Az oszmán (el)hódítás művészete. Recenzió Sz. Simon Éva könyvéről

A történelmi fogalmak béklyója sokszor a történész egyik legnagyobb ellensége. Hiába a módszeres, szisztematikus forráskutatás, sok esetben az elődeink által hátrahagyott, szinte zárványként működő definíciók akadályozzák a kutatás folytatását. Sz. Simon Éva könyve e tekintetben újdonságot hoz a 16–17. századdal foglalkozó szakértők, helytörténészek és családtörténettel foglalkozók számára egyaránt.

A címben szereplő „hódoltság, terjeszkedés” szavak elolvasása az ember lelki szemei előtt megeleveníti a portyázó oszmán szolgálatban lévő katonák sokaságát, akik 1541 után szinte azonnal, legyezőszerűen nyargalták be a vidéket és hódoltatták be azt az oszmán szultánnak. A hadi események vizsgálata mögött azonban sokszor inkább közgazdasági problémák és megoldási kísérletek, politikai fondorlatok és egyéni sorsok beteljesülését vehetjük észre e munka segítségével.

I. Szulejmán oszmán szultán lóháton (1526). Forrás: Wikipédia

A monográfia vizsgálati alapját egy határvidéki oszmán közigazgatási egységről fennmaradt forrás képzi (a szigetvári szandzsákság 1579.évi részletes szandzsákság-összeírása), különös tekintettel annak a kanizsai náhijére vonatkozó része. Ahogyan a szerző a bevezetőben utal is rá, egy ilyen dokumentum önmagában való vizsgálata nem állja ki a tudományosság próbáját; mivel azt több egyéb kútfővel együttesen lehet és kell vizsgálni. Ezek lehetnek úgy az oszmán közigazgatás által készített dokumentumok, mint a magyar hivatali szervek által készített összeírások egyaránt.

A kiadvány első részét tekinthetjük módszertani bevezetőnek, ahol megismerkedhetünk a defterológia alapfogalmaival, kutatási irányzataival és azok mai állásával. Az eredetileg görög eredetű „pergamen” szó hosszú átvételek után az oszmán nyelvben „füzet” értelműre változott. A különböző kutatói iskolák bemutatásával utal a téma relevanciájára, hiszen nem csak a török, hanem a világ számos területén foglalkoznak az oszmán államgépezet iratanyagával. A módszertani bevezetőhöz tartozik a második fejezet is, ahol részleteiben is megismerhetjük az oszmán közigazgatás különböző dokumentumait. A szerző utal azokra az örökös vitákra, amik a források felhasználásai körül felmerülhetnek. Míg egyesek a források elérhetetlensége (földrajzi távolság, szétszórtság), feldolgozási nehézségei (különböző nyelvek magas szintű ismerete, paleográfiai gyakorlat) miatt a szakértők feladatának egyértelműen ezen források publikálását jelölték meg célnak; addig mások inkább a források elemzését, statisztikai módszerekkel való feldolgozását tartják fő feladatnak. A kérdést megoldandó, az utóbbi idők publikációi inkább mindkettő módszerből igyekeznek meríteni: a források publikálása mellett azok elemzését is megteszik, viszont így csak kisebb közigazgatási egységek pillanatnyi állapotát tudják bemutatni.

A kutatás alapját már idéző részletes szandzsákság-összeírás (defter-imufassal) célja az adott közigazgatási egység részletekbe menő lejegyzése, úgy lakosai mint a várható adók szempontjából egyaránt. A részletes oszmán forrásbemutatás kitér a különböző adatvételi formák és azok hasznosíthatóságának kérdéseire, úgy mint a tímár-defterek, birtokadományozási naplók és az ún. állami adóösszeírások (dzsizje-defterek). A különböző szempontból készített dokumentumok természetesen csak kontroll-forrásként alkalmazhatók egy kisebb területi egység vizsgálatakor. Míg egyesek a pillanatnyi adózási állapotot tartalmazzák, addig több esetben csak az országos szintű iratokkal rendelkezünk – azok helyi példányait elnyelte a történelem vihara. Így egyes esetekben az adózási jegyzékek is segítenek a datálásban, ahogy a szerző is mondja ezek ismertetésekor.

A téma szempontjából ezek azonban inkább ellenőrző funkciót jelenthetnek, hiszen céljuk nem az oszmán hódítás dokumentálása volt, hanem többnyire adóztatási célból készültek. A rövid leírások azonban mégis alkalmassá teszik arra, hogy a korszakkal és a forrásokkal még csak ismerkedők is eligazodjanak a különböző munkák között. A dikális összeírások (conscriptio portarum) képezték a korszak „állami” adójának beszedési formáját, amivel a történettudomány képviselői közül többen is foglalkoztak. Az egyházi igazgatás forrásai a különböző dézsmajegyzékek (conscriptio decimarium), amelyek az adott terület hosszabb időtartamú vizsgálatát teszik lehetővé. Végezetül a szerző utal a földesúri igazgatás és birtokszervezés legfontosabb dokumentumaiként számon tartott urbáriumokra (conscriptio urbarialis), mint kitűnő kontrollforrás. Ezek célja a különböző birtokok adózási képességeinek pillanatnyi megállapítása volt, így ezek nem alkotnak sorozatokat úgy, mint mondjuk az egyházi források. Különleges alkalmakkor (birtokos váltás, csere, elhalálozás) készítették el, hogy számszerű adatokkal szolgáljon a birtoktestekről, ezért nagy időtartam vizsgálata helyett inkább sporadikus adatokkal szolgálhat a kérdés megválaszolásakor.

A könyv igazán fontos és releváns része az összehasonlító elemzés teoretikai megközelítése, a problémás területek kijelölése és a vizsgálandó források kiválasztása. A fejezet önmaga nem alkot koherens egységet, hanem egyszerre kíván elméleti és gyakorlati példákkal szolgálni a téma közelebbi vizsgálatához. Az első és legfontosabb kérdés a vizsgálni kívánt terület földrajzi értelmezése: hogyan tekintettek rá a korszakban a különböző „császárnak” szolgáló tisztviselők, katonák vagy adóösszeírók? A sommásan csak „hódoltságként” számon tartott területek nem biztos, hogy valódi behódolást jelentettek, hanem olykor kényszerű vagy névleges hatalmat. Ez azért is fontos, mert a két fél különböző forrásai szinte hasonlóan jelenítik meg ezt az állapotot: az adóösszeírók igyekeztek bejegyezni azokat, akik „hódoltak” a hatalomnak és kik azok, akik megmaradtak uruk hűségén. Az oszmán forrásokban pedig újszerűen megjelenik a „meghódításra váró” települések és birtokok elnevezése is, amelyek a későbbi hódítások irányait jelölték ki a birodalom számára.

A fogalmak mögött meghúzódó logikai érvelések megértése a történész számára alapvető fontossággal bír, mivel az ilyen szótárak összeállítása nélkül nem igazán lehet megérteni a későbbi századokból a fogalmak eredeti jelentését. Kitűnő példa erre a latin deserta (puszta) fogalma, amivel a kutató legtöbbször a magyar dikális és földesúri adóztatás forrásaiban találkozhat. Logikailag az ember szinte azonnal üresen tátongó, olykor még lángoló (de minden bizonnyal még füstölgő) romokat tud elképzelni, ahol nem él egyetlen lakos sem. A szerző azonban kitűnően bizonyítja a fenti állítás romantikus voltát: a deserta fogalmának különböző változatai (régóta elhagyott; korábbi pusztításokat magukon viselő települések) esetében ez inkább jogi formulát, mintsem helyzetleírást jelent. A mögöttes (mondhatni korszakból alapvetően következő) fogalmak szerint a deserta inkább jelentett az akkori (pillanatnyi) adózásból kiesett települést (birtokot), mintsem az előbbit. Azzal pedig, hogy éppen milyen jelzővel illették, utalhattak azok valódi helyzetére és a velük történtekre (felgyújtották, elmenekültek, újjáépítették, stb.) (103–118. oldal)!

Ahogyan a szerző utal az egyedi vizsgálatokból levont következtetések problematikus voltára, úgy a IV. fejezetet sem kell az oszmán hódítás általános leírásának tekinteni. A hadügyi események mások által már bemutatott módjai után hirtelen átkerülünk a „másik oldalra”, mégpedig a szigetvári szandzsákság hatalomépítő politikájára. Az itteni rész inkább a térség ismert bégjeire összpontosít, különösen azok birtokszerző politikájára.

Szigetvár 1566-os ostroma egy korabeli metszeten Kép forrása: Wikipédia

A kötet kitűnő áttekintő táblázatokkal tarkított, ami a szerző és a szerkesztők munkáját dicséri, mivel nagyban növeli az érthetőséget. Ezek többsége inkább kvantitatív adatok (például a 153. oldalon lévő 22. táblázatban szereplőek), de komparatív módon is alkalmazza ezeket. Erre nagyszerű példa a harmadik fejezet során már említett fogalomhasználat kérdése (118–119. oldal, 12. táblázat). A táblázat összefoglalja az egyes földrajzi területekre (legyenek azok települések, épületek vagy puszták) használt különböző fogalmak magyar (latin) és oszmán megfelelőit. A szerző által felállított nyolc kategória magán viseli a korszak különböző nézőpontjait az adózás céljairól, vagyis hogy mit tekintettek adóztatásra alkalmas vagy alkalmatlan területnek.

A kötet végén a szerző közreadja a fent említett dokumentum átírt verzióját, amiről úgy a kötetben, mint a különböző térképeken is történik utalás. Az 531 tételes jegyzéket nyomon követhetjük a kötet különböző táblázataiban, illetve megismerhetjük azok tulajdonosainak rövid változását is. Ezzel a szerző maga is követi a „magyar iskola” hagyományait, ami az előkerült és kutatott források kiadását jelenti. A források azonban nem kerülnek fel a CD mellékletbe eredeti (esetleg gépelt) formában, ami egy esetleges számítógépes feldolgozást nem tesz könnyebbé.

A kiadvány megfelelő hosszúságú irodalomjegyzékkel rendelkezik, ahol több nyelven megjelent munkákat találhatunk (magyar, angol, német, török). A kötetben e téren maradt egy utólagos szerkesztési hiba, mégpedig egy szakirodalmi hivatkozás nem megfelelő felbontása miatt, ami inkább az emberi mivoltunkra figyelmeztet, mintsem a kutató hibájára (312. oldal).

Külön ki szeretném emelni a könyv koncepcióját képező CD mellékletet, ahol a könyvben szereplő topográfiai térképeket nagyobb méretben, színes formában és könnyebben kezelhető keretben tekinthetjük meg. Véleményem szerint az 1579-es török kémtérkép ilyen módon való megjelenítése alkalmassá teheti a kiadványt a téma és a korszak iránti érdeklődés felkeltésére és bemutatására, hiszen a szakirodalmakból elképzelt „nyelvszerzés” – kémkedés és portyázás világát plasztikusabban és hitelesebben tudja megidézni. Maga a melléklet lehetett volna részletekben gazdagabb, illetve egyes adatok (táblázatok) is szerepelhettek volna a lemezen. A térképeket érdemes lett volna különböző nagyfelbontású formátumokban megosztani a közönséggel, lehetőséget adva az alkalmazáson belüli kicsinyítés-nagyítás és közvetlen kijelölés opciójára. Ezek az észrevételek nem csorbítják a szerző és a szerkesztők érdemeit, amiért vállalkoztak egy ilyen melléklet csatolására, kihasználva az új technológia adta előnyöket.

A Dunántúli oszmán hódoltság kialakulása, 1541-1590. Forrás: Kiadvány CD melléklete.

Összességében elmondható, hogy Sz. Simon Éva kiadványa a megjelölt tudományos célok elérése mellett is hozott újat a témával kapcsolatban. Ennek oka a korábbiakban már említett tudománytörténeti és forrástani bevezető, ami a harmadik fejezet idézett részeivel tankönyvvé emeli a kiadványt a korszakkal ismerkedők és azzal foglalkozók számára. Egy helytörténetinek látszó, ám forrásainak lokalizációja és azok feldolgozási módszerei miatt egyetemessé váló kutatómunka megfelelően bizonyítja a komparatív forrás-feldolgozási módszerek létjogosultságát.

Kiss Márton

Sz. Simon Éva: A hódoltságon kívüli „hódoltság”. Oszmán terjeszkedés a Délnyugat-Dunántúlon a 16. század második felében. (Magyar Történelmi Emlékek – Értekezések) Budapest, MTA Bölcsészettudományi Kutatóközpont Történettudományi Intézet, 2014. 368 pp.

Ezt olvastad?

Alig négy esztendő telt el a mohácsi csatavesztés óta, mikor Sáros megye tisztségviselőinek újabb, az országos katasztrófához képest kétség kívül