Az orvos, a történész és a király holtteste – beszámoló a „Nekünk mégis Mohács kell…” című szimpóziumról

Farkas Gábor Farkas (Országos Széchényi Könyvtár) szervezésében stílusosan éppen a mohácsi csata évfordulóján, 2015. augusztus 29-én került megrendezésre a „Nekünk mégis Mohács kell…” címmel meghirdetett szimpózium. A rendezvény apropóját az Orvosi Hetilap hasábjain a közelmúltban megjelent cikk adta, melyben szombathelyi orvosok, Nemes István és Tolvaj Balázs (Szombathely, Markusovszky Oktatókórház), új teóriával álltak elő II. Lajos király holttestével kapcsolatban.

A szenzációra mindig éhes média többször is felületet biztosított az új „felfedezésnek”. Talán ennek és a Mohács-tematika töretlen népszerűségének köszönhetően a tudományos konferenciákhoz mérten meglepően nagyszámú érdeklődő volt kíváncsi az előadókra. A Széchényi Könyvtár Dísztermében megrendezett szimpóziumon történészeken, filológusokon kívül egy antropológus és egy törvényszéki orvosszakértő is reflektált az orvosok állításaira.

Forrás: az Országos Széchényi Könyvtár Facebook-oldala

Az Országos Széchényi Könyvtár általános főigazgató-helyettesének, Káldos Jánosnak rövid köszöntője után a szimpózium elnöke, Pálffy Géza (MTA BTK Történettudományi Intézet, Lendület-kutatócsoport vezető) nyitóelőadásában a mohácsi csata történelmi jelentőségéről beszélt. Kiemelte, hogy még ha az ország lakói azonnal nem is érzékelték az ország sorsában bekövetkezett változást, a vesztes csata nemcsak Magyarország, hanem egész Közép-Európa történetében is fordulópontot jelentett. Az addigi középhatalom, az önálló középkori Magyar Királyság ugyanis örökre letűnt a történelem színpadáról. Történelmi léptékben a vereség rövidtávú következménye a kettős királyválasztás, majd az ország három részre szakadása volt, hosszú távon pedig a Kárpát-medence etnikai összetételének oly mértékű megváltoztatását eredményezte a magyarság rovására, hogy ezzel a törökkor pusztítása közvetetten a trianoni tragédiához is hozzájárult. Pálffy arra is rámutatott, hogy az emberek gondolkodásának formálásában milyen nagy felelősség hárul a sajtóra. A szimpózium megrendezésének napján ugyanis az Origo internetes hírportálon egy – értékelése szerint – korrekt összefoglalás jelent meg a mohácsi csatáról, viszont a cím, „Megnyerhettük volna a mohácsi csatát” könnyen félrevezetheti az olvasót. E címre reflektálva kifejtette, hogy bár a magyar hadsereg létszáma európai viszonylatban tekintélyes volt, a számban, logisztikában, hadvezetésben egyértelmű fölényben lévő oszmán sereggel szemben még a nyilvánvaló hősies helytállás sem kecsegtetett sikerrel. Pálffy kiemelte, hogy a király halála még akkor is komoly belpolitikai fordulópontot jelentett volna, ha a török soha többé nem vonult volna Magyarország ellen.

Ezt követően Nemes István és Tolvaj Balázs ismertették a mostani vitát kirobbantó elméletüket. Véleményük szerint Sárffy Ferenc a holttest megtalálásáról beszámoló levelében olyan ellentmondásos kijelentéseket tesz, melyek felvetik annak lehetőségét, hogy a felkutatást végző csapat valójában nem a királyt, hanem csupán egy néhány napja elhunyt fiatalember testét ásta ki a helyszínen található friss sírhantból. Úgy vélik, hogy se a halott fogazatán található eltérések, sem a lábon található „jegy” nem volt alkalmas a holttest azonosításra. Ezen túlmenően a levélben olvasható kitétel, miszerint a tetem „jó állapotban” volt, összeegyeztethetetlen azzal, hogy az már hozzávetőlegesen hat hete feküdt a helyszínen. Mindezekből arra a következtetésre jutottak az orvosok, hogy valójában egy legfeljebb néhány napos holttestet azonosítottak II. Lajosként.

Az orvosok után Csorba Dávid (Nyíregyházi Főiskola, Irodalomtudományi Tanszék) lépett a pódiumra, aki áttekintette, hogy az elmúlt 500 évben, a különböző korszakokban hogyan viszonyultak Mohácshoz és II. Lajos halálához. Előadásában rávilágított arra, hogy minden kor kialakította a saját Mohács-interpretációját, és ezt az értékelésnél mindig figyelembe kell vennünk. Legfontosabb mindig azt tisztázni, hogy a Moháccsal kapcsolatban történeti-történészi vitát folytatunk-e, vagy esetleg más szempontok adják a diskurzus keretét. Ha azonban az előbbiről van szó, akkor mindenképpen szükséges a tudományos előképzettség, a történelmi érvrendszer használta, nem elégendő a puszta jó szándék és az érdeklődő olvasottság.

Forrás: az Országos Széchényi Könyvtár Facebook-oldala

A magam részéről azt kívántam érzékeltetni, hogy mennyire bizonytalan egyetlen forrás alapján messzemenő következtetéseket levonni, és hogy alapvető fontosságú feladat a források pontos értelmezése. Amellett érveltem, hogy az agnoszkálási eljárás csak a 21. századi elvárások szerint volt eredménytelen, az ismertető jegyek alapján akár egy laikus is azonosíthatta a több hetes holttestet. Felvetettem, hogy a holttest „romlatlanságát” nem kell feltétlenül szó szerint értenünk, nem lenne meglepő, ha a levél szerzője csupán a középkori szentkultusz egy gyakori motívumához kapcsolódott.

Különösen érdekesnek ígérkezett Magyar Lóránt (Semmelweis Egyetem, Igazságügyi és Biztosítás-orvostani Intézet) igazságügyi orvosszakértő hozzászólása, mivel ő mint természettudós értékelte a szombathelyiek által felvetett kérdéseket. Rendkívül gördülékeny és élvezetes előadásában arra hívta fel a figyelmet, hogy nagyon nehéz ilyen kevés forrás alapján határozott véleményt alkotni a holttest állapotáról és a király halálának körülményeiről. Két dolgot viszont határozottan állított. Szerinte egyfelől kizárható, hogy ennyi idő elteltével a holttest romlatlan legyen. Vagy rothadt volt, vagy elindulhatott a hullaviaszos átalakulás. Másfelől a tetemen található két különböző ismertetőjegy alkalmas arra, hogy egy bomlásnak indult holttestet egy laikus is azonosítson, vagyis nem fogadható el a szombathelyi orvosok az agnoszkálás sikertelenségére vonatkozó tétele.

Ezt követően Rácz Piroska (Székesfehérvár, Szent István Király Múzeum) antropológus részletesen bemutatta a kedvelt királyi temetkezőhely, a székesfehérvári bazilika sorsát, a leletek pusztulásának körülményeit, az ott történt régészeti feltárásokat és a holttestek azonosítására tett kísérleteket. Beszámolója azért is volt különösen fontos, mert a vitát kiváltó orvosok cikkükben azt állították, hogy az itt található csontok szakszerű vizsgálata még nem történt meg, és ezért szerintük érdemes lenne az azonosítási vizsgálatokat elvégezni a fellelhető koponyákon. Rácz Piroska minden kétséget kizáróan bizonyította, hogy a mai napig már az összes fellelhető csontváz vizsgálata megtörtént, és egyetlen olyan sincs köztük, amelyikkel II. Lajos akár feltételesen is kapcsolatba hozható. Minden bizonnyal a sírok többszöri feldúlása során az utolsó középkori királyunk csontjai elvesztek. A feltárások és az antropológiai vizsgálatok eredményeink publikálása 2008-ban napvilágot látott, tehát a szombathelyi orvosok kívánsága teljesült, felhívásuk az ott megtalálható királyi koponyák vizsgálatára pedig okafogyottá vált.

Utolsó előtti előadóként szólalt fel a történész-filológus Kasza Péter (Szegedi Egyetem, Klasszika-Filológiai és Neolatin Tanszék). Magyar Lóránthoz hasonlóan igen élvezetes stílusban járt körül fontos kérdéseket. A forráskritikában tájékozatlanabb hallgatóság számára is jól érthetően szemléltette, hogy a latin nyelvű Sárffy-levél csupán másolatokban maradt fenn, így ez eltéréseket tartalmazhat az eredeti szöveggel szemben. Erre remek példát jelent a holttesten található seb leírása, amely a Brodarics-féle másolatban kétféle változatban olvasható, persze a másoló az egyik verziót áthúzta. Ezzel együtt azt is egyértelművé tette, hogy mindenképpen létezett egy levél, melyet Sárffy vetett papírra, de annak pontos szövegét jelenleg nem ismerjük. Ezen túlmenően Kasza meggyőzően érvelt amellett, hogy az általunk ismert személyek közül a királyhoz fűződő közeli kapcsolata folytán Czetritz volt a legalkalmasabb személy II. Lajos azonosítására. Előadásának végén még egy „összeesküvés-elméletet” is felvázolt, melyben a holttestcsere egy lehetséges magyarázatát mutatta be.

Az előadók sorát a szimpózium szervezője és házigazdája, Farkas Gábor Farkas zárta. Amellett, hogy a korábbi előadásokban elhangzott állítások egy részét összefoglalta, azokat fontos megállapításokkal még ki is egészítette. Megemlítette Lajos özvegye, Habsburg Mária 1558. évi végrendeletét, melyben szó van egy bizonyos medálról, amelyet haláláig magán viselt a király. Az a tény pedig, hogy ez Mária tulajdonát képezte, arra enged következtetni, hogy a II. Lajos holttestét megtaláló parasztok – akikről egy 1527. évi oklevélben olvashatunk – a király pecsétgyűrűje és a ruhái mellett ezt a tárgyat is visszajuttatták a királynénak. Ezen túlmenően Farkas meggyőzően érvel amellett, hogy a későbbi török források azon állítása, miszerint Lajost Szülejmán szultán temettette el Marc’Antonio Pigafetta 16. századi históriájára vezethető vissza. Végezetül arra hívta fel a hallgatóság figyelmét, hogy bárhogyan is történt, a 16–17. században senki sem kérdőjelezte meg, hogy Székesfehérváron II. Lajost temették el.

Pálffy Géza a konferencia lezárásaként a kiváló oszmanista, Fodor Pál véleményét is felolvasta. Ebben Fodor leírta, hogy az általa újra átnézett török források sajnálatos módon az eddigi tudásunkhoz semmit sem tesznek hozzá. Ettől függetlenül határozottan elutasította a királygyilkosság teóriát. Erről az előadásokban ugyan sok szó nem esett, de a szombathelyi orvosok cikkükben megkérdőjelezik a király halálának módját, ami a médiában már egyenesen a királygyilkosság lehetőségeként merült fel.

A szimpóziumot több órás kerekasztal beszélgetés zárta Bárány Attila (MTA-DE Lendület kutatócsoport) vezetésével. A vita résztvevői egyetértettek abban, hogy a szombathelyi orvosok felvetése hasznos volt a tekintetben, hogy a különféle tudományterületek művelőit az eddigi ismereteik újragondolására késztették, igaz, a történészek és filológusok szerint Nemes István és Tolvaj Balázs elhamarkodott és felületes következtetései nem jelentenek olyan újdonságot, amely alapjaiban megváltoztatná a II. Lajos halálára vonatkozó eddigi tudásunkat. Kis hangsúlyeltolódásokkal, de lényegében elfogadták azt is, hogy a megtalált holttest nem lehetett romlatlan állapotban, ezzel együtt a néhány napos „tetem teóriát” elvetették. Amit külön ki kell hangsúlyozni, hogy a szombathelyi orvosokon kívül mindenki elutasította a „királygyilkosság” lehetőségét. Abban is konszenzus volt, hogy Magyarország története alakulásának szempontjából nem a holttest valódi személyazonossága volt a döntő, hanem hogy a szembenálló felek (a Habsburg- és a Szapolyai-párti tábor) egyaránt tényként fogadták el, hogy II. Lajos a csata után megfulladt, a kiküldött csapat őt találta meg, és őt temették el Székesfehérváron. Többen hangsúlyozták, hogy amennyiben ennek legkisebb kétsége felmerült volna, Szapolyait Habsburg Ferdinánd és magyar hívei a rendkívül heves korabeli propagandaháborúban a kereszténység elárulása mellett királygyilkossággal is biztosan megvádolták volna.

Forrás: az Országos Széchényi Könyvtár Facebook-oldala

Egy rövid beszámoló szükségszerűen nem tudja maradéktalanul visszaadni egy ilyen szimpózium valódi hangulatát, és sajnálatos módon lehetetlen lenne itt minden előadás hiánytalan ismertetése. Örömteli azonban, hogy az Országos Széchényi Könyvtár honlapjára fel fog kerülni az egész program videofelvétele. Konklúzióként elmondhatom, hogy a szombathelyi orvosoknak nem sikerült elméletüket hathatósan megvédeniük, így le kellett mondanunk egy új történelmi felfedezésről. Számomra viszont a szimpózium és a vita megmutatta, hogy még a szakma berkein kívülről érkezőkkel is érdemes történelmi kérdésekről polémiát folytatni, mert ez jó alkalmat teremt arra, hogy tudományos szempontból jelentős előadások és később tanulmányok szülessenek. Külön köszönet jár Farkas Gábor Farkasnak a szervezésért, az Országos Széchényi Könyvtár vezetésének pedig, hogy helyet biztosítottak a rendkívül sok érdeklődőt vonzó rendezvény számára.

Szebelédi Zsolt

MTA-ELTE-PPKE Ókortudományi Kutatócsoport
MTA-DE Lendület kutatócsoport

Ezt olvastad?

Tavaszi szakmai fórum az SZTE-n

2024. április 8-án és 10-én került megrendezésre Szegeden – a Báthory István Középiskolai Történelmi Tanulmányi Verseny kísérőrendezvényeként — a „Tavaszi

X