Az Ötödik alosztály – Vörösterror az Országházban című dokumentumfilm történészszemmel

„Minden idők leglátványosabb dokumentumfilmje a magyarországi kommün időszakáról: kosztümös jelenetek tizenöt színész közreműködésével, animációs betétek, archív felvételek és a korszak elismert kutatói (B. Müller Tamás, Hatos Pál és Szabó Viktor) segítenek megérteni a vörösterror jelenségét és az 1919-es országházi eseményeket.” – olvastam az Ötödik alosztály – Vörösterror az Országházban című új dokumentumfilm sajtóanyagában, amelyet az Országgyűlés Hivatala Közgyűjteményi és Közművelődési Igazgatósága juttatott el az Újkor.hu szerkesztőségének, egyúttal biztosítva a premier előtti megtekintés lehetőségét is. Ilyen felvezetés után nagy elvárásokkal ültem le a film elé mint néző, de történészként is nagyon kíváncsi voltam, hogy mit hoztak ki a témából.

A beharangozóban olvasottakat igazolták a képkockák. A filmben sorra tűntek fel a korabeli fotók és híradófelvételek, a kosztümös jelenetek jól fokozták a hangulatot, és – bár ezt kevésbé tudom megítélni – a színészi játékra, a vágásra és a rendezésre sem lehet sok panasz. Tudományos szempontból már inkább hozzá tudok szólni a látottakhoz. A három megszólaltatott történész megfelelő időben, megfelelő hosszúságban beszélt a vörösterrorról, kutatásaik nyomán a tudomány jelenlegi álláspontját közvetítve. Ezzel hozzásegítették a film készítőit, hogy elkerülhessék az olyan, korábbi korszakokra jellemző, torzító narratívák alkalmazását, amelyekbe könnyen belefuthattak volna, ha csak az 1919 és 1989 között keletkezett szakirodalomra támaszkodnak. Mire gondolok ezalatt?

Hatos Pál

Az 1945 előtti, első világháborút és következményeit tárgyaló történeti műveket többféleképpen oszthatjuk fel. (Erről bővebben itt írtam.) A csoportosítás egyik lehetséges alapját az képezi, hogy az adott művet író személy elfogadta a Horthy-korszak politikai berendezkedését, vagy szemben állt vele. A Horthy-korszak politikai berendezkedését elfogadók a Károlyi-kormány, majd a Tanácsköztársaság tevékenységével magyarázták az összeomlást, és erre alapozva fejezték ki az új Magyarország irányításáról szóló igényüket. E szerzők szerint általában az első világháborús vereség a hátország árulására és az őszirózsás forradalomra, a trianoni békeszerződés pedig a Magyarországi Tanácsköztársaság tevékenységére vezethető vissza. A Horthy-korszak politikai berendezkedésével szembe helyezkedők általában egykori októbristák, szociáldemokraták vagy kommunisták voltak, akik írásaikat emigrációban tették közzé. Szerintük az Osztrák–Magyar Monarchia eleve halálra ítélt állam volt, amely radikális reformokra szorult, s összeomlásának felelősségét a régi politikai elitre hárították. 1945 után főként ez a narratíva maradt életben, kiegészülve az első világháború lenini értelmezésével, amely imperialista rablóháborúként láttatta az 1914 és 1918 közötti eseményeket, megteremtve a forradalmi változás lehetőségét a kizsákmányolt rétegek számára.

Az Ötödik alosztály – Vörösterror az Országházban című film szerencsére nem követi egyik narratívatípust sem ezek közül. Az első világháborús katonai vereséget tényként kezeli, nem fogalmaz meg semmilyen tézist azzal kapcsolatban, hogy miért történt, ugyanakkor kiderül, hogy milyen rossz állapotba került hatására az ország, és micsoda elégedetlenség alakult ki. Az őszirózsás forradalom tehát – jogosan – ennek következményeként jelenik meg, s nem pedig – ahogy az előbb említett, egymással más szempontból ellentétben álló narratívák mutatják – a kommunista hatalomátvétel előzményeként. A film ez utóbbit a tudomány mai állásának megfelelően, puccsként írja le, amely során a sokak által bűnbaknak kikiáltott Károlyi Mihályt is átverték. A film egyetlen nemzetközi kapcsolatot említ, ami viszont szorosan összefügg a szűkebben vett témával, mely szerint a kommunisták nagyrészt volt oroszországi hadifoglyok voltak, akik a bolsevizmussal kapcsolatban közvetlen tapasztalatokkal rendelkeztek, s orosz támogatással érkeztek vissza Magyarországra. Nem esik szó az északi hadjáratról, a román előrenyomulás részleteiről, az antanttal folytatott tárgyalásokról vagy a párizsi békekonferenciáról, ahogy a későbbi békekötésről sem – nem érvényesülhet tehát a trianoni békeszerződésért a Tanácsköztársaságot hibáztató narratíva sem. (A történelmi Magyarország felbomlását alaposan körüljárta a Szarka László vezette Kelet-közép-európai nacionalizmusok az első világháború éveiben nevű, a Magyar Tudományos Akadémia Bölcsészettudományi Kutatóközpont Történettudományi Intézetében működő NKFIH–OTKA kutatócsoport, amely idén fejezte be munkáját. A kutatási eredményeket összegző írásomat ide kattintva olvashatjá(to)k el.)

A fenti témák nem véletlenül hiányoznak. A nézőnek pontosan tudnia kell, hogy mit néz, amikor ezt a filmet választja: tudnia kell, hogy nem a Magyarországi Tanácsköztársaság teljes történetét látja (ezt elég nehéz is lenne 25 percben áttekinteni), hanem annak egy jól behatárolt szeletét. A film fő célja a vörösterror bemutatása, amit kontextusba helyez a történelmi környezet rövid bemutatásával. Ne keressünk benne tehát a korábban említetteken kívül a Tanácsköztársaság szociálpolitikáját bemutató, a forradalmi törvényszékek aprólékos működéséről vagy alternatív büntetőpolitikáról szóló információkat: ezek mind annak a bizonyos 133 napnak más aspektusai.

A film már címében is vállalt feladatát, a vörösterror bemutatását jól hajtja végre. Megismerhetjük a bolsevikok alkalmazta terror elméleti hátterét, célját, Magyarországra kerülését, a terrorcsapatok fő vezetőit, célpontjaikat, s megismerhetjük az Országházat is, mint a terrorcsapatok közül leghírhedtebbnek számító Lenin-fiúk székhelyét.

Ha a vörösterror szóba kerül valahol, számíthatunk rá, hogy valaki rákérdez, hogy milyen viszonyban állt a fehérterrorral, s az is előfordulhat, hogy a halálos áldozatok számát összehasonlítják egymással. Az alkotók nem követték el azt a hibát, hogy hallgassanak a fehérterrorról, hiszen Hatos Pál felhívja a figyelmet arra, hogy „a terror kultúrája 1919-ben a Tanácsköztársasággal honosodott meg Magyarországon, s 1919 őszén a fehérterrorral, ellenkező előjellel, de ugyanezzel a brutalitással jelentkezett.” Szerencsére abba a hibába sem estek bele, hogy megkíséreljék összehasonlítani a fehér- és a vörösterror áldozatainak számát. Ez azért lett volna problematikus, mert véleményem szerint az ilyen összehasonlításoknak, ha nem kellő körültekintéssel végzik, könnyen lehet relativizálás a vége, megfeledkezve arról, hogy egyetlen igaztalan haláleset is több a kelleténél. A film készítői tehát helyesen jártak el, amikor nem mentek bele abba a jelenségbe, amit a szakmában „számháborúnak” szoktunk nevezni.

Az Ötödik alosztály – Vörösterror az Országházban című filmet összességében jónak tartom, és mindenki számára tudom ajánlani. Történészkollégáknak azért, mert friss kutatási eredményeket ismerhetnek meg, remek archív felvételeket láthatnak. Mindenki másnak azért, mert rövid, de látványos tájékoztatást kaphatnak a Magyarországi Tanácsköztársaság egyik legtraumatikusabb oldaláról.

Szőts Zoltán Oszkár

Ezt olvastad?

Váratlanul érte a világot, amikor 1957. október 4-én a Szovjetunió sikeresen feljuttatta az első mesterséges holdat a világűrbe. A Szputnyik-1