Az Oszmán Birodalom felemelkedése és balkáni térnyerése

Az Oszmán Birodalom az egyik legnagyobb, s a legtovább fennálló iszlám világbirodalom volt, amely sokáig megkerülhetetlen, félelmetes ellenfélnek számított az európai nagyhatalmak szemében. A birodalom különlegessége, hogy történelme során mindvégig egyetlen dinasztia leszármazottai ültek a trónon, s a szultán hatalma megkérdőjelezhetetlen volt. Az alábbi cikkben kísérletet teszünk a birodalom legfőbb sajátosságainak, a balkáni térnyerés főbb állomásainak és azon tényezőknek a bemutatására, amelyek mindezt a hódítást lehetővé tették.

A birodalom kiterjedése Szulejmán uralkodása alatt (Forrás: tortenelemcikkek.hu)

A Bizánci Birodalomnak a 7. századot követően a muszlim hatalmak, elsősorban az arab, majd a szeldzsuk-törökök előretörésével kellett szembenéznie, a 13. század végén pedig török harcosok egy csoportja megvetette a lábát Anatólia északnyugati részén, a Márvány-tenger közelében.

Ezeket az embereket a korban oszmánlinak nevezték, mely elnevezés a birodalom vezetőjének, Oszmánnak (kb. 1290–1326) a nevéből ered, és amely legfőképp három dolgot foglalt magában: korlátlan hűséget az Oszmán-dinasztiához, korlátlan hűséget az iszlámhoz, valamint az úgynevezett oszmán út/szokások követését. Az Oszmán által vezetett lakosságot nagyrészt ugyanaz a tudati struktúra jellemezte, mint a népvándorlás kori germánokat, amit gentilis tudatnak nevezünk, s ezt négy fő elem jellemezte: a közös eredet hite, mely szerint a birodalmat megalapító türkmének egy bizonyos Oguz kántól származnak; a közös szokásjog; a közös vallás (az oszmánok esetében ez az iszlám népies formája, kiegészülve a sámánisztikus hitvilág bizonyos vonásaival); valamint a közös nyelv. A kor embere nemcsak töröknek, hanem oszmánlinak is hívta magát, országát pedig Oszmánországnak nevezték, amely az iszlám világra jellemző dinasztikus lojalitást tükrözte, hiszen a kalifátus bukása után a politikai szerveződés fő formája a dinasztikus állam lett.   

A fent említett anatóliai hódítások alapozták meg az oszmánok későbbi balkáni térnyerését és a terjeszkedés sikerességét, főként a fontosabb városok – például Bursa, Nikaia, Nikomédeia – elfoglalása, amelyekre szükség volt az államszervezés konkrét elkezdéséhez, és hogy az Oszmán-dinasztia vezetői innentől fogva tradicionális muszlim uralkodókként gyakorolhassák hatalmukat. Különös jelentőségű Orhán (1326-1362) házassága a bizánci uralkodó, VI. Ioannes Kantakouzenos lányával, Theodórával, hiszen ezzel lehetővé vált, hogy beavatkozzanak a bizánci belpolitikába, s ami talán fontosabb, 1354-ben sikerült elfoglalni első európai hídfőállásukat, Gallipolit. Ez után az első balkáni akciókat, amelyek leginkább Thrákia elfoglalására irányultak, Orhán fiai vezették. Ekkoriból származik az a, III. Mehmed uralkodásáig érvényben lévő gyakorlat, amely szerint a szultánfiakat megbízzák egy terület, szandzsák irányításával, annak katonaságának vezetésével, s eközben a kormányzás gyakorlatát is elsajátíthatták. Ez egy mongol-türkmén hagyományra vezethető vissza, amely szerint a kormányzás „családi ügy”.

A következő fontos lépés Drinápoly (ma: Edirne) elfoglalása volt (feltehetőleg 1361/62-ben, de vannak források, melyek az 1369-es évet említik), amelyet I. Murád szultán meg is tett új fővárosuknak. Ezután egy kis időre megakadt az oszmán hódítás (1366-ban Gallipolit elvesztették, s ezáltal nehézkessé vált a kommunikáció az európai és ázsiai területek között), s majd csak a hetvenes években indult meg újra, amikor a balkáni uralom már többnyire vazallusállamok hálózatából állt. Ez kezdetben azt jelentette, hogy az elfoglalt területek urai megtarthatták hatalmukat és birtokaikat, de különböző kötelezettségekkel – például katonaállítással, adófizetéssel – tartoztak az oszmánok felé, ugyanakkor belső autonómiájukban nem korlátozták őket.

Az 1389-es rigómezei csatában szerb, bosnyák és albán seregek ütköztek meg az Oszmán Birodalommal. A csata az oszmánok győzelmével ért véget, s később az eseményre a középkori független szerb állam bukásaként emlékeztek. A csata után a vazallusi területeket az oszmánok közvetlen ellenőrzésük alá vonták, hiszen a tulajdonképpeni belső önállóság nagyon gyakran felkelésekhez, zavargásokhoz vezetett a Birodalom ellen. A rigómezei csatát követően az Oszmán Birodalom Magyarország, a „kereszténység védőbástyájának” közvetlen szomszédságába került, ami már a pápát is ellenállásra sarkalta. IX. Bonifác pápa (1389–1404) felszólítására ugyanis Luxemburgi Zsigmond (1387–1437) keresztes hadjáratot vezetett az oszmánok ellen francia, német és brit lovagok részvételével, azonban Bajazid, „Isten ostora” Nikápolynál 1396-ban ezt a nemzetközi koalíciót is legyőzte, 1393-ban pedig már Bulgáriát is behódoltatta. I. Bajazid uralkodásának végére a Dunától az Eufráteszig terült el a birodalom, azonban nemsokára szembetalálta magát Timur Lenk államával, az utolsó nagy ázsiai hódítóval, aki egy ideig feltartóztatta az oszmán előrenyomulást, és 1402-ben az ankarai csatában döntő vereséget mért rájuk.

Stanisław Chlebowski: Timur Lenk fogságba ejti Bajazidot (Forrás: wikipedia.hu)

Timur Lenk 1405-ös halála után sem állt helyre a belső béke a birodalomban, hiszen 1413-ig interregnum állt fenn, a szultánfiak között pedig állandó harc dúlt a hatalomért. Az évekig tartó harcokból végül I. Mehmed került ki győztesen. Uralkodásának végére a birodalom ismét elérte a Bajazid alatti területét, a Balkánon a status quó-t pedig továbbra is vazallusállamok hálózatával kívánták fenntartani. Mehmed utódjának, II. Murádnak (1421–1451) az uralkodását a konszolidáció időszakának is nevezhetjük. Megerősítette az elfoglalt területek feletti hatalmát, viszont a Magyar Királyság és Velence támadásai nagy problémát jelentettek számára. Végül azonban sem az 1443/44-es hadjárat, sem az 1448-as második rigómezei csata nem tudta az oszmánokat megállítani. Bár Hunyadi János hadai kezdetben sikereket értek el, végül az 1444-es várnai csatában vereséget szenvedtek, s az uralkodó, I. Ulászló is életét vesztette. Ekkorra a balkáni vazallusállamok teljes meghódítása már csak Konstantinápoly megszerzésétől függött.

Konstantinápoly elfoglalására végül 1453-ban, II. Mehmed uralkodása alatt került sor. A Bizánci Birodalom fővárosának megszerzésével az oszmánok nem csak az egyik legnagyobb ellenségüktől szabadultak meg végérvényesen, hanem stratégiai szempontból is kedvező fekvésű várost tudhattak magukénak, hiszen ezáltal közvetlen kapcsolat alakulhatott ki a balkáni és az anatóliai területek között.

II. Mehmed, a hódító (Forrás: wikipedia.hu)

Konstantinápoly fővárossá tétele után Mehmed elkezdte felszámolni a vazallusállamok rendszerét a Balkánon, hogy ténylegesen is a Birodalomba integrálja a területeket. 1459-ben meghódította Szerbiát, majd Bosznia egyes részeit, a görög szárazföldi területeket és az Égei-tengeren lévő szigeteket, II. Bajazid alatt pedig Hercegovinát győzték le 1483-ban. A következő szultán, I. Szelim (1512–1520) hódításainak célpontja a nyugat helyett keletre koncentrálódott, ahol 1517-ben megszerezte Mekkát és Medinát, a két szent várost, s ezzel a szultán megjelöléshez a „dicsőséges padisah” is párosult. Ugyanebben az évben Szelim elfoglalta Egyiptomot is, a kalifa székhelyét, majd az utolsó Abbaszida kalifa halála után fel is vette a kalifa címet. A kalifa az iszlám szerint a Próféta leszármazottja, tehát ettől fogva az oszmán uralkodók az egész muszlim világ vezetőjeként tekinthettek magukra. Ezzel megkezdődött a szaracénok fölötti török uralom korszaka, mely a Közel-Kelet bizonyos területein a 20. századig tartott. I. Szelim 1520-ban, hatalma csúcsán halt meg pestisben.

II. Mehmed beveszi Bizáncot, Fausto Zonaro festménye (Forrás: wikipedia.hu)

I. Szelim uralkodását követően került sor az ún. „nyugati fordulatra”, mely során I. (Törvényhozó) Szulejmán (1520–1566) hadjáratok sorát indította el a Balkánon: 1521-ben elfoglalta Nándorfehérvárt, ezzel áttörte a déli végvárvonalat, s szabaddá vált az út a Magyar Királyság belseje felé. 1526-ban Mohácsnál legyőzte II. Lajos magyar királyt, az ország nagy része pedig a török hódoltság alá került. Szulejmán pályafutásának nagy kudarca volt azonban, hogy 1529-ben Bécs alatt a Habsburgok megállítottak az oszmán sereget, s ezután már képtelenek voltak a további előrenyomulásra. Szulejmán 1566-ban, Szigetvárnál hunyt el, s halála után megkezdődött a birodalom lassú hanyatlása.

Tiziano festménye I. Szulejmánról, 1530 körül (Forrás: wikipedia.hu)

Felmerül a kérdés, hogy tulajdonképpen minek volt köszönhető a dinasztia tartóssága, valamint a hadjáratok sikeressége? A dinasztikus állam fennmaradását alapvetően a férfi utódok születése biztosította. Fontos, hogy a trónt öröklő utódok soha sem az idegen uralkodóházakból származó feleségek gyermekeiből kerültek ki, hanem mindig a szultánok ágyasaitól születtek. A házasságok tehát nem a trónutódlást, hanem csupán politikai célokat szolgáltak. Később, 1453-tól ez megszűnt, és egy új házasságkötési gyakorlat került bevezetésre: az oszmán uralkodók a lányaikat, lánytestvéreiket, lányunokáikat már nem külföldi dinasztiák tagjaival házasították össze, hanem az oszmán vezető elit közül választották férjeiket. Egyértelműen I. Szulejmántól figyelhető meg, hogy a nagyvezírt igyekeztek beházasítani a szultáni családba.

A szultánnak minden ágyasától egy gyermeke születhetett, akiket külön, egymástól elzárva neveltek, hiszen születésük pillanatától kezdve egymás riválisaivá váltak. 14–15 éves korukban a szultán kinevezte őket egy-egy szandzsák élére, ahol nevelőik segítségével megtanulhatták a kormányzás gyakorlatát. A nevelőket a szultáni palota alkalmazottaiból válogatták ki nagyon gondosan, ők csak a központi kormányzat utasításai szerint tevékenykedhettek. Az, hogy ki szerzi meg a hatalmat, elsősorban azon múlott, hogy ki tudta biztosítani magának a különböző politikai erők, valamint a janicsárság támogatását.

I. Szulejmántól változás történt az utódok születésében is, hiszen míg addig egy gyermek születhetett egy ágyastól, addig Szulejmánnak kedvenc rabszolganőjétől, Hürremtől hat gyermeke született. Hürremet ráadásul feleségül is vette, és ő volt az első, aki Konstantinápolyban maradhatott a szultán mellett, így a politikai döntésekbe is nagy beleszólással bírt.

Hürrem szultána (Tiziano)
(Forrás: wikipedia.hu)

Már I. Murád idején találhatunk példát az ún. testvérgyilkosságokra, azonban ezt törvényesen először a kánunáméjában II. Mehmed legitimálta: „Az állam érdekeinek megfelelően, fiaim egyike, akinek Isten a szultáni hatalmat adományozta, törvényesen ölje meg testvéreit”.[1] A törvény célja egyértelmű volt: II. Mehmed tanulva nagyapja, I. Mehmed trónra kerüléséből (aki a már említett interregnum idején dúló testvérháborúkból került ki győztesen), el akarta kerülni, hogy egy lehetséges ellenség nevelkedjen fel az oldalán, így miután kiadta rendeletét, a még csecsemő öccsét selyemzsinórral megfojtatta. II. Mehmed eme rendeletének eredményeképpen az ún. testvérgyilkosságok rendszere a szultáni hatalomgyakorlás, a trónutódlás bevett eszközévé vált a következő kétszáz évben. Ez az eljárás III. Mehmed trónra kerülése után szakadt meg, amikor a trón elfoglalása különösen kegyetlenül történt meg, Mehmed ugyanis nem kevesebb, mint tizenkilenc fiútestvérével végzett.

A dinasztia hatalmának tartóssága ugyancsak köszönhető a birodalom másik sajátosságának, a katonai és hivatali rabszolgaság rendszerének, más néven a devsirme-rendszernek (gyermekadó), amelyet a 14. század végén vezettek be, s egészen a 17. századig érvényben maradt. A devsirme azt jelentette, hogy török hivatalnokok három–hétévenként elmentek vidékre, keresztények lakta területekre begyűjteni a hét–tizennégy éves kor közötti „kiválasztott” fiúgyermekeket. Őket Konstantinápolyba küldték, ahol vizsgálat alá vetették őket, majd szétválasztották őket két csoportba. A legígéretesebbeket a fővárosban tartották, ahol kiképzést kaptak, hogy részt vehessenek az államigazgatásban vagy megbízható emberei legyenek a szultán háztartásának. A többieket Anatóliába küldték török földbirtokosokhoz, ahol kezdetben a földeken segítettek, megtanulták a nyelvet és vallásoktatásban részesültek. Ezután, körülbelül húsz éves korukban kezdődtek a katonai kiképzések, amelyek után legtöbbjük a janicsár alakulatok tagja lett. Az alakulatok eredményességében szerepet játszott, hogy olyan katonákból álltak, akik csak a szultántól függtek, csak neki tartoztak hűséggel.

A birodalom regionális nagyhatalommá válásában és annak megőrzésében az oszmán vezetés tájékozottságának, a hírszerzésnek és kémkedésnek is nagy szerepe volt. Konstantinápoly a 16. században nem csak az oszmán, de a kora újkori Európa egyik legfőbb információs központja is volt. Itt gyűjtötték össze a birodalomról és a Levantéről szóló híreket és innen továbbították az európai udvarokba a keresztény országok konstantinápolyi állandó követei. A Porta viszont csak a 18. század végén tett kísérleteket állandó követségek felállítására, először Londonban, majd Párizsban és Bécsben.

Az oszmán sikerekhez hozzájárultak még a 14. század általános körülményei: Európában pestis pusztított, 1337 és 1453 között az angolok és a franciák a százéves háborúra koncentráltak, a római egyházat pedig belső problémák gyengítették. Velencét és Genovát lekötötték az egymással vívott harcaik, emellett a balkáni fejletlenség is kedvezett a töröknek.

Forrás: commons.wikimedia.org

A helyzet a Szulejmán halála utáni évtizedekben változott meg, ezt az időszakot a Birodalom hanyatlásának kezdeteként tartják számon. 1566 után tehát véget ért a birodalom fénykora, mely hanyatlásnak egyik fontos állomása volt az 1571-es lepantói vereség, melyet a Szent Liga egyesült serege vívott az oszmánok ellen. A birodalom azonban a 17. századig az európai riválisai számára még mindig félelmetes ellenfélnek számított. A tizenötéves háborút lezáró 1606-os zsitvatoroki béke fordulópontot jelentett, hiszen – bár az oszmánok megtarthatták az elfoglalt területeket – a szultán elsőként ismerte el egyenrangú félnek a Habsburg uralkodót. A 17. század során a birodalmat belső hanyatlás sújtotta, az európai hadügyi forradalomnak köszönhetően a többi nagyhatalom seregei lassan lehagyták az oszmánok nemrég még rettegett hadseregét, s az európai koalíciónak – elsősorban Oroszországnak és a Habsburg Birodalomnak – sikerült súlyos csapásokat mérnie az oszmán hatalomra, olyannyira, hogy a 19. században I. Miklós orosz cár joggal nevezhette az Oszmán Birodalmat Európa „beteg emberének”.

[1] INALCIK: The ​Ottoman Empire – The Classical Age: 1300–1600 59.

Szolnoki Nikoletta

 

A cikkhez készült iskolai feladatlap letölthető innen.

 

Felhasznált irodalom:

Barbara Jelavich: A Balkán története, Osiris, Bp., 1996.

Barbarics–Hermanik Zsuzsanna: Az Oszmán Birodalom a Balkánon és Kelet-Közép Európában. In: „Kelet-Európa” és a „Balkán”, 1000-1800. Intellektuális-történeti konstrukciók vagy valós történeti régiók. Szerk.: Sashalmi Endre. Pécs, 2007.

Fodor Pál: Az oszmán-török identitás változásai (14-17. század). In: Szülejmán szultántól Jókai Mórig. Tanulmányok az oszmán-török hatalom szerkezetéről és a magyar-török érintkezésekről. Bp., 2014.

Fodor Pál: A Bécsbe vezető út. Az oszmán nagyhatalom az 1520-as években.  In: Uő: A szultán és az aranyalma. Tanulmányok az oszmán-török történelemről. Bp., 2001.

Matuz József: Az Oszmán Birodalom története. Akadémiai Kiadó, Bp., 1990

Káldy-Nagy Gyula: A török állam hadseregének kialakulása I. Szulejmán korára. In: Mohács. Tanulmányok a mohácsi csata 450. évfordulója alkalmából. Szerk.: Rúzsás Lajos és Szakály Ferenc. Bp., 1986.

Ezt olvastad?

Idén 110 éves a magyar animáció. Ennek apropóján 2024. február 4-én a Nemzeti Filmintézet meghirdette a magyar animációnak szentelt emlékévet.
Támogasson minket