Az Osztrák–Magyar Monarchia a „boldog békeidőkben”

A kiegyezés és az általa létrejött Osztrák–Magyar Monarchia az egyik legkutatottabb téma, amely a közelmúltban a 150. évforduló kapcsán ismét köztudatba került. A közel fél évszázadnyi fennállás alatt a sajátos dualista berendezkedésű államalakulat számos eredményt ért el, több mutatót tekintve Európa legnagyobb országai közé tartozott. Ennek ellenére a boldog békeidőszak korántsem volt zavartalan, számos feszültség lappangott a felszín alatt.

A népszerű történelmi folyóirat, a BBC History jelen különszámában az Osztrák–Magyar Monarchia különös világába nyújt betekintést, a kiegyezéstől kezdve a Millennium koráig villant fel epizódokat a dualizmus életéből. A kötet „korántsem nyújt idilli képet a kedves Olvasónak”, ahogyan Papp Gábor főszerkesztő jelzi az előszóban. Az írások változatos témákon keresztül, többek között politika-, diplomácia-, életmód-, gazdaság-, kultúr- és társadalomtörténeti szegmensből idézik meg Ausztria–Magyarország dicső és kevésbé dicső fejezeteit. Emellett két kortárs író, Krúdy Gyula és Lyka Károly visszaemlékezései színesítik a palettát. A többi szerző között a folyóirat egyik szerkesztőjét (Győrffy Iván), illetve szakterületük kiemelkedő történészeit találjuk, akik felsőoktatási intézmények (ELTE, CEU, ME, EKE, SZTE) és kutatóközpontok (MTA BTK TTI, MNL, BFL) munkatársaiként vagy gimnáziumi tanárként dolgoznak. A korszakban és a témában jártas olvasóknak néhány írás ismerős lehet, ugyanis egyes cikkek korábban megjelent tanulmányok szerkesztett változataiként kerültek be a kiadványba, amelyet gondosan jeleztek a szerkesztők.

Kép forrása: Szabadpolc Blog

A továbbiakban az esszék bemutatása a teljesség igényessége nélkül, a főbb problémafelvetések és eredmények vázolásával történik. A kötet maga nincs tagolva, mégis a cikkek alapján jól kirajzolódik a kronológiai és tematikai rendező elv.

Elsőként a kiegyezés létrejöttét, a művet létrehozó főszereplőket ismerhetjük meg három íráson keresztül. Kozári Monika a dualizmus rendszerét ismerteti nagy alapossággal. Cikkének fő erénye, hogy párhuzamosan mutatja be, illetve elemzi az osztrák és a magyar fél kiegyezési törvényeit, az újonnan létrejövő politikai rendszer pártjait, valamint a választójog alakulását a birodalom két felében. Már a kiegyezési törvények összehasonlításában megmutatkozik a két fél közötti különbség: Ausztriában a kiegyezést a liberális elvek érvényesülésével kötötték össze, amelyek révén a birodalmi keretet kívánták fenntartani. Ezzel szemben Magyarországon mindvégig ragaszkodtak a különálláshoz, ódzkodtak a közös parlamenttől, és 1867-et politikai, közjogi kérdésként tekintették. Estók János Deák Ferenc közreműködéséről ír. A politikus a húsvéti cikket követő tárgyalásokban közvetlenül nem vett részt, mégis övé maradt a döntő szó, hiszen személye garancia volt arra, hogy a parlament többsége elfogadja a közös ügyeket és az 1848-as törvények módosítását. A szerző emellett Deák kortársi és utókori megítélésére is kitér, több érdekességre felhívva a figyelmet. Többek között rámutat arra, hogy bár tisztelték Deákot bölcsessége miatt, igazából nem vált jelképpé – amelyben a történész szerint közrejátszott a politikus visszahúzódó és depresszív lelkialkata. Lőrinc László emlékezik meg a kiegyezés osztrák szereplőiről. Moritz von Kaiserfeld liberális stájer képviselő neve valószínűleg keveseknek ismerős, holott ő volt az, aki elsőként szorgalmazta a kiegyezést a nyilvánosság előtt. Az osztrák politikus kezdetektől fogva kiállt Magyarország alkotmányos jogai mellett, sose hitt a jogeljátszási elméletben. A szerző hangsúlyozza, hogy fentiekhez hasonló szimpátianyilvánítások és gesztusok ellenére nem jött létre igazi kapcsolat az osztrák és a magyar képviselők között, mindkét fél saját parlamentjével és az uralkodóval igyekezett elfogadtatni álláspontját az üggyel kapcsolatban.

Kép forrása: NTF.hu

A következő írásban Diószegi István az 1870-es évek külpolitikáját, azaz gróf Andrássy Gyula közös külügyminiszterségét vázolja fel. Andrássy külpolitikáját az európai liberalizmus és a magyar nacionalizmus alakította ki, amely összefonódott az orosz ellenességgel – mindez nem jelentette azt, hogy merev, elvek szerinti politikát folytatott volna, miként Bismarck jellemezte a grófot. A történész elemzése szerint Andrássy rugalmas és jó helyzetfelismerő képességgel rendelkező diplomata volt, aki több-kevesebb sikerrel alkalmazta politikájában a külpolitikai szükségszerűség és a valamit valamiért elvet. Hivatali ideje alatt a Monarchia nem szigetelődött el, sőt elérte, hogy az állam potenciális ellenségei ne fogjanak össze ellene. Egyedül azt nem sikerült megvalósítania, hogy ellenfeleit két frontos háborúba kényszerítse.

Kép forrása: Egykor.hu

A további esszék a dualizmus kori magyar belpolitika különös világába kalauzolják az olvasót. A szerzők a problémák megjelölése mellett sokkal inkább nagyobb hangsúlyt fektetnek az egyes politikai pártok, szereplők viselkedési normáira és mintára. Mindezekről konkrét példákon keresztül igen érzékletes elemzéseket kapunk, amelyek nyomán Mikszáth világa elevenedik meg. Gerő András cikkében a képviselőház sajátos működési mechanizmusát kíséri végig, bemutatva azt a folyamatot, amelynek során a kezdetben tekintélyre és morálra sokat adó, társadalmi szokásokat betartó, pártfegyelmet megkövetelő intézmény a századfordulóra korrupt és obstruáló testületté alakult. A történész szerint a morál romlásához több tényező is hozzájárult: egyrészt a mamelukok tömeges megjelenése, másrészt a feudális elemek továbbélése a társadalmi-közéleti szokásokban, amelyek lehetővé tették az egyre gyakoribbá váló személyeskedő hangnem és párbaj jelenlétét, mint viták megoldásának eszközét.

Illusztráció a kötetből (52. oldal)

Az ezt követő tanulmányok tulajdonképpen ehhez a ponthoz kapcsolódnak; egy-egy konkrét ügy segítségével mutatják be a közéletben és nyilvánosságban bekövetkezett demoralizációt. Cieger András az 1879 nyarán kirobbant rendjel-pert eleveníti fel, amelyben két akkori miniszterelnökhöz, Tisza Kálmánhoz közel álló magyar politikus is érintett volt. Az ellenzék a botrányt a kormány megbuktatásához használta fel, amelynek során a fentebb említett eszközök mindegyikét bevetették a tömeg és a sajtó mozgósítása mellett. A szerző meglátása szerint ezzel az esettel kezdődött meg a demagóg hangvételű, tömegekhez szóló, sokszor túlzó, felbújtató újságírás megjelenése. A „blokk” utolsó két írása rávilágít arra, hogy a korszakban a legnagyobb indulatokat a hadügy kérdése váltotta ki. A közös hadsereg miatt nem lehetett saját honvédelemről gondoskodni, valamint fájó pontnak bizonyult az osztrák irányítás, vezénylet is. Ezért a közvélemény és a politikai ellenzék érzékenyen reagált minden olyan fejleményre, amely további korlátozásokat és sértést jelentett.

Heiszler Vilmos példaként az 1886-os Jansky-ügyet hozza fel, amelynek során Ludwig Jansky osztrák vezérőrnagy koszorúzásával és emlékbeszédével az 1849-es Buda visszafoglalásának emlékét sározta be az ellenzék és közvélemény szerint. Noha a kormánypárt próbálta elbagatellizálni az ügyet, az aktusnak politikai színezetet adott az, hogy a jelek szerint az osztrák tiszt tettét a legfelsőbb körök támogatása kísérte. Az indulatoknak Ferenc József leirata vetett véget. Hasonló felzúdulást váltott ki a Bihari Péter által tárgyalt 1889-es véderővita, amely közvetve hozzájárult Tisza Kálmán miniszterelnök bukásához. A tét a közös hadügybe való beleszólás volt, ugyanis el akarták törölni a 10 évenkénti újoncmegajánlást. Emellett sérelmezték az éves önkéntes szolgálat utáni kötelező vizsga bevezetését, amelynek germanizációs szándékot tulajdonítottak. Az ellenzék a problémát egyszerre tartotta nemzeti, alkotmányos és társadalmi sérelemnek, amelynek köszönhetően hatékonyan tudta mozgatni a tömeget a kormánypárt ellen. A szerző szerint ezzel az esettel végképp bekövetkezett a belpolitikai válságok kora, mindennapossá váltak a fentebb említett eljárások, amellyel az érdemi parlamenti tárgyalások megszűntek, s ezáltal útját állták az esetleges modernizációs lépéseknek.

Tisza Kálmán lemondása. Kép forrása: Wikipédia

A további írások újabb vitás politikai kérdéseket taglalnak, elsősorban a megoldási kísérleteket járják körül. Fazekas Gergely az állam és egyház szétválasztásának folyamát mutatja be, egyaránt kitérve az osztrák és magyar intézkedésekre. A katolikus dominancia ellen már II. József is fellépett, amely irányvonalat Ferenc József is követni kívánt. Ennek ellenére eltérően alakultak a harcok a két birodalomfélben: Lajtántúlon a liberalizmus szellemében már az 1870-es években felszámolták a feudális egyházi jogokat, visszavetették az egyház befolyását az oktatásban, a házasságban, valamint a közigazgatásban. Magyarországon is megvolt ez az igény, de a folyamatra később, az 1880-as évek végén került sor, mivel a kormánynak szüksége volt a katolikusok szövetségére az egyes reformok keresztülviteléhez. Hanák Péter Prága, Bécs és Budapest zsidóságának asszimilációját vizsgálja az akkulturáció (az asszimiláció első szakasza; a nyelvi, kulturális és szokásbeli azonosulás) folyamatának, valamint a zsidók helyi kultúrtörténeti jelentőségének elemzésével. Ez alapján három különböző modell rajzolódik ki: a csehországi beilleszkedés tekinthető a legtragikusabbnak, mivel a zsidóság a cseh és német nacionalizmus köré szorult. Az osztrák út ambivalensnek mondható; voltak azonosulási pontok, ám a társadalom felsőbb rétegeinek idegenkedése megakasztotta a folyamatot. A szerző szerint a magyar zsidók asszimilációja relatíve sikeres volt, hiszen már jóval a dualizmus kora előtt megkezdődött integrációjuk, valamint jelentős befolyásra tettek szert a társadalmi reformpolitika, színház és az újságírás terén.

Tamás Ágnes a Magyar Királyság nemzetiségi problémáját kíséri végig 1848-tól kezdve a korszak végéig. Noha számos megoldási javaslat született, egyik indítvány sem ismerte el az egy politikai nemzet elv szellemében a nemzetiségek politikai jogait, nem fogadta el az autonóm területi követeléseket. Ráadásul több esetben a nyelvi és kulturális-oktatási engedmények sem valósultak meg, nem tartották be az erre vonatkozó törvényeket. A nemzetiségiek eközben Bécshez fordultak, passzív ellenállással, illetve saját nemzetgyűlésekkel próbálkoztak, ám nem értek el eredményeket. A századvégére mindkét félnél az egyre erősödő nacionalizmus, radikális eszközök használata vált a jellemzővé.

A következőkben a dualizmus sikertörténeteit ismerhetjük meg: a gazdasági fejlődés, a mindennapok és Budapest világvárossá válásának történetében kalandozhatunk. Horváth J. András cikkében bemutatja az 1873-as egyesülési folyamatot, valamint azokat a személyeket, akik hozzájárultak a főváros felvirágoztatásához. Ráth Károly hosszú ideig állt főpolgármesterként Budapest élén, elsősorban a kormány támogatását biztosította, továbbá nagy szerepet játszott a város társadalmi-kulturális életében. Az érdemi változtatásokat, a modernizációs fejlesztéseket Kamermayer Károly főpolgármester és Gerlóczy Károly alpolgármester vitte véghez. Buzinkay Géza a sajtópaloták világába kalauzolja el az olvasót, amelyekből kevés maradt fenn napjainkban. Esszéje nemcsak várostörténeti munka, hanem sajtótörténeti érdekesség is, hiszen az építkezések hűen tükrözték vissza az adott lapkiadó vállalat arculatát. Eleinte a nagy múltú vállalkozások vetették meg lábukat a Nyugati téren eklektikus, kissé hivalkodó, római mitológiai elemeket felhasználó épületekkel, amelyekben nyomda és szerkesztőség mellett bérlakások is helyet kaptak. Az újonnan létrejövő vállalatok, a modern tömegsajtó képviselői már a Keleti Pályaudvar környékén építkeztek, teljes mértékben a hírlapkiadást szolgálták és reklámozták. Idővel a kereskedelmi szolgáltatás is megjelent az újabb sajtóközpontokban, amely a bulvár jelleg erősödésével függött össze.

A Nagykörút a 19. század végén. Kép forrása: We Love Budapest

Győrffy Iván az iparosodás kérdését járja körül írásában. A folyamat a század utolsó harmadában teljesedett ki az osztrák–német tőkének, valamint a szakemberi gárdának és a találmányoknak köszönhetően. Rámutat arra, hogy bár a fejlődés robbanásszerűnek hatott, valójában fokozatos átalakulásról volt szó, hiszen a Monarchia mindvégig közepesen fejlett ipari hatalom maradt, és európai részesedése sem vált kimagaslóvá. Fónagy Zoltán idézi meg a mindennapok és a polgári otthon világát. Az intimszféra megjelenésével megváltoztak a társadalmi érintkezések szabályai, ezáltal átalakult az otthon is. Ekkor jöttek létre a nappalit vagy szalont tartalmazó két-három szobás lakások, amelyek bár ízlésesen voltak berendezve, valójában nem voltak komfortosak és nélkülözték az egyéniséget. A nagy belmagasságok miatt fűtésük nehézkes volt, valamint kevés természetes fényt kaptak. Emellett a világítást leszámítva későn jelentek meg a technikai vívmányok az otthonokban.

Illusztráció a kötetből (122. oldal)

A kiadványt Fiziker Róbert írása zárja, aki a korszak két meghatározó személyének, Kossuth Lajos és Ferenc József szembenállásának történetét tárja fel. A vetélkedés gesztusokban nyilvánult meg: Kossuth Lajos sosem ismerte el a kiegyezési művet, ezáltal Ferenc Józsefet sem. Az uralkodó pedig leginkább a politikus köré kiépülő kultuszt próbálta visszafogni, amelyre jó példa Kossuth temetésének ügye. 1894-ben Ferenc József engedélyezte a hamvak hazahozatalát, de ügyelt a gyász kontroll alatti tartására, megtiltotta a kormánynak és más felsőbb politikai köröknek az előkészületekben, a gyásztartáson való részvételt. Bár magát az uralkodót sokan elítélték, mégis a szerző szerint ebben az időszakban és a korszak vége felé egyre inkább elfogadták személyét gesztusai és a magyarok melletti kiállása miatt, még ha „sosem tudott helyet szorítani magának a magyarok szívében”. (144. oldal)

Összegzésként elmondható, hogy a kötet, követve a folyóirat korábbi különszámait, tudományos igénnyel készült, gazdagon illusztrált, rendkívül informatív, ugyanakkor olvasmányos ismeretterjesztő kiadvány, amely egyaránt élvezetes és hasznos a szakmai és szélesebb közönség számára. Számos új ismerettel gazdagítja a Monarchiáról eddig olvasottakat és tanultakat. Külön örvendetes, hogy nemcsak magyar nézőpontból, hanem osztrák szempontból is bemutatja a kiegyezést, hiszen Somogyi Éva szavaival élve, ahogy az egyik szerző idézi:

Magyarországon ma sem nagyon akarnak tudomást venni arról, hogy létezett egy másik birodalomfél, benne az osztrák liberálisokkal, és hogy a kiegyezés folyamatában ők is fontos szerepet játszottak –, igaz, róluk a korabeli magyarok sem akartak tudomást venni”. (25. oldal)

A kötettel kapcsolatban esetleg annyit lehetne megjegyezni, hogy érdemes lenne a végén egy általános bibliográfiát adni a témáról a további tudományos kíváncsiság kielégítése végett. Mindenesetre a BBC History szerkesztői tervezik a különszám folytatását, várhatóan ősszel érkezik a második rész újabb izgalmas írásokkal a Monarchiáról és annak válságáról.

Váradi Katalin

A kötet adatai: Az Osztrák–Magyar Monarchia I. rész – A boldog békeidők. Főszerk. Papp Gábor. Budapest, Kossuth Kiadó, 2018. (A BBC History különszáma) 144 pp.

Ezt olvastad?

Az 1830-as években a brit kormányzat a fontos belpolitikai csatározások ellenére – mint például a szavazójog kiterjesztése és az ún.