a forrásokat közreadjam, hiszen történész kollégáim közül nem sokan olvastak oroszul. Az más kérdés, hogy vannak, akik vitatják, szükség van-e egyáltalán jelenkortörténeti forráskiadványokra, és lebecsülik ezek jelentőségét.

Ennek a fényében kérdezem tőled, hogy miként látod a szovjet források integrálását a hazai történeti kutatásokban?

Azt gondolom, hogy amikor a rendszerváltás után az 1990-es évek elejétől kezdve megjelentek az első orosz forráskiadványok – gondolok itt a Kelet-Európa a szovjet levéltári dokumentumokban I-II. és a Szovjet tényező a kelet-európai országokban I-II. kötetekre – akkor rendkívül nagy érdeklődés mutatkozott irántuk a magyar történészek körében, és nagyon sokszor hivatkoztak rájuk. Ugyanez érvényes az 1956-os forradalomra vonatkozó orosz forrásokra is. Ezek a forráskiadások sajnos félbemaradtak – nem kis mértékben annak köszönthetően, hogy az 1953 utáni korszak irataihoz nehezebb volt a hozzáférés. Azt mondhatom, hogy amíg az 1990-es évek végén, a 2000-es évek első felében ezek a források beépültek a hazai történeti munkákba, addig mostanra némileg megváltozott a helyzet. A történészek olyan új generációja jelent meg, amely – tisztelet a kivételnek – már nem tanult meg oroszul, ezért eredetiben nem tudja elolvasni ezeket az iratokat. Másrészt időnként azt tapasztalom, hogy sokan úgy kezdenek egy történeti téma feldolgozásához, hogy nem támaszkodnak a már korábban megjelent írásokra, sőt nem is ismerik azokat. Így sok esetben azok az orosz források is kiesnek a látóterükből, amelyek egyébként magyarul is elérhetőek.

Forrás: MTA BTK TTI

 

Ismerik a magyar kutatók a legújabb orosz kutatási eredményeket? Van összehasonlítási alapunk, hogy a régió más országaiban mi az aktuális helyzet e tekintetben? Például Ausztriában vagy Romániában, Jugoszláviában?

Erre azért nehéz válaszolni, mert nagyon sok múlik a személyes kapcsolatokon. Akinek vannak közvetlen kapcsolatai orosz történészekkel, azok értesülnek az új orosz kiadványokról, konferenciákról, hozzájutnak az új könyvekhez. Amíg a két ország közötti akadémiai csereprogram létezett, sokkal könnyebb volt tudomást szerezni ezekről. A többi államot illetően azt hiszem, a nyelvi nehézségek is szerepet játszanak abban, hogy nem ismerjük a helyzetet. Ausztria mindenképpen kivételt jelent e tekintetben. A grazi Ludwig Boltzmann Intézet az elmúlt évtizedekben széles körű szakmai kapcsolatokat épített ki az orosz kutatóhelyekkel, egyes kutatókkal, így az általuk német vagy angol nyelven publikált orosz források, vagy orosz forrásokon alapuló feldolgozások szélesebb kör számára hozzáférhetők. Egyébként példaértékű az a tevékenység, amit az orosz források publikálása terén végeznek.

Gyakran hallunk arról, hogy milyen nehézségekbe ütközik a kutatómunka az orosz levéltárakban.

Kétségtelenül nehézséget jelent a kiutazáshoz szükséges anyagi források előteremtése. Ha a munkahely anyagilag nem tudja támogatni az oroszországi kutatóutat, akkor – az akadémiai csereprogram hiányában – az egyetlen lehetőség a Klebelsberg Kunó ösztöndíj. Ezt viszont eddig öt éven belül csak kétszer lehetett igénybe venni.

Ugyanakkor valóban kevés az oroszul jól beszélő és értő kutató, aki az említett nehézségek mellett is kész vállalni az orosz levéltárakban való munkát.

Ami a kutatási lehetőségeket illeti, ezek a különböző levéltárakban valóban eltérőek. Természetesen léteznek olyan forráscsoportok, amelyekhez jelenleg még nem lehet hozzáférni. Nem kutathatók az Orosz Föderáció védelmi minisztériuma hatáskörébe tartozó katonai levéltár iratai és a Szövetségi Biztonsági Szolgálat levéltárában őrzött dokumentumok sem. Az Orosz Föderáció Külpolitikai Levéltárában és a többi állami levéltárakban is vannak olyan irategyüttesek, amelyek továbbra is titkosak. Ezek nyilván sokban árnyalhatnák és finomíthatnák a második világháború utáni korszakról kialakított képet.

Máshol szinte darabszintű leltárak állnak a rendelkezésre, de például a Külpolitikai Levéltárban semmilyen jegyzéket nem kap a kutató; itt a referensek döntik el, hogy a megadott témához milyen dokumentumokat bocsátanak rendelkezésre. Ezek sok esetben jelentenek visszatartó erőt.

Összességében az 1990-es évek közepéhez képest több anyag kutatható, de még így is sok a titkosított irat. Sok esetben a személyes adatok védelmére (ezek általában szenzitív adatok) hivatkozva tartanak vissza iratokat. A gyakorlat ilyen esetekben az, hogy nem anonimizálnak, hanem az egész dossziét zárolják.

Olyan esettel is találkoztam már, hogy egy iratanyagot hozzáférhetővé tettek, de bizonyos idő múltán valamilyen okból újra zárolták, majd néhány év múlva ismét kutathatóvá vált. Tudomásom szerint megkezdődött az iratok fokozatos átadása az ún. Elnöki Levéltárból a többi archívumnak, de nem ismert, hogy ez a folyamat hol tart és mikor válnak ezek a dokumentumok a kutatók számára hozzáférhetővé.

A másoltatás tekintetében levéltáranként változó a helyzet. A Külpolitikai Levéltárban például elvben évente kb. 50 lapot ingyen megkaphat a kutató. Többet viszont még akkor sem, ha hajlandó lenne fizetni érte. Ráadásul egyáltalán nem biztos, hogy mindent lemásolnak, amit e kereten belül kért.

A Legújabb Kori Történeti Levéltárban évi 100 lap a maximum, és itt a legdrágább a másoltatás – külföldi kutatóknak 3 Euróba kerül egy lap. Az Orosz Föderáció Állami Levéltárában barátságosabbak az árak, és nem tapasztaltam, hogy korlátozták volna a másolatok mennyiségét.

Időnként olvashatók tudósítások a hazai és az orosz levéltárak együttműködésének megteremtésére irányuló törekvésekről, de kérdés az, hogy ezek milyen eredménnyel járnak, mely levéltárakra terjednek ki?

Az orosz levéltárak többsége felett az ún. Levéltári Ügynökség látja el a felügyeletet. Rajtuk kívül vannak még ún. hatósági levéltárak – ide tartozok a már említett Külpolitikai Levéltár, a védelmi miniszter felügyelete alatt álló katonai levéltár és a Szövetségi Biztonsági Szolgálat (a KGB utódszerve) levéltára –, amelyek a saját szabályaik szerint működnek, és biztosítják (vagy nem biztosítják) a kutatást. A Levéltári Ügynökség hatáskörébe tartozó levéltárakkal az ügynökség engedélyével lehet együttműködési megállapodásokat kötni. Ezek egy adott témára vonatkoznak, és a magyar fél számára igen költségesek. Ilyenre volt már egyébként példa a magyar–orosz levéltári együttműködési bizottság keretében. Úgy vélem, itt elsősorban a pénzügyi nehézségek állnak az együttműködés útjában.

A részünkről folyik-e rendszeres kutatás az orosz levéltárakban?

Magyar kutatók minden nehézség ellenére kutattak és jelenleg is kutatnak orosz levéltárakban, még ha nem is nagy számban. Az 1945 utáni korszak megismeréséhez azonban sokkal több történészre lenne szükség. A problémát abban látom, hogy ennek a feltételrendszere nem javul, hanem romlik. Itt nem csupán az ösztöndíjak hiányára gondolok, hanem arra is, hogy a hírek szerint a jövő évtől kezdve a moszkvai Collegium Hungaricum vendégszobái sem állnak már a magyar kutatók rendelkezésére.

Forrás: ÁBTL

Végül szinte kézenfekvő a kérdés, hogy milyen témán dolgozol jelenleg, merre haladsz tovább ebben a hatalmas feladattömegben?

Egy ideje már tervezem az 1944 és 1956. közötti magyar–szovjet kapcsolatok monografikus feldolgozását. Az évek során elég sok dokumentumot sikerült összegyűjteni a moszkvai levélárakból, ami lehetővé teszi, hogy a korábban már megjelentetett munkáimra alapozva feldolgozzam ezt a korszakot. Vannak természetesen hiányok, elsősorban a kapcsolatok korai szakaszából. Egyelőre keveset tudunk például a megszálló szovjet hatóságok és a frontok mögött tevékenykedő NKVD-egységek tevékenységéről, de a témára vonatkozó német és angol nyelvű szakirodalom ad némi támpontot ehhez is.

Hangsúlyoznom kell azonban, hogy itt nem a két ország közötti diplomáciai kapcsolatok bemutatásáról van szó, hanem sokkal többről. Moszkva olyan mértékben befolyásolta – hol direkt módon, hol közvetetten – a magyarországi folyamatokat, hogy a készülő monográfia munkacímének inkább a „Magyarország szovjet erőtérben” lehetne.

Katona Csaba

Ezt olvastad?

2024. március 11-én kerekasztal-beszélgetést tartottak az ELTE Társadalomtudományi Karán abból az alkalomból, hogy Magyarország negyed évszázada tag a NATO-ban. A
Támogasson minket